Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-02-26 / 8. szám
Vakszerencse Október volt. A csukahorgászat szezonjának kezdete. Teherrel a hátamon pihegve szeltem a szántót. Hudávka vize felé. Két horgásztársam meggyorsította a menettempót, hogy mielőbb érhessen a meder egyik öbléhez, mert csalihalat akart fogni. Kishalas kannáink úgy kongtak, mint az üres hordó. Közvetlen a part mellett nádas magaslott ki a mederből, és sűrű sás lapult egy vízredőlt füzhöz. A víztükör felületét nagylevelü tündérrózsa, tarka békalencse és hínár borította. A terjedelmes szőnyegen csak imitt-amott mutatkozott egyegy tisztás, amely a horgásznak módot nyújthatott tudásának, gyakorlottságának érvényesítésére. Amíg a társaim egy öbölfélében csalifogóhálóikkal bíbelődtek, addig csukázó készségemet állítottam össze. Az, egyik botomra egy jókora úszót szereltem fel, a másikra meg csukavillantót akasztottam. Amikor már mindezzel elkészültem, a part milyenségére voltam kíváncsi. Megvizsgáltam a partmenti víziflórát, egynéhány vízredőlt fűzfát, amelyek elágazó koronái kiváló fedezéket nyújtottak a leskelődő csukának és ónosjásznak. Azután végigpásztáztam tekintetemmel az egész vízfelületet, de különösen a növénymentes szalagösvényeket vettem szemügyre, melyek több helyen barázdálták keresztülkasul a zöld burkolatot. Egyszercsak, alig egy kődobásnyira tőlem, felborzolódott a víztükör. Azonnal felfigyeltem. Gondosan kémleltem az enyhén hullámzó vízszintet. Föltételeztem, hogy ott csuka rabolt. Nem vártam, hanem azonnal megkezdtem a támadást. Arra igyekeztem, hogy már az első villantódobással megközelítsem a gyűrűző felületét. Dobás után óvatosan forgattam a peremorsómat, hogy megfeszíthessem a müfonalat. A forgattyú hirtelen megakadt. A hínár meghiúsította kísérletemet s benne rekedt a hármashorog. Huzogatás közben a botom alaposan meggörbült. Amennyiben érzékeny horgászszerszámomat nem volt szabad feleslegesen megterhelnem, letettem a földre, kezembe vettem a fonalat, hogy a hínárfogságből megmenthessem a villantót. Két kezemmel húztam a damilt és végül a hínár lett az okosabb. A horgot sikerült kirántanom a vízből és ráadásul még kévényi vízinövényt is. Rövidesen újból megkíséreltem a dobást. Arra a helyre céloztam, ahol előbb hullámzott a víz. Nagyot loccsant, amikor a villantó a felületét érte. Vártam rövidke ideig, hogy mélyebbre merülhessen a műcsali. De jaj! A villantó megakadt a tündérrózsa és a békalencse tekervényein, amelyek minden erőfeszítésem dacára diadalmaskodtak törekvésemen. Nagyott pattant a műfonál, a villantó, a fémelőke, a forgókapocs meg odaveszett. Szorgalmasan pótolgattam a vízbefúlt horgászkelléket és nem szüntettem be kísérleteimet. Habár makacsul küzdöttem, mégsem tudtam legyűrni a hínár ellentámadásait. Ilyenképpen vagy tucatnyi villantőval és forgókapoccsal károsított meg a rudávkai dzsungel. Elszegényedtem. Mindössze három villantó és két forgókapocs állott rendelkezésemre. Ezután rövid szünet következett. Türelmetlenül vártam társaimat, hogy élőcsalival pótolhassam eddigi veszteségeimet. Sajnos, még mindig nem mutatkoztak. Jártam-keltem a vízparton. A dőlt füzek padmalyaiban kerestem a ragadozót, de itt sem volt sikerem. A csuka nem harapott és egyre támadóbbá lett a vízinövényzet... Elszontyolodtam, mert meghiúsult a csaknem átvirrasztott éjszakám álma. Vadászszékemre telepedtem le, hogy kissé megpihenhessek és megvárjam társaimat, akik nemsokára hoznak majd élőcsalit. Azonban nagy csalódás ért. Társaim kishaltárolói üresen maradtak, — a talajmenti fagyok a nádas rejtekébe űzték az apró halacskákat. Élőcsalis botom tehát fölöslegessé lett. Azonnal széjjel is szedtem és tokba helyeztem. Már csak a pergetőbotomra a három villantóra, na de legesleginkább a vakszerencsére bizakodhattam ... IScdös, novemberi délután ■' volt, Horgásztársammal pergettük villantóinkat a kanyargó Ipoly vizében. Csukára, balinra lestünk, hátha sikerül kisebbet, nagyobbat elkapni... Már belefáradtunk a pergetésbe. A nap is nyugovó félben volt, amikor Pista megszólított: — Gyerünk le a gyerki szakaszra! Hátha megkísérli kapását a tegnapi. — Milyen tegnapi? — Gyere'. Menjünk. Útközben elmesélem. S elmondta, hogy pergetés közben — úgy naplemente előtt — megakadt a horga. Nem sokáig gondolkozhatott, mert a húzásoktól felingerelt hal úgy megindult, hogy ideje sem volt a zsinórféket leengedni. Mindenáron meg akart fürdetni a hideg vízben. Erősen feszült a zsinórja. Majd egyszercsak hirtelen megtágult. Elvitte... Ő meg felnézett a magas égre, s nagyot sóhajtott. Ilyen húzása még nem volt. Ezután állandóan változtattam tanyázó helyemet, azzal a tudattal, hogy a csuka, ha beállnak a fagyok és lehűl a víz, nem a megszokott búvóhelyén lesi prédáját, de minduntalan portyázva keresi áldozatát. Rövidesen a part azon részére vonultam, ahol a vízmeder feléig nyúlt a nádas. Vagy húsz lépésnyire végződő nádascsücskön egy szabálytalan ábrájú négyzet mutatkozott, ameiy azonnal lekötötte figyelmemet. Valami misztikus erő űzött engem ide és sürgette próbálgatásaimat. Meghódoltam az ismeretlen valami parancsának. Minden erőmet megfeszítettem, és horgászgyakorlatomat, hogy sikerrel végezhessem a számomra műszakilag nem könnyű feladatot: megdobni villantóval a csücsök mellékét. Legyőztem felmerülő kételyeimet és gondosan készültem fel a nehéz operációra. Pirosszemü és középnagyságú hármashorgú villantót választottam erre a célra. A fémcsalihoz kétoldalt vékonyka, érzékeny rézdrótből készült bokorugrót szereltem fel, amelynek az volt a hivatása, hogy megvédje a horgot a vízben lappangó gallyak és a felületi hínár ellen. Dobásra készültem. Felemeltem horgászbotom, megcéloztam a négyzetet és kiröpítettem a villantót. Enyhe ívben repült a műcsali, beloccsant a négyzet közepébe és fokozatosan merült a víz mélyebb rétegeibe. És íme! Heves harapást éreztem. Azonnal bevágtam annak rendje és módja szerint. A peremorső forgatása közben meggörbült nemcsak a botom, de kissé meggörbültem magam is. A bot másik végén súlyos hasábfát véltem. Óvatosan for-Lassan az említett helyre értünk Egymástól vagy tíz méternyire helyezkedtünk el, s kitartóan pergettük orsóinkat. — Ereszd fenékre! — szólott Pista. — Itt kell lenni a rablónak. I ejjebb eresztettem a készséget. Alig telt el néhány perc, megfeszült a horognyél a kollégám kezében. — Megvan! — kiáltott fel örömében. — Ez csak a kisöccse a tegnapinak. — S mosolyogva mutat a mintegy háromkilós harcsára. Az én szerencsém sem váratott sokáig magára. Ötkilós harcsa kerül a zsákba. Öt perc múlva az édestestvére kapott rá a csalira. Szakasztott akkora, mint az előbbi. Hát mégiscsak megérte idejönni. A nap már lenyúgodott. Mondom a Pistának: akár mehetnénk is már haza. De ő csak nem nyugodott. Dobálta fel és le a csaliját. gattam á peremorsót, amelynek féke pompásan működött. A negyvenes műfonál megfeszült és szakadással fenyegetett. A csuka őrülten táncolt összevissza a tündérrózsák között. Botommal, orsómmal, furfangommal és gyakorlatommal igyekeztem mérsékelni a ragadozó elkeseredettségét. Amikor rövidke pillanatra elcsendesedett a csuka ádáz küzdelme, felcsévéltem a fonalat, hogy megrövidítsem a távolságot. Vigyáznom kellett azonban, hogy a csuka ne közelíthesse meg a nádat, mert bizony üthetném akkor a nyomát. Horgászbotom és a csuka között meg kellett őriznem a kontaktust, nehogy a ragadozó kiköpje a horgot.. .. A fogoly hal cirkuszi atrakciót végzett. Atvetődést, ugrást, amely nemegyszer elérte az egy méternyi magasságot is. A küzdő hal ellenállása hol csökkent, hol pedig növekedett. Mozgósít tóttá minden erejét és alattomosságát, hogy megcsaljon és elmenekülhessen. Nem engedtem. Szüntelenül parthoz húztam a ravasz vízirókát. Rángatózott, nemegy szaltómortálét (halálugrást) produkált végső küzdelmében, de meghiúsult minden kísérlet. Fogolynak maradt. Addig fárasztottam, amíg belátta, hogy hiábavaló az okoskodás. Végre sikerült parthoz húznom és ott rövid kantárra fognom őkéimét__ Megpihentem valamelyest... Majd segítségül hívtam társaimat. Hozzám rohant mindkettő: egyikük vágóhoroggal, a másik meg kiemelőhálóval. Egyesült erővel emeltük ki a vízből a csaknem hétkilós csukát, melyhez hasonlót eddig még festményen sem láttam ... Selmec Adolf S ami késett, nem múlott. Valami rárabolt a csalira. Csakhogy mostmár nem késlekedett a zsinór szabadonbocsátásával. Megkezdődött a viadal. A tíz, húsz méternyi zsinórral a hal hol az Ipoly egyik, hol a másik széfén „lovagolt“. Nem akarta magát megmutatni. Vagy tíz percnyi fárasztás után a víz széléig húzta. Beléptem a vízbe, hogy segítsek a horgásztársnak. S a legnagyobb meglepetésünkre nem fejjel, hanem farokkal találkozik a tekintetünk. Kihúztuk a rétre. Hol a csaliba rejtett horog? Szinte hihetetlen! A farkában ... Lett újabb öröm. Zsákmányainkat vállravettük, s elégedetten ballagtunk haza. Huszonhat kilót nyomott a furcsa módon elejtett harcsa. Ai|ásnap ismét felkerestük * a harcsa-fészket. Ezúttal harminc kilós harcsa akadt horogra. Hát így végződött a múlt évi horgászidény a részünkre. Aki ismeri az Ipoly folyót — Ipolyság, Pereszlény és Gyerk között —, tudja, ilyen harcsákat nem gyerekjáték kifogni. Meg hiába: hozzáértés mellett szerencse is kell a horgászathozI HENGERICS ISTVÁN ( Pereszlény) Olvastam a Szabad Földműves januári halász-mellékletében az „Álljunk meg egy szóra!“ című rövid felhívást. Ezúttal én is bátorkodom egy emlékezetes horgászélményemet megírni:
