Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-31 / 52. szám
Eddig rendjén a dolog! — Elvtársnők! Elvtársak! — szólt Imigyen az elnök. Hiába, a szokás hatalma. Ugyanis a helyiségben egy teremtett női lény se volt. Csupa füstöt eregető férfinép hadonászott, vitázott az emelvény előtt. — Napirendünk első pontja — folytatta Hódas Kálmán, a horgászegyesület elnöke —, hogy kinyomozzuk Teknőc Tihamér vétkét. Arról a Teknőcről van szó, aki folyamatosan megszegi a halászati törvény rendelkezéseit. Második pont: megismerkedünk a vízszennyezéssel kapcsolatos körlevél tartalmával. Harmadik pontként pedig az egyes előadók tesznek jelentést a horgászegyesület egész évi tevékenységéről. Az elnök vésztjósló hangon folytatta: — Bizottság elé idézzük tehát nevezett Teknőc Tihamért. Amott van a ...! Gyere csak közelebb, gyönyörű virágom! — mire a szólított kénytelen volt felemelkedni ültéből. A cingár legény testarányai szöges ellentétben állottak nevével. Olyan vékony volt, hogy erősebb szél... Csupán lötyögő bőrkabátja kölcsönzött neki némi tekintélyt. Cigarettacsutkával a szájában odalépett az emelvény elé. Kihúzta magát, hogy többet mutasson. Szemében furcsa tűz égett. — Azzal vádolnak — hangzott Hódas hivatalos színezetű vádbeszéde —, hogy pisztrángokra leselkedsz. Eddig rendjén a dolog! A baj ott van, Teknőc Tihamér, hogy vétesz az előírások ellen. Naponta kijársz a vízpartra, összefogsz mindenféle halat, ami kezed ügyébe kerül. Nem nézel a halak mennyiségére, sem méreteire, nem tartod be a tilalmi időt. Csak semmi tagadás barátom, itt a feljelentés! — és a vádlott orra elé tartotta a papírdarabot. Az ekként támadt lenge szellő kissé meglebegtette a levegőben úszó füstfelhőket. — Ki írta ezt? — kérdezte Teknőc hányavetin. Majd kigombolva bőrkabátját — mint aki bírókra akar kelni —, emelkedett hangon magyarázatot követelt az elnöktől: — Ki merészelt feljelenteni? — Nem áruljuk el a levélírót — jelentette ki Hódas Kálmán síri hangon. — Különben sem érdekes, ki írta a feljelentést. Az a mérvadó, hogy vétkes vagy, Teknőc Tihamér! — Mármint én? — kiáltott fel a vádlott sértődötten. — Hát hallott ilyet a világ? Bizonyítékokat akarok látni! Ki az isten láthatott engem a patak partján? Bár elkapnám! Ügy rúgnám fe ... — itt tüsszentenie kellett Teknőcnek — ... szóval úgy rúgnám fenéken... — Leléphetsz! — fejezte be mondókáját az elnök. — A többit írásban közöljük veled. — Teknőc pedig sértett vadkan módjára hagyta el a helyiséget. Az ajtónál köszönés helyett hegyeset pökött. — Elvtársnők ... elvtársak! — kapott észbe a szónokláshoz szokott elnök. — Mondanom se kell, hogy Csavaros Kleofás feljelentéséhez nem férhet kétség. Valamennyien megbízunk szavahihetőségében. Teknőccél rendet kell teremtenünk, valósággal kifosztotta a patak pisztrángállományát. Eddig rendjén a dolog! Azt indítványozom, két évre tiltsuk el a horgászattól. — Egy év is elég! — hangzott innen is, onnan is. — Kevés az egy év — kardoskodott hátul valaki. — Legokosabb lenne, ha mindkettőjüket bizottság elé idéznénk — okoskodott Gombóc Bálint, a főokos kultúrfelelős, majd oktatóan hozzáfűzte: — Teknőc Tihamér iskolatársam volt. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egyúttal barátom Is. Fontoljuk meg azonban, hogy Teknőc ravasz ember, Ismeri a dörgést. Azt is tudja, amit nem Illenék tudnia. Honnan tudná különben, hogy Hódas elnök elvtárs kukaccal horgászik a pisztrángpatakban? Vagy honnét a csudából értesült arról, hogy Enyves pénztárosunk asztalára pisztráng került karácsonykor? Honnan?! Az se titok előtte, hogy Bogozó Boldizsár könyvelőnk méreten aluli halakat szokott fogni. De könnyelműek vagytok, emberek, milyen megfontolatlanok! Ki a fene őrzi a pisztrángpatak partját? Teknőc majd akkor is odasomfordál, ha nem adunk neki engedélyt. Nem volna bölcsebb intézkedés, ha őt bíznánk meg a patak őrizetével? Gondolkodjunk kissé! — Ezzel kimerültén lerogyott székére, mint aki leszámolt a következményekkel. Az érintett személyek hallgattak, mint a csuka. Akikről pedig nem esett szó, csak bólogattak. Elsőnek az elnök ocsúdott fel tespedtségéből és szavazást javasolt. A szavazás egyhangúlag Teknőc Tihamér javára dőlt el. A tapintatos jegyzőkönyvvezető közben kihagyta azt, amit nem illik jegyzőkönyvben megörökíteni. Következett a napirend második pontja. — Áttérünk elvtársak a vlzszeny- I nyezésről szóló körlevél ismertetésé- ! re — folytatta előadását az elnök izzadva. — Csak a lényeget! — szóltak közbe a legközelebb ülők, mert borzalom lopózott a szívükbe a hatalmas paksaméta láttán. De az elnök rendületlenül olvasott, fontossága tudatában. Egyesek ásítozni kezdtek, mások már bóbiskoltak, fejük lekókadt. — Éjfélig is itt ülhetünk! — szólt közbe egy erélyes hang. — Térjünk a tárgyra és osszuk szét az üvegeket vízmintavételre. — Ebből se lesz semmi! — ellenkezett Bogozó Boldizsár, a könyvelő. — Minden meggyőzés ellenére tavaly sem akarta senki átvenni az üvegcséket. Megvallom, én se, mert meszsze lakom a pataktól. — Nyolc gyár és kisebb üzem szennyvize torkollik a patakba a közeli városból — emelkedett szóra Gombóc Bálint kultúrfelelős. — Melyiket okoljuk közülük a halpusztulásért? Egyszer az egyik, másszor a másik üzem vét az előírások ellen, mit teszünk a vizmintákkal? Kár az erőlködésért! Ha sikerül is bizonyítékot szereznünk valamelyik gyár ellen, mi történik? Pénzbírságra marasztalják az üzemet, amit mellényzsebéből gavalérosan kifizet. Mást indítványozok tehát: a halállományt leginkább veszélyeztető gyár költségére készíttessünk apró szennyvíztisztító gépecskéket, amelyeket a halak kopoltyújára erősítünk. Talán azért, mert már későre járt az idő, valamennyi kéz a magasba lendült a helyeslés jeléül. A jegyzőkönyvvezető végtelen tapintattal ismét kihagyta azt, amit nem illik leszögezni. — Eddig rendjén a dolog! — hangzott az elnök kedvenc szavajárása. — Következik a harmadik pont. Kérem az egyes előadókat, számoljanak be az egész évi eredményekről. Bogozó Boldizsár rövid áttekintést nyújtott a haltelepítési terv teljesítéséről. Enyves Elek pénztáros beterjesztette a pénztári jelentést, a jegyzőkönyvvezető újjain számolta meg a lefolytatott gyűlések számát. Csupán Gombóc Bálint nem emelkedett szólásra, mert a világon semmit sem tett a népnevelés, a művelődés, a kultúra felvirágoztatása érdekében. Elvégre azért kultúrfelelős! A felettes hatóságok számára megfogalmazták a rövid és velős, tizenkét oldalra terjedő jegyzőkönyvet, mire Hódas Kálmán elnök berekesztette az évzáró gyűlést és kijelentette: . — Eddig rendjén a dolog! VADOVICKY Z. Aki Istennel szerződői! Paul Duhalde párizsi ékszerkereskedő pontos ember volt, és szerette a rendet. Fiatalkora óta naplót vezetett, és bejegyezte üzleti eseményeit, sikereit, csalódásait. A csalódások több lapon terpeszkedtek el, mint a sikerek. Utazgatott szerte az országban, elrándult külföldre is: semmi eredmény. Nemcsak vállalkozásai voltak meddők, hanem csalatkozott az emberekben is. Ezt írta naplójába: „Se szeri, se száma a kellemetlenségeknek, amiket embertársaimtól el kell szenvednem. Barát, rokon, mintha örömét lelné benne, hogy nekem bajt okozzon. Nem tudom már, mit tegyek? kihez forduljak?“ Világgyűlölő hangulatában kipattant fejéből a mentő ötlet. Kihez folyamodjék? Akit az emberek elhagytak! Az Istenhez. így cselekedett, ámtíár nem mindennapi módon. 1719. szeptember 24-i kelettel egy Istennel kötött formális szerződést iktatott naplójába. így szólt: „Miután elhatároztam, hogy társas viszonyba lépek Istennel, kötelezem magamat, hogy az alábbi szerződési pontokban vállalt kötelességeimet lelkiismeretesen teljesítem. Egyúttal örököseimnek is meghagyom, hogy amennyiben halálom hamarább következnék be, a szerződésben foglalt kötelezettségeket ők teljesítsék.“ A szerződés öt évre szólt. Alaptőke 15 000 livre. öt év múlva a mérleg elkészítendő, s a mutatkozó vagyon három részre osztandó: 1. Le kell vonni a 15 000 livre alaptőkét. 2. Külön kell választani az időközben netalán reászállt örökségeket, valamint, amennyiben megházasodnék, felesége hozományát. 3. Az ennekutána fennmaradó vagyont üzleti nyereségnek kell tekinteni, s fele Istent, fele őt vagy örököseit illeti. És lám, fordult a kerék. A jámbor kereskedő üzlettársát jól választotta meg. A különös cég virágzásnak indult. Akkoriban tervezték a francia és a spanyol királyi ház összeházasítását, s Duhalde nyerte el a megbízást, hogy ékszereket és drágaköveket szállítson a kiszemelt arának. A terv füstbe ment ugyan, de Duhalde-nak busás nyereséget sikerült elkönyvelnie. A cégnek azontúl is jól ment a sora. Az öt év elteltével a kereskedő elkészítette a leltárt és a mérleget. A cég vagyona drágakövekben volt; ezek akkori becslés szerint 36 000 livre-t értek, tehát a fele 18 000 livre értékben Istent illette meg. Mivel éppen akkor a kövek ára esett, a kereskedő meg akarta várni, amíg értékük megint emelkedik. Addig is a drágaköveket külön-külön csomagokba osztályozta, és mindegyikre ráírta: Fele a szegényeké. Ugyanis elgondolása szerint az elszámolás és osztozás módja az lett volna, hogy a nyereség felét, mint Isten adományát, a szegényeknek fizeti ki. Gondja volt arra is, mi történjék, ha netalán a kövek értékesítése előtt meghalna. A mérleg után ezt jegyezte be az üzleti könyvbe: „Átok örököseimre, ha bármilyen ürüggyel el akarnák ütni a szegényeket a felerésztől. Még ha időközben vagyonom annyira megfogyatkoznék is, hogy csak a szegényeket illető rész maradna meg, akkor is ki kell nekik fizetni ezt a részt, mert ez csupán rámbízott idegen vagyon.“ Alig egy év múlva Duhalde ágynak esett. A betegség súlyosnak Indult, itt volt az ideje, hogy végrendeletet csináljon. Ebben külön meghagyta örököseinek, hogy üzleti könyvei értelmében a szegényeknek járó tartozást fizessék meg. Nem sokkal utána a derék drágakőkereskedő lelke elszállt a gyöngyfényű felhők fölé, a zafirkék magasságokba. Fiatalkorú özvegy és negyedfél éves gyermek maradt utána, ezek részére gyámot rendeltek. Mikor a végrendelet ismeretessé vált, a párizsi Höpital Général jelentkezett a pénzért. Ugyanis az volt a törvény, hogy a minden külön rendelkezés nélküli hagyomány ezt az intézményt illeti. Azonban a gyám vállalta a koporsóból feléje rémlő átkot, és megtagadta a fizetést. Az ügy perre került. A jogászok csámcsogtak a gyönyörűségtől, amikor a periratok jogi nyalánkságai elébők kerültek. Legelsődben persze annak a kérdésnek kellett a1 végére járni: vajon egyáltalán lehet-e Istennel szerződni? Minden szerződés kétoldalú — védekezett az alperes. A felek kölcsönösen kötelezik magukat valamire, s a kötelmet aláírásukkal megefősítik. De hol itt a felek aláírása? Nem is szólva arról, hogy Istent nem lehet szabad akaratában kötelezettségekkel korlátozni, hiszen ez az istenség lényegével ellenkeznék. Ezek súlyos érvek voltak. Az Höpital Général megadta magát. Valóban, az üzleti könyvbe írt nyilatkozat nem szerződés. Hát akkor micsoda? A felek leszedték a polcokról a sok jogi könyvet, amelyeknek parókás szerzői az effajta kérdéseket feszegették. Előkerültek a kánonjog könyvei, a pandekták, a kommentárok. — Fogadom! — állította diadalmasan a felperes ügyvédje. — Lehetséges — vágta vissza a gyám —, de sehol sincs megírva, hogy az ilyen egyoldalú elhatározásból másvalaki jogokat származtathatna. — Akkor hát pollicitatio, vagyis a római jog értelmében hatályos ígéret. A pandekták érvényesnek mondják az egyoldalú ígéretet is, ha közcélú építkezésre, például fürdőre vagy oszlopcsarnokra szólt. — Kétségtelen. De van-e szó a szerződésben fürdőről avagy oszlopcsarnokról. Nincs. Tehát a pandektákat vissza a polcra! — Tekintsünk hát a francia örökösödési jogba. Eszerint a nyilatkozat lényegében nem más, mint hagyomány. Tehát mindenképpen érvényes. — Szó sem lehet róla. A hagyomány nem sértheti az özvegy és a kiskorú gyermek jogát. Márpedig ... Itt hosszú számítások következtek vagyonról, hozományról, szerzeményről, örökrészekről, stb. A mai olvasót azonban csakis az érdekli, hogy a bíróság ebben a jogi bozótban minő ösvényt vágott, s milyen tisztásra lyukadt ki. A jogászvilág nagy csalódására az ítélet kibújt az elvi döntés alól, s röviden csak annyit mondott, hogy Duhalde végső akaratát teljesíteni kell. A gyám tehat adja ki a drágakövek felét a kórházak egyetemének, vagy pedig közös akarattal adják el valamennyit, és a vételárat felezzék meg. Perköltség nincs, mindegyik fél fizesse a maga ügyvédjét. Az utókor jogászai tovább vitatkozhatnak rajta, vajon Duhalde fogadalmat tett-e? pollicitatióval kötelezte-e el magát? avagy egyszerűen csak hagyományt rendelt? RÁTH-VÉGH ISTVÁN Ä sivatagi róka Francia tisztek hoztak egyet a Szaharából és egy fiatal déltiroli lánynak ajándékozták. Ez az állatkertben is ritkán látható kis ragadozó kisebb mint a házimacska, csak a fülei óriásak, szőrének a színe pedig sárgásbarna, mint a sivatag homokjáé. A zoológusok szerint egyike a legszebb és legkedvesebb négylábúaknak. Fogságban rendkívül félénk, de ugyanakkor rendkívül kíváncsi is, azért ha valami szokatlan zajt hall, azonnal elbújik a legközelebbi szekrény alá, de a fejét már a következő pillanatban kidugja, mert látnia kell, hogy mi történik a világban. A sivatagban, ha valami veszélyt lát, villámgyorsan beássa magát a homokba. Ott éjszakai életet él. Jelenlegi környezetben megszokta már, hogy éjjel alszik, éspedig kipárnázott kosarában, amelynek a teteje le van kötve. De csak azóta van lekötve, amióta egy reggelre két kiló őszibarackot dobált szanaszéjjel a szobában, mert éjjel azzal játszott. Táplálása elég körülményes, mert Tirolban nincs sivatagi pacsirta, se sivatagi veréb, de azért elő tudják állítani a megfelelő kosztot neki. \ ^szabad földműves 1965. december 31. ELŐREBOCSÁTOM, az eset akkor “ történt, amikor medvére még nem vonatkozott a vadvédelmi törvény. Szeptember vége volt. Bár a Nagy- Fátra bérceit fehérre meszelte a korai hó, mégis tartott még a szarvasbögés. Nagy meglepetésemre hívást kaptam a hlbokéi vadászterületen bőgő tizenkettes bika lelövésére. Vadászkalandjaim fö céljául sose tekintettem a vad föltétien lelövését. Imádtam a természetet, szerettem állatvilágát és kedveltem növényzetét. Igen fontosnak tartottam e kirándulások kellemessé tételét, friss egészséges humorral. Megkértem Árpád cimborámat, a szellemes, vicces kópét, tartson velem. Árpád ingadozott. Még nem heverte ki az influenza következményeit. Habozott ... Annak tudatában, hogy a botnak két vége van, bebeszéltem neki, hogy a hlbokéi sziklák között két medve tanyázik. Egyikük nagyon öreg, igazi Matuzsálem, a másik meg fiatal bocs. Kár lenne elszalasztani az alkalmat és meg nem győződni arról, ott vannak-e? E meglepő hírre cimborám felpattant, akár a gumilabda. Legott megfeledkezett az influenzáról és határozott. Elfogadta a meghívást és pakkolt. Nagy izgalmában aludni sem tudott. Szőtte a medve elejtésének tervét. Elhatározta, hogy a vén mackón fogja majd kipróbálni vadonatúj golyós puskáját. Közismert, hogy férfidolog nem sikerül akkor, ha beleártja magát a nő Az ősrégi bölcsesség e mondásának igaz voltát világosan bebizonyítottc Árpád sajnálatos esete. Amikor a felesége megtudta, hogy medvevadászatra készül, azt tanácsolta neki hogy ne vigye magával a golyós puskát, mert hiszen úgyse ismeri még tartson ki a jó, megbízható lankesz terje mellett. Az asszony rábeszélései hatottaI Árpádra. A kételkedés fúrta agyát amikor arra gondolt, hogy már igei sokszor mászkált a nagynyomú med ve után, de eddig még nem sikerül találkoznia vele. — Nem lesz az másképp most sem — gondolta magában és végül a meg bízhatatlan, kopott, sörétes „fecskén dó“ győzedelmeskedett a megbízhat< új golyós fegyver helyett. Roppant testének eleje sokkal magasabb volt, mint a hátulja. Legelészett. Szedte az áfonyát. Olykor-olykor magasra emelte fejét, neszeit, szimatolt, hallgatózott. Minduntalan forgatta bozontos koponyáját, mintha keresne valamit. Árpád azt hitte, hogy nem mozdul az erdő szélétől a vén ínyenc, de ha megkockáztat vagy harminc lépést a medve irányába, valószínű, hogy lőfHlííí lei* a Naev-Fátra pótolhatatlan kincse? A lankaszter puska csövét már rég narta a rozsda. Azonfelül az volt a jaja, hogy hibás volt a tölténykivető. Elindultunk. Szép, derűs és friss volt az időjárás. Északi szél fújdogált. Hó feküdte meg a hegység ormait. A. talajt helyenkint eltemette a leoergett száraz juharlomb. A tarka jszi szőnyeg éktelenül recsegettropogott a talpunk alatt. Lehetetlenné tette a nesztelen mozgást. Esteledett már, mire a vadászkunyhóba értünk. Bent fűtöttek és égett már a lámpa. Ott várt ránk az erdész. Jó alvás után pihenten ébredtünk fel. A nyitott ablakon tisztán hallottuk a szarvasbika hajnali áriáját... Még virradat előtt hagytuk el a kunyhót. Ketten az erdésszel egy nagy tarvágás felé tartottunk, ott kerestük a bikát, Árpád pedig egy mélyút sarkába igyekezett. Onnan akarta figyelni a terepet. Odaérve elsöpörte az útmelletti ösvényről a száraz lombot, hogy nesztelenül közelíthesse .meg a szálerdőt, ha netalán medvét venne észre... Várt, várt sokáig és nagy türelemmel. Megéhezett. Előszedte tarsolyából az elemózsiát és jóízűen falatozott. Épp, hogy megtöltötte pipáját, gyanús ropogást hallott. Erre csupafül, csupaszem lett cimborám. Feszülten figyelt mindent. Kővé meredt, amikor észrevette, hogy egy óriási medve á csorog a szálerdő szélén. távolba kerül. Abban a pillanatban megfordult a medve és Árpád felé vette útját. Cimborám meg sem moccant, mert jelenlétét elárulta volna a zörgő haraszt. A medve kényelmesen közeledett Árpádhoz, Meg-megállt, szaglászott és szemmel tartotta a mélyút szélén álló valamit. Árpád óvatosan emelte arcához a puskát. Elhatározta, hogy tizenöt lépésnyire engedi magához a ragadozót és lapockán vagy fültövön lövi. Csak akkor eszmélt rá, hogy sörétes puskája megbízhatatlan. A bal cső gondot okozott neki. Nem tehetett egyebet, mint hogy megbékült a helyzettel. Bízott a jó szerencsében. Gondolkozott, így úgy döntött, hogy a puska balcsövéből fogja majd elsütni az első lövést. Ott sörétes patron volt. A jobb cső golyóra volt töltve ... Végül megcélozta a medvét. Sokáig célzott, a nagy izgalomtól reszketett a keze. A távolságot tévesen csak harminc méterre becsülte ... — Enyém vagy már, mackó! Tarisznyámba duglak! — suttogta magában Árpád. Ebben a nagyon komoly pillanatban is tréfán járt az esze. A zsákmányt fenyőgallyal takarom majd le. Ha megjön a társam és , kérdi, mire lőttem, azt válaszolom, ! hogy nyestre, de a fenyő sudarában . maradt. Ha majd a barátom fölnéz és kutat a nyest után, meglököm, és a medvére döntöm. - így tervezgetett Árpád. Terve azonban kártyavár volt. Minden másképp történt, mint ahogy gondolta. Most egyszerre igen drámaivá vált a helyzet. A medve egy hatalmas ősfenyő mögé bújt. Óriási testének csak a mellső és hátsó kontúrájai látszottak. Árpád feltételezte,- hogy a medve közel van. Visszafoj‘. tóttá lélegzetét, nehogy elárulja ma- gát. Feszülten figyelte a vadat. Várta a pillanatot, amikor megmozdul és- lapockán lövi, de amikor, talán azért, e mert a légcsövébe lefutott a nyála, vagy talán azért, mert visszafojtotta d lélegzetét, csaknem elfogta a köhögés, a nem várhatott többé ... a A kínos pillanatban végtére megi- mozdult a medve. Árpád a fültöbe tüzelt. Lövésére a magasba pattant a vad és a közel heverő döntött fán vetette át magát. Árpád nem maradt meg a helyén, ami a nagyvad elejtésénél szigorú szabály, hanem a medve után rohant. Átugrotta a tengernyi akadályt és amikor meglátta a menekülő óriást, golyót röpített utána. A nagyfátrai Matuzsálem eltűnt.. Elmúlt egy egész óra, hogy a két lövés eldördült. Amikor sikertelen cserkészésem után Árpádhoz visszatértem, észrevettem levertségét. Bántotta a lelkiismerete, hogy elszalasztottá a kínálkozó alkalmat . .. Nagyon gondosan nyomoztunk az aljerdőben, Vércseppet kerestünk, de nem teltünk sehol. A szálerdő mellett azonban az erdész ■egy méter hosszú és húsz centiméter széles véres ürüléksávra bukkant, amely tele volt meg nem emésztett sommal. Világossá vált előttünk, hogy a golyó átfúrta a medve beleit. Haslövést kapott. A seb veszedelmes volt és az állat elpusztult. Leverten indultunk hazafelé. Útközben idéztem Kipling könyvéből Mugger a Kuohoditus mondását:- Rosszul jársz, ha asszonyban bízol. SELMEC ADOLF
