Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-11-20 / 46. szám

Lelkiismeretes vadgondozás a bő teríték előfeltétele Szerte az országban javában folyik a vadászat. Vasárnapon­ként sűrűn ropognak a fegyve­rek erdőn-mezőn egyaránt. Atn a hírek szerint megközelítően sem fizet oly gazdagon a határ, mint az elmúlt esztendőkben. Az esős idő megdézsmálta a fácánt és fogolyszaporulatot, míg a nyúlfiakban is komoly károkat okozott. Ez arra int, hogy nagyobb körültekintéssel szervezzük a vadászatot s ne üldözzük, zavarjuk feleslegesen a vadállományt. Ha arra szük­ség mutatkozik, a törzsállomány érdekében tekintsünk el a to­vábbi vadászatoktól, ha nélküle az eladási terv nem szenved csorbát. A vadállomány létszáma, va­lamint erőnléte fenntartása ér­dekében az elkövetkezendő idő­szakban fokozott gondot fordít­sunk a vadvédelemre, elsősor­ban az állatok téli- etetésére. Ezzel tehetünk legtöbbet, mert a téli időszakban a természet nagyon mostoha, sőt kegyetlen védtelen lakóival szemben. A vad etetését lehetőleg csen­des helyen épített, tetővel ellá­tott etetőkben végezzük, hogy a takarmány száraz maradjon, ne romolják. A nedves, befül­ledt takarmány nem alkalmas az etetésre, mert általa a vad bél- és gyomorbajt kap. Az etetés kezdetén ne gyö­möszöljük tele az etetőket ele­­séggel. Először úgynevezett próbaetetést végezzünk, miköz­ben megállapítjuk, mennyi éle­lem fogy el naponta. Később, különösen téli időszakban fo­kozhatjuk az eleség mennyisé­gét, ha fedett etető áll rendel­kezésünkre. Az apróvad kedvenc eledele az ocsú (búza, árpa, köles), de a morzsoláskor nyert kukorica­­törmeléket is szívesen fogyaszt­ja. Az eleséget célszerű pely­vával keverni, mert ezáltal éle­lem felvétel közben a vad kény­telen a napi szükséges mozgást is végezni. Az állat egészsége szempontjából homok sem hiá­nyozhat az etetők környékéről. A szemestakarmányt nedves takarmánnyal is célszerű kiegé­szíteni. Az apróvad nagyon sze­reti a káposztaféléket, sárga­répát, burgonyát és takarmány­­répát. E termékekből legalkal­masabb a káposzta, mert job­ban bírja a fagyokat. A felsorolt nedvdús takarmá­nyokat a nyulak is csemegeként fogyasztják. Etetésük annyiban különbözik a többi vadétól, hogy számukra nem készítünk külön etetőket, de csalitosok, csen­deresek környékén szénakévé­ket helyezünk el a téli időszak­ban. Erős hófúvásos teleken a szántóra is helyezzünk széna­­kötegeket, hogy a vad nyúgvó­­helyének közvetlen közelében meglelje napi eledelét. Erdős részeken régi etetési mód, hogy a fák levagdosott fiatal paly­­lyaival is pótoljuk a nyulak téli élelmét. A nagyvadak számára leg­megfelelőbb a pillangósok szé­nája, a szárított vadgesztenye, répaszelet, makk és a nyáron készített lombtakarmány. A nagyvad etetését tervszerűen, folyamatosan végezzük még ak­kor is, ha nincs összefüggő hó­­takaróf amikor azt gondoljuk, erdők tisztásain a határban lé­vő silógödröknél, heréseken megtalálja élelmét. Az átázott, fagyos heretörmelék, fűféle csak szükség esetén lehet a vad tápláléka. Nagy baklövést kö­vetünk el abban az esetben, ha azt gondoljuk, a nagyvadak erőnléte fenntartásához elegen­dő a határban silózott takar­mány. Az utóbbi években rend­szerint csupán a répafejből ké­szített siló telel a szántóföldön s nyújt élelmet nyúlnak, őzvad­nak egyaránt. Ám a fagyos ré­pafej siló fogyasztása ártalmas, különösen hosszabb időn át. Tél végén, ha nyitott szemmel figyeljük az őznyájat, nem egy­szer látható hátul baktató csont-, bőr állat, vagy elpusz­tult őzgida. Ennek megelőzé­se érdekében elengedhetetlen, hogy száraz eleséghez, széná­hoz, borsószalmához is jussa­nak az állatok, mert a száraz anyag egyensúlyban tartja a felvett takarmány étrendi és tápláló hatását. A vad téli gondozása — ete­tése nemcsak a vadőr gondja. Minden vadász kötelessége, hogy résztvegyen a vadvéde­lemben. Tanácsos, hogy egyes napokon a vadásztársaság tag­jai társadalmi munka keretében ne csak az etetést végezzék, de terepszemlét is tartsanak a va­­dászrevírben a kártevők pusz­títása, valamint a hurkolok fé­kezése érdekében. Köztudomá­sú, hogy a vadakról történő téli gondoskodás a bő teríték elő­feltétele. SÁNDOR GÁBOR Néhány szó a magyar vizsla érdekében Kutyaidomítóink évi munká­jának ez idő tájt végbemenő értékelése esztendőről eszten­dőre kedvezőtlenebb eredmé­nyeket mutat. Ennek egyik oka, hogy vadászaink távolról sem megfelelő állatokat — túl gyor­sakat, vagy lassúkat, nehezen kezelhetőket stb — választanak ki tenyésztés céljára. Olyano­kat, melyekből hiányzanak a született jótulajdonságok. így természetes, hogy az ilyen ku­tya nagy gyakorlattal rendel­kező idomítót kíván. Már csak azért is, mert betanítása hosz­­szabb ideig tart, mint a szüle­tett jótulajdonságokkal — pél­dául engedelmességgel — ren­delkező állat esetében. Éppen ezért teljesen érthe­tetlen, hogy miért oly gyéren fordul elő hazánkban a valódi magyar vizsla, melyben —, mint közismert — minden jótulaj­donság megvan. E kérdés annál inkább is jogos, mivel tulajdon­képpen hazai fajról, körülmé­nyeinkhez alkalmazkodott álla­tokról van szó. Itt említem meg, hogy a nagy kutyakiállítá­sokon, legyen az az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Kanadában vagy bárhol is a világon, sok a magyar vizsla. A magyar vizsla tehát ismert és érték, s az osztrák vadászok például speciális egyesületeket tartanak fenn mind a rövid-, mind a drótszőrű magyar vizsla tenyésztése céljából. Egyes vadász-történészek sze­rint (például dr. Polgár) 70—80 évvel ezelőtt Szlovákiában a Zay-grófok jóvoltából — általá­ban elterjedt volt a magyar vizsla tenyésztése. Később azon­ban — a cseh fácánvadászok révén — a rövidszőrű német vizsla jött divatba. (Terjesztőik után gyakran cseh vizslaként nevezték őket.) Olyannyira, hogy csaknem teljesen kiszorí­tották s így kimúlásra ítélték a magyar vizslát. Az első világ­háború után azonban néhány lelkes tenyésztő érdeméből újra fellendült a tenyésztése, amit az is bizonyít, hogy 1924-ben megalakult hazánkban a magyar vizslatenyésztők első klubja. Szlovákiában 1934-ben jelentek meg ismét, és tenyésztésük egy évtizeddel később már alaposan elterjedt volt, úgyhogy kitűnő törzsállomány állt rendelkezé­sünkre. További terjedésüknek a második világháború vetett véget, s az állomány javát, a kitűnő egyedeket — akárcsak Magyarországról — az átvonuló katonaság elpusztította, vagy elhurcolta. A magyar vizsla há­ború utáni tenyésztése, a ki­tűnő egyedek hiányában, csak elvétve indult meg Gyökeres változásra mintegy négy esztendővel ezelőtt került sor s az érdem a kiváló Argó— Lessan Seile kutyáé, mely sorra nyerte köztársaságunk vadász­kutya-versenyeit. Napjainkban nagyon sok a kiváló magyar vizsla tenyésztője, s az a va­dász tehát, aki példájuk köve­tésére szánja magát, könnyen kölyökhöz juthat. Éppen ezért MINDEN VADÁSZ FIGYELMÉBE AJÁNLJUK a magyar vizsla tenyésztését, márcsak azért is, mert számít­hat jó szolgálataira és kikép­zése sem igényel sok munkát, vesződséget, nehézséget. Elter­jedésére a legjobb feltételekkel Dél-Szlovákia, de különösen Csallóköz rendelkezik. Befejezésül: A rövidszőrű vizsla mellett kiváló drótszőrű­vel is rendelkezünk, mely amel­lett, hogy faggyal, mindenféle kényelmetlenséggel dacol, vizes terepen is bevált, sőt, mi több ezen a téren szinte felülmúl­hatatlan. Segítségével egyéb­ként — és ez tenyésztőink nagy sikere — a rövidszőrű vizslát is sikerült ellenállóbbá tenni, s ezzel megdőlt az az érv, hogy a magyar rövidszőrű vizsla ér­zékeny a hűvös időjárásra. Koloman S 1 i m á k vadász, Nővé Mesto nad Váhom

Next

/
Oldalképek
Tartalom