Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-08-28 / 34. szám
KÖNYA JÖZSEF: Sárkányt vettem feleségül Kaszás István keze aranyat ér. Ügy nő a gondjaira bízott növendék állat, mintha salátával etetné őket. Házukat már harmadik esztendeje következetesen elkerüli a gólya, hát minden szeretetét a borjaira pazarolja. Szerette ő valamikor a hites feleségét is, hej, de nagyon szerette! Szíve a torkába ugrott és a nyálát nyeldeste, amint Böske végigkényeskedett az utcán. A szoknyája ringott jobbra-balra, a hajában lobogtak a pántlikák, szende mosolyára még a napsugár Is táncra kerekédett. És azok a gyönyörű esték! Búcsúzáskor átfogta a kisleány liliomszál derekát, mire Böske szelíden Pista mellére hajtotta a fejét és engedelmesen nyújtotta csókra azt az eper ízű száját. Ha jaj! Ki hitte volna, hogy ebben a szende teremtésben hétfejű sárkány lakozik. Kaszás Pista ott követte el a hibát, hogy esküvő után a keresetét mindig az utolsó fillérig átadta az asszonyának, hadd gazdálkodjék vele ő. Mit tudta szegény feje, hogy nem az Bz űr a házban, aki a kalapot hordja, hanem akinél a pénztárca van. Ha anyagiak dolgában nem lett volna ilyen meggondolatlanul könnyelmű, most Böske lenne kénytelen kihizelegnl tőle egy-egy új szoknyára, selyemkendőre, miegymásra a pénzt, így meg neki keli végighallgatnia az ünnepi beszédet, ha kifogy a cigarettája vagy gusztusa jön egy pohár sörre. Kaszás István légynek sem ártó, szelíd ember, akit vaj helyett kenyérre lehetne kenni, hát csak alázatoskodik életpárja előtt, aki mint asszony minden tekintetben terebélyesedett, csak a nyelve vékonyodott és hegyeseden. Háromszor Is átkutatja szegény feje a zsebeit, mielőn alázatosan megszólal: — Nincs cigarettám, Böske. — Nincsen? Hát mi az istencsűdá- Ját csináltál vele? Elfüstölnéd te még a Krisztus köntösét is. Hogyan lehet valaki olyan szamár, hogy a keservesen megkeresett keresetét csak úgy a levegőbe eregeti? Neked nincs cigarettád, nekem meg nincs apróm. Talán majd százast váltok annak a büdös bagónak a kedvéért? Szopd az ujjad, ha nincs!... A kardos Menyecskének fél órai pergőtűz után aztán mégis csak kerül aprópénze, de Istvánnak még a cigarettája füstjét is megkeseríti a folytonos nyelvelés. A cigaretta még hagyján, de a sör! Vasárnap ebéd után hetven fillért kap egy korsó sörre és ha véletlenül tizes sört csapolnak, hát csak a nyálát nyeldesheti. — Sárkányt vettem feleségül — morogja ilyenkor elkeseredetten. Mit tehet ilyen áldatlan körülmények közt a családi békességet megbolygatni nem akaró ember? Eladósodik. Bár a család sziklaszilárd gazdasági alapokon nyugodott, Kaszás István személyileg eladósodott. A traktorosoknak meg a kocsisoknak könnyű. Azok csinálhatnak itt-ott egy kis fekete fuvart, cseppen egy kis borravaló, de hát mit tehet ő? Á havi nyolcvan munkaegységről tud az aszszony, más jövedelem meg nincs. Állandó hitelezője munkatársa, az öreg Gajdos volt, akinél már száz koronára növekedett az öt, tíz koronákból összetevődött adóssága. Főtt is a feje, hogy mi lesz, ha az öreg egyszer csak azt mondja, hogy adós fizess! Kapóra jött, hogy a gabonajárandóságot éppen osztották. A húsz zsákból egy füstöt vet és kész. Nem veszi azt észre az asszony, csak ügyesen kell csinálni. Tévedett. Észrevette. Lett is ebből olyan perpatvar, hogy hangos lett tőle a ház: — István, hogy a görcs jöjjön a szivedbe, egy zsákkal kevesebb a jószág! — Nem lehet az, örzsé. — Hogy még örzse, már nem Is Böske! Ml vagyok én? Vénasszony, te isten ostora, mi? Húszig talán csak tudok számolni. Itt az üres zsákok! Olvasd! Egy, kettő, három, négy... tizenkilenc. Fél mázsa árpa hiányzik. — Lehet, hogy bent maradt a hombárban, amint öntögettük — vélekedett István, közben meg szidta magát, mint a bokrot, hogy miért nem csempészett egy üres zsákot a többi közé. Lapási Jóska is bizonykodott, hogy húsz volt a szák, amikor a magtártól elindultak és nem is mondott valótlanságot. Azt persze elhallgatta, hogy útközben egy zsák a vasúti bakterháznál lemaradt és az árpa ára már az öreg Gajos zsebébe vándorolt. Mivel okos ember volt, hát hamarosan gázt adott a traktorának és elporolt. István nagy buzgón átlapátolta a hombárban az árpát, de bizony a huszadik zsák nem került elő. „Hiába itt minden mellébeszélés“ — gondolta és kénytelen-kelletlen bevallotta: — Eladtam. — Eladtad? Hogy még eladtad? És miért adtad el? — Mert meguntam hallgatni a nyelvelésedett, ha egy pohár sörre kértem. Adósságom volt. — Adósságod? Hallott ilyet a világ? Tömlek pénzzel és még, hogy adósságot? Olyan marha ember is létezik, aki saját magát meglopja? Tudd meg, hogy nincs ebéd. — Van a kamrában kolbász — vont vállat Kaszás. — Csakhogy a kamrakulcs nálam van. — Szóval nem adsz enni? — Nem. És mehetsz éjszaka a padlásra aludni, te házitolvaj. — Ez az utolsó szavad? — Ez. — Jó, csak aztán meg ne bánd! István vállat rántott, nyújtózott egyet és átballagott a szövetkezeti irodába, ötszáz koronát vett fel előlegül a munkaegységeire. Szó nélkül adtak neki, mert a munkájával meg voltak elégedve. Erre beült a vendéglőbe, megebédelt, megivott egy korsó sört, aztán kisétált az istállóba. örzse asszony dúlt-fúlt. Délben maga sem evett, de este már leste, hogy István mikor nyitja rá az ajtót. Nem győzte kivárni, hát lefeküdt, de nem jött a szemére álom. Visszatartotta a lélegzetét, mert mintha lépéseket hallott volna a padláson. Tévedett. István nem éjszakázott a padláson. Nem húnyta le a szemét egész éjjel, mert süket csend volt a szobában, hiányzott az embere szuszogása. — Hol éjszakázhatik az a gazember? — gondolta reggel. — Majd hazahajtja a hasa. Ismét tévedett. Elmúlt a nap, kettő, három, elmúlt egy hét, István sehol. — Kitartás! — biztatta magát. — Nem babra megy a játék. Vége az asszonyuralomnak, ha most beadom a derekamat. Az istáiéban elalhat, az igaz, de mit eszik? Édesanyja helyeselte leánya határozottságát, de a menyecske érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. Nappal mosolyogva járt az utcán, csak éjszaka ne lett volna. Minden reggel könnytől volt nedves a párnája. Nagy tét forgott kockán, hát még csak nem is érdeklődött az ura után, nehogy a fülébe jusson. Fenntartott orral ment el az öreg Gajdos mellett is, aki pontosan tudta a családi perpatvar okát, de az öreg ember megszólította: — Kisleányom! Gyerektelen aszszony könnyen ráfizethet a hetvenkedésére. Az istállóban szemrevaló leányok és özvegyasszonyok is fejnek ám! — azzal tovább ballagott'. A dölyfös menyecske elsápadt. Erre ő nem gondolt. Ogy elsírta magát, mint egy óvodás. Gajdos jói hallotta ezt, de nem fordult vissza, csak a bajusza alatt mosolygott: — Ne legyen Gajdos Antal a nevem, i ha ma este néni lesz nagy kibékülés! örzse asszony fejében egymást kergették a gondolatok. Maga előtt látta, amint Ladányi Eszti hányja a farát : István előtt, hiszen még a verebek is csiripelték, hogy szívesen hagyta volna beköttetni Istvánnal a fejét. Ott I fej reggel, délben, este Pecsérke Panni, a víg özvegy, aki nyíltan be-- i vallotta, hogy nehéz élni ember nélkül. Tóth Magda lehúzná ugyan az i istent az énből, de azt mondták honv Monoszlóy M. Dezső: Múlt és Jövő A test kémcsöveiben valami zavar állt elő. Vad kínok lidérce gyömöszölt térdei közé, az orvosok aztán azt mondták: Vesekő, de előttem a Jövő egyszerre összedőlt, mint hamis kulissza, múltamhoz kezdtem menekülni vissza, már csak a volt valója maradt tudatomban, a régi utca, a kopott sarki ház, a cvikkeres osztályfőnök, ahogy magyaráz, s mint mikor a film visszapereg, egyre fiatalabb lettem, már egész kis gyerek, anyám mosolya, bölcső, pólyapárna, s hirtelen felkiáltottam, ráismerve a Halálra, mely az elfogyasztott életet mutogatja, s e kiáltásra a holnapok atomja feltöltött újra halálig igyekvő léttel, képzeletem eltelt állványokkal, körvonalakkal, félig kész Jövőbe vágyó építménnyel. — Vacsorát hoztam, István. A meglepődött férfi végignézett rajta és hűvösen felelt: — Én már ettem. Visszavlheted. — Hoztam egy kis itókát is. István nagy figyelemmel nézte a falon mászó legyet és nem felelt. Erre az asszony átölelte a konok embert, szelíden a mellére hajtotta a fejét és elpityeredett: — Várhatom én a gólyái, ha te az istállóban hálsz, te ... te ... kőszívű ember. Erre aztán Istvánnak igazán kőből kellett volna a szívének lennie, ha tovább is tartotta volna a haragot. Megfogta a bűnbánó asszony áliát, mire Böske engedelmesen nyújtotta a száját, ami most csodálatos módon éppen olyan eper ízű volt, mint annak idején, ott a kiskapuban ... Betér nem bírta éltitkolni, ménnyl■ re fel van villanyozva. Ez a nap megfelelt az Ízlésének! Ma kifizetődtünk, ma nem fogyasztottuk ingyen az élelmet, má a tiémetek alaposan megérezték, mit jelent harminc szál partizán! — Mit gondolsz, hányat intéztünk el? — kérdezte tőlem, ki tudja, hányadszor. — Nem tudom. Hányat? Ötvenet? — A tábori csendőrökkel együtt? — Mondom, úgy ötvenet, azokkal Sgyütt. Többet nem. Nem bírt belenyugodni, biztosan 'többen voltak! Fölösleges azon füstölögnöd, Peter, hányat öltünk meg. Holnapra elterjed a hír a falvakon, hogy ezren voltak, mi meg háromszázan, holnaputánra még tovább szál! a legenda, és már néhány német hadtestről lesz sző, az aknavetők tüze ágyúharccá lép elő, és Prágában már egy hadsereg pusztulásáról fognak beszélni. Tudom én jól, mi izgat téged! Honnan tudhatná meg ezt Milka? Pochilá Milka? Megbabonázott téged az ő szédítő két szeme. Neki aztán nem a tizedik határból kellene tudomást szereznie a ml támadásunkról ... — Nézzünk el PIoatyináraí — szólalt meg Peter kis idő múlva. — Már úgyis régen voltunk ott. Gyerünk, miért is ne? Egy ilyen nap után, annyi fáradság, ennyi erdőben töltött borzongós éjszaka után, az irtványosi lányok köré szőtt ennyi meddő álmodozás után, gyerünk el Plostyinára! Nekem is mehetnékem támadt. Képtelenség ugyan, de mégis, hátha véletlenül ott találom Mártát? Tudom, hogy semmi keresnivalója most ott, de hátha? Hátha kifutott Raska mamához egy kis meleg emberségért? Igazság szerint el kellene némltanom ezeket a vágyakat, én vagyok az alakulat népbiztosa, úgy illenék, hogy legalább nekem legyen eszem, ha már a többieknek nincs. De hiszen még az éjszakát sem kell ott töltenünk, betoppanunk, beköszöntünk, körülnézünk, rendben van-e minden, eldicsekszünk újságjainkkal... Ha jól kilépünk, még éf jél előtt ott lehetünk ... Mindnyájan rám függesztették a tekintetüket, mit szólok én a dologhoz? — Gyerünk — egyeztem bele —, de LADISLAV MfclACKO: PLOSTYINA (Részlet a Halál neve Engelchen c. regényből) csak egy percre! Semmi körülmények között sem töltik ott az éjszakát! No persze, persze hogy nem, csak' egy kurta percre... és ha már egyezer ott leszünk ... ö, mennyire ismerem én már ezeket a fiúkat egytől egyig!; Az országúton még Óvatosan lopakodtunk át, de minél beljebb jártunk az erdőben, annál szélesebb lett a jókedvünk, túlságosan Izgalmas, túlságosan kimerítő napot hagytunk magunk mögött ahhoz, hogy magunkban bírtuk volna tartani túláradó boldogságunkat. Menetbiztosltés nélkül ügettünk, akárcsak holmi jókedvű kiránduló társaság. Peterben nem volt meg Nyikolaj vagy Griska természete. Ők menet közben, még ha elől, hátul, kétoldalt biztosítva Is volt a menet, akkor is szüntelenül beszaladgálták az egész menetalakulatot, hol elől jártak, hol valahol hátul, az alakulat mögött, aztán meg magasan fölöttünk bukkantak föl, hogy hihetetlenül rövid idő múlva meg ismét valahol alattunk pillantsuk meg őket. Nem akartam vitát kezdeni Péterrel. Magamhoz hívtam Fredet, és mint valaha Nyikolaj tette, most mi köröztünk az alakulat körül. Gyorsan hull le az éjszaka, az erdőben mindig hamar sötétedik. Ha lenyugszik a nap, az erdőre a szemünk láttára telepszik rá az este. Gyorsan haladtunk, a türelmetlenség hajtotta lépteinket, hogy minél előbb viszontláthassuk a számunkra oly kedves helyet és eldicaekedhessünk: nem, nem lustálkodtunk, derekas munkát végeztünk. Már nem jártunk túlságosan messze Plostyinától. Még jó három órai út, még kettő, még egy ... egy óra múlva elénk futnak a plostylnai házőrzők, körülugrálnak bennünket, csaholnak majd örömükben, a kezünket nyaldossák ... Fred váratlanul megtorpant’. Szimatolni kezdett. Mi van?j — Nem érzel semmit? Nem, semmit, Csak a buja erdei favaszt. — Azt hittem, füstöt érzek Még egyszer mélyet szippantottam a levegőből. Füst? Lehet, hogy füst is... — A hegy alatt’ égetnek valamit. — Szerettem volna elaltatni a nyugtalanságomat, de nem ment. A hegyek között minden kicsiségnek jelentősége van. Minden zörejnek, minden természetellenes mozdulatnak, minden hangnak, minden illatnak. Minden szokatlan jelenség arra int: vigyázz, nem biztos, hogy magad vagy, nemcsak te szimatolsz a németek után, egyszer kiszimatolhatnak ők is téged. Egy felriasztott madár, egy menekülő őzsuta, ez mind elegendő ok a fokozott óvatosságra. Nyugtalanságunk a többiekre is át’-ragadt, ők is megérezték a füstszagof, Péternek egyszeribe eszébe jutott, hogy mi voltaképpen partlzáncsapat lennénk és nem vasárnapi turisták. Kirendelte a menetbiztositókat. Ismét árnyakká, az erdő zajtalan árnyaivá váltunk, már újra állandó készenlétben haladtunk tovább. Rőzse is csak nagy ritkán roppant meg valamelyikünk lába alatt... Valahol valami égeti, és mi meggyorsítottuk lépteinket, valami hajtott bennünket, valami történhetett, valami nincs rendben a ml hegyeink1 között. Ahol füst van, ott valami nincs rendben. Én az elülső őrszemekkel haladtam az élen. Egyszerre főidre vetettük magunkat'. Az ösvényen valami fantasztikus alak körvonalai váltak ki az erdő sötétjéből, tántorgott, akár a részeg, karjai vadul hadonásztak a feje körül. — Állj! Ki vagy? — Jézusmária ... fiúk! FiúkT Jézusmária, jézusmária ... Ki Jehet ez a kótyagos alak! Karol volt. Karol a Griska csoportjából. — Mit keresel ifi, Karol?] Méri bomlasz? — ráztam meg. — Jézusmária! Jézusmária! — nyöszörögte egyre. Percekig nem bírtunk belőle más szót kipréselni. — De hát térj már észre, te borjú, ...teljesen elment az eszed?, — Plostiny... Plostyina,.. porrá égett... — tört ki belőle. — Mit beszélsz, Karol?!! — Porrá égett... fiúk, porrá égéit ... Plostyina porrá égett'... — Térj már magadhoz, 'emberi De ő csak nyöszörögte a magáéi, összefüggéstelenül, bomlott szavakat' hörgött, amelyeknek mintha nem lett volna semmi értelmük. — A férfiakat mind... mlndnyáju* kát... Megtébolyodot'f, ’ez kétségfélen. Az idegei felmondták a szolgálatot. Egy kissé mindig különcnek tartottam. — Karol, megbolondultál! — Megbolondultam ... ti is megbolondultok ... minden férfit... mindegyiket ... fiúk ... mindegyiket elégették ... élve ... Nem! Nem! Valóban megőrült! Megzavarodott, elrongyolódtak az idegei, elment az esze, megháborodott... de mit keres itt, ilyenkor, éj idején, egyedül, mit keresett Plostyinán, mit? Mit? — Mit kerestél Plostyinán, Karol? és hol a fegyvered? — Hagyjatok ... hagyjatok... jézusmária, jézusmária ... — Előrángatta a zsebéből a revolvert, -azt hittem, meg akarja mutatni — itt a fegyverem, de ezt már nem bírta kierőszakolni magából.,. — Nesze... igyál... és térj már észre, ember! Nagyot húzott a kulacsból és újra jézusmárjázni kezdett. — Kétszázan voltak ... SS-legények. Jagdkommando... egész idő alatt ott voltam... a patak mellett hasaltam, a füzesben ... mindent láttam .,. mindent... Mártával együtt... mindnyá- ’ Jukat megégették... — És az asszonyok? A gyerekek? — Nem tudom ... semmit sem tudok ... csak azt, hogy az összes férfiakat ... az összest... a kutyák ott szimatoltak körülöttünk ... ahol Máriával lapultunk.., a németek három oldalról törtek be ... mindnyájuknak összekötözték a kezét... behajtották : őket Zlcháék házába... nem bírom, fiúk... megőrülök... már őrült vagyok ... — És Raska? Zicha apó? Angyela?i Beszélj már! — Nem tudom! Semmit' nem tudok! Jézusmária, jézusmária, fiúk! Még láttam, hogy döfi be a revolver csövét a szájába. Odaugrottunk, dé már késő volt, egyetlen jajszó nélkül összerogyott. Megőrült, megtébolyodott, tönkrementek az idegei... az a füst pedig — biztosan az irtványosiak gyújtották a hegy alatt... Futásnak eredtünk. Nem figyeltem már magam körül semmire, futottam, egyre futottam, nem éreztem már fáradtságot sem, semmit. A dombtetőn, ahonnan annak idején utoljára pillantottunk vissza Plostyinára, megálltunk. Odalent valami vérző vörösség szakította meg az éjszakát, erősödött, gyöngült, majd ismét erősödött... vibrált a szemem előtt... mintha lángoló hernyók vagy füzkígyók vonaglanának ... Egy örökkévalóságig tartott', amíg tudatára ébredtem, hogy odalent a plostyinai házak romjai hamvadoznak. Időnkiní erőtlen lángcsóvá lobbant föl és újra kihunyt, ott, ahol valaha Plostyina állt... Mennybéli isten, hol a te orcád? Ki, mikor, hogyan felel majd ezért a szörnyűségért? Ezért az őrült, borzalmas, értelmetlen gaztettért? Ki hozza helyre a helyrehozhatatlant, ki gyógyítja meg a meggyógyithatatlant, ki? Ki? És mikor? És hogyan? És mivel? Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül a domb tetején. Ogy állunk ott, mint egy rémítő szoborcsoportozat, Plostyina leégett'. Plostyina. Ki fu= dott róla báryiit is? Leégett! . Nem voltam képes szóra, mozdulatra. Fejemben iszonyú kovácsok dübörögtek Öntudatom végső maradványain. Karol agyonlőtte a maga kovácsait. Nem lenne okosabb így? Nemi Nem lenne jobb? Hol vannak? Hol vannak a németéit, akik ezt elkövették? Hol vannak bármilyen németek? Hol van a világon német, aki nem részes ebben? Hol az a két német, azok ketten hol vannak? Németek, Martin, Willi, itt vagytok! lyenek a legrosszabbak. Lassú víz tartót mos. Bényi Éva elvált aszizony ... elvált asszony ... 'elvált isszony... — Én nem leszek elvált asszony — náltotta bele a konyha csendjébe. — fudjátok meg, hogy István az enyém! íem adom senkinek! Ügy istenigazában kisírta magái, íztán lázasan készülődött. Elvágta egy nárciusi kakas nyakát, paprikára veette, csuszát szaggatott, megvette a él liter kecskeméti barackpálinkát, mit egy odaáti vendégasszony még lélelőtt kínált neki, aztán kilopta nagát a kertek alatt és egy akácboornál megvárta, míg az áilatgondo:ók és a fejőnők a telepről hazanentek, aztán besurrant az istállóba. Kaszás éppen vetkőzött, amikor negszólalt mögötte egy alázatos lang:
