Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-08 / 18. szám
Száz hold föld--------------------------------------------------------------------------------------^ KAREN GERSHON: Nem voltam ott Hogy vitték éket virradatkor, Nem voltam ott s tán hívtak akkor. Ártatlan hajnal, tiszta hó, Nem, nem igaz: a kép csaló. A hajnal semleges, steril, Árnyékuk hamar ráterült. Emberi szóra hol találtak? Nem voltam ott vigasztalásnak. Mondták, hogy apám egy napig Börtönben ült valaha rég. Nem mondta, hogy börtönbe megy - Rég volt - ma már mit számit ex? Ahogy elment, megjött: a bajban Nem voltam ott, hogy vigasztaljam, S ha kérdem, senki nem felel: Előttem mit titkoltak el? Mindkét szülőm táborban halt meg, Nem voltam ott - ki vigasztal men? Nem voltam ott, egyedül voltak, S kérdem, de hallgatnak a holtak: Végül is milyen véget értek? Vezeklek értük, mert hisz élek. Nem menthettem volna meg őket — Semleges lent gyomra a földnek. Gyermek elhagyja otthonát, Az élet hidegen Ítél, Túl fiatal voltam — dehát Ez nem igaz — a vád kisér. Élhettek volna még, igen, S ha nem mondja nekem senki sem, Akkor mindegy lett volna, hogy Velük vagyok, vagy nem vagyok. Fordította: Képes Géza v> - J ekér János ballag hazafelé. Nyugodt, barátságos ember. Akik nem ismerik közelebbről, kissé gyávának tartják. A szövetkezetben dolgozik. Azelőtt össze-vissza dolgozott. Pedig volt két hektár szántója meg szőlője. A szőlő és a kukorica kapálását akkor végezte, amikor hazajött munkából. Igaz, a felesége is segitett. A falu végén — új házban — lakik Szekér János. Mindennap megteszi az utat a szövetkezet gazdasági udvaráig. Napjában többször, az pedig oda— vissza van vagy öt kilométer. Jelenleg a növendék marhákat gondozza. Keze alatt szépen gyarapodnak az állatok. Mindig szerette az állatokat, de neki soha nem jutott több egy-két tehénnél. Nem tarthatott többet, mert kevés volt a rét, kevés volt a takarmány. Most a szokottnál kissé később megy haza. Elmaradt egy kicsit. A kocsmába is benézett. Összetalálkozott régi pajtásával Szabó Imrével. Imre a pulthoz invitálta. Sört rendelt, meg féldecit. Megitták; ő is rendelt. Beszélgettek munkájukról, családjukról, meg mindenről. Imrének megártott az ital. Látszott rajta, hogy már előtte is ivott valahol. János haza hívta. Egy darabon együtt mentek. Imre dalolni próbált, de János leintette. Imre aztán betért. Hívta Jánost is, ő azonban nemet mondott. János egyedül folytatta útját. Átnéz az utca másik oldalára. A járdán kopogó lépteket hall. A léptek zajába távoli énekszó vegyül. Legények jönnek hazafelé a szőlőhegyről. — Jaj de széles, jaj de hosszú ez az út — dalolnak. Szombat van. János szivét szomorúság tölti el. A nótáját dalolják. Újra szétnéz az utcán és eszébe jut, hogy valamikor ezen a széles utcán tábori csendőrök kísérték ... Megsebesült a harctéren. Bal vállát találta el a golyó. » Két hónapig feküdt a kórházban. Utána fiz nap szabadságot kapott. A kórházban sok mindenről gondolkodott. Elhatározta, hogy nem megy többé viszsza a harctérre... A faluban nagy volt a felfordulás. Állomásozó és átvonuló német csapatok, éjszakai lövöldözések nyugtalanították a népet. Voltak, akik az oroszok érkezését rebesgették. János hallgatott. Naponta sokan meglátogatták. Ki a fiáról, ki a férje felől érdeklődött. Nem mondott senkinek semmi újságot. Nem mert. Tartott a bátyjától. Bátyja, Ferenc községparancsnokhelyettes volt a faluban. Félt tőié mindenki. Egy szökevény sem csúszott ki a karmai közül. Jánosnak is elmesélt egynéhány történetet. Történeteit’ mindig így fejezte be: — Ez vár minden katonaszökevényre, így jár minden hazaáruló. János szótlanul hallgatta. Nem tudta elképzelni, hogy miért ilyen fanatikus az ő bátyja. Rendes ember volt valamikor. Megjárta a frontot. Megsebesült, s lába még most sincs rendben. őrmesteri rangig vitte. De mire jó mindez? Mindenki világosan látja, hogy ennek a nagy hűhónak nincs semmi értelme. Egy napon aztán fény derült mindenre. Szabadsága harmadik napján történt. Nagy felhajtás volt a faluban. Egy Kiss nevű katonaszökevényt kerestek a szomszéd faluból. Mindent átkutattak. Végül a templom padlásán találták meg. Ferenc, amikor hazajött, nagy lelkesedéssel beszélt a hajszáról. — Megtaláltuk. A mi eszünkön nem jár túl senki. A járási parancsnok úr, báró Borsányi alezredes külön megdicsért engem — dicsekedett. János látta, hogy Ferenc ivott, de nem tudta türtőztetni magát. — A te Borsányid olyan, mint egy ökör és ráadásul süket is — mondta János. — Te, te gazember, hogy mersz így beszélni egy alezredesről? Tudod mit ígért nekem Borsányi alezredes úr? Ha jól végzem munkámat, a háború után száz hold földet kapok! — húzta ki magát Ferenc és szinte feszült hatalmas termetén a katonaruha. János erre nem számított. Ilyen élvakultság ellen gyöngének érezte meggyőző képességét. Higgadtan megjegyezte: — Magam is örülnék a száz hold földnek, de nem hiszem, hogy valaha egy árat is látsz abból a száz holdból. Hallottam már ilyen százholdos ígéretekről, de annyit hallottam, hogy azok szerint az egész országot szétosztották. Téged megelőztek. Sokan megelőztek éá nem hiszem, hogy néked is jusson valami. — Miközbe ezeket mondta, figyelte , Ferenc arcát. Ügy tűnt, mintha kissé hatott volna a szó. A látszat azonban csak egy pillanatig tartott. — Akárhogy van, akármit ígértek, én a száz holdamat megkapom, és ha nem, akkor sem tűröm a gyáva hazaárulókat! — Az utolsó szavakat úgy harsogta, mintha Borsányi alezredes előtt állna. Két poharat vett elő és öntött mindkettőjüknek. Kocintottak. — A hazáért! — mondta Ferenc és felhajtotta a bort. Üjra töltött. — Nékem ne tölts! — mondta János. — Miféle ember vagy te? Nem iszol, csak itthon ülsz. A lányok sem érdekelnek. Min töröd a fejed? — A harctérre gondolok. Nem szeretnék újra kikerülni — válaszolta János. Ferencet meglepte az őszinte nyilatkozat. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy saját öccse is eképp gondolkodik. — Csak nem félsz öcskös? Már voltál a fronton. Különben ha félsz, ha nem, menni kell! A haza... — Hagyd abba az ilyen üres fecsegést. Mindig a „haza, haza“! Kiért', miért? A Borsányikért, meg a többiekért dögöljek meg? — Ha nem fogod be a szádat, akkor majd az őrsön folytatjuk beszélgetésünket — dörmögte Ferenc, miközben Jánost figyelte. Az asszonyok: Ferenc felesége’ és édesanyjuk igyekeztek nyugtatni a két felhevült férfit, amire ugyan nem volt szükség, mert János nem szólt semmit. Bámulta a szoba földes talaját, majd kiment a kamrába és lefeküdt. Csak az ágyban kezdte mérlegelni és megérteni beszélgetésüket. Nagyon sajnálta bátyját. Elkábították, hisz a száz hold földben. A tíznapos szabadság hamar elszaladt. Ferenccel nem vitatkozott többé. Váltottak néha pár szót, de Ferenc sem kereste a botrányt'. Viselt dolgaival sem dicsekedett már. Mindketten érezték, hogy a legkisebb megjegyzés is komoly vitára adna okot. János faragással töltötté az idői. Ferenc kislányának, Veronkának, készített egy bölcsöt, meg dobozt a babaruháknak. A kislány nagyon örült a készülő játékoknak. Szabadsága utolsó napján kenyértörésre került sor. János világosan megmondta, hogy nem szándékszik visszamenni. Ferenc szép szóval próbálta meggyőzni, de amikor látta, hogy öccse nem enged, tábori' csendőröket küldött érte. János nem erőszakoskodott, ment. Ment a széles utcán, utána a két csendőr. Sokan megbámulták őket: vajon hová viszik a kisebbik Szekér fiút? A község parancsnoka elé kísérték. A parancsnokság az iskola egyik helyiségében székelt. A parancsnoki tisztséget egy őszhajú tanító töltötte be. Most is úgy ült az irodában, mint háború előtt. Még egyenruha sem volt rajta. A különbség a régi tanító meg a mostani közt, aki a parancsnoki asztalnál ült, az volt, hogy nem „tanító úrnak“ szólították, hanem „főhadnagy úrnak“. János mindjárt tapasztalhatta, mert az egyik kísérő dörgő hangon tett jelentést. A parancsnok intett és a két csendőr távozott. János állt kábultan és érezte a parancsnok tekintetét, anélkül, hogy felpillantott volna. Rövid szünet után a parancsnok megszólalt: — Fiam, te igazán nem akarsz viszszamenni? — Nem! — válaszolta János. — Hát jól van fiam, ha nem, hát nem. Legkönnyebb azt mondani, hogy nem! De mi következik azután? Remélem tisztában vagy vele? Hová mennél? Tudom — intette le Jánost', mert János szólni akart — elég volt a kínokból, a háborúból, meg mindenből, de jegyezd meg, sok hasonló őrmester van, mint a bátyád. Az első faluig sem jutná!... — mindezt úgy mondta, mintha gyereket akarna meggyőzni, hogy ne játsszon a tűzzel, mert megégeti a kezét. Hangjában nem volt felindultság, csak szánalom, minden iránt. János érezte a szavak súlyát, dé nem változtatott nézetein. — Mindegy, hogy hol halok meg, tanító uram — mondta nyugodtan. — Ahogy gondolod fiam. Én a faluból elbocsátalak rendesen, aztán tégy amit akarsz. Engem azonban ne hibáztass semmiért!; — mondta nyugodtan. — Értem, tanító uram — válaszolta János. — őrmester, jöjjön be! — kiáltott a tanító. Ferenc berobogott és vigyázba kapta magát. — Szekér honvédet vételeztesse és intézze el az iratait, még ma este távozik. Elmehetnek! — intézkedett a parancsnok. Ferenc és János távoztak. Ferenc öccsét kémlelte. Látta, hogy nyugodt a fiú. — No látod öccse, minek vitatkoztál velem. A főhadnagy úr is azt mondta, amit én. Menj szépen haza, és csomagolj össze! Én mindent elintézek. János haza ballagott. Az úton sokan megállították, kérdezgették. Kitérő válaszokat adott. Otthon az asszonyok sírva fogadták. Ilonka, Ferenc felesége, szidta férjét. János megnyugtatta őket. Az asszonyok csomagoltak. János kérte, ne sokat pakoljanak, hisz reggelre helybe ér, és ott meglesz a teljes ellátás. Lesz minden. Ferenc még sötétedés előtt hazajött. Egy üveg pálinkát kerített valahonnan, öccsének hozta. Nyugodtan beszélgettek, megvacsoráztak. Vacsora után bort ittak. János is ivott; de csak módjával. Egy órával a vonat indulása előtt elindult János, mert csak a szomszéd faluban volt állomás. Ferenc egészen a folyó hídjáig elkísérte. Ott kezet fogtak, megölelték egymást. — Aztán vigyázz magadra öcskösl — mondta Ferenc. — Te is bátyám és vigyázz a családra! — mondta János, majd elindult. Ment vagy ötszáz métert, aztán lecsapott jobbra. Tavasz volt már, de még tartott a jég és így a nádason könnyűszerrel átjutott. A szomszéd falu hídján átlépte a folyót és a földeken északnak vette útját'. Még pirkadás előtt a célhoz ért. A faluban csend volt, csak a kakasok jelezték itt-ott a hajnal érkezését. Szlovák falu. Vajon hogyan fogadják majd, ismerik-e még? — tépelődött János. Bezörgetett egy jó barátja ablakán. A háború előtt a malomban dolgoztak együtt. Nagyon megértették egymást. János várt és nemsokára egy idősebb ember nézett ki az ablakon. János megismerte barátja édesapját. Megmondta, hogy kicsoda, ajtót nyitottak. Bent aztán elmondott mindent. Az öreg hallgatta, nem zavarta a fiút. Mikor már látta, hogy kifogyott a szóból, pálinkát öntött mindkettőjüknek. Megitták... Az öreg bólogatott, hümmögött... — Segítünk rajtad fiam. Először is azonban vesd le a katonaruhát, én majd adok civilt. Ondro ruhái bizonyosan jók lesznek rád. — Kszenyija... — mondta a fiú. Vaszilij Tyimofejevics háttal ült az ajtónak; a hangra összerezzent, ijedten felugrott a székről, Alekszej és Kszenyija közé állt. — Mi kell, galambom? — kérdezte. — Ne zavard őt... Alekszej némán félretolta, és odament a lányhoz. Kszenyija eltakarta arcát, úgy suttogta: — Ne gyere közel hozzám, ne gyéré... — Mit követtem el ellened? Állj fel! Kérlek, állj fel!' Hát már egészen megbolondították ? — Távozz tőle, sátán!’ — visította Vaszilij Tyimofejevics. Úgy keringett Alekszej körül, mint egy fekete holló, de nem mert a közelébe kerülni. — Vigyázz, testvérem, most tesz próbára az ördög! — Gyerünk innen, Kszenyija — kérte Alekszej —, hallod, a szerelmünkre kérlek, könyörgök! Elpusztulsz ezek közt. — Nem szeret téged, nem szeret! — kiáltotta Vaszilij testvér. — Rohadj meg, sátán, légy átkozott, te antikrisztus! Mondd te is neki, testvérem, mondd! Kszenyija felemelte a fejét; semmit sem látott most, se Vaszilij testvért, se Alekszejt; fagyos köd borította el a szemét. — Te vagy az antikrisztus — mondta mély, idegen hangon. — Kértelek, hogy keresd az Istent, de te engem is meg akartál kísérteni. Megtagadlak téged, de az én Krisztusomat nem tagadom meg ... — Megőrült!' — kiáltotta Alekszej. — Te ronda, vén ördög, te törpe, te... te tetű! Tudom én, ki vagy! Ez a te műved! Nincs neked szíved, te pióca!.... — Ne ordíts, mit ordítasz? — mondta h? télén lehűlve Vaszilij Tyimofejevics. — Tűnj el tanéi.i, — Köszönöm, látja én érre nem gondoltam — mondta János. Három napig tartózkodott barátja édesapjánál. A harmadik napon este megérkezett Ondro. Nem hitt szemének, amikor meglátta Jánost. — Hát te hogy kerültél ide?... — mondta nagy lelkesedéssel. Keményen kezet ráztak a fiúk. Reggelig beszélgettek. Elmondtak mindent, ami a szívüket nyomta. — Szóval velem jössz a hSgyekbe?, — kérdezte Ondro. — Veled megyek — válaszolta János. — Ne félj, szívesen látnak majd és különben is szükség van a tapasztalt' katonákra ... — nyugtatta Ondro barátját. így került János a partizánok közé. Jól érezte magát köztük. Magyarságát soha nem vetették szemére. Mindenben egyformán részesült. „Úristen, mii tettem...!“ — gondolta elszörnyedve Kszenyija. Reggelre megérkezett Mihail. Az 'eső bőrig áztatta, köhögött, reszketett’, és minduntalan próbálta félresimítani homlokáról nedves haját, de azt mintha odaragasztották volna. Kszenyija csak az imént ébredt fel, még feküdt; félelem és utálat nélkül, puszta kíváncsisággal nézett Mihailra. A legény észrevette pillantását, szája megremegett, arca még boldogtalanabb lett. Odament az ágyhoz, és azt mondta: — Bocsáss meg, testvérem! — és sírva fakadt. — Menj innen, hagyd, hogy felöltözzem — mondta Kszenyija. Mihail szipogva, engedelmesen kiballagott a pitvarba. Amikor Kszenyija előjött; hogy üdvözölje a többieket, Vaszilij Tyimofejevics meghatottan ölelte magához, homlokon csókolta, és minden jót kívánt neki, Mihail megérkezése alkalmából. Mihailt is megcsókolta, aztán, kezüket egymásba téve, azt mondja: — Csókoljátok hát meg egymást, gyermekeim, viszontlátástok örömére, és lakozzék közietek béke és szeretet. Kszenyija elborzadva nézett Mihailra, és mintha kővé meredt volna. A legény óvatosan, szinte bűntudatosan érintette hideg ajkát az övéhez. Egész nap esett az eső. Tompán csobogott odakint, és verte az ablakot. A szél súlyos, sötét felhőket nyomott le a földre. Odabent félhomály volt, átázott ruhák és szakadó kapcák szaga terjengett. A szektabeliek arcáról a megbékélés öröme sugárzott, suttogva beszélgettek, lassan ünnepélyesen mozogtak, és gyengéd, sokat mondó mosolyokat váltottak. A városból megjött Fjodor testvér. Fáradtan, átázva toppant a pitvarba, sokáig rázta magáról az esőcseppeket, komor pillantásokat lövellt az egybegyűltek felé, de végül őt is ha-János sokat gondolt az otthoniakra. Hírt azonban nem kapott hazulról. Csak a háború után tudta meg, hogy bátyja meghalt. Egy bombázásból visszatérő angol repülőgép az ő falujuk felett szabadult meg utolsó terhétől. A bomba házuktól nem messzire robbant. Egy repeszdarab Ferencet mellbe találta. Ferenc élt még egynéhány pillanatig. Utolsó szava is a száz hold földjéről szólt: — Nem kapom meg... — mondta halkan, kínokkal az arcán. %kér János ballag hazafelé. Még egynéhány lépés, s már otthon is van. Arra gondol, hogy mit mond majd az asszonynak, meg arra, hogy holnap vasárnap lesz, néki pedig korán kell kelnie, ellátni a jószágot. Az idő későre jár. talmába kerítette az általános ünnepélyes hangulat, és lassan felengedett'. Kezét összekulcsolta a hátán, megvakarta a púpját, majd odahívta Kszenyiját, és zsebéből nedves zacskót húzott elő, tele összeragadt mézeskaláccsal. — Edd meg, testvérem. Csak Kszenyija és Mihail maradt ki az általános örömből. Mind a ketten szomorúak, szórakozottak, kábultak voltak. A többiek egyre igyekeztek magukra hagyni őket, ők pedig a szoba közepén térdeltek, háttal egymásnak, és szüntelenül imádkoztak. — Testvérem — szólalt meg váratlanul, szomorúan a legény —, mondd, megbocsátottál nekem? Kszenyija megvonta a vállát’. — Minek neked az én bocsánatom?; Ha egyszer Isten megbocsátott... A fiú felsóhajtott, s egy darabig hallgatott. — Nem jól beszélsz... — mondta ismét. — Ha tudnád, hogy én menynyire szeretlek... Én jó ember vagyok, mindent megteszek érted ... Ha akarod ... ölembe kaplak, úgy viszlek, ameddig csak akarod! — Beleszakadsz. — Dehogy, Kszenya, dehogy — bizonygatna sebesen Mihail —, nem fáradok el akár életem végéig sem. Kszenyijának hirtelen eszébe jutott, ami nemrégiben, és mégis olyan régen a szénakazalban történt, és rémülten gondolta: „Úristen, lehet, hogy valóban szeretni fogom?..." Elrettenve hátrált előle, és Mihail, mintha csak megértette volna a gondolatát, leejtette fejét, és elkeseredetten felsóhajtott: — Nem szeretsz te engem, tudom... Hát akkor miért jössz hozzám? Miféle élet lesz ez? Akkora kétségbeesés, annyi bánat csendült ki a hangjából, hogy Kszenyija majdnem elsírta magát, sajnálta őt is, saját magát is. Hiszen a fiú is épp olyan szerencsétlen, akárcsak ő. — Te meg miért veszel el, ha tudod, hogy nem szeretlek? — kérdezte. — Mert én szeretlek téged. — Inkább mást keresnél... — De ha nincs más... Csupa hitetlen ... — Keress! Biztos találsz! ... Hátha megszeret valaki... — Eh, testvérem, testvérem, kemény a szíved ... Nem szállt ki még belőled a sátán. Úristen, hát valóban nem lesz szeretet miköztünk?, Motesíky Árpád (XVIII. folytatás) ^ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. május &
