Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-06-05 / 22. szám
V. HLOZUlK GRAFIKÁJA GÁL SÁNDOR VERSEI HANGOK A dróthuzalok közötti térben a hangok Parfinyi buborékai áttetszőn pörögnek Szállnak messzi világok leié Kapcsok és tejfehér porcelánok Sima dereka mellett Érintik az éjszakát A nappalt S az illatokat' De engem Elkerülnek Hagyd a nagy szavakat már Pergő homok fésületlen éjben Csak omlik omlik egyre Előbb térdig fed be Majd nyakig Hát vigyázz Mert hosszú az út az emberekhez S nincs út ha nem vagy ember S lassan már csak ez lesz a szavad Pergő homok Sivatag-száraz szelek árnya Ezt értsd meg S hagyd a nagy szavakat már Ilyen bőröndöt még nem pipáltatok. Disznóbőrből készült, teleragasztva huszonegy szálló, két tengerjáró gőzös és egy éjjeli mulató címkéjével. Sárga, idejét múlt volt, mint egy kiélt világfi. Kivetni való talán csak az volt rajta, hogy az egyik sarka kikopott és a lyukból csíkos pizsama vagy még más alsónemü kandikált ki. De máskülönben a koffer nagyon reprezentábilisnak hatott, annak ellenére, hogy egy öreg, rozoga Praga-teherkocsin hevert. Ki tudná megmondani, hol szerezte a tulajdonosa, aki mint egy spanyol grand ült előtte, csontig soványodott hosszú lábait kinyújtva. Kalapja épp olyan gyűrött volt, mint az arca; haja sündisznómódra rövidre nyírva. Látható volt azonban, hogy nem a saját akaratából. Nyűtt arcával együtt ez a hajviselet bizonyos zárkózott, előkelő kifejezést kölcsönzott neki. Mégis jókedvű, bolondos embernek mutatkozott. Olyan lelkesedéssel szemlélte a világot maga körül, hogy az mér szinte hatóság elleni vétségnek tűnt. Az a vén tragacs azonban aránylag nagy sebességgel robogott és így senki sem figyelmeztethette, de talán nem is akarta senki. — Ojra látom Prágát! Prágában leszek! — hajtogatta egyre magában. — Hát igaz? Végre megint Prágában... Lehetséges volna?... Azután fütyülve minden illemszabályra, az út mentén legelésző marhacsordát köszöntötte. — Szervusztok lányok! Tehénkéim, mit szóltok hozzá, én élek! Szervusz, te marha! A legelésző barmok mindezt' kellő méltósággal nyugtázták. Csak a legöregebb nézett mélyen elgoniolkozva a tovarobogó Praga után. Mindenkit üdvözölt ez az ember. De különösen az állatokat. A sovány protektorátusi kandúrt az úttest aszfaltján, az eltévedt, megriadt német’ juhászkutyát, amely még mindig vicsorította fogait, mert nem tudott beletörődni az Új helyzetbe; sőt két kecskegidát is Üdvözölt kalapját lengetve. Az út mentén vörös kanavász * I 1044 decemberéi íriuk akkor, I 7TT amikor Magyarország felől egyre inkább közeledtek a harcok. Nappal a robbanások zaja beleolvadó« a mindennapi életbe, este azonban a zörgés és a lövések után támadi fények mindenki előtt világossá tették a valóságot: közeledik a felszabadulás pillanata. Mint amikor a bányák mélyén veszélyt érezvén a patkányok remegve sikítanak s nem találják helyüket, úgy nem találták helyüket a német hadsereg egyre jobban széjjel züllő s fegyelmezetlenné váló katonái se. Sehol se érezték magukat biztonságban, minden háznál partizánok jelenlétét vélték. Soraik egyre jobban ritkultak, a rend felfordulőban volt, a magyar hadsereg katonái inkább azt lesték, hogyan tudnának lemaradni, a németek ellen fordulni s ezzel az előrenyomuló szovjet hadsereget támogatni. Ezerkilencszáznegyvennégy december tizenhatodikén Jánok község polgárai magukhoz ölelhették az első szovjet katonákat, akik után jöttek a többiek. Eljöttek, meghozták a szabadságot. Következett a további harc, de erről beszéljen az, aki Jánok községnek, Bodollónak és más községeknek és városnak a szabadságot hozta. Bodolló községben a felszabadulás megünneplésére eljött Szovjetunióból Ivan Ivanovics Pecskár, aki Bodolló községre, az ottan dúló harcokra, a húsz évvel ezelőtti nehéz percekre, órákra és napokra emlékezik. „Még nem voltam tizennyolc esztendős sem, amikor nagyon sok korombelivel együtt önként Jelentkeztünk a szovjet haza védelmére. A leningrádi páncélos hadosztály kötelékében indultam neki a hosszú, fárasztó útnak. Az egész csapatunk önkéntesekből állt. Mintha csak ma lett volna. Jánok község bevétele után a frontszakasz látszólagos pihenésre tért. Előttünk Bodolló olyan négy kilométerre mutatkozott, de egyelőre további harcokba nem bocsájtkoztunk. Taktikánk az volt, hogy alaposan felkészüljünk a nagy tavaszi offenzívára. Jánok és Bodolló község között a mezőkön az ottmaradott kukoricaszár képezte számunkra a fedezéket. Jánokon mink, Bodollóban a németek, közöttünk a senki földje. A kukoricást alaposan kihasználtuk. Az éj leple alatt, amikor az ellenség ezt legkevésbé várta, szigorú fegyelem lobogott a szélben zsinórra akasztva, vászongatyák társaságéban. A rozsdás pocsolyákban visszatükröződtek a felhők. Fiatal volt még a május és Prága gyönyörüszép. És az a rendőr ott a külvárosi sarkon khakie-egyenruhájában úgy nézett ki, mint Harold Llyod — azzal Is szót kell váltani, ha már leállítja a kocsit. Aztán miféle uniformis ez? — kérdezte a kopott, sovány optimista. — Nincs most időnk uniformisokról elmélkedni — mondta a bohózatból megelevenedett rendőr — az ilyen magafajta ember ne legyen olyan kíváncsi. — De mondja csak, ott ül még a lován Myslbek öreg szentje? — érdeklődött rendületlenül a javíthatatlan optimista. — Ott van-e még a csombék a ló farkán? — Az istenit neki, most meg itt viccelődik velem — dohogott a rendőr — itt az útkeresztezésen, a forradalom kellős közepén. A forradalomban drága minden perc. Érti?! Pucoljanak már, gyerünk, gyerünk, zöld a lámpa!... — Hahó, zöldf — lelkendezett a sovány utas. — Köszöntelek, ó zöld fény!... — Hol rakjalak le? — morogta hátra a sofőr. — Ahol akarod, öregem, nekem teljesen mindegy. Ahol jól esik. Örülök, hogy szép az élet. Már remélni sem mertem, hogy valaha még tetszeni fog nekem. Fütyültem már mindenre. Azért örülök most annyira. Jónapot: nénike, hová cipeli azt a bundát', most májusban? — Megyek, visszaadom egy szegény zsidóasszonynak! Nagyon rendes ember szegény — magyarázta a néni — megjött, pedig már nem is vártuk. — Isten áldja nagyanyó, jó utat!] Ezt már ordította utána. Majd folytatta: — Háf Igen, it? a szabadság. Jó. És mi jön aztán? Megetetnek bennünket; aztán mi lesz? Megkapjuk az előírt kalőriaadagot. Azzal még nem lakunk Jól, azt bizony nem! Később majd telezabáljuk magunkat — és aztán?: mellett és a legnagyobb csendben kiépítettük állásainkat.. Utasítást kaptunk arra is, hogy esetleges sebesülésnél ne kiabáljunk segítségért, hogy az ellenség semmi neszt ne vegyen észre. Nem kell külön mondani, nehéz percek, hosszú éjszakák voltak ezek. A németek Bodolló alatt 200 méterre Jánok irányába a mezőket aláaknázták. A kertek végén lévő kerítések tövében ásták le fegyvereiket, ott helyezkedtek védelmi állásokba. Egy hónapon keresztül ők is készültek a védekezésre, mi is a támadásra. Farkasszemet néztünk egymással, de látszólag csendes élet folyt. Január 12-én parancs érkezet?: elkészülni, holnap reggel megindul az offenzíva. És megindult. Január 13, 14 és 15-én szünet nélkül ontották nehéz fegyvereink a tüzet a német állásokra. Bodolló községben a lakóházak túlnyomó része romokban hevert, lakhatatlanná vált. Nagyon sok ház leégett. A házakban maradt bútorok szintén tönkrementek. A háromnapos előkészítés után megindultak a páncélosok, a harckocsik — s ezek árnyékában a gyalogság is. Fokozatosan tüzelve mindig előbbre és előbbre, közelebb és közelebb, míg végre Bodolló kertjei alá értek. Innen a kerteken át eljutottak egészen a községbe. Ilyen harcban még nem voltam. Vér folyt minden méter földért, A németeknek sikerült a legmegfelelőbb helyre tenni megfigyelő állásukat, ahonnan minden mozdulatot azonnal észrevették. Amíg ezt a megfigyelőt nem fedeztük fel és nem semmisítettük meg, addig minden német lövés áldozatot követelt. Persze a mi fegyvereink se voltak tétlenek. Csupán Bodolló község bevételénél 54 szovjet, 80 német és 10 magyar katona vesztette életét. En megmenekültem, de a csoportomba tartozó 80 önkéntes közül csupán 18-an éltük át ezt a csatát. Nem mondom, hogy nem voltam bátor és határozott minden pillanatban, de sokszor a szerencse is mellém állt. Nem tudom sohasem elfelejteni azon az udvaron, ahol most a fogyasztási szövetkezet Üzlete áll, egy idősebb — olyan 45 év körüli falusi lakos, Mindent elölről kell kezdenünk mindezek után, mintha semmi sem történt volna? Ojra nyakkendőt kötünk magunkra ... Hallod-e, hordunk majd kravattát, vagy nem? — Hát persze, hogy hordunk! — nyugtatta meg a vezető. — Megint divatba jön a csokor, meg a lakkcipő. Hiszen hordták a háború alatt is, csokrot is, hosszút is. — Mondd csak, te — kérdezősködött a sovány — te miben aludtál a háború alatt? Pizsamában? — Hát miben aludtam volna? — csodálkozott a másik. — Talán nem gondolod, hogy hálóingben? — A huszadik században élünk öregem, vagy mi a fene! A huszadik században! — Persze, igazad van. Hiszen már itt van a huszadik század! Elrobogtak egy lámpaoszlop alatt, amelyen egy gestapo-figura összeégett hullája függött. — Nézd a disznót, milyen gőgös a pofája — mondta a sofőr. — Kedvem volna megállni, hogy a képébe köpjek. — Te, mondd csak — folytatta az utas — és zoknit is hordtatok, mint rendesen? Zoknit. — Ki kell már raknom — gondolta magában a sofőr — úgy látszik dilis, nincs teljesen rendben; tehenekkel diskurál, most meg fuszeklik után érdeklődik. De nyilván nem közveszélyes a pofa ... — Főnök úr, hol parancsol leszáll-' ni? — kérdezte udvariasan. — Ahol akarod. Akárhol. Ha tetszik’ itf, most mindjárt. Csak aztán tényleg megtaláljam a huszadik századot!] A következő útkereszteződés mögött a vén Praga leállt. A nyamvadt utas lemászott, a sofőr leadta neki arisztokratikus disznóbőrtáskáját, amelyből néhány félig rohadt krumpli gurult szerte-széjjel... A rettenthetetlen optimista elegáns kézlegyintéssel búcsúzott tőlük és tovább ment. Udvariasan köszöntötte a járókelőket. Kék szeme ragyogott az elégedettségtől, orra pedig mint egy szivattyú szívta magába a tavaszban pompázó Prága levegőjét. Hosszú léptekkel igyekezet?, egyre hosszabbakkal. Bőröndjére valaki krétával pingálta rá: Hotel Mauthausen. Futásnak eredt a kofferrel. Futott, amíg bírta szusszal, de nyilván nem volt elég belőle. így hát rövidesen megállt, és ahogy ott pihent, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem is tudja, hová menjen azzal a bőrönddel. Mert nincs hová mennie. Ott hagyta tehát az utca közepén, ő pedig most üres kézzel nekiiramodott a huszadik századnak. Ford.: Somló Miklós Csizsmár bácsi — váratlanul elkláltotta magát: — Ivan, vigyázz, a germán ott van a pincében — s mutatta melyikben. Később tudtam csak meg, hogy az általa mutatott pincében 30 német katona volt, várták az alkalmas pillanatot, hogy a harcok esetleges kedvező alakulása esetén a szovjet csapatokat hátba támadják. Én megértve Csizsmár bácsi szavait, tankomat közelebb hoztam s egy jól irányított lövéssel apince harminc német lakóját ártalmatlanná tettem. Bizony ezt nem tudom elfelejteni. Ennek az embernek — Csizsmár bácsinak, aki időközben 1953-ban elhúnyf, köszönhetjük sok szovjet katona életét. A harcoknak se vége, se hossza. A község északi részében irgalmatlanul csattognak a fegyverek. Szakaszparancsnokommal s további két társammal a templom mögötti ház udvarára jutottam a harcok közepette. Oda, ahol most Pelegrin bácsi lakik. A főhadnagyom idejében észrevette, hogy az ellnség szeme rajtunk és hogy iőtávolságban vagyunk. Határozottan parancsolt: feküdj! Földre vetettük magunkat s pillanatok múlva közvetlen közelünkben akna robbanása hasította át a levegőt. Ezek után többé se a parancsnokom se pedig a további két társam a földről már nem keltek fel. Estig kíméletlenül kaszált a halál, de estére a község teljes egészében a kezünkön volt. A község bevétele közelharccal végződött, ember ember ellen harcolva szuronyokkal vertük ki az az ellenséget. Az éjszaka enyhe volt, csizmáink átáztak, vizes ruhában és csizmában, csendben töltöttük az éjszakát a községi malom és a temető környékén. Bodolló szabadnak mondhatta magát, de pihenésre nem volt időnk. Az ellenség igyekezett minden erejét összevonni és a helyzetet megfordítani. Mi támadásba mentünk át. Másnap délben — január 18-án — a kiadott parancs szerint a szepsi vasútállomáson lévő terményraktárt kellett kapitányommal együtt elfoglalni. Nem volt könnyű feladat. Nekiindultunk egyenesen a mezőkön keresztül s a Célt el is értük. Kapitányom kiváncsi volt, hogy a németek mit hagytak a raktárban. Bement, észrevette, hogy a búza vízzél van leöntve, hogy azt ne lehessen felhasználni. Belépett a vizes búzába s ekkor ismét tragédia következett. Senkit sem láttunk, egyszer csak lövés dördült s a mai napig sem tudom, miként történt, de kapitányom mindkét szemére megvakult. Kiáltott: Ivan segítsél, húzz ki a búzából! Odasiettem, kihúztam a búzából s az ablakon kinézve látom, hogy Makranc község felől a mezőkön át egyenesen a raktárnak igyekeznek a német tigrisek. Mi csak ketten voltunk, menekülni kellett. A harcba aztán a mieink is belekapcsolódtak és sikerült az ellenséget megsemmisíteni. Később tudtam meg a szomorú hírt, hogy kapitányom meghalt. Akkor titok volt, mostan nyíltan megmondhatom: páncélos alakulatunk titkos parancsot kapott, hogy azonnal vonuljunk Kassa irányába, ahol aznap készültek a nyilasok kivégezni 13 hazafit. Sajnos, nem tudtuk őket megmenteni. Útközben harcolni voltunk kénytelenek s így későn érkeztünk... Kassáról Eperjesre, Iglóra, Zakopanéba, Nowy Targra, Horná és Dolná Beévára s végül Prágába értünk. Prága volt harcaim végállomása, ahonnan aztán hazakerültem szülőhazámba. Sok kilométert mentém harcolva, sok száz községen és városon kérésziül, de itten Bodollón voltak életem legkritikusabb pillanatai. Ma már mögöttünk van, de a Bodolló harcok idején, amikor egyik társam a másik után esett el, nem hittem, hogy még egyszer visszatérek szülőhazámba. Szeretném mostan megszorítani Csizsmár bácsi kezét, akinek én is és a többi életben maradt társaim is életünket köszönhetjük. A 20. évforduló Ünnepélyén is szeretném kifejezni hálámat a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, valamint a katonai hadtörténeti intézetnek azért, hogy lehetővé tették számomra e régi vágyam valóra váltását. De hálás vagyok Bodolló község polgárainak is azért, hogy ilyen szívélyesen fogadtak és ily nagy szeretetben részesítettek.“ Ivan Ivanovics Pecskar mondanivalóját befejezte. A helyi nemzeti bizottság tanácsa díszvacsorát adott számára, emléktárgyakat nyújtottak át neki. Ugyancsak emléktárgyakat nyújtottak át a húsz éves fiataloknak is, s aztán reggelig tartott a tánc. A húsz év eltelt, az élet folyik tovább. Szabad országban, de nem harc nélkül. Most is harcolunk, igaz nam fegyverrel a kézben, de becsületes munkánkkal egy jobb, egy szebb jövőért IVAN SÁNDOR Egy a felszabadítók közül ^ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. június 5.
