Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-25 / 51. szám
dezésére. A közvetítő Fanfani olasz külügyminiszter, az ENSZ közgyűlés jelenlegi elnöke volt, aki két olaszországi tudós Hanoiban tett látogatása és Ho-csi-min elnökkel folytatott megbeszélése után juttatta el értesülésüket New Yorkba. Érthető, hogy Hanoiban rögtön a hivatalos amerikai közlemény megjelenése után cáfolták, illetve helyesbítették az olasz tudósok állításait. A Vietnami Demokratikus Köztársaság külügyminisztériuma közleményben szögezte le, hogy csakis a genfi egyezmények alapján és a demokratikus Vietnam kormányának, valamint a Dél- Vietnami Felszabadítás! Front már korábban közzétett négy pontból álló feltételének betartásával hajlandók tárgyalni. Ezek között szerepel elsősorban a következő: az amerikaiak azonnal szüntessék be a VDK bombázását, vonják ki csapataikat egész Vietnamból és tartsák be az Indokínára vonatkozó 1954-es genfi egyezményeket. Vietnam népe és kormánya nem alkuszik. A világ népeinek megtévesztésére irányuló amerikai híresztelések egy pillanatra sem vonják el a haladó emberiség figyelmét e súlyos háborús cselekménytől, s szerte a föld minden sarkában egyre erőteljesebben hangzik a követelés: az amerikaiak hagyják el Vietnamot. S Johnsonnak pedig a további súlyos felelősség mellett megmaradt a címzett feladata: kielégítő módon válaszolni az aggódó amerikai édesanyák levelére. De vajon mi biztatót írhat számukra? Az űrkutatás aránylag rövid történetében az idei év világraszóló sikert hozott. Az amerikai Gemini-program olyan eredményeket ért el, amelyekre nemcsak Amerika népe, hanem az egész haladó világ méltón lehet büszke. Felvételünkön a Gemini-7 két pilótája Borman és Lovell látható, akik a Gemini-6 űrhajóval páros repülést hajtottak végre. A képen mosolygó űrrepülők összesen két hétig száguldtak a kozmoszban s ezzel minden eddigi rekordot megdöntötték. Wilsont New Yorkban érte a hír, hogy az afrikai országok sorra megszakítják diplomáciai kapcsolataikat Londonnal. Eddig már Algéria, Ghana, Guinea, Mali, Kongó, Tanzánia, Sudán, az Egyesült Arab Köztársaság és több más afrikai ország váltotta be az Afrikai Egységszervezet határozatát. Afrika hátat fordít Angliának Párizsban marad a régi rend? Amikor november végén közzétették az Afrikai Egységszervezet határozatának szövegét, így hangzott a kíméletlen ítélet: amennyiben Anglia december 15-ig nem számolja fel a fajüldöző rhodesiai Smlth-rendszert, az afrikai országok megszakítják diplomáciai kapcsolataikat Nagv-Britanniával. A határozat annál súlyosabbnak tűnt, mivel az afrikai államok közül számosán a Brit Nemzetközösség tagjai Is. Londonban különösen gazdasági és diplomáciai megtorlásokkal próbálták azt a látszatot kelteni, hogy Anglia valóban törekszik a rhodesiai rendszer felszámolására. De a valóságban London részéről semmi komolyabb lépés nem történt. Válaszul e halogató taktikára és bizonytalanságra, a legkellemetlenebb „afrikai pofon“ az ENSZ-ben érte Angliát, ahol az Egyesült Államokban járt Wilson brit miniszterelnök felszólalt a világszervezet közgyűlésén. Amikor Wilson a szónoki emelvényre lépett, az ENSZ afrikai képviselőinek legtöbbje felállt és kivonult a teremből. A brit miniszterelnök ismételten leszögezte, hogy Anglia nem hajlandó a dél-rhodesiai rendszer fegyveres leverésére, s azt hangoztatta, hogy kormányának célja változatlanul az, hogy kellő időben visszatérjen Dél-Rhodesiába az „alkotmányos uralom“. A francia elnökválasztás második menete látszólag mintha kevesebb izgalmat szolglátatott volna, mint az első, de mégis a nemzetközi élet egyik jelentős eseménye volt. Hiszen önmagában az a tény, hogy de Gaulle elnök az első menetben nem tudta megszerezni az abszolút többséget, az egyszemélyi hatalom vereségét jelenti. De Gaullenak a második menetben szerzett 55 százaléka mögött a baloldal közös jelöltjének, Mitterandnak 45 százaléka a baloldal igen erős és egységes előretörést jelenti, s ez a legnagyobb tanulság, s egyben a legnagyobb meglepetése is az idei francia elnökválasztásoknak. Ez azt is jelenti, hogv a kapitalista Franciaországban, amelynek számos külpolitikai elképzelése igen közel áll a szocialista országok felfogásához, óriási társadalmi változások mentek végre, s a baloldal állandóan erősödik. Ezt a tényt emelte ki Waldeck Rochet, a Francia Kommunista Párt főtitkára is a választá-Kérdés, vajon a sok esetben reálisnak tűnő gaullista politikai vonalvezetés nemcsak választási csalétek volt-e? Ha továbbra is a világhelyzet eddigi értékelését és megítélését kívánják folytatni Párizsban, akkor De Gaulle vagy az őt követő elnökök mindenkor számíthatnak a szocialista országok megértésére és támogatására. (-tg-) A nemzetközi kapcsolatok, azaz a' külpolitikai tudományok egyik amerikai professzora, dr. Bemard B. Fali kerek egy esztendővel ezelőtt a következő kérdést kapta egy újságírótól: „Véleménye szerint az Egyesült Államok megmentheti Vietnamot a kommunistáktól?“ A felelet két rövid mondat volt: „Nem fogadnék erre. Ma már semmire se fogadnék, ami Vietnammal kapcsolatos“. Egy még rövidebb kérdésre („Ki győz Vietnamban?") így szólt az egymondatos válasz: „Minden jel arra mutat, hogy a kommunistáknak kétségkívül előnyük van.“ Fali professzor egyébként egy éve azt mondta: „Nem tanácsos dolog az Egyesült Államok számára a katonai erőfeszítések növelése az egykori koreai minta szerint, mégpedig azért, mert az USA-ban a legtöbb Vietnammal kapcsolatos terv feltételezés, mérlegelés és illúziók során alapszik. Ha Fali professzor megjegyzéseit öszszevetjük az elmúlt esztendő más nyugati véleményeivel, fel lehet vázolni ezeknek az illúzióknak rendszerét is. Az alapszál mindig äz a hibás feltételezés, hogy az ún. amerikai életforma vonzóerővel bír Délkelet- Azsia tömegei előtt. De ahol az amerikaiak jelen vannak, a milliók azt látják: a tengerentúlról jött urak azonnal azokhoz közelednek, azokat pénzelik, támogatják, akik felelősek a tömegnyomorért, a korrupcióért, elmaradottságért — mindig az elnyomók vékony rétegével lépnek szövetségre. A dél-vietnami háború maga pedig még a keveset gondolkodó, s csak a nyers tényeket ismerő ember előtt is azt bizonyítja: az amerikaiak jólétről, szabadságról beszélnek, de fegyvert és őrséget adnak a koncentrációs táborokhoz és a „védelmezett“ országot gyújtóbombáikkal és tankjaikkal sivataggá változtatják. Az illúzió másik fonala az a propaganda tétel, hogy az amerikaiakkal szemben csak a kommunisták állnak. Pedig ma már egyre több amerikai is észreveszi: polgári körök, a burzsoázia egy része is élesen Amerikaellenessé lett Ázsiában. A harmadik fonal az illúziók fonadékában az, hogy a valóban létező különbségek a szovjet és a kínai álláspont között a nemzetközi munkásmozgalom, a gyakorlati politika, így a vietnami helyzet megítélése tekin-Wáshington „nyitva tartja az ajtót“ a háború befejezése, a politikai rendezés előtt. Most kiderült, hogy ugyanebben az időben, 1964 őszén Washington viszszautasitott egy olyan javaslatot, amelynek alapján tárgyalásokat lehetett volna kezdeni a harcok beszüntetésére. S ekkor kezdődött meg az Évvége Vietnamban tétében is hosszú távon az amerikaiak számára döntő háború sorsát megfordító súlyúak. Washingtonban csak a vita egyes, Pekjng által világgá kürtőit vonásaira figyelnek; holott a másik eseménysor, tehát Kína és Albánia kivételével valamennyi szocialista ország együttműködésének akcióegységének erősödése, a szakításra készülő erők elszigetelése és konkrét tettekben megnyilvánuló internacionalista segítség a vietnami nép harcához ennél sokkal fontosabb, mint az egység bontók deklarációi. Ez csak néhány Szál az illúzió— TM szövedékből, a többi szál is hasonlóan gyenge. 1964 szeptemberében egy amerikai szenátor, aki később az Egyesült Államok alelnöke lett, Humphrey ezt irta Dél-Vietnamról: „Olyan kormány kell, amely felkelti Vietnam lakosságának érdeklődését. A parasztság húsz év óta csak áldozatot és háborús pusztítást ismer és semmit sem tud a civilizáció áldásairól. Számára a kormány már nem teher, amelyet türelemmel visel, hanem elnyomó, amelyet le kell rázni. Nemcsak ágyúk és páncélkocsik szükségesek, hanem iskolák, kórházak, sertéstenyésztés, tiszta ivóvíz, föld- és közigazgatási reform. Olyan kormány kell, amely szívén viseli a parasztság jólétét, törődik életével és felvirágzásával.“ Szép szavak. Épp oly szépek, mint azok, amelyeket jelölttársa, Johnson elnök egyik beszédéből idézett Humphrey, s amelyek azt közölték: amerikai fegyver fokozott áramlása Vietnam földjére, akkor döntöttek úgy Washingtonban, hogy tovább fokozzák — egy időben a dél-vietnami nép ellen irtó-hadjárat kegyetlenebbé válásával — egy független szocialista ország, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni agressziójukat. A z idei év vége azonban még mindig ugyanazokat a súlyos és megoldhatatlannak látszó problémákat állítja az amerikaiak elé, mint az előző évek végén felsorolt kérdések. Az amerikaiak és a dél-vietnami zsoldos hadsereg gyakorlatilag csak a fővárosban, a városokban, erődítményeiben, néhány útvonalon és kaszárnyában lehet bizonyos arról, hogy „saját felségterületén“ áll. De néha még ez is csak illúzió: az a december 4-i robbanás, amely ledöntötte a saigoni Hotel Metropole épületének egy részét, elég alapos figyelmeztetés az amerikai hadseregnek. A dél-vietnami főváros kellős közepén berendezett tiszti szállását — amerikai jelentések szerint legfeljebb 15—20 tagú partizáncsoport támadta meg és robbantotta fel. Ez bizonyíték, hogy azoknak volt igazuk, akik szerint Dél-Vietnammal úgy kell bánni, „mintha mindenütt ellenség lenne, mintha megszálló hadseregnek kellene a körülzárás ellen védekez„ • ii nie. Az amerikai vezetők már többször megígérték népüknek a vietnami háború gyors befejezését. (McNamara egyszer 1964 végére, egyszer 1965 őszére jósolta az „amerikai katonai rendezést“). Ma már sem a hadügyminiszter, sem más nem mond dátumot, s akad olyan szakértő is, aki egy évtizedre becsüli az amerikaiak katonai jelenlétének igényét. U osszú harcra van hát még kilátás, hiszen a népi erők minden veszteségüket kiheverik, az amerikai fegyverzet áramlása pedig az ő fegyverzetük gazdagodását is jelenti. Ugyanis nem jelentéktelen a zsákmányolt hadianyag mennyisége. A békés tárgyalások útján megteremtendő rendezésnek pedig egyelőre több akadálya is van. Ha most csak néhányat sorolunk is fel, már ezek is mutatják, hány tényezőnek kell változnia egy ilyen fejlődés útnyitásáig. Az első: az USA egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronttal való tárgyalás nélkül egyszerűen nincs tárgyalás. Az 1954-es genfi egyezmények soha nem születhettek volna meg, ha a harcoló felek nem ülnek le a tárgyalóasztalhoz — most meg Washington éppen erről nem akar tudni. A Pentagonból újabb és újabb katonai tervek megvalósítását szorgalmazzák, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadásokat szaporítják, s állandóan szélesednek a harci cselekmények. Fegyverzaj közben tárgyalásokról szónokolni, s közben elhallgatni, sőt eltagadni a tárgyalások megkezdésére adott lehetőséget — ez az amerikaiak maguk emeltp gátjának néhány jókora köve a politikai rendezés útjában. A genfi megállapodásokat 1954 júliusában írták ugyan alá, de a vietnami háború új, amerikai szakasza lényegében azzal az 1955 októberi nappal kezdődik, amikor Diem az azóta meggyilkolt első amerikai támogatással uralomra került elnök kikiáltja a „Déli Köztársaságot“ s fegyveres harcba kezd Észak ellen. A véres vietnami háború tehát tizenegyedik esztendejébe lépett... G. M. Öt év a nemzet és szabadság szolgálatában December 20-án világszerte megemlékeztek a Dél-Vietnami Nem- j zeti Felszabadítási Front megala- . kulásának 5. évfordulójáról. A Front fél évtizeddel ezelőtt — 1960. december 20-án — éppen az amerikaiakkal és kreatúrájukkal, Diemmel szemben alakult meg. Ez volt az eddig legjelentősebb fordulópont a vietnami háború történetében, nemcsak azért, mert világosan bizonyítja: a nemzetközi kon- ; fliktussá fajult ellenségeskedést az amerikaiak kezdték el, hanem az akkori dél-vietnami viszonyok elem- : zése vezet el lényegében a mai helyzet megértéséhez is, világosab- s bá teszi, hogy a dzsungelekben tu- ■ lajdonképpen mi történik. A sajátos történelmi körűimé- i nyék között azért lett 1960, de- ; cember 20-a a Dél-Vietnami Nem- ■ zeti Felszabadítási Front születés- j napja, mert ekkor rögzítették vég- \ legesen a politikai programot és a . szervezeti szabályzatot. A Front nemzeti mozgalomként azt a pro- j gramot tűzte ki, hogy Dél-Vietnamból független, semleges államot ! teremt, amely diplomáciai kapcso- j latra lép minden országgal, politi- ; kai feltételek nélkül bárkitől elfő- ! gad külföldi segélyt, belpolitikailag pedig mérsékelt társadalmi refor- í mokra törekszik az országra jel- . lemző tulajdonviszonyok érintette- i nül hagyása mellett. A mai háborús konfliktus Viet- ! namban még jobban fokozza a Front jelentőségét, s a háborút csak úgy lehet felszámolni, ha az amerikaiak eltávoznak az országból és mással nem tárgyalhatnak erről, csak a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronttal, az egyetlen szerve- : zett dél-vietnami politikai és katonai erővel, Dél-Vietnam népének egyetlen képviseletével. Az évforduló alkalmából a világ minden haladó és demokratikus ereje — köztük hazánk is — teljes anyagi és erkölcsi támogatásban részesíti Dél-Vietnam szabadságáért harcoló népét, amelynek vezető ereje most ünnepelte ötödik születésnapját. (t) # Jelentős gazdasági intézkedések Magyarországon. A Magyar Népköztársaság kormánya legutóbbi ülésén megvitatta és jóváhagyta az idei tervteljesítésről szőlő beszámolót, az 1966. évi népgazdasági tervet, valamint az árrendezésre, s a lakosság jövedelmére vonatkozó irányelveket. ® Laoszi területeket bombáznak az amerikai gépek. Hírügynökségek tudósítása szerint az amerikai hadvezetőség által kidolgozott programnak megfelelően B—52-es szuperbombázók megkezdték bizonyos laoszi területek bombázását. €) Lépés az olasz baloldal egysége felé. A Proletár Egység Olasz Szocialista Pártja második napján a párt főtitkárjának beszámolója feletti vitában felszólalt Lugi Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkára is, aki többek között megállapította, hogy a két olasz munkáspárt a kérdések többségében egyetért egymással. ® Sukarno újabb figyelmeztetése az indonéziai eseményekkel kapcsolatban. Egy angol hírügynökség jelentése szerint Sukarno elnök kijelentette, hogy halálbüntetéssel fogják sújtani mindazokat, akik „eltérnek az indonéz forradalom irányvonalától“. SZABAD F«r DMŰVES 9 1965. december 25. Karácsony van, a béke és szeretet meghitt ünnepe szene a nayv 1 világban. Ilyenkor a messze élő rokonok is hazamennek, az ismerősök és K jóbarátok pedig felkeresik egymást és ajándékokat cserélnek. Aleg| több helyen elcsitulnak a munkapadok, kiürülnek a dolgozószobák es | az évvégi hajrá okozta fáradtságot pihenik ki az emberek. Ezt megelőzően nemcsak a termelésben volt és érzehető most is | a végső finis, hanem a nemzetközi élet porondján is. Kti'°nösen ,a* § lanti tábor országaiban, ahol ellenttében a szocialista államok békés 2 épltőmunkájával, egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek a' hl^®9haboru I felélesztésére, s ezzel együtt a nemzetközi helyzet kiéleződésére. 5 Erhard nyugatnémet kancellár washingtoni látogatása, az amerikaiak | vietnami háborújának fokozódása, s tárgyalási álkészséguk valamint a l Londont ért „afrikai pofon“ — hogy csak a legfontosabbakat említsük | — távolról sem a békés karácsonyi ünnepek előhírnökeként elkonyvelhe| tő e^maé^£al ürkutatás világraszóló sikerei mellett jelentőségben I a francia elnökválasztás második menetének eredménye sem tórpúlt el, » c/U változatlanul az érdeklődés előterében áll. Sikertelen főpróba, jó előadás? Talán kissé szokatlan összehasonlításnak Is tűnhet, de Erhard nyugatnémet kancellár washingtoni útjának — ami az eredeti küldetést Illeti — Párizsban volt a főpróbája. Az Egyesült Államok a NATO szokásos évi záróértekezletén akarta a végső fokon lemérni, vajon milyen visszhangot váltana ki magában az atlanti táborban, ha Nyugat-Németország végre megkapná a jogot az atomfegyverek birtoklásához. A párizsi tanácskozások középpontjában lényegében két kérdés állt: az USA délkelet-ázsiai politikája és a NATO, pontosabban Nyugat-Németország atomfelfegyverkezésének problémája. Rusknak és MacNamarának, az USA kül- és hadügyminiszterének nem sikerült eloszlatnia a tagállamoknak a vietnami háború miatti aggodalmát. Felszólításukat, hogy a társországok „erkölcsi szolidaritásukat“ fejezzék ki az Egyesült Államok délkelet-ázsiai politikájával, a tagállamok jelentős része tartózkodással fogadta, s míg Rusk a háború folytatásában Jelölte meg a vietnami konfliktus „egyedüli távlatát“, addig a társországok zöme a politikai megoldás szükségességét hangoztatta. Határozott ellenállás mutatkozott különösen az európai NATO-országoknál Bonn atomfelfegyverkezésével szemben is. A tanácskozáson a legtöbb felszólaló az atomfegyverek elterjedését meggátló egyezmény megkötése mellett szállt sikra. A nyugatnémet atomlgények tárgyalását ezzel lényegében a legközelebbi, tavaszi NATO-Ulésre halasztották, s így a párizsi főpróba nem sikerült. Erhard washingtoni látogatása, tehát maga az előadás sem hozhatott sikert, s e rendkívül kényes, — de ugyanakkor a nagyon veszélyes kérdés eldöntése, — akármennyire Is próbálták azt megosztani Washingtonban — az Egyesült Államok kormányának, pontosaDDan jonnsun nyakában maradt. Az Erhard—Johnsort találkozó kimenetele csak igazolja előző fejtegetéseinket: bármennyire is agresszív az amerikai imperializmus, az európai népek békéjét és szabadságát oly súlyosan veszélyeztető nyugat-német atomfelfegyverzés elől — Bonn változatlan zsarolása ellenére is — egyelőre meghátrál. Vietnam nem alkuszik Akárhányszor közvetlen vagy közvetett bírálat éri az amerikai kormányt vietnami háborúja miatt, a Fehér Házban előrántanak egy-egy elnöki nyilatkozatot, amely a délkeletázsiai kérdés „békés rendezését“ sürgeti. Mondanunk sem kell, hogy ez a Washington által javasolt „rendezés“ a jelenlegi állapotok mellett kívánja tárgyalóasztalhoz szólítani a feleket, ami a valóságban azt jelentené, hogy a világ előtt igazolttá válna az amerikaiak szennyes vietnami háborúja. Már pedig ezen az alapon nem lehet tárgyalni. Nemrég különösen sok levelet kézbesített a posta Johnson elnök címére. Vietnamban harcoló fiatal katonák édesanyái keresték fel soraikkal az elnököt, s a levelekben a tisztességtudó megszólítás után erélyes tiltakozás és felhívás volt olvasható: „azonnal vessenek véget a felesleges vérontásnak, s fiainkat karácsonyra otthonunkban szeretnénk látni." Johnson elnök, akiről megválasztásakor inkább belpolitikai erősségeiről beszéltek, egyre jobban megtanulja, miként lehet a hazai és világközvéleményt megtéveszteni, Illetve manőverezni a népek fokzódó békeakaratával szemben. Erre az utóbbi időben egy nagyon kirívó példa is akad. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma egy hivatalos jelentést tett közzé, mely szerint Ho-csi-min, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke hajlandó tárgyalásokat folytatni Johnson elnökkel a vietnami helyzet békés ren-
