Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-12-25 / 51. szám

(N. Kovács István felvétele) Csendes a határ, zimankós hideg szél fúj a hófödte őszi szántások felett. A falu népe teljesen visszavonult, mint a mackó, amikor barlangjában téli ál­mára készülődik és odakinn a földeken csak a varjak károgó serege uralko­dik. Persze a falu népe nem alussza át a telet, hiszen akad munka télen is bőven. Maholnap itt a Karácsony és fal­cainkban nagy a készülődés az ünne­pekre. Ennek terheit persze leginkább az asszonyok érzik, hiszen a takarítás, élelembeszerzés, ajándékbevásárlás, az ünnepi sütés-főzés, többnyire a házi­asszony teendője. Egy-két nappal az ünnepek előtt már a legtöbb padláson, kamrában, ott lapul az ünnepi fenyőfa és már csak díszítését várja. A legnagyobb izgalommal persze a gyerekek várják a Karácsonyt, hiszen a csillogó fenyőfa árnyékában meg­húzódó kincsesbánya a legmeghat óbb örömök forrása, gyereknek, szülőnek egyaránt. A falusi gyermekeknek azonban, a karácsonyi ajándékvárás, a csillogó fenyőfán kívül még egy külön öröm kínálkozik, a karácsonyi köszöntés, a betlehemjárás régi, kiveszőben lévő szokása. Ennek a régi kedves népszokásnak egyes helyeken még ma is meg van a hagyományos népi formája. Jóbarátok négyen-öten összefognak, papírból vagy fából kis istállót fabrikálnak, melynek tetején nagy csillag díszeleg. Kifordított, szőrös subába öltöznek és elindulnak a betlehemjárásra. Házról-házra mennek, nagyapáktól tanult csengő-bongó, olykor humoros versikéket mondanak vagy énekelnek a ház lakóinak egészségére, örömére. Ez a régi népszokás ma már csak játék, szórakozás gyermekeink szá­mára, hiszen a köszöntésért szívesen adott apró-cseprő ajándékok nem je­lentenek különösebb értéket és ami a legfontosabb: senki sincs rászorulva. Az egyre emelkedő életszínvonal, szo­cialista hazánk dolgozóinak állandó anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy minden szülő megajándékozhatja gyermekét, nemcsak éppen Karácsony­kor, de más alkalommal is. Régen azonban a kapitalista világ nyomorúságában a karácsonyi betle­hemjárás, sok szegény gyermeknek bizony jelentős anyagi forrásnak szá­mított. Mint szegény napszámos szülök gyermeke, magam is falun nevelked­tem. Ha visszagondolok gyermekko­romra, még ma is elszorul a torkom, milyen izgalommal számolgattuk paj­tásaimmal a betlehemjárás végén asz­talra kerülő szerzeményeinket. Szinte létkérdésnek számított számunkra az, hogy hány almát, diót, kalácsot, de főleg fillért sikerült összeénekelnünk. Mi is házról-házra jártunk, de bi­zony nem mindenütt fogadtak szíves szóval, ajándékkal. Sok helyütt akadt ékes, sokablakos nagy ház, melynek gazdája hangos szóval, furkósbottal kergetett el, vagy a kutyáját uszította reánk. Sokkal inkább adtak a szegé­nyebbek, pedig maguknak is szűkösen volt. Azóta ha betlehemeseket látok, min­den évben újra eszembe jut egy bizo­nyos karácsonyi betlehemjárás, mely­nek egyik szenvedő alanya én voltam, amiért is ezt a Karácsonyt sohasem felejthetem el. Valamikor a harmincas évek elején történt, a nagy gazdasági válságok időszakában. Édesapám, egy a sok százezer munkanélküli közül, éppen csak annyit tudott alkalmi munkával keresni, hogy nem haltunk éhen. A közeledő Karácsony öcsémnek és nekem, nem a csillogó karácsonyfát és az ajándékokat jelentette, hanem — bárha csekély értékű, de — fontos ke­reseti forrást, a betlehemesdit. Még ma is átjár a tevékenység izgal­ma, ha rágondolok, hogyan készülőd­tünk Pistával, valamint három pajtá­sommal, Geda Jóskával, Bircsák Sa­nyival és Béres Ferivel, a nagy ese­ményre. Mi ketten Béres Ferivel voltunk a legjobb rajzolók az osztályban és ér­tettünk a fúrás-faragáshoz is, így mi készítettük a betlehemet. Feri asztalos nagybátyjától elcsent furnérhulladék­ból készült az istálló és keménypapír­ból, ceruzaszinezéssel a benne levő alakok. Az, hogy a tehén a jászolnál kissé hosszúra sikerült és a bárány inkább hasonlított a kutyára, nem kor­látozta lelkesedésünket, a nagy mü idejében elkészült. Azután szaladgáltunk fűhöz-fához, rokonsághoz, könyörögtünk, kunyerál­­tunk, s a szőrös suba, valamint a többi szükséglet a végén mégiscsak meglett. Karácsony estéjén azután öt szőrös subás, kócszakállas, hosszú fehéringes emberke elindult a főutcán hódító út­jára. Persze nemcsak mi egyedül jártunk, volt több hasonló vállalkozás is, mert számtalan volt a szegény gyerek a fa­luban, így azután beosztottuk egymás között a területet. Reánk a főutca jobboldala é's a kertalja jutott. Megindultunk s jártunk házról-ház­ra; énekeltünk, versikéltünk, játszot­tuk a hódoló pásztorokat. Geda Jóska oldalán a fehér lisztes zsákocskában szépen gyűltek a diók, almák, mákos­diós kalácsok, az összekötött zsebken­dőben pedig a 10 — 20 filléresek. Min­denütt lelkesen csörgettük az ajándé­­kos zsákot jelezve, hogy másutt is ad­tak, a házigazda se legyen fukarabb. A legtöbb helyen szívesen hallgattak és ki többet, ki kevesebbet adott, de valamit mindenki juttatott. Azonban volt olyan is, mint a Varga Pali nagy­gazda, akinek négy lova, tehene és disznaja számtalan; mégis zárva volt az ajtó és az ablak alatt is hiába éne­keltünk, kopogtattunk, csak a sötétség meredt ránk. Már a falu közepén jártunk, amikor egy hatalmas nagy ház elé értünk, ahol azonban hökkenten megálltunk tana­kodni, s nem mertünk bemenni. Sző­rösszívű Gazdag Sz. Ignác háza előtt álltunk. Hogy miért szőrösszívű, azt akkor még nem tudtuk, de hogy na­gyon gazdag, azt már mi is értettük apró kis eszünkkel, hiszen az egész falu tudta, hogy 200 hold földje van. Hagy, kövér, vörös ember volt Sz. Ignác, ki mindig peckesen járt és tisz­telettudó köszöntésünkre csak mérge­sen morgott a bajsza alatt. Hosszas tanakodás után határoz­tunk - bemegyünk! De ki menjen előre? Egy darabig lökdöstük egymást, végül Geda Jóska, közöttünk a legna­gyobb és legerősebb benyitott a sötét udvarra. A láncrakötött, veszettül ugató kutya körül félősen elsompo­lyogtunk és a világító konyhaajtónak tartottunk. Itt Jóska illedelmesen ko­pogtatott és hangosan megkérdezte, szabad-e köszönteni? A kinyiló ajtóban széles, kövér asszonyság állt bosszús tekintettel. Egy darabig hunyorgott ki a sötétbe, majd kitárta az ajtót és ránkmordult:- No, gyertek be! A konyhában egy öregasszony, a nagymama és Péter, a gazda kamaszfia üldögélt. Ahogy elkezdtük mondókán­­kat, Péter vigyorogva közénk jött és kapkodni kezdett a szakálunk után, amíg az anyja el nem kergette. Körbe-körbe jártunk a konyhában, énekeltünk, verselgettünk, amikor a nyitott ajtó hátterében egy nagy ár­nyék jelent meg. Ijedtünkben torkunkban akadt a szó, de mégjobban megrémültünk, amikor elordította magát.- BorcsaH Mit mondtam, hogy zár­játok be az ajtót! Az egész falu csür­­héje hozzám hordja a piszkát, mi?- Az istenfáját büdös kódisok,... hordjátok a pofátokat, mert szent estén belétek tiprokl! — és emelte ránk nagy vörös ökleit. Mi rémült iszkolássat törtettünk egymás sarkára lépve ki a szűk résen, Majd mindegyikünk kapott egy-egy rúgást, ütést az udvar ajtóig. Csak a negyedik háznál álltunk meg nagy szi­­pogás közben, s egymásnak panaszol­tuk a rajtunk esett nagy sérelmet. Szegény Béres Feri futás közben még az apja báránybőr sipkáját is elvesz­tette, de hát hogy mert volna visszá­­menni érte? Azután megtiporva, csökkent lelke­sedéssel ugyan, de folytattuk utunkat. Az előzőkön okulva, sok házba nem mentünk be, csak az ablakon kopog­tattunk, kisebb-nagyobb sikerrel. Már elmúlt kilenc óra is, mire a kertalját is bejártuk és hazafelé vet­tük utunkat, osztozkodni. Titkon re­mélve, hátha nálunk is lesz karácsony­fa, nyitottunk be a kiskapun az udva­runkra, ott azonban ijedten megtor­pant az egész csapat. A csukott kony-Téli örömök haajtón keresztül dühös ordítozás, ve­szekedés halatszott ki. Közelebb som­­fordáltunk, éppen hallgatózni akar­tunk, amikor kinyílt az ajtó és Sz. Ignác törtetett ki rajta. Mögötte két csendőr. Sz. Ignác egy pülanatig némán ránk­meredt a kiszűrődő lámpafémjnél, majd elordította magát - itt vannak a tolvaj fattyak! Fogják meg! - és mielőtt eliszkolhattunk volna a csend­őrök a konyhába tuszkoltak minket. Itt édesanyám állt könnyes szemmel és édese-''m szigorú komorsággal. Ed ám két kezével megfogta a feje; és rekedt hangon megszólalt: — Fiam, én egész életemben sze­gény, de becsületes ember voltam, tő­lem csak jót tanulhattál, ezért nem tűrhetem, hogy a fiam tolvaj legyen! Mond meg őszintén, melyiktek vitt el Sz. Ignácék kredencéről száz koronát ?! Egy pillanatig mind az öten rémül­ten meredtünk apámra, majd Sz. Ig­­nácra és a csendőrökre. Azután kitört belőlünk a tiltakozás. Izgatott dado­gással, egymás szavába vágva mesél­tük el, hogy rugdosott ki minket ütés­verés közben, még Feri sapkája is ott maradt, de semmit sem vettünk el. A zsugori gazda ismét ordítani kez­dett - ők a tolvajok, csakis ők lop­hatták el a pénzem. Meg kell motozni őket! Az őrmester a konyha sarkába te­relt minket és amíg a másik csendőr szemmel tartott, ő maga egyenként motozni kezdett bennünket. Miután összes zsebeinket kiforgatta - de hiá­ba — a liszteszsákból is kiöntött min­dent a konyha közepére; sőt még a betlehemet is szétszedte, hátha oda­rejtettük a pénzt. Ezalatt mi némán álltunk a konyha közepén, míg édesanyánk a sarokban zokogott és egyre azt nyögdécselte — milyen szégyen... milyen szégyen ... Végül Sz. Ignác kihívta az udvarra az őrmestert és ott suttogott vele. Amikor visszatértek az őrmester zor­­dúl közölte, hogy az őrszobába kísér­nek bennünket további kihallgatásra. Édesapám, aki komor némasággal kísérte a motozást, most elkeseredet­ten kitört - mit akarnak még ezek­től a gyerekektől, hiszen látták, hogy nincs náluk a pénz? Azt hiszik, a szegény emberrel mindent lehet csi­nálni? Nem engedem elvinni őket! — Az őrmester dühös lett, arrébb lök­te édesapámat és megfenyegette, hogy őt is lecsukja, mint kommunista úgy is odavaló. Azután hiába sírt, könyör­­gött édesanyám, hogy legalább a szent estén hagyjon minket. Hiába sírtunk mind az öten, elvittek bennünket. A csendörségen késő éjjelig taggat­tak, pofonokkal és fenyegetésekkel sem fukarkodva, de eredménytelenül. Mi csak egyre hajtogattuk, hogy nem mi vettük el a pénzt. Azután megunva a dolgot ránk zárták az ajtót és aludni mentek. Öt megvert, megtiport ártatlan kis­fiú a csendőrszoba piszkos padlójára kuporodott, egymáshoz húzódott, halk szipogással szunnyadt el a békesség és szeretet éjszakáján. Reggel azután az őrmester rávi­­gyorgott meggyötört arcunkra, ki­tárta az ajtót, kifelé bökte mutató­ujját és így szólt - szerencsétek köly-^ kök, hogy meglett a pénz, no egy­­kettő mars haza! És az ünneplőbe öltözött falusiak csodálkozása közepette öt maszatos­­képű elkésett betlehemes rohant ott­hona felé. Később tudtam meg, hogy Sz. Ignác a szolgalegényét küldte el hozzánk egy kis zacskó babbal és négy tojással fájdalomdíjul, amit édesapám vissza­utasított. A legény mesélte vigyorogva azt is, hogy a pénzt Péter, a gazda fia dugta el a kredenc alá, hogy le­gyen miből költenie a kocsmában. —mi....... nmir um—m——ír* (XVI. folytatás.) De azt tanácsoltam neki, ne legyen olyan közvetlen: — Ezek a félvérek állatok. Dol­gozni akar? Rendben van. Dolgozzon Maria das Doresszel. A földtúrókkal majd csak én egyezkedek. — Nekem nem tetszik a Maria das Dores munkája. De nem is azért jöt­tem, hogy szundikáljak. — Kezdeti lelkesedés. — Mégvalami — folytatta Madale­­na. — Caetano mester családja nél­külöz. — Már Caetano mestert is ismeri? — kérdeztem csodálkozva. — Nélkü­lözés, ez a régi nóta. Tulajdonképpen már nincs is szükségem rá. Máshol nézhetne megélhetés után. — Beteg ... — Mért nem takarékoskodott! Mind ilyen, nincs bennük semmi előrelátás. Jön egy betegség, aztán ott van: elő­leg, orvosság. Oda az egész kereset. — Eleget dolgozott. Már olyan öreg! — Nagyon öreg, már nincs ereje. Egy kis kő alá teszi az emelőt, aztán a kőműveseket hívja, hogy mozdítsák meg. Nem érdemli a hat mil-réist, amit kapott. De azért küldjön csak neki, amire szüksége van. Küldjön neki egy fél tál lisztet, küldjön né­hány liter babot. Kidobott pénz. — A nagysága ért a könyveléshez — jelentette ki Ribeiro úr. Ribeiro úr itt lakott, velem dolgo­zott, de nem kedvelt engem. Azt hi­szem, senkit sem kedvelt. Minden arra a falucskára emlékeztetett benne, amely várossá alakult, de fél évszá­zaddal azelőtt még nádmalom, olaj­mécses, zsandár és Szent Iván éjsza­káján kísértet járta arrafelé. Már elmúlt hetvenéves, de csak gyalog ment, többnyire a gyalogösvényen. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 25. Gyűlölte a kort, amelyben élt, szer­tartásos modorral, divatjamúlt kifeje­zésekkel segített magán. Ami kevés élet még volt benne, azt azokra a vas­tag, bőrsarkú, bőrgerincú könyvekre sugározta. Bonyolult bejegyzéseket végzett bennük nagy szeretettel, ne­gyedóráig is elpiszmogott egy új feje­zet megnyitásával, nagy, kacskaringós, kissé reszkető vonalakkal irta meg a díszes kezdőbetűket. — Nagyon jól ért — folytatta. — Bár nem értek egyet a módszerével, mondhatom, ha óhajtja, elláthatja a könyvelést. — Jaj, de kedves. — Szót sem érdemel. A nagysága kiismeri magát benne, és szép az írá­sa. Én már roncs vagyok. Egy szép napon ... Keresgélte a szavakat: — Egy szép napon jobblétre szen­­derülök. —Mindig ezt mondja — dünnyögte Padilha. — Hét macskában nincs annyi szufla, mint magában. A tanítás mellé a könyvelőséget is magának szerette volna. Már türel­metlenkedett. — Nem sokáig, megfáradtam — vá­laszolta Ribeiro úr. — Nyugodtan hal­nék meg, ha olyan valakire hagyhat­nám a könyveket, aki nem rondítja el őket a macskakaparásával. —Ez nem nehéz dolog — mormolta Padilha. — Lehet, csak érteni kell hozzá. A nagysága... — Jó vicc — szólalt meg ismét Pa­dilha. — Dona Madalena majd nekiáll körmölgetni a tételeket. — Miért ne? — vágott közbe Ma­dalena. — De Isten őrizz, nem kívá­nom. Ribeiro úr még erős, egészséges. — Valamennyien halandók vagyunk, asszonyom. Igaz, senki sem hatolhat be a Gondviselés titkaiba, de az én koromban... — Mennyi a fizetése? — Nehát — ámuldozott Padilha. — A nagyságos asszony ilyen apróságok­kal foglalkozik! Fizetést akar! Mintha egyik zsebükből a másikba tennék a pénzt. — Miért ne? Ha Ribeiro úr nyug­díjba akar menni... Mennyit keres, Ribeiro úr? A könyvelő megsimogatta fehér ol­dalszakállát: — Kétszáz mil-réis. Madalena elszontyolodott: — Nem sok. — Mi? — ordítottam reszketve. — Nagyon kevés. — Marhaság! Amikor Britónak dol­gozott, csak százötvenet keresett, minden nélkül. Most van neki kétszáz, meg lakás, ellátás, mosás. — Igaz — ismerte el Ribeiro úr. — Nem szenvedek szükséget, megélek a keresetemből. — De ha tíz gyereke volna, nem élne meg — mondta Madalena. — Persze — helyeselt Dona Glória. — Elég legyen — üvöltöttem. — Már maga is? Törődjön a regényeivel. Madalena elsápadt: — Nem kell mérgelődni. Kinek-ki­­nek megvan a véleménye. —Persze hogy meg. De marhaság, ha valaki olyasmiről mond véleményt, amihez nem ért. Mindenki maradjon a maga vackában. A fene egye meg. Én sose vitatkoztam nyelvtanról. De azt hiszem értek a birtokom dolgai­hoz. Engem ne leckéztessenek itt. Ki­hozzák az embert a sodrából. A csemege előtt a tányérra dobtam a szalvétát, és fölálltam az asztaltól. Veszekedés egy héttel az esküvő után! Rossz jel. Dona Glóriát okoltam, pe­dig ő csak egyetlen szót szólt. 19. Rájöttem, hogy Madalena túlságo­san jó, de erre nem egyszerre jöttem rá. Lassan tárta föl magát, és soha­sem tárta föl magát egészen. Én magam voltam ebben a hibás, vagy inkább ez a parasztélet volt a hibás, amely parasztleiket oltott belém. Most, hogy ezt mondom, belátom, hogy csak vesztegetem az időmet. Csakugyan, ha nem tudom lefesteni a feleségem erkölcsi képét, mire való ez az elbeszélés? Semmire, de írásra kényszerít valami. Amikor a tücskök cirpelni kezde­nek, leülök ide az ebédlőasztalhoz, kávézok, pipára gyújtok. Néha egyet­len gondolatom se támad, vagy csős­tül tódulnak, s a papír félbemarad, ahogy az este hagytam. Átolvasok né­hány sort, amivel elégedetlen vagyok. Nem érdemes javítgatni. Félretolom a lapot. Leírhatatlan érzések háborognak bennem, szörnyű nyugtalanság, őrült vágy, hogy viszontláthassam Madalé­­nát, ismét beszélgessek vele, mint ilyenkor szoktunk napjában. Vissza­sírom? Nem, nem, szó se róla: dühös MMEHírBSD ’ -’I» vagyok, elkeseredett, és valami na­gyon nyomja a szívemet. Megpróbáltam fölidézni, hogy mit beszéltünk. Lehetetlen. A szavaim szavak maradtak, külső tények töké­letlen kifejezései, Madalena szavai pedig olyasmit tartalmaztak, amit nem tudok kifejezni. Hogy jobban érezzem őket, eloltottam a villanyt, hadd vegyen körül bennünket a ho­mály, mig két ködös árnnyá nem le­szünk a sötétben. Kinn rázendítettek a békák, zúgott a szél, a gyümölcsösben fekete tö­meggé váltak a fák. — Casimiro! Casimiro Lopes a kertben őrködött, az ablak mellett guggolt. — Casimiro! Casimiro Lopes alakja feltűnik az ablakban, a békák brekegnek, a szél rázza a fákat, de alig látszanak a homályban. Belép Maria das Dores, és meg akarja gyújtani a villanyt. Megállítom: nem akarok világot. Elhalkul az óra ketyegése, a tücs­kök ciripelni kezdenek. Az asztal má­sik oldalán megjelenik Madalena. Csendesen szólítom: — Madalena! A hangja megüti a fülemet. Nem, nem is a fülemet. Már a szememmel se tudom kivenni. összekulcsolt kézzel könyökölök az asztalra, de még a fehér abroszt se látom. — Madalena ... Madalena hangja tovább simogat. Mit mond? Persze, azt kéri, hogy küldjék egy kis pénzt Caetano mes­ternek. Ez bosszant, de ez a bosszú­ság már nem olyan, mint a többi: ez valami régi bosszúság, már egészen nyugton vagyok. Micsoda őrültség ez, hogy az ember egyszerre tud bosz­­szús és nyugodt lenni. De én ilyen vagyok. Kire haragszok? Caetanc mesterre. Már meghalt, de én azt sze­retném, ha most is dolgozni járna. A naplopó. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom