Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-13 / 6. szám
A felhők elvonulnak Végtelen csend borult a falura. Micsoda őrjítő ez a csend... suttogta magában Iván, akit a fiúk egymás közt csak „Tülökorrúnak" szólítottak. Felemelte géppuskáját, kezével a levegőben hadonászott, s valamit mormogott. Szerjozsa a kézigránátokkal babrált egy sarokban. — Te! ... Te kelekótya. Már megint rád jött a bolondóra? — morogta Iván felé. ★ Sötét éjszaka volt. Az égen komoran húztak nyugat felé a nehézbombázók. Az emberek nyugodtan aludtak, megszokták már pár év alatt ezt a monoton zúgást... meg aztán a végzetét úgy sem kerülheti el senki. Sötét volt, a csendes éjszakában csak egy házban voltak ébren. Baloghék házában. Itt gyülekezett a falu kommunista csoportja. Hogy miről is folyt a beszélgetés, azt csak az arcukról tudta leolvasni a bőrkabátos férfi, aki most érkezett. — Jóestét elvtársak! — köszönt, pedig már reggel felé járt az idő. — Jóestét — válaszoltak szinte egyszerre. Sokan nem látták még a most érkezőt, a pártelnök azonban mindjárt megnyugtatta a többieket: — Nagy elvtárs. — Elvtársak — kezdte Nagy — minden perc drága most számunkra. Pár nap alatt itt lesznek az oroszok. Ügy kell dolgoznunk, hogy a németek minél hamarább elkotródjanak a faluból. Ha lövészárkot kell ásni, vagy bármilyen munkát kell végezni, úgy szervezzétek, hogy az minél tovább tartson ... ★ Hans hangosan gondolkodott... — Hát igen, én mindent megtettem, amit ember megtehetett, sót sokszor ^ 2SZABAD földműves 1965. február 13. Parancsnok volt. Az ágy szélén ült. Kabátja rangjelzéseivel játszott. A sápadt lámpa fénye az asszony halványfehér arcára hullt. Semmi sem használ már... De most mit csináljak? Nincs más hátra, mint ... keze a pisztolytáskán akadt meg. De hátha csak rossz álom az egész? S talán az is lehet, hogy jóra fordul minden. A koratavaszi éjszakák még hoszszúak s lám, alig fejezte be elmélkedését, máris reggel van, keleten már látszik a Nap vörös korongja ... Ügy érezte, nagyon gyorsan megvirradt. Hans észrevette, hogy az aszszony ajka megremeg. Megértette, hogy fél. Most mit csináljak, tűnődött. El kell tűnnünk, ez az egyetlen kiút. Nem volt gyors helyzetfelismerő, — most azonban rögtön felfogta mi a teendő... Gyorsan összekapkodta az értékesebb holmikat, felköltötte az asszonyt, kisietett az udvarra és az őrt álló katona már csak azt látta, hogy egy autó a parancsnokkal kigördült az udvarról... ★ Most már csak órák, esetleg napok kérdése, mikor törnek át az oroszok. De az emberek idegei nem nyugodtak meg. Sőt, sokkal jobban felkorbácsolódtak. A pártelnök nem tudta tovább türtőztetni magát, izgalomtól remegő hangon kérdezte: — Nagy elvtárs, mondd, nem lesz ebből baj? Ki tudja milyenek az oroszok? — Hát, majd megtudod, de én azt ajánlom, inkább bújj az asszony szoknyája mögé, ha félsz. Az elnök hallgatott s lehúnyta a szemét. Közben Nagy elvtárs zsebéből kihúzott egy térképet. Ez a térkép a környező falvakat mutatja. Körülbelül az oroszok innen fognak támadni. Jól figyeljétek. Itt, ezen a helyen, ahol pirossal van jelölve, kell hogy akadályozzátok a németeket. Nem vagytok katonák, de a fegyverrel bánni azért ti is tudtok. Ha szükséges lesz, meg is kapjátok. A Nap már magasan állt'. A csoport lassan oszladozni kezdett. A pártelnök sietett haza. Egyszer csak hallja, hogy valaki utána szól. Várjál már bácsika ... Német katona volt. Feléje fordult és látta, hogy már mellette lépked. Szeme zavarosan fénylett. — Várj csak — mondta a német —, én szeretnék neked valamit mondani. Én tudni, hogy Németország kaput. Orosz pár napon belül itt lenni. Mi ezt nem tudni megakadályozni. Te kommunista lenni, én tudom, ne hidd, hogy neked rosszat akarni. Már nagyon régen szerettem volna veled beszélni, de nem mertem. Most már muszáj. A parancsnokunk megszökött. Ezt VI. folytatás Paszkovja Grigorjevna a pitvarban hasas korsóba szűrte a sajtárból a tejet. Afanaszij Szergejevics kanállal legyeket halászott ki a mézesköcsögből. — Nézze meg az ember, újabban milyen későn jár haza ez a lány — mondta köszönés helyett. — Semmi okod rá, hogy ilyen sokáig elmaradj. Hallod? Mihail várt rád, aztán elment. Azt hiszed, nincs jobb dolga, mint oda-vissza gyalogolni? Nem hallod, mit mondok? — Találkoztam vele, apám — felelte Kszenyija. Leült egy székre, s kezét fáradtan térdére ejtette. — Igyál egy kis friss tejet — kínálta Praszkovja Grigorjevna, és elébe tolt egy bögrével — tégy bele mézet. — Nincs étvágyam, anyám. — A kényes kisasszony! — nevetett fel csúfondárosan az apja, miközben lerázott egy legyet a földre, s lenyalta a kanálról a mézet. Majd azt kérdezte: — Mondd csak mennyit adtál a Marja kölykeinek cipőjére? — Régen volt már, nem emlékszem — válaszolta Kszenyija. — „Régen“! Az ilyet m®g kell jegyezni. Én harmincat adtam, anyád egy ötöst. Hát te? Emlékszem, mielőtt elmentünk, egy tízest adtam neked, három hármast, meg még egy rubelt. Csak nem adtad oda az egészet? — Lehet, hogy odaadtam. — Ejnye! Nem vagyunk másoknál gazdagabbak. Holnap megint be kell vinnem három százast, Vaszilij testvérnek. Négyet kért, de mindegy. Marjának többet adtunk másoknál, hát elég lesz három is. Kszenyija csodálkozva pillantott az apjára: — Mi jut eszébe, apám, hiszen a múlt hónapban adott neki kétszázat... Minek neki még? — Csak nem sajnálod?, Bezzeg a DÉNES GYÖRGY: Kristály-hidak alatt éltem Kristály-hidak alatt éltem, hunyorogtam égi fényben, virág hajolt homlokomra, hárfa zendült egy szavamra. Lengő felhönyoszolyában rózsás angyalokkal háltam, koronám is volt aranyból, jogaromon csillag lángolt. De a világ kegyetlen volt, homlokomra tüzet csókolt, szárnyas lelkem földre verte, aranyalmám összetörte. Bús, megfáradt ember lettem, árnyék szendereg szívemben, mélyen hajlok már a rögre, megbékélni mindörökre. csak neked mondom Már 6 sem tud rajtunk itt sgg.tem. Az oroszok talán már holnap Itt lesznek. Vigyázzatok nagyon. Kevés SS van köztünk s ha az oroszok támadnak, mi elintézzük őket. Mi is élni akarunk! A többi már a ti dolgotok. Dél lett mire hazaért. ★ Reggel négy óra felé járt, hirtelen izzadság cseppek törtek elő arcán. Óvatosan letörölte, érezte, hogy a keze reszket. Valahol a közelben puskaropogást hallott. A felesége alig hallható lélegzetvétel után megszólalt: — Hallod? Ezek nem a németek... Az utcán összeverődött néhány ember. Hirtelen mozdulattal ugrott ki ágyából, még a nadrágot is elfelejtette magára venni, csak egy kabátot dobott vállára, s rohant. A felesége is meggyújtotta a petróleumlámpát. Érezte, hogy vendégeket fogad és meg kell vendégelni azokat, akik hosszú útról térnek be hozzá... Az utcáról orosz szavakat hallott. Az ágy szélére ült és sírt. Múltak a percek s nem hitt abban, ami történt. — Nem, nem — hajtogatta magában —, ez csak álom. Majd felébredek és látom, újra hogy itt a németek. — Szinte hallotta, ahogy az utcán menetelnek. Kinyitotta szemét. A szomszédék kakasa kukorékolt, az ég keleten derengett és a hajnali világosság beszökött az ablaknyíláson. ★ Szobánkba beszökött a napsugár. Anyám betegen járkált, a húgom a szabadság hajnalán született. Valaki kopogtatott. Anyám összerezzent és sietett ajtót nyitni. A küszöbön egy orosz katona állt, mögötte az apám és még egy katona. Germán nyet? — tette fel a kérdést az első. Látod, hogy nincs — felelte anyám és féltő tekintettel leste kis húgomat. Annyi rosszat beszéltek össze vissza... Ki tud már ebben a világégésben hinni valakinek? Az orosz is csak nézett. Nem lépett sem előre, sem hátra. A húgom sírni kezdett. A katona kezében megremegett a fegyver. Egyet lépett előre, puskáját az ajtó mellé támasztotta s megindult az ágy felé. Anyám azt hitte, mindennek vége. Rohant volna az ágy felé, de lába gyökeret vert. Az orosz katona karjába vette a kislányt és indult anyám felé. Gyevuska ... mondta kissé bánatosan, s szeméből megeredtek a könnyek. Leült egy székre, csókolta a kislányt, ahol csak érte. Valamenynyien a katonát, az embert néztük. Felállt s gyengéden az ágyba tette a kislányt. Zsebéből egy fényképet húzott elő. Nevető asszony és két kislány nézett le ránk. Meghaltak ... — mondta bánatos hangon. Faslsztyi... — nem fejezte be, csak a keze szorította a szék karját. Lassan felkelt, fogai közt szűrte a szavakat: — Ja ... — nem fejezte be, kiment a házunkból... Utána nem is láttuk soha többé. A húgom aludt. A szovjet katona már messze jár. Falumra ráborult a nyugalom és béke. Csak egy-két vadászgép zúgott a felhők alatt... Czita Béla — Hej, Erzsi, Erzsi hát elmentél? Minek is mentél még el. Nem lett volna szebb egyszerre be is fejezni az életet? No mondjad? Nem lett volna szebb? — Nem szólsz? Igaz, már nem is szólhatsz. Nagy volt az a tél. Elmentél. Még nagyobb a hideg most. Erzsi, Erzsil A temetőbe se tudok most kimenni. Nagy a simaság. Pedig mennék, mennék Hisz tudod, míg tehettem, mindig mentem. De most már nem megyek. Az ágy valahogy ngm enged. Pedig a minap is azt mondtad álmomban: — András, András, hát már elfelejtetted az asszonyodat, aki ötvenkét évig jóban-rosszban veled volt? András, hát már elfelejtetted? — Szóltam is, de te nem válaszoltál. Mondtam, hogy dehogyis felejtettelek én el, Erzsi. Csak az ágy valahogy úgy lehúz Meg a lábam is valahogy szófogadatlan. Nem is értem mi van vele, hisz 86 évig jól szolgált. Még orosz fogságból is haza hozott, abból az irdatlan messzeségből. Reggel meg elmondtam az unokáknak, de tudod, hogy van az. Hallgattak, mosolyogtak és nagyon néztek rám. Aztán meg azt mondták, hogy: — Nagyapa azt csak álmodta, mert aki egyszer meghalt, az többé nem beszélhet. Meg még valami furcsa szót is mondott az orvosnak készülő. Valami halucináról. De nem tudtam, hogy mi az, hát csak bólogattam. — Igaz, nem is érthetnek meg ők, téged meg engem. Más világ az övék. Hát csak bólogatok mindenre. Téged csak én érthetlek meg, aki ötvenkét évig, a fogság hosszú ideje alatt is hűséges voltam, társad voltam. Én tudom most is, hogy beszéltem veled, de ők nem hiszik el. Mert csak én éltem olyan közel hozzád, a bajaidhoz, a bánatodhoz, örömedhez, hogy csak én tudhatom mire vagy te képes. — Mennék én ki hozzád, de ez a simaság, ez itthon rogyaszt. A tüzet rakom reggeltől, már amikor az ágy kienged. Mert néha olyan hideg kezekkel szorít valaki. No, de 86 év. Megkopnak a szerkezetek. Nem örök semmi. — Valahogy nehezedek, Erzsikém! A múltkor is láttalak a sparhelt előtt. De nem szóltál. Gondoltam haragszol. A gyerekeknek sem mondtam el, hogy láttalak. Megint csak azt a furcsa szót mondanák. Hát inkább nem mondtam. Ott álltái a sparhelt előtt. De nem szóltál. Gondoltam haragszol. Haragszol, amiért nem mentem ki a temetőbe, a sírodhoz. Dehát tudod, ez a jeges út. — Nyáron, látod minden nap kimentem. Amikor vittem a vizet a virágokra, szóltál is, sajnáltál. Azt mondtad: — Nehéz-e, Andráskám, nehéz-e édes uram? — Akkor meg is ijedtem. A vedret is letettem. Néztelek, kerestelek, mert akkor szóltál először. Nyáron. Nem találtalak meg. Többet nem szóltál. Biztosan attól a lánykától ijedtél meg, aki odajött és segítette a vizet vinni. Pedig nagyon rendes lányka. Csoda rendes. — Erzsi! Te is ilyen voltál valamikor. Az jutott eszembe. Mikor a huszároktól hazajöttem, te is ilyen voltál. Mint a gyík, mint a szikra Azért is bírtad velem olyan sokáig. — Valahogy nehezedek, Erzsikém! A múltkor is láttalak a sparhelt előtt. De nem szóltál. Gondoltam haragszol, amiért nem mentem ki a sírodhoz. Dehát nagyon jeges az út. A lábam meg ólom-nehéz. Nehéz az út a sírodhoz. De biztosan kijövök, Erzsikém. A tavasszal biztosan kijövök hozzád. Várjál! Várjál, Erzsikém. Tóth Elemér tízesl nem sajnáltad, azt odaadtad az egészet. Hát a kétezerről már megfeledkeztél? Amit kaptunk a gyülekezettől a tehénre? — Dehogy sajnálom én, apám, de hát... nekem akart cipőt venni — mondta fáradtan Kszenyija. — Meg mosdótál is kellene, aztán arra se lesz pénz ... Afanaszij Szergejevics összevonta szemöldökét: — Sokat fecsegsz újabban ... Most sem jársz mezítláb, várhatsz még. Még hogy mosdótálat! — Mit tegyünk, lányom — szólt közbe békítőén Praszkovja Grigorjevna. — Ha egyszer Vaszilij testvérnek kell. A pénzt is Isten adta, Isten is veszi el. — Csak dolgozom, dolgozom, de egy pár cipőt nem tudok venni magamnak! — Felállt, hogy bemegy a szobába, az ajtóban azonban megállt, és sápadt arcát apjára, majd anyjára emelte. — Mi kell még? — kérdezte az apja. — Apám, értse meg, nem tudok ránézni erre a Mihailra, — mondta és sírva fakadt. — Ne kényszerítsen! ... — Azt hiszed, ezzel megijesztesz?? — morogta Afanaszij Szergejevics. — Hagyd abba. Ide figyelj. Nem kényszerít téged senki, értetted? Nem mi fogunk vele élni. — Köszönöm, apám! — kiáltotta Kszenyija, és az imént oly keserves arca felragyogott. — Mondja meg, hogy ne jöjjön többet. Én nem bírom neki megmondani! — Dehogy mondom. Hadd jöjjön. Senki sem kényszerít téged, de a kívánságunkat szem előtt kell tartanod. Hozzád való legény. Hadd jöjjön, te meg majd, meglásd, szép lassan hozzászoksz. Vaszilij testvér is nagyon szeretné. Mihailra szüksége van a gyülekezetnek, eszes, ismeri az írást, prédikátor lesz belőle. — Édesapám! — Csend legyen, ha apád beszél! Találkozgass vele még egy ideig, aztán ha mégsem küld az Or szeretetet a szívedbe, megmondtam, nem fogunk kényszeríteni. Most pedig elég legyen ebből. Kszenyija még akart mondani valamit, de Afanaszij Szergejevics ráripakodott, és bement a szobába. A lány halántékát az ajtófélfához szorította, arcán végigperegtek a körtynyek. Praszkovja Grigorjevna odament hozzá, magához húzta a fejét, és megcsókolta a homlokát. — Ide figyelj, kislányom. Egyetlen gyermekünk vagy, hát csak nem fogunk kényszeríteni? De hát azt az embert sem szabad megbántani. Hátha az Or ezzel tesz próbára téged? Aztán majd szeretetet is küld? — Nem, anyám, nem! — Kszenyija kezét az arcára szorította, és kiszaladt az udvarra. A sövény mellett megállt, nekidőlt a hideg gallyaknak. Messziről, a faluvégről motor zúgása hallatszott: a klubban filmet vetítettek. Az emberek ott ülnek, nézik — és Isten nem bünteti meg őket érte. Hát miért éppen őhozzá, Kszenyijához ilyen kegyetlen? Ott van Ivan, ott van Zina. Ősszel lesz az esküvőjük. Zina már varrja az esküvői ruháját, és mindketten szinte egészen megvadultak a boldogságtól, mint a borjak tavasszal. „Miért vagy hozzám ilyen kegyetlen, Uram Iste-< nem?" Bement a csűrbe, felmászott a szé-' nára. Elszunnyadt, de egyszer csak rémülten nyitotta ki a szemét, mert meghalllotta Mihail remegő hangját: — Testvérem ..., Testvérem — sut-1 togta. — Itt vagy, testvérem? Kszenyija nem válaszolt. — Szólalj meg, testvérem! Itt vagy? Nem mentem el, beszélni akarok ve-' led. Itt vagy? Szólalj meg hát, né gyötörj! Tudom, hogy itt vagy. Hiszen láttalak, testvérem! Szólalj meg már!! Majdnem sírt. Kszenyija élénken maga előtt látta keserves arcát, mindig nedves szemét. — Nem szép tőled, testvér! Tiszta szívvel jövök hozzád, beszélni akarok veled. Csak annyit mondj, hogy! itt vagy-e! Hiszen tudom, hogy itt vagyil — Mit akarsz? — szólalt meg végül a lány. Ha tudod, minek kérded? Minek jöttél vissza? — Beszélni akarok veled — suttog-' ta örvendezve Mihail. Zizegtette a szénát, és egy perc sem telt belé, ott volt mellette. — Mit csinálsz? — ripakodott rá Kszenyija. — Hogy mersz idejönni? Nicsak, milyen fürge! Mássz csak le innen, és onnan beszélj, nem vagyok süket. — Fázom lenn, ne kergess el. Tiszta szívvel jöttem ... Jó ember vagyok én, testvérem... Ha akarod, holnap elutazom örökre ... És csak írok neked. Hátha mégis megszeretsz, és magad hívsz vissza. — Utazz el, jó? — könyörgött Ksze-> nyija. — Éjjel-nappal imádkozni fo-> gok érted, csak ... — Elmegyek, el. Majd csak ma-gamban fogok sírni utánad . . Magányos árva vagyok, nincs senkim a földön ... Igazán azt akarod, hogy ÜT (Foto: Lisicky L.) MIROSLAV HOLUB: A mozdonyvezető Ha a katlan alatt kioltja a tüzet, a kezét törli. Ha nem a szelepet tömíti az ajkát szorítja össze. Ha szökik a pára, felszisszen. Mert az fáj. Fordította: Gál Sándor
