Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-03 / 26. szám
A jakok és a szarvasmarhák keresztezése a Mongol Népköztársaságban írta: BAT-OCSIRIN KUKÉ állatorvos, Mongólia MONGÓLIÁNAK mint hegyvidéki országnak számos területe alkalmatlan szarvasmarha-tenyésztésre. A bő hegyvidéki legelők azonban hatékony jaktenyésztést tesznek lehetővé, (jak: Tibet magas fennsíkjain csordákban élő marhafaj. Vadon és háziasítva él. A vadon élők szőre fekete, a háziasítottaké tarkabarna. A jak a meleget nem bírja.) A köztársaság északi részén zord és hosszú ideig tartő havas tél uralkodik. Egyes helyeken a talaj egész éven át fagyos. Itt, a ritka levegőjű és gyér növényzetű vidéken jól érzik magukat a jakok, a magas hegyvidék lakói. Az ország jaklétszáma kb. 700 ezer, vagyis az állatállománynak mintegy 30 %-a. A jakok és hibridjeik (hajnagok: pl. a jakbika és a tehén keresztezéséből származó utódok ezek), a kevés szénával takarmányozott vemhes hibrid tehenek, jaktehenek és növendékek kivételével, egész éven át mindennemű takarmánykiegészítés nélkül, a legelőn élnek. Egy ötéves 550 kg-os élösúlyú jakbika Mongólia magas hegységeiben a kaszáló nagyon kévés. A jakok és hibridjeik jól hasznosítják azokat a legelőtakarmányokat is, melyeket a hó alól kaparnak ki. A jakok tartásának körülményei és módszerei ugyanazok, mint a szarvasmarháké. A jakok és a hajnagok ellenállóképesebbek a szarvasmarhánál. A magas hegységekben különösen igás és málhás állatként hasznosíthatók, ahol a meredek dombozat miatt sem a ló, sem más szállítóeszköz nem alkalmazható teherszállításra. A helyi lakosság főleg a jakok és hibridjeik húsával, tejével, valamint más tejtermékével táplálkozik. A jakok termelőképességé szarvasmarhákkal végzett okszerű keresztezéssel, valamint az első nemzedékű hibridek okszerű hasznosításával jelentősen fokozható. A jakok jól keresztezhetők a szarvasmarhákkal (jakbika X tehén jaktehén X bika). Már az első nemzedékben értékes hibrideket adnak, amelyek a heterózis hatás következtében fejlettebbek és nagyobbak, mint az eredeti fajok egyedei. A közvetlen keresztezéssel nyert első nemzedékű hibrideket szárán hajnagoknak nevezzük (az apa bika, az anya jaktehén). A mongol tehenek és a jakbikák keresztezéséből született első nemzedéket hajnagoknak nevezzük. Mongóliában túlnyomórészt szárán hajnagokat találunk. Az első nemzedékű hibridek a kifejezett heterózis hatás következtében nagyobbak, eíősebbek, jobb a hús és tejtermelőképességük. Az állatok mindkét szülőfaj tejtermelő tulajdonságait örökölik: a jakok tejének magas zsírtartalmát és a tehenek nagy tejelőképességét. A jaktehenek tejének zsírtartalma a laktáció közepén 8—9 °/o-os. 264 nap alatt 300—600 kg tejet adnak. A hajnagok tejének zsírtartalma 5,6 % 264 napos laktáció alatt 850—900 kg tejet adnak. A hajnagok teje a zsír, a fehérje, a kazein, a szárazanyag és a hamutartalom tekintetében jóval fölülmúlja a mongol szarvasmarhák tejét. A hajnagok tejének vegyi összetétele: zsír 5,6 °/o, fehérje 4,01 %, kazein 3,17 °/o, szárazanyag 15,81 °/o, hamu 0,95 %. A hízékonyság tekintetében a hajnagok nem maradnak el a mongol szarvasmarhák mögött, és jelentősen felülmúlják a jakokat. Az első nemzedékű hibridek nagyobbtestű és erősebb állatok mint a kiindulási formák. Nagyobb a vitalitásuk, és igénytelenebbek a tartási viszonyok iránt. Az életkörülményekhez való alkalmazkodás tekintetében ezek az állatok nem maradnak el a hegyvidéki jakok mögött és fölülmúlják a mongol szarvasmarhákat. A kifejlett heréit állatok élősúlya átlagban 500 kg. A hibridek húsának tápértéke és íze nem rosszabb, mint a marhahúsé, vagyis nedvdús és puha, s emellett nagyon olcsó. A közepesnél jobban táplált hibridek a vágás előtti élősúly 55,7 %1-át kitevő mennyiségű húst és faggyút szolgáltatnak. 1 kg nyershús legalább 1598 kalóriát tartalmaz. Mindez azt mutatja, hogy a hibridek jobb hústermelők, mint a szarvasmarhák. Az első nemzedékű hibridek küllem tekintetében közti helyet foglalnak el, az ágyék fejlettsége a mar és a nyak felépítése, valamint általános fejlettség tekintetében azonban jelentősen felülmúlják a kiindulási formákat. A hibridek több húst termelnek, mint a mongol szarvasmarhák. A hajnagok egyformán jól hasznosítják a hideg magashegységi és az alföldi legelőket, ahol nyáron a hőmérséklet 20—25 C fok. Könnyebben elviselik a takarmányhiányt és jobban tűrik a hideget, mint a mongol szarvasmarhák. Kevésbé vannak kitéve különféle betegségeknek, mint a jakok. A hajnagok említett biológiai tulajdonságai nagy gazdasági értéket jelentenek. A Mongol Népköztársaságban a hajnagok tenyésztése azonban nem terjedt el jelentős mértékben. Részarányuk nem haladja meg az ország szarvasmarha-állományának a 3,5 %-át, főként a hajnaghímek sterilitásával magyarázható, mert ez kizárja annak lehetőségét, hogy a hibridekkel beltenyésztést folytathassunk. A későbbi hibrid nemzedékek már nem gazdaságosak, mert a következő keresztezésekor a heterózis hatás megszűnik. A jakokat ez ideig ellenőrzés nélkül, ösztönszerűlég kereszteztük a szarvasmarhákkal. Az ember beavatkozása a hibridizációs folyamatba primitív volt. A jakok vagy a szarvasmarhák tulajdonosa néhány másfajú (jak vagy szarvasmarha) apaállatot szerzett be, hogy hibrideket állítson elő, melyek értékét jól ismerték a nomádok. Ilyen viszonyok között a fajok közötti keresztezés előnyeit nem használták ki teljes mértékben. A háziasított jakot és hibridjeit nemcsak az állattenyésztők széles köre, hanem még a szakemberek is alig ismerték. Jelenleg azonban már más a helyzet. Az utóbbi években eléggé kimerítően tanulmányoztuk a mongol jak és hibridjei biológiai tulajdonságait és gazdasági hasznosságának módszereit. Jelenleg tenyésztői munkánkkal már a hibridek tulajdonságait tökéletesítjük és termelőképességüket növeljük az ország legfontosabb jaktenyésztő vidékein. A hús és tejhasznösítású szarvasmarhák, valamint a hajnagok tenyésztésének helyes összeegyeztetésével okszerűen hasznosítjuk hegyvidékeink természeti gazdagságát és jelentősen növeljük a hústermelést. Sertéskaraj gombnyomásra VŐK a mezőgazdasági műszaki középiskolában egy tanítónk, aki az elégtelen osztályzat beírása közben nem mulasztotta el megjegyezni: „Tanulj, mert' még mielőtt megvénülnél a mezőgazdaságban is annyira gépesítve lesz minden, hogy az emberek csak gombokat fognak nyomogatni“. öreg tanítónknak ez a mondása járt a fejemben a Párkányi Állami Gazdaság hizlaldájának nézegetése közben. Azt láttuk ott, amit megjósolt. Egyetlen ember gombnyomással alig egy órán belül 700 sertést megetet'. Ilyen munkatermelékenységről az eddigi hizlaldákban mégcsak nem is álmodtak. Emellett ez a hizlalda csak amolyan részbeni megvalósulása egy távlati elképzelésnek, melynek gyümölcse abban a már megtervezett' új hizlaldában érlelődik majd, ahol egy ember megerőltetés nélkül 2600 sertést megetet és ápol. Ezt az üzemet a Párkányi Állami Gazdaság udvarán építik fel, ahol 1962-ben az 500-as sertéshizlalda adaptálása folyamán egész véletlenül felvetődött ennek a szabadalmazott újítójavaslatnak első gondolata. A teljesen automatizált sertéshizlalda tervezői Michal Medovarsky elvtárs, a Párkányi Állami Gazdaság igazgatója és Severin Árpád ökonómus. Egyszerű zavarmentes kezelés A terv alapján az első gépi berendezést az állami gazdaság műhelyeiben Jozef Giba, Alexander Kren és Böjti Flórián szerelték fel. Derekas munkát végeztek, amit az is bizonyít, hogy a gépek üzemeltetésük kezdetétől fogva csaknem javítás nélkül mű\ Qszabad földműves ködnek. Ez elsősorban magával a gépek koncepciójával magyarázható, azok egyszerűségével és azzal, hogy szakképesítés nélküli dolgozók is könnyen kezelhetik. A prototípus, amelyben Jeremiás Pál etető 700 védencét ápolja, kívülről semmiben sem különbözik a mellette álló 500-as sertéshizlaldától. A takarmány útja A hizlalda középén az előkészítést láthatjuk, ahol a takarmánykeverő található nedves, pépes etetésre. A keverőbe csigarendszerű transzportőr szállítja az abrakot és meleg vízzel, sóval, esetleg kapás takarmánnyal elkeverve adagolják a csúszó vályúba, melynek hossza a hizlalda egyik szárnyhosszának megfelel. Gyorsan telik a vályú takarmánnyal, s csúszik egyik, majd a másik oldalon. Bádogfedezék alatt tolódik, amely csak akkor emelkedik fel, amikor a vályú teljesen átért a másik oldalra. A disznók a vályú mindkét oldaláról táplálkozhatnak, amely egyúttal választófal a kutricák közt, s hogy a falás közben az állatok egymást ne zavarják, a vályú közelében merev kerítéseket helyeztek, minden kutricának annyi nyílása van, ahány sertés a kerítésen belül van. Etetés után, mely az egyik szárnyon legfeljebb húsz percig tart, az etetőberendezés lassan a vályúra bocsátja a bádogfedelet, és egy elektromotor megindításával megtölti újra a keverő alatt, hogy aztán átcsúztassa a hizlalda másik szárnyába, ahol a folyamat újra megismétlődik. A sertések itatása is automatikusan történik. Automatikus trágyaeltakarítás Ami igaz, az igaz. A hízókat nemcsak etetni, hanem óljukat tisztítani is káli. Az újításban erre is gondoltak. A vályú mellett létesített fekhelyet keskeny, saválló aszfaltból készítették. A fekhelyek mentén a hizlalda falénak tövében mélyített trágyacsatorna húzódik, amelyből mechanikus trágyaterelő lapátszerkezet továbbítja az ürüléket a telepre. Elgondolkoztató számok A 700 sértés befogadására épített hizlaldában egy év alatt 170 ezer korona takarítható meg az eddigi hizlalda típusokkal szemben. A gépi berendezés költsége ebben a korszerű hizlaldában 57 000 korona, amely egy negyed éven belül megtérül. Az új, 2600 sertés számára készült hizlaldában egy etető évente mintegy 5200 mázsa sertéshúst termelhet, ami egy dolgozó 5—5,5 millió koronás nyerstermelésnek felel meg. Ilyen teljesítménnyel pedig nem sok ipari üzemben büszkélkedhetnek. Az újítási terv szerzőinek az a kívánsága, hogy elképzelésük a lehető legtöbb mezőgazdasági üzemben megvalósuljon, s ezzel mi is egyetértünk. —HL— MADÁRIJESZTŐ GÉP A megművelt földekről valószínűleg eltűnik majd a rongyból összemúvészkedett madárijesztő, hogy helyet adjon a korszerű madárijesztö gépnek. Prototípusát az angol Shell cég készítette el. Üzemanyaga a háztartásokban is használatos butángáz. A madárijesztő gép kétpercenként erős fényt villant fel és a villanásokat mennydörgéshez hasonló, erős zaj kíséri. A készüléken elhelyezett tükrök a felfelé és lefelé sugárzott fényt is vízszintes irányban verik vissza és megsokszorozzák a fény riasztó hatását. A közönséges butánpalackhoz kapcsolható, automatikusan működő madárijesztő gép nagy körzetben riasztja el a tollas kártevőket, üzemeltetése pedig egyszerű és olcsó. M. Sz. A borok derítése Derítésen a bor megtisztulásának azt a módját értjük, amikor igen finoman elaprózott, elázott, megduzzadt anyagokat juttatunk a borba, melyek felületi vonzás, ellentétes elektromos töltés, vagy vegyi kapcsolódás révén a bor zavaros részeit magukhoz ragadják, és nehezebb fajsúlyúknál fogva azzal együtt leülepednek, szedimentálódnak, miközben a bor megtisztul. A derítendő bor nyugalomban legyen, mind minőségileg, mind mennyiségileg megfelelő derítőanyagot használjunk a próbaderítés szerint. A keletkező csapadék a bornál nagyobb fajsúlyú legyen, savasabb borokba mindig kevesebb derítőanyagot adagoljunk, s végül a derítés idejét helyesen válasszuk meg. Legmegfelelőbb idő erre az első fejtés utáni 2—3 hét, amikor a bor kolloidjai, zavaros részei a legjobban kiválnak. Hajdanában derítés céljára a spanyolföldet, kaolint, borseprőt, tojásfehérjét, fölözött friss édes tejet, vízahólyagot és csersav-zselatint alkalmaztak. Ezekből jelenleg már csak a csersav-zselatinos derítést alkalmazzuk. Utólagosan előtérbe léptek újabb derítő anyagok, az említetteknél hatásosabbak, mint pl. a bentonit, sárga vérlúgsó és az ioncserélő műtrágyák. A derítés végrehajtása: Csersav-zselatinos derítés. Mivel a vörös borok színét rontja, elsősorban a fehérborok derítőanyaga. Többnyire utóderítéskénf alkalmazzák, elősegíti ugyanis a gyors megtisztulást. Leggyakoribb adagolás csersavból (tanínból) 4—10 g/hl, — zselatinból 6—15 g/hl. Leghelyesebb párosítási arány 1 rész csersav H-----: 1,5 rész zselatin. A pontos arányt azonban próbaderítéssel állapítjuk meg (félliteres palacksorozatban, különböző arányokban), pld. csersav 4, 6, 8 g : zselatin 6, 9, 12 g. A tapasztalatok alapján könynyebb, savasabb asztali borok legjobban deríthetők a 4 : 6, esetleg 6 : 9 arányban. A testesebb pecsenyeborok leghelyesebb derítő aránya a 4 : 8, esetleg 5 : 10. Barnatörött boroknál, valamint nehezebb csemegeboroknál leghatásosabb a 8 : 12 és a 10 : 15 derítési arány. Végrehajtása: a derítendő borból (hordóból) lefejtünk kb. 10—20 liter bort, s ezt a mennyiséget egy edényben félretesszük. Egy vederbe vagy sajtárba leszívunk 5—6 liter bort, melybe a kimért csersavat beleöntjük, a veder tartalmát, alaposan összekeverjük, majd csüröljük (egyik edényből a másikba cserélgetve addig öntözzük, míg a bor habzó nem lesz). A habzó bort a derítendő borba öntjük és derítővassal, esetleg kisebb hordóknál gumicsővel vagy lopóval jól elkeverjük. A csersav tulajdonképpen nem derítöanyag, hanem a fehérborok taníntartalmának pótlására, míg a zselatin a derítés elősegítésére szolgál. Elkeverés után szintén kiszívunk a hordóból 5—6 liter bort, beleöntjük a kimért zselatint, elkeverjük, csüröljük, majd a hordóba öntjük. A hordó tartalmát jól felkeverjük, így a hordó üres része megtelik habbal. A hab összeszedése után a félretett 10—12 liter borral feltöltjük a hordót, és lazán bedugaszoljuk. (A zselatin a collagénekhez tartozó enyvszerű, vízben erősen duzzadó fehérje származék). A derített' — megtisztult bort az üledékről 2, de legkésőbb 3 hét múlva mérsékelten kénezett hordóba, lehetőleg zártan, átfejtjük, s a kiürült hordót tisztára mossuk. Bentonitos derítés: A bentonit a montmorillonitok csoportjába tartozó szilikát, fehérje zavarodásban lévő borok derítésére használják. Földszerű, szürkés-barna színű anyag. Az „Aranytiszta borokért“ című cikkemben leírt hőpróba alapján meghatározzuk a derítési adagot (50—200 g/ hl). Könnyebb, kisebb fehérje tartalmú borok derítésére elegendő 50—80 g/hl. Testesebb, nehezebb, pecsenye-, csemege- és több fehérjetartalmú borok derítésére legalább 100—150 g/hl szükséges. A vörösbor színanyagát részben rontja, ezért a vörösborokat bentonittal nem derítjük. A kimért bentonitot kevés, 1—2 liter vízben (sajtárba) eláztatjuk (így a derítés hatásosabb), folytonosan keverjük, nehogy a megduzzadó bentonit összecsomósodjon. Egy-két órás ázás, duzzadás után 4—5 liter borral felöntjük, egy pár óráig duzzadni hagyjuk, mielőtt a sajtárban a bor felszíne tisztulni kezdene, újból felkeverjük, s a derítendő borba öntjük. Derítővassal vagy gumicsővel a hordó tartalmát alaposan felkavarjuk, 2—3 hét múlva az üledékről óvatosan lefejtjük a megtisztult bort. A megmaradt üledéket egy kisebb hordóba öszszeöntjük, a kiürült hordókat pedig tisztára mossuk. (A bentonit derítőképessége nagyon jó duzzadásán és adszorpcióján alapszik, ami kristályos rácsszerkezetével van öszszefüggésbe). Kékderítés: Sárgavérlúgsóval (káliumferrocianiddal) — K4[Fe(CNs)] +3H2O, végezzük, mely sárga színű kristályos anyag. A csersav, zselatin és bentonit mellett a legelterjedtebb derítőanyag. Fehér és vörös bornál egyaránt alkalmazható. A borban adagolt sárgavérlúgsó azonnal egyesül a vassal és berlinkék — Fe4[Fe(CN6) ]3 — csapadék formájában kicsapódik majd a hordó aljára ülepedik. A bor savtartalma 0,5—3,0 g/hl, mely részben fiziológiás eredetű, azonban ha a szőlő, must vagy bor a vassal hosszabb ideig érintkezik, a vastartalom gyarapszik s így oxidációs-technológiai eredetű is. Ha a fiziológiás vas hl-int 0,4—0,7 g, nem szükséges deríteni. Ha a vastartalom ezen felüli, ami technológiai vasnak minősíthető, a kékderítés nélkülözhetetlen. A vas kiválásának folyamatát részletesen leírtam az „Aranytiszta borokért“ című cikkben, minek következtében ugyanis fekete vagy fehér törés jön létre a borban. Az adagolást a pontos próbaderltés alapján állapítjuk meg, melynek eredményét közöljük az illetékes borászati intézménnyel (addig a bort semmiféle kezelésben nem részesítjük), majd a meghatározott adagolás szerint végezzük a derítést. Ezt csak erre a célra iskolázott és felhatalmazott szakemberek végezhetik. Egy g ferrivas eltávolítására 5,67 g, 1 g ferrovas eltávolítására pediglen 7,56 g sárgavérlúgsó szükséges. Hl-kint maximálisan azonban csak 18 g sárgavérlúgsót alkalmazhatunk. A derítendő bor pontos mennyiségének megfelelő sárgavérlúgsót lemérjük, porrátörjük. Ötszörös vízmennyiségbe gondosan elkeverjük (borba keverve kevésbé hatásos), majd a derítendő borba, hordóba öntjük és alaposan felkeverjük. A berlinkék csapadék kiválása után (kb. 10—14 nap múlva) a bort lefejtjük. Esetleges további várakozás az üledék bomlását okozhatja. A hordóban maradt berlinkék csapadékot ülepítjük, zsákszűrőn megszűrjük s a kiürült hordót alaposan forrázzuk 2 °/p szódaoldattal, majd meleg és hideg vízzel kimossuk. Üjabban alkalmazzuk a kombinált derítést, amikor először a bentonitot, majd a csersavat, sárgavérlúgsót, s végül a zselatint keverjük a derítendő borba. Lehetséges itt két variáció. Előszöris a sárgavérlúgsós — csersav-zselatinos derítés, amikor a sorrend a következő: csersav: (tanín), sárgavérlúgsó, zselatin. Másodszor a bentonitos sárgavérlúgsós (kék) derítés, amikor a sorrend: bentonit, majd 1—2 nap múlva sárgavérlúgső (kékderítés). A bentonitot zselatinnal lehetőleg ne kombináljuk, mivel a zselatin nitrogén (fehérjét) növelő hatású. A kombinált derítés gyorsabb ülepedést, tisztulást, munka és idő megtakarítást, ezzel együtt kisebb önköltséget eredményez. Ezen kívül kevésbé rontja a bor illat, zamatanyagát és fejlettségi fokát. Általános törvényszerűség, hogy a derítések után a borokat rendszerint szűrjük. Ha a bort palackozni akarjuk, a szűrés m#g a kombinált derítés után sem nélkülözhető. Kása Sándor, szőlészeti-borászati mérnök, (Kisújhelyi-tokajhegyaljai ÁG) 1965. július 3.
