Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-06 / 5. szám
MOHR GEDEON : A remény morzsáit hordjuk össze fecskehittel, hogy béke lesz s fészkünket nem bántja durva kéz. Szemünk az álmok világába néz s megbocsátjuk a ma vétkeit, mert örök hit ez, hogy holnap nem így lesz és nem leszek többé durva hozzád: sétálni megyünk az új negyed felé — nézd itt lesz a házunk, fészkünk, otthonunk . .. Terveket szövünk s a jövőhöz láncolt szívünk hitét (részlet) hisszük, hogy nem zúzza semmi, senki szét: — sem gyűlölet, mely a szívek férge; — sem háború, hogy ártatlanok vére ne kiáltson Ábel véreként az égbe; — sem sérelem; jogok megsértése; — sem gyávaság hogy nem merünk kiállni érte. A húsz év tanúságát lemérve induljunk eljövendő éveink elébe s a szívekben is legyen örök már a béke. SÁNDOR KÁROLY — Zárja be az ajtót, Péter! — szólt’ a főjegyző és visszavonult a párnázott bejáratú különszobába. Felálltam. Kis asztalom oldalával az ajtófának tolva, amolyan kapusfülkét teremtett számomra ebben a tágas \ előszobában. Megkerültem és merev arccal teljesítettem főnököm kívánságát. Ezzel a külső folyosó félhomályába és sivárságába zártam ki az instanciáző szegénynépet. Mélységes tisztelettel hátráltak meg előttem. ők tudják, hogy én befolyásos, nagy ember vagyok. Tiszt. Nekik az. Csak a főnököm parancsolgat s érezteti altiszti voltomat. Különben aZ ördög érti ezeket a rongyosokat... Nincs mit enniök és fájuk sincs. Mit gondolnak? Se nekem, se főnökömnek nincs péksége, vagy faraktára. Csak tudnám, miért boldogítanak éppen bennünket? Hiszen az a pénzbeli segély sem húzza ki őket a vízből, melyet időnként a szociális osztályunk utal ki nekik. De jól is kezdődik ez az új esztendő! Dargó felől állandóan dörög az ágyú. Már éjszakánként felébredek az álmomból, ha egy pillanatra abbahagyják. És ezek a berepülések! Állandóan üvölt a sziréna. Én már le sem megyek az óvóhelyre. Hiszen ezek az oroszok szappanbuboréknál egyebet nem is eregetnek. Légiaknáik épp úgy pukkadnak meg, mint a szappanbuborék. Csak a hangjuk erősebb. Ám bárhogy is robbanjanak, erejükből néhány leszórt cserépnél, néhány kitört ablaknál többre úgy sem telik!' Vagy talán csak türtőztetik erejüket, mert meg akarnak kímélni bennünket? Szó ami szó, jómagam sem tudóm, mi lesz mindebből? Hiszen az oroszok Moszkvától egészen Aprófalváig jutottak, ami ide még tíz kilométer sincsen. Dargó alatt, szülőfalum talán már az oroszok kezében van. S így lesz Kassával is. Előbb-utóbb orosz kézre jut’. S akkor úgy is végünk van! Mert én ugyan nem menekülök. Főnököm a családját már előre küldte Csehországba, vagy hová. Valami rokonaik élnek ott. Nekem ugyan az égvilágon nincsen azon a házacskán kívül semmim, melyet az anyjukkal három esztendeje, hogy befejeztünk a Malom-árok partiján. Két kisgyermekünkkel bezárkózunk oda s azután lesz, ami lesz. Csak hadd jöjjenek ezek a vad kommunisták! Rabolják el mindenünket, tördeljék ki aranyfogaimat és fosszanak ki mindenből... Mert így lesz! A főnököm mindent megmondott róluk. Ő csak tudja! Gonosz, rosszérzésű, kegyetlen emberek azok!; — Pedig ... pedig!' — sóhajtottam 'és szeretettel simogattam meg kis asztalomat. — De jó is itt melletted ... Bár csak tovább maradhatnék ... Röviddel azután kerültem ide, hogy á magyarok bejöttek. A főnök vett ide ... azt mondogatta: „Most felszabadítottuk Kassát.... de ezentúl nem úgy lesz, mint régen ... Nem bántjuk többé a szlovákokat. Tudom, te is az vagy, Péter, szlovák! Éppen azért leszel mellettem, hogy lássák!“ — Hát nem is bántott engem senki, az igaz..., de miért lett volna ez számomra felszabadulás? Azelőtt épp olyan szabadon éltem! De hát mi is a felszabadulás? A főjegyző úr szerint, a magyarok hozták nekünk a szabadságot. Most lesz éppen hét eáztendeje. Viszont, Rezső ... szegény Rezső szerint, a magyarok egy fenét hoztak, de majd az oroszok ... Túl nagy itt az ellentmondás. Annál is inkább, mert főnököm a németeket jónak tartja. Rezső pedig ... nos, Rezső az áldozatuk! Annuska ugyan, a felesége, még reménykedik ..., de én tudom, hogy hiába. Annyit kivettem főnökömből, hogy Mecenzéf felé, vagyis a kivégzések útján vitték el tizenheted magával, mint kommunistát. Soha még úgy nem rimánkodtam, mint akkor, hogy szabadítsa ki a főnököm szegény. megtévedt komámat, legalább őt. Ő csak a vállát vonogatta: „azok a katonai csendőrök kezében vannak. Nincsen olyan nyomós szó, amely őt onnan kiemelhetné!“ Azóta két hónap telt el. Még szilveszterkor is, hogy bizakodott Annuska. Én már semmiben sem bízom, hiszen semmi hír sincs Rezsőről. Nem is lesz!... De minek okvetetlenkedett? Mit kellett neki összeállnia a kommunistákkal? S ha már úgy is volt, tartotta volna meg magának! Jó nyomdász, megbízható szedő hírében állt. A keresete sem volt utolsó s neki mégis felforgató nyomtatványokat kellett készítenie! Hát úgy kell neki! Én mégis sajnálom ... szegény Rezső! Ma van az év negyedik napja. 1945 az új esztendő. Nevezetes év, mert tekintve, hogy tizenötben születtem, épp az idén leszek harminc éves. Nem kicsiség ez az én hibás lábammal. Hogy térdben nem mozog a jobb lábam, ez a kisebbik baj volna. De fél arasszal rövidebb is. Ezért nem vagyok katona. S ez jó, mert szánalmasak ezek a mi katonáink. Seregestől vonultak át a városon délről észak felé, hőszitálásban, sárban, latyakban igen fogyatékos öltözetben, s a legtöbb mezítláb! Hát nem lehet minden rendjén ezzel a felszabadulással! Mit hajszolták fel a havas hegyek közé a mezítlábas, nyáriruhás sereget? Városunkból északnak és nyugatnak még szabad az út, de nyugat felé is már csak egy darabon. Szabad kijárásunk csak a Hernád völgyén van észak felé... A legtöbb üzlet zárva, s mi magunk is el vagyunk zárva a világtól és a rongyosak itt zajonganak a folyosón, de mennyire zajonganak! Odasántikáltam az ajtóhoz. Feltártam: — Nyughassanak, emberek!' — szóltam rájuk nagyon komolyan és olyan előkelő módon, ahogy az urak szokták. — Oszoljanak haza! A főjegyző már ma nem fogad! Senkit... senkit, még magát se, jóasszony!; És ez így folyt nap-nap után. De már nem sokáig. Apránként elmaradoztak az emberek. Már nem kellett a pénzsegély sem. Nem volt nagyobb értéke a legmagasabb bankónak se az újságpapirosnál, melyet begyújtásra használtunk. Virágon kívül már semmit sem árultak az üzletekben. Meg aztán nem is volt már nágyon kihez jönni itt a városházán. Én ugyan még pontosan megjelentem kis asztalomnál minden reggel. S a központi fűtés is működött. A visszamaradt fejesek csupa új emberek voltak, akiket Szálasi emelt hivatalukba, s akik az irodába is állig felfegyverkezve jöttek. Mindenre elszánt emberek voltak ezek, egyetlen ellenkező szóra — tudom — engem is a helyszínen leterítetfek volna. Nem minden domborodás nélküli testemen a város altisztjeinek zöldposztós egyenruhája feszült s én merev vigyázban, amint ez már hibás lábamtól tellett, hallgattam meg a polgármester és a fő— Miféle borravaló? — kérdezte Kszenyija. Mihail jóindulatú leereszkedéssel pillantott rá. — Ej, te kis barika! Hát átadom a vendég kabátját, ő meg ad egy rubelecskét borravalóul. — Minek az neked, hiszen kapsz fizetést, nem? — Hát persze, hogy kapok. A rubelecske a kiszolgálásért jár a vendégtől, vagyis az udvariasságért... Azt hiszed, magamnak kell az a pénz? Dehogy, összerakom, aztán felajánlom a gyülekezetnek. Már sokat öszszegyűjtöttem. Ha itt maradok nálatok, a ti gyülekezeteteknek adom. Szóval az igazgató ezt irigyli. Tudod, hogy fogják majd kínozni a pokolban? Éjjel-nappal etetni fogja a Sátán. Az örökös csúfolódásért, a bűneiért, hadd tudja meg, hol lakik az Isten. Kszenyijának rettenetes gondolata támadt, még fel is kiáltott ijedtében. — Mit mondasz, testvér? Szerinted a Sátán segít az Úrnak? — kérdezte, és a puszta feltételezéstől is megdermedt. — Hát persze! — mondta Mihail, de amint megértette, mit is kérdezett Kszenyija. maga is megijedt. — Bocsásd meg neki. Istenem, bocsásd meg! Imádkozz, testvérem. Hisz a Sátánt Istenhez hasonlítottad!1... Imádkozz! Végre elment. Megint nem akart náluk éjszakázni, bárhogy igyekezett is rábeszélni, Afanaszij Szergejevics és Praszkovje Grigorjevna. Ezen az éjszakán az anya gyakran felriadt álmából, kifelé fülelt az eső Ispán parancsait. Meghallgattam, de nem teljesítettem. Hogyan is? Hiszen ezek a vezetők ekkor már szinte józan eszüket veszítették. Egy reggel, a főutcán végigsántikálva, majd húsz mezítlábas, rongyos katonát láttam hosszú sorban egymás után, lámphvasra akasztva s csupán azért, mert megelégelték az amúgyis vesztett háborút és haza akartak menni. Mit lehetett itt tenni? Távol maradni... Otthon maradni! Tizenötödikétől már nem mentem be a városházára. De semmi baj. A kutya se törődött velem. Otthon deszkával zártuk el a pinceablakot. A deszka elé téglát raktunk két sorban és levonultunk a pincébe. Asztalt, székeket, díványt,' nyugágyat vittünk le magunkkal. — Ezt a filodendront ne vigyük le? — kérdeztem feleségemtől. Leintett. — Az egész házat nem vihetjük le! Szomorúan simogattam meg a ferjedelemes dézsában posztoló embermagas növényt, amelynek karcsú derekát aranyfonal kötözte a mellédugott, fehérremeszelt karóhoz. — Meg fog fagyni — kockáztattam meg még egy kísérletet. De hát az asszony, csak asszony. — Akkor megfagy! — torkolt le. — Az legyen a legnagyobb bajunk! Azonban alig helyezkedtünk él a rögtönzött óvóhelyünkön, amikor egyik altiszt társam látogatott meg. Elmondta, hogy a katonaság fel akarja robbantani a várost. A polgárság érthetően meg akarja ezt akadályozni, hogy a levegőbe röpítsék s ezért küldöttség keresi fel a polgármestert s tőle a hadtestre veszi az útját, hogy kieszközölje a város megkímélését. Mit tehettem? Mentem. S nem bántam meg. Magam is csatlakoztam az ötven-hatvan tagú küldöttséghez, melyben a város minden egyesülete, felekezete, közéleti csoportja képviselve volt. Maga a polgármester is csatlakozott hozzánk. Ügy kerestük meg az itteni hadvezetésnek a hadtestben székelő legfőbb parancsnokát. Észrevehetően mély benyomást tett rá a nagyszámú és válogatott küldöttség. Mégis csak hümmögött: — Nem rajtam múlik... A háború diadalmas befejezésének mindent alá kell rendelni!, — De hiszen a városnak több mint hatvanezer lakosa van! — jegyezték meg a küldöttség vezetői. — Nyilvánítsanak bennünket nyílt városnak! A tábornok szemöldöke megrándult: — Kérem, milliókat nyelt már eddig is a háború és különben sem pusztul el itt minden ember! dobolására, és sóhajtozva találgatta, vajon beért-e Mihail testvér a városba még az eső előtt. Borús reggelre virradtak, a fákról hideg esőcseppek hulldogáltak, nedves fű és nyirkos széna szaga szállt a levegőben. Vastag, szürke fellegek vonultak alacsonyan a föld felett. A sertéshizlalda mellett, a rozstáblán mozdulatlanul állt a kombájn. Ivan Koseljov már második órája cigarettázott komor képpel az udvaron. Petyka Szeleznyov, a segédje tétlenül lábatlankodott körülötte. Harmonika nélkül nem mert olyan foghegyről beszélni a lányokkal, még udvarolni is megpróbált nekik, de ők munkájukba merülve elhessegették. Megjött a kétkerekű kordén, Afanaszij Szergejevics; hordóban vizet hozott. — Hova rakjam, brigádvezető? — kérdezte. — Vagy ma megvagy víz nélkül is? — Vidd a kombájnhoz — mondta Ivan. — Várj meg ott. — Kérlek szépen, — készségeskedett, Afanaszij Szergejevics, majd bekukkantott az épületbe, megnézni, mit csinál, Kszenyija és elkocogott. .Kszenyija langyos vízzel mosta a malacokat, s közben látta, hányszor kifut Zina, hogy megkérdezze Ivánt: „Derül már?“ — és hallotta, amint a legény gyengéden feleli: „Nem, még szitál“ — és hirtelen ellenszenv támadt benne. Ivan és Zina iránt, amiért ilyen nyíltan kimutatják szerelmüket. És a céltalanul lődörgő, Petyka Szeleznyov is ellenszenves volt neki. Sőt, még saját magától is utálkozott. Sehogy sem tudta elfeledni, hogy az este elment a klubhoz, és ott leselkedett a fal mögül. Hogy minek ment gamban. Itt ugyan jól kifizettek valamennyiünket. Hát ennyit érünk mi csak nekik? Egy szemöldökrántással egy várost halálra lehet ítélni? Azon voltam, hogy minél hamarább hazaérjek. Tartani lehetett attól, hogy visszahívnak a városházára. Otthon bezárkóztunk pincénkbe és vártunk. Krumplival, liszttel, cukorral jó időre el voltunk látva. Fával is. Ki sem kell hát moccannunk. Három napig semmi rendkívüli sem esett. Hószállingózással köszöntött be a szürke reggel. Bátortalanul kandikáltam elő rejtekhelyünkről. Az utcánkban katonák jártak. Haj, de mások, mint röviddel ezelőtt. Szőrmesipkában testhezálló szürke ruhában, vállukon dobszekrényes golyószóró. Szemükben vígság. Hirtelen visszaugrottam, de már késő volt. Rámszóltak. Oroszul beszéltek, de megértettem őket mintha csak falumbeliek lettek volna. Három fiatal fickó, az egyik hosszú pálcát szorongatott. Szakadatlanul beszéltek. Én is. Közben lázasan dolgozott az agyam. Nem szabad őket a feleségemhez engednem... — jutott’ eszembe volt főnököm figyelmeztetése ... és az aranyhúi a szájamban! Nyelvem hegyével bánatosan nyaldos-1 tam körül. Most mindjárt kitördelik! ... Sajnos, egyetlen nyitott bejáratunk az óvóhelyre vitt. Utánam jöttek. Feleségemmel kezet fogtak. Két kis csöppségünket magasra emelték és szemükbe nevettek. Feleségem csöppet sem félt tőlük. Magyar asszony létére igen jól beszélt szlovákul, most ennek nagy hasznát vette. Körülszimatolták oroszaink a pincét, azután intettek, hogy menjünk fel a házba, de egyben nevetve mutattak oda, minek leselkedett? — maga sem tudta most már. Mi köze neki Csencovhoz?... És mégis, valahányszor az út felől motorzúgás hallatszott, szinte megdermedt — úgy vélte, ő jön. És jött is. Téglát hozotf. Kszenyija épp az imént hajtotta ki a disznókat a legelőre, s most a sövény mellett állt, és szórakozottan tördelt egy száraz ágat. Nem fordult arra, de hallotta, amint a teherautó szállítmányát lerakják az udvar túlsó végébe, s Alekszej sietteti a rakodókat, két tohonya legényt. Néha eltört egy-egy tégla, s ilyenkor, Alekszej szitkozódott. Végre megvoltak a kirakodással, és Kszenyija megérezte, hogy Alekszej most feléje tart; hallotta lépteit, most haladt el a hizlalda épületének ajtaja előtt, s valakinek odaszólt: „Jő napot!“ — most egy pillanatra megállt, Ivan mellett és nevetve mondta: Mi az, napkúrázol?" — és már egészen köze! volt hozzá. Halántékán sebesen lüktetett az ér. — Hő, Krizantém, ne bolondozz, hékás! — kiáltotta elcsukló hangon, pedig Krizantém elégedetten röfögve, nyugodtan hevert egy pocsolyában. — Szép. jó reggelt! — szólalt meg Alekszej, Kszenyija háta mögött. A lány könnyedén hátrafordította a fejét, megkérdezte: „Te vagy az?“ — és megint elfordult. — Ide hallgass, Kszenyija — mondtak Alekszej — tegnap este be kellett mennem a városba tégláért... Azért nem találkozhattunk ... — Hát aztán, mi közöm hozzá? — A lány megrántotta a vállát. — Csak nem gondoltad, hogy elmegyek? A legény azonban, mintha nem is hallotta volna, elmosolyodott. — Gyere el ma. Biztosan gyere el, hallod? Mert holnaptól kezdve a negyedik brigáddal kell dolgoznom minálunk Szoszenykiben, úgyhogy sokáig nem találkozhatunk. — S ezzel elment. Kszenyija meg se mozdult, nem fordult utána, és ismét hallotta a lépteit. Lám, most megint megáll, Ivan mellett, tüzet kér, és azt kérdezi: — az ablakra, hogy bátran ki lehet' már nyitni: — Itt vége a háborúnak! — mondták megint csak szóról-szóra érthetően. Gondoltam, most következik a fosztogatás s húzódozva nyitottam nekik ajtót a lakásba. Posztócsizmáikban becsoszogtak. — Hideg van itt! — borzongtak meg s máris észrevették a filodendront. A fűtetlen szobában elég volt’ neki a néhány nap: megfagyott. Az én katonáim végigjárták a helyiségeket és fejcsóválva álltak meg a fagyott virág előtt: — Milyen kár — hajtogatták — milyen kár... Bizony szomorú képet nyújtott a filodendron. Mint az áléit ember, derékba törve, aranyfonalán csüngött a fehér boton. S ekkor hirtelen megértettem a különbséget a kétféle ember között. Az egyik, akinél hatvanezer ember élete mit sem jelent, s a másik, aki a fagyott virágot is szívből sajnálja. A három katona távozni készült. Egyikük krétával ezt írta házunk falára: — Min nyet... Ekkorra feleségem is előkerült. Boszorkányosán gyorsak tudnak lenni néha az asszonyok. Csak térült-fordult, s három csészében forralt borral állt elénk. A katonák hálásan köszönték. Azután halkjárású csizmáikban hangtalanul tovasiettek. Egy túszát nem sok, de annyit sem vittek el magukkal. Feleségemnek hajaszála se görbült meg. s az aranyfogam? Nevetnem kellett... Én pedig, milyen különös, szegény Rezsőre gondoltam. Aztán meddig szándékozol itt csücsülni? — A fene tudja, amint egy kicsit felszárad nekilátok — felelte, Ivan. — Már rég nekiláthattál volna. — Szájjal mindent lehet — fortyaní fel, Ivan — hallod, ne szólj bele, mert... Alekszej nevetett, de már meszszebbről szállt a hangja: — Zina! Megtaníthatnád dolgozni a fiút! — Miért, magától nem tűd? — kérdezte, Zina vidáman, de egy kis sértődöttséggel a hangjában. — Jól van, tanítsd csak, mi meg majd nézzük. — Nő, lányok, ti lesztek a tanúk! Gyerünk a mezőre! — hívta őket Alekszej. „Minek heivenkedik“ — gondolta Kszenyija, és arrafelé fordult. Alekszej karját lóbálva tartott a rozstábla felé, nyomában a visítozó, ugrabugráló lánycsapat. Leghátul ráérősen, széles léptekkel haladt, Ivan. Kszenyija egy másodpercig habozott, majd a többiek után szaladt. Amikor odaért a kombájnhoz, Alekszej már föht ült a kormány mellett, Petyka Szeleznyov vigyorogva állt' mellette. Két lány felkapaszkodott a szalmakötözőre, s nevetve kiáltozta, hogy bolondság az egész, a kombájn úgysem fogja a nedves rozsszárakat. Alekszej megpillantotta, Kszenyiját és rákacsintott. „Most aztán jól megjárod“ — gondolta kárörömmel a lány, és valóban szerette volna, ha Alekszej megszégyenül, túlságosan önfejű a fiú. A kombájn lassan megfordult úgy közelített a rozshoz. A vágókerék lapátjai belekaptak az első kalászokban, felzúgott a motor, hevesebben repült szerte a pelyva, keményen pattogott a dob. — Nem fogja — mondta, Ivan. Alekszej kiegyenesedett, úgy figyelte a gép ritmusát, majd nyomban elnevette magát. Vidáman intett a többieknek. Kszenyijának úgy tetszett, őneki integet, és maga sem tudta, miért, ő is halkan felnevetett, majd a következő pillanatban zavar— Köszönöm! — gondoltam ma(V. folytatás) \ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. február 6.
