Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-04-02 / 13. szám
I Már gyerekkoromban égető kíváncsiság nyugtalanított, valahányszor vándorcirkusz látogatott falunkba. Hosszú évek múltán aztán a nagyvárosokban is mindig megcsodáltam a nagy palotákban süllyeszthető porondon bemutatott produkciókat. A legkisebb cirkusszal viszont szögesdrót mögött, mint fogoly találkoztam. Egy reggel csákányokkal a vállunkon éppen munkába indultunk, amikor a tábor sporttelepén, közvetlenül az őrtorony mellett kis foltozott sátort pillantottam meg mögötte rozoga lakókocsival. Előtte sovány gebe legelészte a gyér füvet. A szögesdrótori női bugyik száradtak — szóval fogoly-* táborunkban addig még sohasem tapasztalt idillikus látványban volt részünk. A francia bajtársak soraiból gúnyos röhögés volt hallható: „Ez lenne tehát a nagy kegyelemmel bejelentett cirkusz?" Estefelé mégis kíváncsian tolongott ott jóval a kezdés előtt nemzetközi közönségünk. Markos szovjet legények cigarettákat cseréltek ki francia sorstársaikkal, akik benőtt arcuk ellenére is valahogy még mindig elegánsan hatottak. Frissen borotvált blazirt képű angolok kissé távolabb álltak egy csoportban, szálas szerb fiúk pedig a kopott gyepen heverészve forgatták az ördög bibliáját. Ez a kedélyes várakozás azonban nem tartott sokáig „Achtung!“ és a félelme-* tes lágerparancsnok jelent meg köztünk törzskara kíséretében. Nem maradt el persze recsegő poroszos hangzású „szózata" sem. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy szellemes hülyeségeit tolmácsoljam. „A Führer nagylelkűségéről“ szóló mondatot egyszerűen lenyeltem, nem akartam ugyanis a fiúkat megröhögtetnl. Inkább tehát csak a technikai részletekre szorítkoztam fordításomban. „Óránként egy előadás — nemzetiségek szerint — beléptidtj 50 Pfennig lágerpénz. A cél: a munkaerkölcs feljavítása!!!“ Végül aztán a bajtársak gúnyos vigyorgása közepette engem osztottak be cirkuszi tolmácsnak — és a megnyitó előadás kezdetét ve-* hette. Sajnálkozó mosollyal az arcukon léptek a ragyogó cirkuszi mutatványokhoz szokott franciák az apró sátorba. Viccelődve álldogáltak a köpőcsésze nagyságú porond körül, ülőhelyek ugyanis nem voltak. Beesett arcú, szürke hajú Idős férfi lépett elénk elnyűtt Igazgatói frakkban. Régimódi elegáns meghajlással vette le poros cilinderét, hogy üdvözölje az ámuló hadifoglyokat. Majd végigjáratva sorainkon szomorú szemeit, megszólalt: Cher Messieurs! Kedves Bajtársaim! Lassan tolmácsoltam: Cirkusza bár Németország területén a legkisebb, mégis megkísérelné, hogy bennünket, az otthonunkból kiszakítottakat legalább egy óra hosszat becsületes cirkuszi művészetével szórakoztasson. Mindenki hallgatott. Közöttünk még azok is, akik már évek óta éltek ezekben a férges barakkokban és nap mint nap egy levesnek csúfolt löttyel a bendőjükben kényszerültek nehéz rabszolga-munkára, mind azt éreztük valahogy, hogy a szögesdróton keresztül is él az elnyomottak szolidaritása. Nagy Olivér Képkiállításon Tájak, arcok, fények, árnyak — festőecset vonásának tarka útja tárja elém széles terét sok-sok szépnek. Nézek — nézek ... és a képek rámájában élet ébred. Élet táncol, élet fénylik ott a vásznon — és mögöttük, habár nincs ott, a mesternek arcát látom. Ott figyelget, ott mérlegel embereket, fákat, tájat — keresi az örök szépet, megtestesült emberséget. Zs. NAGY LAJOS: Noé Dala Maszatos égből gyémántcseppek. A tetőn verebek fecsegnek. Szennyes lé csorog az útra, fáznak a póznák és karók, a lucskos nők és kövér macskák, a madzagbélű, bús lovacskák, a lompos kutyák, kávéházak, pocakok, tokák, orrok fáznak. Fázik a pók az ablakon, a rúzs a lusta lányokon, fázik a ringyó és a szűz, a szén, a gáz, a csók, a tűz. Esernyők, póznák és karok dideregnek az ég alatt, diplomaták és naplopók foga közé fagyott a bók, vacognak a szép, büszke érvek, a cukrozott fenyegetések ... A gesztenyés bódét a sarkon emeli már az áradat. Kövér kalmárok megkötözve úsznak a rozsdás híd alatt. Viszi a víz felpántlikázott, faragott bárkám-csónakom S én könnyes szemmel, ősz szakállam a szennyes vízbe lógatom. is nagy Hilígatlsün-SÉS EelecsBrdített az igazgató úr ostora. A feleségét jelentette be mint „a magas iskola mesterlovasát“, amire egy recsegő verkli hangjaira lovaglóruhás, cilinderes mokány matróna lovagolt a porondra. Mutatványa nagyon ünnepélyes volt. Még az a különben lakókocsiba fogott pejgebe is a legméltóságteljesebb kifejezéssel rótta köreit. Felváltva emelgette jobb meg bal mellső lábát, merev parádéval lépegetve a fűrészporban. És bármennyire Is ünneprontóan fejezte be az öreg táltos tragikomikus produkcióját, amennyiben kivonulása előtt néhány száraz almát hullajtott el, a bajtársak várt hangos nevetése elmaradt. Az annyira cinikusnak ismert franciák szinte megbűvölten hallgattak ennyi nyomorúság láttán, s amikor a mesteriskolát lovagló amazonnagymama emelt fővel trappolt ki a piciny arénából, mutatványát lelkes elismeréssel hálálták meg. A műsor következő számában az igazgató úr személyesen produkálta magát. Először egy búsképű foxit hajkurászott körbe maga előtt, melynek hátán jockey-dresszbe bújtatott apró majom kapaszkodott. A nézők most végre felszabadultan, nevethettek, hiszen mintha a majom is „magas iskolát“ lovagolt volna és akarata ellenére az igazgatóné lovaglását, tartását utánozta. Még magasabbra emelkedett derültségünk hulláma, amikor a főnök hatalmas műsorral mint bohóc mutatkozott be és vén tagjait kiforgatva csak úgy hányta a bukfenceket és cigánykerekeket vagy a kezén szaladgált. Aztán a Wotan-nak nevezett foxi ugrált égő abroncsokon keresztül a megszokott cirkuszi tigris helyett. Utána pedig az előadás fénypontját jelentette be az Igazgató: „Liza lányom a magas trapézon.“ A viharvert hintát Marcellel együtt én segítettem felhúzni a „cirkusz kupolájába" — mindössze négy méterről volt szó — majd a nézők tapsviharában friss, fiatal lány jelent meg a porondon. „Olala!" — kiáltottak fel lelkes udvariassággal a francia legények, amikor flitteres apró kis szoknyáját meglibbentve kokett meghajlással üdvözölt bennünket, hogy aztán az egyik kötélen macskaügyességgel feltornássza magát és bemutassa lélegzetakasztó művészetét, őszintén szólva a fiúk lélegzetét inkább a csinos fiatal lány formás combjai és remegő keble akasztották el, hiszen egyesek közülük már évek óta nem iáttak asszonyt. De amikor a kislány mutatványa betetőzéséül halálos komolysággal csak a fogain lógva pörgött mint a motolla, olyan tapsorkán dübörgőit a kis sátorban, mely becsületére vált volna a világ legjobb cirkuszának is. Liza kedvesen bókolva hajolt meg néhányszor, puszikat szórt a hálás nézők felé, amíg büszke papája be nem jelentette az előadás utolsó atrakcióját. A vizenyős szemű vén pej újra megjelent, ezúttal teljes cowboy felszerelésben maga az igazgató ülte meg. Miután sikerült az öreg Rozinámét suta yágtatásba ösztönöznie, Liza „Allez-hopp“ kiáltással egy ugrással apja mögött termett, súlyos megpróbáltatást okozva az öreg táltosnak, csattanóul pedig a kis majom A folyók A folyók a folyók. nem mindig érik el a tengert. Iszap-karokkal ölelik partjukat, fövény-karokkal ölelik partjukat, kagylóhéj-borotvát éleznek a kövek, fehér csontot rágnak éhes örvény-fogak, szép, kövér dögök ringnak holt-ágakon körben aranyhalak énekelnek, aranyhalak, gyertyalángok, koszorúk, de nem mindig érik el a tengert MIKOLA ANIKÖ ugrott a lány fejére. Wotari, a kutya közben a botladozó vén gebe patái körül körözött, a direktor felesége pedig nagy estélyi toalettben mind e gyönyörűség alatt lovaglóostorát csattogtatta, — jómagam pedig — hát ellenállhattam Liza kérésének? — ezalatt a verklit forgattam, mely Fuőik gladiátor-indulóját nyekeregte. Tényleg annyira el voltak ragadtat-* va bajtársaim? Mert mint a vadak úgy tapsoltak és csak úgy zúgott a „bravo“, mialatt az egész artistacsalád újra és újra büszke meghajlás-’ sál fogadta a nagy elismerést. Amikor azután később a lakókocsiban egy üveg vacak sör mellett vártunk a legközelebbi előadásra, az öreg ember arcáról az izzadtságot és a festéket törülve, röviden elmondta történetét. Három évig ült börtönben, hogy miért, azt nem árulta el nekem. De aztán, amikor egyszer „elvtárs“nak szólított, már sejtettem. Felesége és lánya közben vásári mutatványos bódékban tengették az életüket. Mikor végre szabadlábra került és utolsó lovával falvakban akart fellépni, az emberek kinevették apró cirkuszát és mellőzték. Alig keresett annyit, hogy elláthassa az állatait. Később engedélyt kapott arra, hogy kis együttesével fogolytáborokban rendezzen előadásokat. „És csak Itt, közietek — mondta halkan keresetlen, egyszerű szavakkal — érzem magam újra embernek.“ Kint kopogtattak. Két francia jelent meg egy kosárral. „Mademoisellenek“ — mondták. A bajtársak szeretet adomány-csomagjaikból csokoládét és konzerveket gyűjtöttek össze, fönt egy levél feküdt: „őszinte hálánk a szép óráért“! — tolmácsoltam. Az öreg részére angol cigaretta jutott, sőt Wotan, a foxi is kapott egy lekváros-kartont teli csontokkal a konyhából. Életemben akkor láttam először könnyezni egy valódi cirkuszigazgatót. Amikor néhány nappal később i lakókocsi kinyikorgott a tábor kapuján, oroszok, franciák csoportokban álltak a láger egyetlen utcája mentén és integettek, amíg a legkisebb cirkusz el nem tűnt az őrtornyok mö-* gött. (Somlő Miklós fordítása) L. A- Bezlmenskij: í Német tábornokok Hitlerrel és Hitler nélkül Hézagpótló a kitűnő szovjet író műve, amit elmondott, azt végtére el kellett mondani. Felelni kellett, mégJ pedig Ilyen megdönthetetlen módon, felelni arra a fehérre mosdatási mozgalomra, amely immár két évtizede azt Igyekszik bizonyítani, hogy a háborúért a koncentrációs táborok minden borzalmáért, az emberiség ellen elkövetett barbár tettek ezreiért egyedül Hitler felelős. Az író nem állít ki a Führernek sem menlevelet, de az okmányok, a tények lenyűgöző tömegével bizonyítja, hogy a háború már az első világégés utáni napokban a katonai klikk távlati terveiben szerepelt és Hitler ura'omrá jutása csak a kitörés idejét rövidítette meg. Hitlert pedig a nagy burzsoázia és a tábornoki kar segítette uralomra. Mindkettő saját érdekében. A legnagyobb ipari trösztök pénzelték az „örült freiter“ mozgalmát, a tábor-* nokok pedig egyengették az útját. A könyv lapjain felvonulnak a gvógyíthatatlanul makacs világhatalmi monomániás generálisok; nyilatkozataikkal, állásfoglalásaikkal bizonyítva, hogy a militarizmus fekélye még a békésnek látszó időszakban sem tűnt el a német nemzet testéről. A keleti területek meghódítása, az alacsonyabb értékű népek, fajok, a szlávok, franciák, magyarok leigázása, a vezető szerep kivívása Európában volt és marad ma is a „német nép történelmi feladata“. Bezimenszkij könyve darabokra tépi á régi és új militaristák által szőtt leplet, mellyel a militarizmus embertelenségét szeretnék letakarni. Mint olvasmány a könyv versenyezhet — bocsánat a hasonlatért — egy izgalmas bűnügyi regénnyel. A Politikai Könyvkiadó fontos — és sajnos még mindig aktuális — feladatot teljesített a könyv kiadásával, mely a Könyvbarátok Klubja sorozatában jelent meg. (P. E.) ÚJSÁGHÍR: „...Fiatal lány holttestét fogták ki a Dunából. Az alapos vizsgálat megállapította, hogy nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt. A lány személyazonosságát eddig nem sikerült megállapítani. A nyomozás megindult..." rj * * * *ORRÖN perzsel a júniusvégi napsugár, pedig jóformán még csak reggel van. Vasárnap reggel. Alig nyolc óra. S a gyors nyolc harminckor indul. Eléggé gyér most még a forgalom a város utcáin. Eredetileg még tegnap, aztán az éjszaka akart elutazni, de nem volt hozzá lelkiereje. Még most is remeg mindene. Minden hangra összerezzen, s úgy lopakodik a villamos-megállóhoz, mint valami tolvaj. Verejtékezik a homloka, s az arcán valami furcsa, torz félelem vibrál. Ha belenézne a tükörbe, nem ismerne magára. Sosem ér haza! Miért is haza megy? Éppen haza! Maga sem tudja. Hiszen olyan állapotban van most, hogy nem tud gondol-* kozni: ösztönösen, gépiesen cselekszik mindent. A pénztár ablaka elé is úgy áll oda, mintha minden pillanatban arra várna, hogy valaki a vállára teszi a kezét és... és akkor vége mindennek ... Nem történik semmi. Bőröndjét a csomagtartóba dobja, ballonkabátját a sarokba akasztja, ő maga is odahelyezkedik, aztán arcára húzza a kabátot, mintha aludna. És várja, hogy Induljon már a vonat. Üjabb utasok szállnak fel. Lassan megtelik a fülke. Csendes beszélgetés, halk zsongás tölti be körülötte a világot. Indulj már vonat, indulj! örökkévalóságnak tűnik most ez a néhány perc. Vagy megállt az Idő? Talán nincs Is már az élők sorában?... Él, él, hiszen annyira dobol halántékán egy ér, annyira remeg a gyomra, szinte kibírhatatlan már. És álmatlanság marja a szemét, ólmos fáradtság üli minden tagját. Megmozdulni sincs kedve. S dűl róla a verejték, mintha egy dézsa vizet öntöttek volna a nyakába. Végre, végre megmozdul alatta a vonat. Mind szaporábban kattognak a kerekek. Kiles a kabát mögül. Napfényben fürdik a város. Pompás látványt nyújtanak a magasba emelkedő új épületek. Elszorul a szíve. Tegnapelőtt még ő is ott dolgozott. Hányszor elnézte onnan ezt a robogó gyorsot! ... Tegnapelőtt ilyenkor még nem gondolta volna, hogy ma ezzel fog utazni... De azóta nagyon sok minden történt az életben. Olyan sok minden, hogy számon se tudja tartani. Csak egy dolgot. Az előtte van. Mintha most történne. Annak a képétől nem és nem bír szabadulni ... Kattognak a kerekek ... Ölmos fáradtság a testében, rettegés és félelem vibrál az idegeiben. Nem, ő ezt nem bírja, ezt nem lehet sokáig bírni! Legszívesebben felugorna, és akkorát kiáltana, hogy beleremegne a világ: nézzetek jól meg emberek! Itt áll előttetek ... még végiggondolni is szörnyűség... Olyan most ez a vonat, mintha valami sötét, feneketlen mélységbe rohanna. Már a kerekek sem kattognak, Talán a sínek fölött száguld ... repül ... mint a légpárnás hajó ... Jaj, szembe jön valami a sötétből... Két világító test közeleg. Két óriássá nőtt, világító test... Nem világítanak, nem is testek: szemek ... Borzalmasan nagyra nyílt szemek ... Mintha dülle-* deznének ... egészen itt, közel, az arca előtt... Védőleg emelné maga elé a kezét, menekülne előle, de mozdulni sem bír... Mázsás súly fekszik rajta. Végtelenül nehéz, mégis puha súly... Kellemetlenül rossz érzés köti gúzsba. Talán nem is olyan rossz? Mintha vattába csomagolták volna: könnyűség és puhaság ringatja ... De a szemek! Jaj, már ismét a szemek! ... Nyitná fel ő is, de nem tudja. De mégis, egy picit... A résen át alaktalan massza, tejszerű, sűrű köd gomolyog ... Hirtelen éles fénysugár lövődik át a ködön ... Az hasít az agyába? Hogyan? A szemüregén keresztül, vagy a koponyacsontját üti át? ... Tompa fájdalom lüktet az agyában. Mintha motort szereltek volna bele. Igen, igen a betonkeverőgép zakatol benne. S még valami: egy távolról jövő női hang ... Talán a folyón túlról jön hang? Hát mégis átúszta?... Nem fulladt bele?... Átúszta, átúszta! — ujjongott fel benne valami foghatatlan érzés. — Szólj hát, itt vagy? ... — Itt. — Merre vagy? — Itt vagyok, erre gyere! Csak a hangot hallja, nem lát senkit, semmit. Aztán az alaktalan, imbolygó semmiből egy nő alakja áll össze. Fehér a köpenye, fehér bóbita a fején ... Ápolónő? Már ápolónő lett? ... Hiszen mindig azt mondta, hogy... mit Is mondott?... Hivatalnöknő? — Hát te Itt vagy itt élsz? — Itt.,,
