Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-17 / 15. szám
Köszöntjvik az űrhajósok népes családját! Április 12. hagyományosan az űrhajósok napja. Négy évvel ezelőtt, 1961. április 12-én elsőként a történelemben Jurij Gagarin, szovjet állampolgár sikeres űrrepülést hajtott végre Vosztok nevű űrhajóján. Az ember meghódította a világűrt és ezzel elődeink legmerészebb álmait is valóra váltotta. Azóta már több szovjet és amerikai űrhajó is bejárta a csillagok világát, hirdetve az emberi tudat és alkotás óriási eredményét. Felvételünkön a 11 szovjet űrhajós látható. Foto: £TK->TASZSZ Változatlanul az egyre súlyosbodó délkelet-ázsiai válság foglalkoztatja a világ közvéleményét. S e helyzet azért is egyre komolyabb és aggasztóbb, mert a régóta várt johnsoni „színtvallás“ sem hozott semmi bíztatást, sőt inkább olajat öntött a tűzre. Most már az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az amerikai kormány indokínai politikáját eddig minden fenntartás nélkül támogató angol kormány teljesen belebonyolódott e veszélyes játékba; egyelőre természetesen csak erkölcsi és diplomáciai hozzájárulásról van szó, de ez a „politikai társasutazás“ máris komoly vereséget okozott Londonnak. E jelentős nemzetközi események sorában majdnem teljesen elcsitult a múlt héten kiéleződött berlini válság. A szocialista országok diplomáciai életének legkiemelkedőbb eseménye a mongol párt- és kormányküldöttség szovjetuniőbeli látogatása, továbbá Péter János magyar külügyminiszter közelmúltban tett bécsi útja és az NDK kormányának nagy békegesztusa, a húsvéti berlini rokonlátogatások engedélyezése kapcsán. A Johnson-beszéd buktatói A dél-vietnami helyzet legutóbbi fejleményeinek sorrendjét Johnson elnök múlt héten elhangzott baltimorei beszédével kell kezdeni. Kétségtelen, hogy ezt az elnöki megnyilatkozást nagy várakozás előzte meg; jóllehet az amerikai propaganda is a szokottnál nagyobb zajt csapott a beszéd előtt. Sajnos, a Fehér Ház gazdájának Dél-Vietnammal, sőt egész Indokínával kapcsolatos beszéde csalódást okozott azok körében, akik az egyre nagyobb méreteket öltő vérontás és pusztítás mielőbbi befejezésében bíznak a világnak ebben a térségében. A már általunk is ismertetett, 17 el nem kötelezett országnak a délvietnami helyzettel kapcsolatos felhívásáról Johnson azt mondotta, hogy kormánya kész „feltétel nélküli“ tárgyalásokat kezdeni a „megfelelő“ kormányokkal. Az elnök azonban félreérthetetlenül kijelentette, hogy továbbra sem hajlandó tárgyalópartnernek elismerni a Dél-Vietnami Felszabadítási Frontot, s a vietnami háború megszüntetéséről csupán a VDK-val, a Kínai Népköztársasággal vagy a Szovjetunióval hajlandó tanácskozni. Johnson továbbra is Washington „korábbi kötelezettségvállalásainak“ teljesítésével indokolta az amerikai hadsereg jelenlétét Dél-Vietnamban. Függetlenül attól, hogy Johnson elnök ellentmondásokkal telített beszédét a burzsoá propaganda Vietnamnak nyújtott „békejobbnak“ nevezte el, a józanabb politikai körök még Nyugaton is azt vallják, hogy Johnson készsége a „feltétel nélküli“ tárgyalásokra inkább csak propaganda-lépés, semmint komoly, konstruktív kezdeményezés. Az egyre ismétlődő dél-vietnami gáztámadások és a VDK területének bombázásai miatt az amerikai kormányra olyan nyomás nehezedik a haladó világ közvéleménye, és benne az amerikai közvélemény részéről is, hogy Johnson elnöknek végre kellett valami formális kezdeményezést tennie, de a probléma rendezésére ez természetesen édes-kevés. Ho Csi Minh nyilatkozata A Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke egy japán lapnak adott interjújában, bár nem közvetlenül, de válaszolt Johnson beszédeinek egyes kitételeire. Többek között kijelentette, hogy a VDK kormánya kizárólag abban látja a vietnami kérdés békés rendezésének 1 ehetőségét, ha az USA azonnal kivonja csapatait Dél-Vietnamból, beszünteti a felforgató tevékenységét és felhagy Ázsia és más földrész nemzeteinek belügyeibe való beavatkozásával. A VDK elnöke részletesen foglalkozott az amerikaiak bombatámadásaival, és leszögezte, hogy semmiféle erő nem térítheti el a vietnami népet attól az elszánt akaratától, hegy újból egyesítse a kettészakított országot, és szabad, független politikát folytasson. „Diplomáciai pofon“ Angliának A különböző belpolitikai nehézségekkel küszködő munkáspárti kormánynak a lehető legkellemetlenebb időpontban jött az a diplomáciai vereség, amely az amerikaiak dél-vietnami politikája miatt érte. Már korábban említettük, hogy a „közvetítő" szerepében oly gyakran tetszelegni kívánó angol kormány egy látszólag biztatónak induló lépésre szánta el magát: előzőleg megbukott külügyminiszterét, Gordon Walkert délkelet ázsiai körútra küldte, hogy személyes eszmecserét folytasson az érdekelt kormányok képviselőivel és puhatolja ki nézeteiket a délkeletázsiai helyzet végleges rendezését illetően. Politikai megfigyelők azt remélték ettől az úttól, hogy Wilson miniszterelnök megbízható tájékoztatást akar szerezni és esetleg jobb belátásra bírja majd a Fehér Házat. Legújabb jelentések szerint azonban teljes kudarc fenyegeti az angol ex-külügy miniszter délkelet-ázsiai „felderítő“ körútját. A Kínai Népköztársaság kormánya jegyzékben utasította vissza Gordon Walker felajánlott pekingi látogatását — mert mint a jegyzék megállapítja — Anglia nem tett semmit annak érdekében, hogy megállítsa vagy legalábbis elítélje az USA vietnami agresszióját. Sőt, az angol kormány súlyosan megsértette az Indokínára vonatkozó 1954-es genfi egyezményt, amikor annak egyik elnöke szaboltálta határozatait. Kudarcba fulladt provokáció A bonni parlament egy hétre tervezett nyugat-berlini plenáris ülése, enyhén szólva is, teljes kudarcot hozott kezdeményezőinek. Az Erhardkormány és a parlament nagy tervekkel indult Nyugat-Berlinbe: a plenáris üléssel „robbanékony feszültséget“ akart teremteni a német kérdésben. Ebből azonban nem sok valósult meg, sőt a végén ismét Bonn húzta a rövidebbet. Mert önmagában az a tény, hogy az ülés egy hét helyett csupán egy napig tartott, egy csomó napirendi pont kihagyásával, előre beharangozott programbeszédek kiesésével, stb., fényesen bizonyítja ezt a megállapítást. Hogy Nyugat-Berlinben nem jártak sikerrel a bonni elgondolások, az elsősorban a Szovjetunió és az NDK határozott magatartásának és az agresszív természetű politikával szemben életbeléptetett intézkedéseinek logikus következménye. Hasznos és eredményes látogatások A szocialista országok kormányai tovább folytatják gyümölcsöző eszmecseréiket, az egymást kölcsönösen érdeklő kérdések megvitatását, a sokrétű együttműködés fokozását. A szovjet—lengyel barátsági szerződés további húsz évre történt meghosszabbítása alkalmából lefolyt magasszintű tárgyalások után ezúttal a távoli Mongol Népköztársaság vezetői látogattak el Moszkvába, hogy megbeszéljék a Szovjetuniót és Mongóliát érintő politikai, gazdasági és tudományos együttműködés további lehetőségeit, valamint a nemzetközi helyzet és a kommunista világmozgalom időszerű kérdéseit. A szocialista Magyarország építő, békés külpolitikájának egyik jelentős határköve volt a nemrég Bécsben járt Péter János külügyminiszter hivatalos megbeszélése az osztrák kormány vezetőivel. Mind az osztrák, mind a magyar sajtó együttesen megállapítja, hogy a bécsi tárgyalások sikerrel jártak. Ez többek között azért is lehetséges volt, mert Magyarország és Ausztria között nincsenek nyitott, megoldatlan kérdések, s így ezúttal is szívélyes hangulatú eszmecserére, a jó szomszédi kapcsolatok további kibontakoztatására került sor. (tg) A megboldogult Schärf köztársasági elnök a pártok és a választók közmegelégedésére látta el magas hivatalát. Váratlan halálával nem csekély nehézségeket okozott volt pártjának, a szocialistáknak, de az ellenlábas polgári tábornak, a Néppártnak is. A köztársasági elnöki tiszt betöltésének kérdése természetesen súlyosan nehezedik az immár két évtizedes osztrák koalíciós egyensúly patikamérlegére, s a mérleg mutatója most olyan időpontban lendült ki roppant érzékenységgel, amikor mindkét oldalon készületlenül kell kapkodni az ellensúlyok után. Az elnököt a lakosság hat évre választja, s mandátuma újabb hat évre meghosszabbítható, amint Schärf esetében történt. E viszonylag hosszú periódus a lehető utód tervszerű propagandisztikus előkészítésére is lehetőséget ad a két nagy pártnak. Schärf második mandátuma azonban csak 1969-ben járt volna le. Ezért most, 1965-ben egyik oldalon sem volt „kész utód“! Rögtönözni kellett, ennek minden előnyével és hátrányával. Az improvizálás adott esetben a Néppártnak ment könnyebben: Alphons Gorbach egykori pártelnököt és volt kancellárt állította jelöltnek, már a Schärf temetése utáni negyedik napon, nyilvános vita nélkül, — ezzel máris taktikai előnyt szerezve a pártközi csatározásban a nagy harc előtt. A jelölt személynek különben további előnyöket Ígért — esetleg a győzelem reményét is. A 66 éves jovális politikus ugyanis pontosan olyan, amilyennek az átlag osztrák a „maga emberét" elképzeli. Aki ismeri a vidéki választóknak a bécsi politikusok iránti krónikus bizalmatlanságát, értékelni tudja, hogy Gorbach mindenhol ott van. Tirolban született, — bár a család Voralbergből származik — és Karinthián keresztül Stájerországba került. Az utóbbi években Bécsben él, lányát pedig Felső-Ausztriába adta férjhez ... Gorbachot 1938-tól 1942-ig, majd 1944-től a felszabadulásig koncentráAusztria az elnökválasztás előtt ciós táborba zárták. Később azonban toleránsabbnak bizonyult bebörtönzőinél: amikor a volt nácik politikai jogkorlátozásának feloldása után megindult a két nagy párt versenyfutása a sokszázezer újdonsült választó polgárért, Gorbach volt az, aki a konzervatívok nevében békejobbot nyújtott a Hitler-párt mindazon volt tagjainak, akik nem követtek el személyesen bűnöket. Ezerkilencszáznegyvenöt után Gorbach pártja stájerországi vezetőjeként és a parlament elnökhelyetteseként dolgozott. 1960-ban mint neves elődjénél radikálisabb politikát ígérő „reformer“ Julius Raab helyett, a Néppárt elnökévé választották. Egy évvel később Raabnak a kor-TM mány éléről is távoznia kellett, utódja ugyancsak Gorbach lett. AkT kor még aligha sejtette, hogy két évvel később ugyanez az őrségváltás játszódik majd le, — de akkor ő húzza a rövidebbet. Kormányának pénzügyminisztere, az akkor még kevésbé ismert Josef Klaus lemondott — mégpedig tiltakozásul a kancellár engedékeny, a szocialista koalíciós partnerrel való együttműködést szorgalmazó politikája ellen. A párt soronkövetkező kongresszusán Gorbach keserű szájízzel bocsát tóttá rendelkezésre — „természetes önként“ a párt elnöki tisztet. Utódjának neve — ő ugyancsak mint „reformer“ foglalta el helyét: Josef Klaus volt. Az előzmények ismeretében csak idő — alig fél év — kérdése volt, hogy további benső intrikák eredményeként, Gorbach örökül hagyja Klausnak a Ballhausplatzot, a kancellári palotát is. A rutinos politikus jó képet vágott a rossz játékhoz. S jó képet vág most ahhoz is, hogy a pártot azóta irányító ellenfelei most ugyanazokkal az érvekkel választották egyhangúlag köztársasági elnökjelöltté, amelyekkel két éve lemondatták magas funkcióiról. Engedékenysége, hajlama a kompromisszumokra, „túlzott kedélyessége“ kifejezetten predesztinálják, egy, az alkotmány szellemében a pártok felett álló pater familias szerepére. Gorbach személyében az Osztrák Néppárt 1945 óta először számíthat egy esetleges elnökválasztási győzelemre. A választási készültség ugyan a szocialistáknál elvileg nem volt olyan nagyfokú, mint ellenfeleiknél: Franz Jonas bécsi polgármestert már évekkel ezelőtt kiszemelték Schärf majdani utódjául. A majdanból azonban ma lett, ugyanakkor kétséges, hogy a száraz, a munkaszoba magányát, a közszerepléssel szemben előnyben részesítő egykori szedő, négy év múlva sokkal népszerűbb lett volna, mint ma. A polgári családból származó és jellegzetesen polgári életutat végigjárt Gorbach mellett a szintén a középosztály kiegyensúlyozott karakterét sugárzó 66 éves Jonas óhatatlanul színtelenebb ellenfél. Az osztrák parlament harmadik pártja, a bevallott nagynémet irányzatú Szabadság Párt egyelőre még nem állított elnökjelöltet. S míg az utóbbi években e párt bizonyos tekintélyes anyagiak fejében a szocialisták jegyesének szerepét töltötte be, hírek szerint most a Néppárt felé kacsintott. A május 23-ra kiírt ausztriai köztársasági elnökválasztáson abszolút többségre van szükség a győzelemhez. Amennyiben ezt egyik jelölt sem szerzi meg, öt héten belül második fordulót kell rendezni. Ausztria április 27-én ünnepli nemzeti újjászületésének 20. évfordulóját, május 15-én emlékezik meg a függetlenség visszaszerzése, az államszerződés 10. évfordulójáról. Paradox időszak következik: ugyanazok a politikusok, akik az ünnepi megemlékezéseken a nemzeti összefogást jelölik majd meg, esetleg ugyanaznap este a választási hadjárat gyűlésein szedik majd le a keresztvizet az ellenpártról és vezetőiről. Abban senki sem kételkedik, hogy — bármiként is alakul az idei elnök- és a jövő évi parlamenti választás eredményé — a két nagy párt együttműködése belátható időre fennmarad. A vezető pozíciók újra felosztása azonban feltétlenül figyelemre méltó kihatással lehet az osztrák bel- és külpolitikára egyaránt. H. A. Figyelmeztető Az elmúlt' napok során számos olyan évfordulóról emlékezett meg a világ, amelyek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták, illetve összefüggésben állnak a történelem fejlődésével. Köztük két évfordulóról, bár a naptárban nem jelzik őket piros betűvel, külön is érdemes megemlékezni. 20 éve, 1945. április 11-én szabadították fel a szovjet csapatok Buchenwaldot, a koncentrációs haláltábort, amelyben a hitleri rémuralom Európa nemzeteinek ártatlan tízezreit küldte a halálba. Felszabadulásunk napján az életbenmaradottak esküt tettek, melylyel örök harcot hirdettek meg társaik gyilkosai, a fasizmus embertelen tettei ellen. „S e harcban csak akkor állunk meg, ha a népek ítélőszéke elé kerül az utolsó gyilkos is.“ S addig nincs megállás, addig folyvást küszködni kell, — folytathatnánk akár Petőfi szavai-' val is. De ha a náci háborús bűnösökkel szembeni bonni lojalitásra, az állig felfegyverzett Bundeswehr véreskezű tábornokainak „megtorlást“ hirdető szavaira, az egyre gyakrabban megismétlődő ún. szudétanapok szónokainak uszító beszédeire, vagy a legfrissebb áldozatra, a nemrég Bécsben egy náci diák által agyonvert Ernst Kirchwegerre, az egykori osztrák ellenállási mozgalom harcosára gondolunk, nemcsak a harc lankadásái kell elvetnünk, hanem annak fokozását kell hirdetnünk. A népek szabadságáért, az Emberi jogok biztosításáért és boldogulásáért folyó harc zászlaját még magasabbra kell hát emelnünk, mert Buchenwald emléke örökké figyelmeztet...-o-100 évé, 1865. április 14-én az évszázad gyilkosságát követték el egy színházi előadáson. Abraham Lincoln, akit a négerek felszabadítójaként tart számon a világ, egy gyilkos golyó áldozata lett. Az eseményt öt nappal megelőző Dél és Észak háborúénak az utóbbi győzelmével véget ért befejezését a fajüldözők Lincoln meggyilkolásával bosszulták meg. Pontosan 100 évé, hogy a szabadság és nemzeti egyenlőség elvét hirdető Lincoln elnököt, a négerek pártfogóját a halálba kergették. S ha a mai Amerika történelmének legfrisseb lapjait olvassuk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy egy egész évszázad sem volt elég Lincoln nagy müvének befejezéséhez. Mert a „korlátlan lehetőségek“ hazájában ismét’ folyik a négerek vére. A színesbőrű lakosság immár alkotmányban biztosított jogait lábbal tiporják azok, akik dicshimnuszokat zengenek a szabadságról és függetlenségről. Lincoln halálának" évfordulója is komoly figyelmeztető. A közel 20 millió amerikai néger énnek tudatában és ehhez mérten folytatja elszánt harcát' a haladó világ szolidaritásával együttesén. T. G. SZABAD FÖLDMŰVES 9 1965. április 17.
