Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1965-01-09 / 1. szám

Az új esztendő első napjainak nemzetközi vonatkozású eseményei lényegében az ó évből „örökölt“ helyzet folytatása. Különösképpen vo­natkozik ez a megállapítás a dél-vietnami és a kongói eseményekre. A szocialista országok diplomáciai tevékenysége mindjárt az év elején a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján történő rendezésének szükségességére, valamint a feszültség csökkentésére irányult. Gondo­lunk itt elsősorban az említett országok állam- és kormányfői újévi üzeneteinek tartalmára, a szocialista Kuba évfordulójának ünnepségeire, valamint a dél-vietnami fejlemények kapcsán kiadott legújabb szovjet kormánynyilatkozatra. AZ ÓHAJ TETTEKET IS KÖVETEL Az állam- és kormányfők hagyomá­nyos újévi üzenetváltása világszerte azt tükrözi, hogy egyre nagyobb mér­tékben veszítenek csatát a hideghá­borús elemek, s mindinkább háttérbe szorulnak a béke és a haladás állan­dóan erösbödő tábora előtt. Ezt a megállapítást nyugtázta a Szovjetunió kormányának újévi nyilatkozata is, amely felhívja a világ országainak vezetőit, hogy fokozzák erőfeszítései­ket a fennálló vitás kérdések rendel­kezésére, s tegyenek meg minden tő­lük telhetőt a háborús készülődések megakadályozására. Bár az amerikai kormány is hasonló tartalmú nyilatkozatot tett, a Fehér Ház külpolitikájának gyakorlati tevé­kenysége miatt túl sokat veszít hite­léből ez a látszólagos békeóhaj. Hazánk dolgozóinak békevágyát mél­tóan kifejezte a Szovjetunió vezetői­hez küldött újévi üzenet, amelyben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság vezetői biztosítják a szovjet kor­mányt, hogy továbbra is a legmesz­­szebbmenően támogatják a lenini bé­kés koexisztencia megvalósításáért folytatott tevékenységében, valamint a világ különböző helyein fennálló feszültségek elhárításáért folyó harc­ban. A SZOCIALIZMUS NYUGATI BÁSTYÁJÁNAK JUBILEUMA A szocialista országok nagy család­jában mindjárt az új év első napján jelentős ünepségre került sor. Január elsején emlékeztünk meg a kubai for­radalom győzelmének hatodik évfor­dulójáról. Az idei jubileumi ünnepsé­gek Havannában és az ország többi városaiban is a szocialista országépí­tés meggyorsításának jegyében zaj­lottak le. Fidél Castro, a kubai forradalmi kormány elnöke az évforduló alkalmá­ból a havannai dolgozók nagygyűlésén vázolta hazája jelenlegi kül- és bel­politikáját. Külön szólt a mezőgazda­sági termelés emelésének növelésé­ről. különös tekintettel a cukornád termelésének fokozására. Nemzetközi kérdésekről szólva Fi­dél Castro a leghatározottabban visz­­szautasította az amerikai kormány különböző feltételeit, amelyeket Kuba és az Egyesült Államok közötti vi­szony rendezése esetére szabott meg. A kubai miniszterelnök kijelentette, hogy kormánya elutasítja az imperia­listáknak ezeket a megalázó követelé­seit, amelyek a szocializmus eddigi vívmányainak feladását jelentenék Kubában. Hat esztendő teli viszontagságok­kal, világpolitikai bonyodalmakkal, egész Latin-Amerikára kisugárzó po­litikai és társadalmi hatással. így jel­lemezhetnénk röviden a kubai forra­dalom győzelmének 6. évfordulóját. Fidél Castro országa megmozgatta a környező világot, új folyamatokat in­dított el és új reménységeknek vált forrásává. A kubai szocializmus fák­lyája egyre fényesebben világít! BONYOLÓDIK A DÉL-VIETNAMI VÁLSÁG Előzőleg már rámutattunk az ame­rikai kormány külpolitikájának ket­tősségére: szavakban a békés együtt­élést, a megegyezést hirdeti, míg tet­tei épp az ellenkezőjét bizonyítják. Példát igazán könnyű találni. Johnson elnök „az Unió helyzeté­ről“ szóló évi jelentésében annak a reményének adott kifejezést, hogy a két vezető világhatalom, a Szovjetunió és az USA közötti kapcsolatok tovább bővülnek a haladás és a béke érdeké­ben. Megjegyezte, hogy kormánya szí­vesen látná vendégül a szovjet veze­tőket. Az elnök foglalkozott a szocia­lista országokkal folytatott kereske­delmi kapcsolatok kiszélesítésének szükségességével és azt hangoztatta, hogy ez mindkét fél részére előnyök­kel jár. Az ország külpolitikai és katonai kérdéseiről szólva az elnök továbbra is a „szabad világ bajnokának" szere­pében tüntette fel az Egyesült Álla­mokat és azt mondotta, hogy mind Ázsiában, mind a világ többi részein kitartanak eddigi politikájuk mellett. Az elnök főleg Dél-Vietnamra cé­lozva azt mondotta, hogy az Egyesült Államok tovább fokozza segítségét barátainak. Miközben Johnson elnök újabb dol­lár-segítséget helyez kilátásba Sai­gonnak, ez a feneketlen háború egyre nagyobb válságba sodródik. A Saigon­tól mintegy 65 kilométerre fekvő Binh Ghia város térségében az USA legkorszerűbben felszerelt katonai egységei súlyos vereséget szenvedtek, amikor nem sikerült körül zárniuk a dél-vietnami szabadságharcosokat. Politikai megfigyelők egyaránt úgy vélik, hogy a washingtoni stratégia zsákutcába jutott Dél-Vietnamban, mert a megtorlás fokozásával arányo­san növekszik a dél-vietnami nép har­ci elszántsága a szabadság és függet­lenség kivívásáért. Nem más, mint a New York Times egyik neves szemle­írója jegyezte meg ezzel akpcsolat­­ban, hogy a Binh Ghia környékén el­szenvedett vereség az amerikaiak Dien Bien Phu-ja lehet, ahol a francia gyarmatosítók döntő csatát veszítet­tek 1958-ban. Az indokínai fejleményekkel kap­csolatban a Szovjetunió kormánya nyilatkozatot tett közzé, amelyben többek között megállapítja, hogy az USA agresszív cselekedetei és beavat­kozása Vietnam, Laosz, valamint Kam­bodzsa népeinek belügyeibe olyan helyzetet teremtett a világnak ebben a térségében, amely egyre nagyobb aggodalommal tölti el a haladó embe­riséget. A szovjet kormány követeli, hogy az USA kormánya egyszer s min­denkorra vessen véget az indokínai országok belügyeibe való beavatkozás­nak és szüntesse be a dél-vietnami A Indonézia kilépett az ENSZ-ból. Az indonéz kormány azért határozta el magát erre a lépésre, mert az általa el nem ismert Malaysiát — az angolok délkelet-ázsiai bábját — felvették az ENSZ tizenegytagú Biztonsági Taná­csába. A Szovjet válasz Csou-En-laj üze­netére. A szovjet kormány kijelen­tette, hogy egyet ért a Kínai Népköz­­társaság javaslatával: a világ állam­főmé kértekezletén vitassák meg a nukleáris fegyverek betiltásának és megsemmisítésének kérdését. A Ismét Liu Sao-csit választották a Kínai Népköztársaság elnökévé. A Kínai Népköztársaság államtanácsának elnöke pedig újból Csou-En-laj lett. A Több mint 800 ezer nyugat-berli­ni látogatott az NDK fővárosába, a karácsonyi és újévi ünnepek alkalmá­ból. Az NDK kormányának kezdemé­nyezésére a nyugat-berlini polgárok az ünnepek során több alkalommal is meglátogathatták hozzátartozóikat a demokratikus Berlinben. KAMERUNTÓL Öt évvel ezetött, I960, január 1-én, Kamerun független­ségének kikiáltásá­val kezdődött meg az a folyamat, mely teljesen megváltoz­tatta az afrikai kon. tinens arculatát. Most öt esztende­je mindössze 9 füg­getlen államot szám­lálhattunk Afrika térképén, ma pedig már csak 10 gyar­mat és egy ENSZ- gyámsági terület ta­lálható ezen a föld­részén. A változások zö­me 1960-ban zajlott le: egyetlen év le­forgása alatt tizen­hét gyarmati terü­let lépett az önálló állami élet útjára. A következő évek­ben folytatódott a gyarmati rendszer összeomlása, a sort 1964. október 24-én (egyelőre) Zambia zárta be. Egyelőre —, mert Angola, Mocam­bique és a többi gyarmat még min­dig olyan vérző seb Afrika testén, mely­nek begyógyítása nem sokáig várat­hat magára. S van még egyéb tennivalói is: az af­rikai államok nagy csoportja — noha megindult a fejlő­dés útján — gazda­ságilag még mindig elmaradott, s túl­ságosan szoros kap­csokkal fűződik — hátrányára — a volt gyarmattartó hata­lomhoz, amely per­sze nem mulasztja el ezt kihasználni. Mindezt figyelem­be véve is, megál­lapíthatjuk, hogy megállíthatatlan történelmi folya­matnak voltunk és vagyunk szemtanúi. ZAMBIÁIG Az „afrikai szocializmusról“ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT Afrikában csak négy független, pon­tosabban megfogalmazva önálló állam létezett: Etiópia, Dél-afrikai Unió, Libéria, Egyiptom. Ezen a földrészen jelenleg azonban már 56 független ország van. A gyarmatbirodalmak felbomlása után felszabadult és a történelem po­rondjára lépett országok nemzeti és kulturális újjászületésükben már bi­zonyos sikereket értek el. Gazdasági­lag azonban még mindig igen lassan haladnak előre. Nemzeti érdekeik vi­szont megkövetelik, hogy nagyobb gazdasági önállóságra és politikai függetlenségük megszilárdítására tö­rekedjenek. Ezekben az országokban a tömegek forradalmi alkotó ereje a fejlődés ütemében és formáiban, va­lamint a szociális előrehaladás során általában többféle sajátossággal jár. Hogy a gyorsabb fejlődés érdekében előbb vagy utóbb milyen utat válasz­tanak — a kapitalista utat, vagy a kapitalista fejlődés megkerülésével térnek rá a szocializmusra — ez ter­mészetesen és kizárólag az érdekelt nemzetek belügye. Tény viszont, hogy a szocialista világrendszer léte — a világ erőinek jelenlegi megoszlása — igen fontos és teljesen reális feltéte­leket teremt az afrikai népek nem kapitalista fejlődéséhez. A döntő fel­tétel azonban az afrikai társadalom helyzete. Ez pedig' igen tarka képet mutat, de erről majd későbben szó­lunk. Az afrikai országoknak valóban sok olyan sajátos vonásuk van, mely meg­különbözteti őket a nem afrikai orszá­goktól. S ez nemcsak a gyarmati ura­lomból eredő elmaradottságra vezet­hető vissza, hanem az afrikai népek történelmi fejlődésének sok egyéb sa­játosságára is. A mai társadalom a legkülönbözőbb utakon térhet át a szocializmusra, a szocialista átalakítás a legkülönfélébb eszközökkel valósít­ható meg. Mivel a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kell minden nép­nek végigjárni a történelmi fejlődés valamennyi szakaszát, a kapitalista fejlődési formák átugrása, a kevésbé fejlett országok számára is teljesen reális lehetőség. Ezen elmélet helyes­ségét bizonyítják például a Szovjet­unióban élő olyan népek, melyek nem ismerték sem a rabszolgatartó, sem a feudális, sem a kapitalista társadal­mi alakulatot, s egyenesen a szocia­lista építés útjára léptek. Ugyanez tapasztalható más ázsiai köztársasá­gokban is. A szocializmus építésének vannak általános törvényszerűségei, de min­den egyes országnak megvannak a sajátosságai a szocializmus építésé­ben. Végeredményben a szocialista fejlődés útjára lépő népek maguk ha­tározzák meg, hogy mit vesznek át az eddigi tapasztalatokból, mit tanul­nak a nemzetközi munkásmozgalom gazdag tapasztalatainak és elméleti ismereteinek tárházából. Számos afri­kai országban azonban olyan irányza­tokkal találkozhatunk, ahol a szocia­lizmus fogalmával manővereznek, és különböző szocialista tantételeket agyainak ki. Ebben is világosan fel­ismerhető az időszakunkra oly jel­lemző alapvető harc — a kapitalizmus és a szocializmus ideológiája közötti küzdelem. Mielőtt az elméleti kérdések fejte­getésére térnénk, meg kell említeni, hogy az afrikai tömegek között a szo­cializmus fogalma az egyenlőség és a jobb jövő fogalmával társul, a kapi­talizmus pedig számukra a jogtiprást, a durva kizsákmányolást, a gyarmati elnyomást jelenti. Igen, a gyarmatosí­tók rabló politikája a világ legelma­radottabb térségévé tette Afrikát, Nem akarjuk fárasztani az olvasót az afrikai országok mezőgazdaságá­nak és iparának állapotát tükröző közismert statisztikai adatokkal. Az életkörülmények jellemzésére csak néhány adatot idézünk. Az egy főre jutó átlagos évi nemzeti jövedelem 1952—54 között Angliában és Francia­­országban 740—780, ugyanakkor Ke­nyában 60, Ugandában pedig 50 dollár volt. Az egy főre jutó átlagos hús­­fogyasztás Angliában és Franciaor­szágban 41—54, míg a volt Belga- Kongóban 0,9, Ghánában pedig 2,5 ki­logramm volt. Az emberek' átlagos életkora Guineában 30, Kongóban 40 között váltakozik, ezzel szemben Eu­rópában átlagosan 60 évig élnek az emberek. A lakosság zömét a rend­kívüli nyomorban élő parasztság al­kotja. S a parasztságot — akárcsak a gyarmati időszakban — a politikai függetlenség mellett is kegyetlenül kizsákmányolják a külföldi vállalatok, a gazdag európai farmerek és az ül­tetvényesek. Az afrikai politikusok, államférfiak és az értelmiség haladó rétegei szem­­beszállnak a jelenlegi állapotokkal és keresik a kiutat. Vannak, akik helyes úton haladnak, de különböző elgondo­lások, ötletek is születnek, például hallhatunk az úgynevezett arab, de­mokratikus, pragmatikus, neodesztur, negritud stb. szocializmusról, és nem egyszer találkozunk olyan kísérletek­kel, melyek bizonyos „afrikai szocia­lizmust“ emlegetnek. ☆ Algériában a fejlődés progresszív. A hatalmon lévő Nemzeti Felszabadu­lási Front a szocializmust nemcsak jelszavakkal hirdeti, hanem számos olyan gyakorlati intézkedés is törté­nik, melyek visszaszorítják, sőt likvi­dálják az idegen monopóliumok, va­lamint a hazai földbirtokosok uralmát, befolyását és javítják a dolgozó tö­megek helyzetét. Néhány más afrikai országban is pozitív jelenségekkel találkozhatunk. Például a szocializmus építésének programját elfogadták és gyakorlati­lag is lépcsőzetesen megvalósítják a hatalmon lévő pártok Mali Köztársa­ságban, Ghánában, az Egyesült Arab Köztársaságban. Az említett orszá­gokban visszaszorítják, elhatárolják a külföldi és hazai tőke hatását. A pár­tok programjában szemmellátliató a marxizmus-leninizmus hatása. Afrikában azonban olyan álszocia­­listák is vannak, akiknek semmi közük sincs a tudományos szocializmushoz. Nézeteik szerint például a trópusi Afrika országaiban nem kezdődött, illetve nem fejeződött be az aniEago­­nisztikus osztályok kialakulásának folyamata, tehát az osztályharc sem létezik és nem is létezhet. Mi nem állítjuk és nem is állíthatjuk azt, hogy aki ezt hirdeti az Afrikában a haladás ellensége, mert a szocialista építés útját sajátos módon akarja magya­rázni. Sok esetben ezeket is az az igyekezet vezeti, hogy mie'őbb kiutat találjanak az eddigi nyomorból, a tu­datlanságból és elm<>r»á«**»:ápból, a kapitalizmus átkos övék»ígtrt>»öl. So­kan közülük bizonyára V-eí:ö elméleti ismeretekkel sem rícdelkeznek. Arról, hogy több poüHksvi szeretné és igyekszik is megvtlfigiTsr.ii a szo­cializmus építésének p’-a'ilemáit, íme Julius Nyerere Tanganyika tlnökének 1962-ben elmondott szavai; „Nem tu­dom, hogyan körvonalazhatnám leg­jobban a szocialtzrnus felé vezető utunkat. De mondhatom, nincs más választásunk. Két efctjol is a szocializ­mus ügye mellett adunk. Az első ok, hogy nálunk nem kell harcolnunk a kapitalisták ellen, hiszen nálunk a ka­pitalistákat először meg kellene te­remtenünk, de mi nem akarjuk eket. Nálunk a szövetkezeti mozgalomnak van rendkívüli jelentősége ... A régi államokban, ha a kormány a szocia­lista építés útját választotta, akkor államosított. Tanganyikában az álla­mosításnak nincs értelme, hiszen alig akadna valami államosítani való." Szenegál Haladó Uniójának főtitká­ra, Senghor köztársasági elnök „A nemzet és a szocializmushoz vezető afrikai út“ című könyvében péloául ezt írja: „A középutat — a demokra­tikus centralizmust — választom, mert ez magában foglalja a lelki értékeket és éleszti a francia szocialisták régi etikai irányait.“ Dakarban, 1962 decemberében „Az afrikai szocializmusról“ megtartott értekezleten így szólt: „Fejlődésünk problémáit csak a szocializmus old­hatja meg. De nem akármilyen szo­cializmusról van szó, Marx szocializ­musáról sem.“ Ugyanezen a konferen­cián a Dahomeyi Egységpárt képvise­lője kijelentette: „Visszautasítjuk a kapitalista rendszert, mely a kizsák­mányoláson alapszik, de elvetjük a kommunizmust is, mely ateista, ahol nincs lelki szabadság.“ Igen ám, de Algéria példája, melynek népe az izlám híve, bizonyítja, hogy a vallás nem képezhet akadályt a szocializmushoz vezető úton. Mi az „afrikai szocializmus“? Ennek nincs olyan elmélete, amelyet vala­mennyire is egységes egésznek mond­hatnánk. Az „afrikai szocializmus“ fogalmát mindegyik híve a maga mód­ján értelmezi, különféleképpen ma­gyarázza, de mindannyiuk közös óhaja a kizsákmányolás megszüntetése. Minthogy a tudományos szocializ­musnak is éppen ez a legfőbb tartal­ma, e legfontosabb tényezőben nincs ellentét a tudományos és az „afrikai“ szocializmus híve között. De hogyan érjék el ezt a nagy és nemes célt? Nos, hát éppen itt kezdődnek a nézet­­eltérések. Ezekkel a kérdésekkel és nézeteltérésekkel alkalomadtán majd még foglalkozunk. Most, cikkünk végén joggal felve­tődik a kérdés: vajon ezek az embe­rek, akiknek óhaja a ikzsákmányolás megszüntetése és a szocialista társa­dalom felépítése, miért nem akarják elfogadni a tudományos szocializmus elméletét — mely már kiállta a pró­bát a gyakorlatban, s ehelyett miért kutatnak valami másfajta szocialista társadalom után. Ennek is sok oka van. Egyik legfontosabb és legmélyreha­tóbb oka, hogy az imperialista propa­ganda minden eszközt felhasznál arra, hogy szemléleti és elméleti vegyessé­­get vigyen az afrikaiak gondolatvilá­gába és minden eszközzel azon van, hogy diszkreditálja Afrikában a szo­cializmus gondolatát. Másrészt az afrikai országok jelentős része gaz­daságilag m«-g nem füaoetlen, hanem csekély kivételektől eltekintve függő, és szervesen összekapcsolódik a tőkés országokkal, a volt gyarmatosítókkal. A történelem kerekét azonban Afri­kában sem lehet megállítani és előbb vagy utóbb, de a tudományos szocia­lizmus gondolata ott is meghódítja az embereket. (MP)

Next

/
Oldalképek
Tartalom