Szabad Földműves, 1965. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-09 / 1. szám
— Oft van! Már megint előbukkant! — kiáltott tel a Piszeorrú. — Pontosan ugyanazon a helyen! A másik kettő kijjebb emelte fejét a lövészárokból. — Ugyanaz a nő! — mondotta a Mérnök; — Milyen karcsú! — A harmadik leemelte a fejéről a sisakot, hogy jobban láthassa. Igen magas, sovány férfi, csontos, szikár arcú, fekete szemű. Hosszúnak hívták. — Nappal nem lehet látni, ma külön is megfigyeltem ... távcsővel sem lehet látni. — Biztosan benn van, s az csak az árnyéka ... és... — Fél mutatkozni. Esetleg rálőnek! — A németek mindenre lőnek! — Még nőre is! — kiáltott fel a Piszéorrú, s megvakargatta gyér szőrzetú állát. — A nő arra való, hogy gyönyörködjünk a szépségében! — A nő szerelemre való! — mosolyodott el cinikusan a Hosszú. — Hej, miért is nem kapok már szabadságot! A Mérnök, aki a háború miatt csak két szemesztert végzett az építészmérnöki karon, hallgatott. — Már harmadik este, hogy látom! — folytatta Piszeorrú. — ... Ebben a pusztaságban ... egy nő! De szeretném közelről látni! — Már olyan régen nem láttam női arcot! ... — Szeretném, ha az enyém lenne! — A Hosszú továbbra is sóváran bámult. — Fél esztendeje már, hogy nem ... — Azt hiszed, tetszenél neki?! — nevetett fel szivből Piszeorrú. — A te szikár, pergamentszerű száddal! — A nőknek mindig tetszettem! El sem tudod képzelni, hány nő volt már az enyém! A táncosnőktől kezdve... — Táncosnőktől! ... Te mindig velük kezded! — fordult feléjük hirtelen epésen a Mérnök. — Majd eljöttök hozzám Szófiába! — mondta a Hosszú, aki színházi ügyelő volt. — Ott láttok majd nőket! Ahogy mondani szokták, a művészet a nők kedvéért van! Forogni fog veletek a világ ... majd bemutatlak benneteket ... — Ha élünk — vágott közbe a Mérnök. — Élni fogunk!' Ha eddig megmaradtunk! — Piszeorrú hangosan kifújta az orrát, megvakarta a fejét, és így folytatta: — Számomra a háború csaknem befejeződött. _ — Csaknem! — bosszankodott a Mérnök. — Sajnos, hogy azok odaát ezt nem akarják megérteni! De majd megértik! Maholnap elesik Berlin, és akkor alles kaputt! ... Csendes tavaszi esté volt. Telehold. Olyan tisztán látszott minden, akárha nappal lett volna. A katonák százait csak a fák, meg a házak sötét árnyéka rejtette, áthatolhatatlanságában. A félig rombadöntött magyar kisváros lakói elmenekültek. A beomlott házakban egy élő lélek nem volt. A folyó innenső partján a mieink lapultak, a folyón túl — a németek. Napközben innen is, odaátról is lövöldöztek. Éjszaka hallgattak a puskák. A három férfi harci állása egy hajdani tömör épület falának a tövében húzódott. Húsz lépésnyire a folyó zúgott, s tőle balra, a másik parton, egy nyárfákkal övezett major állt. A nyárfák közt ház fehérlett. Napközben minden kihalt itt is, mint köröskörül mfndenöff, éjszakánként azonban a veranda holdfényben úszó falán egy nő árnyéka bukkant fel tisztán láthatóan. Egész termete látszott, kontyba tűzött haja, merészen kiugró keble, karcsú dereka és nyúlánk lába. — Még mindig ott áll! — jegyezte meg Piszeorrú. — Mintha várna valakit! Bennünket vár! — Bennünket, vagy valakit, aki nem tér vissza! — szólt a• Mérnök. — Talán van is már kedvese! — feltételezte Hosszú. — Beleszerettél? — kérdezte váratlanul Piszeorrú. Ő volt" a legfiatalabb, szinte ifjonc, kistisztviselő, aki épp hogy megkezdte hivatali pályafutását. — Nem tudom. Lehet, hogy azelőtt, kamasz koromban, beleszerettem volna. De most már nem. A nők szeretnek, én is szeretem őket, de hogy beleszeressek valakibe — erről szó sem lehet! Sőt, nevetséges! Nem hülyültem meg! — Értelmetlen vagy és nagyon romlott! — mondta a Mérnök. — Becsületszavamra, képtelen vagyok beleszeretni valakibe! Egykettőre elpárolog belőlem a szerelem! — Én már eddig háromszor voltam szerelmes — mosolyodott el szemérmesen Piszeorrú. — Korodhoz képest kevés!' — mondta lenézően Hosszú. — Először egyik osztálytársnőmbe szerettem bele, az algimnáziumban. Szép kislány volt, szívesen barátkozott velem, én pedig valósággal elolvadtam, mihelyt megláttam. Megcsináltam a házi feladatait, segítettem neki a tanulásban. — Diákszerelem! — mondta Hosszú lekicsinylőén, s elfordult. — De szeretnék rágyújtani! Legalább egyetlen cigarettára, de azok az átkozottak ott mindjárt lőnek! — Aztán — folytatta Piszéorrú, aki nem zavartatta magát, mintha régóta várta volna, hogy beszélhessen —, azután egy cukrászlányba szerettem bele. Nem volt éppen szép, de nagyon kedves tudott lenni, s valahogy őt még jobban szerettem, mint az elsőt... — Hát, ha cukrászlány volt! ... — Hosszú a zsebeiben keresgélt. A Mérnök a veranda felé tekintett. — Odaragad a szemed! — jegyezte meg gúnyosan Hosszú. — ... harmadszor — folytatta Piszeorrú. — Biztosan égy kenyéreslányt... — Nem, hanem gépirónőt! — Rettenetes! — Ellenkezőleg, feleségül fogom venni!] — mondta komolyan Piszeorrú. — Aháf a rózsaszín levélkék!1 — kapott észbe Hosszú, s most már a kenyerestarisznyájában kotorászott. — Azt hiszem, boldogok leszünk! — mondta Piszeorrú, s mintha megerősítést várna, bajtársaira tekintett. — A boldogság viszonylagos dolog! — felelte Hosszú. S hiába keresgélt a tarisznyájában. — Hát, te, voltál-e már szerelmes valakibe? — kérdezte kíváncsian Piszeorrú, és a Mérnökhöz fordult. — Igen — felelte rövid hallgatás után. — Cukrászlány? Kenyereslány? — kérdezte Hosszú. — Biztosan érdekes eset lehetett! — A Piszeorrú maga alá húzta a lábát, s a bajtársa arcába nézett. Valami érdekes történetet várt. — Az a nő nem is volt! — mondotta tétován a Mérnök. — Hogyhogy nem is volt? — Buborék volt! A Mérnök elfordult, mintha nem is érdekelné, mit gondolnak a többiek. A verandát kémlelte. — Egyszerűen nem létezett! ... — hangja elhalkult és megremegett. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ezeket a szavakat kiejtse. Arca roppant feszültséget árult el. — Ohohó! Tehát álomban láttad!' — Hosszú felállt. A félhomályban még magasabbnak és karcsúbbnak tetszett. A beszélgetés láthatólag untatta. — Nem, nem álomkép volt! — mondotta szelíden a Mérnök. — Hát akkor? — Csak úgy — szólt' most határozottan —, elképzeltem, hogy van ilyen nő a világon, és beleszerettem! — Hohohó! — Szerettem volna az életben is megtalálni, szerettem volna találkozni vele és__ — ... és feleségül venni! — vágott örömmel a szavába Piszeorrú. — Pontosan így találtam rá én is Verára. — S ugyanilyen módon miért nem képzelitek el azt is, hogy már megnősültetek? — csúfolódott Hosszú mindkettőjükkel. — Nem érted! Már mondtam neked, hogy nem érted! — válaszolta szelíden a Mérnök. — Csak az élvezetre gondolsz! — A szerelem ugyan micsoda? — Hosszú fel akarta bosszantani a Mérnököt, és illetlen mozdulatot tett. — Ez ni! — Elment az eszed!’ — csóválta Piszeorrú a fejét, s ujjaival jelezte a hibbantságot. — A ti szerelmeitektől megéheztem! Megyek ennivalóért! — mondotta Hosszú. Összeszedte a csajkákat, s elindult a fal mentén. Útközben odakiáltotta: — Rizses sertés van! — Hajolj le, nehogy egy kis deszszertet idesózzanak!. — kiáltotta neki Piszeorrú. A másik kettő továbbra is a verandát bámulta. Hallgattak. — Még mindig ott áll! Egy álló órája! — .törte meg a csendet Piszeorrú. Sokáig futott a sötét utcán — lábdobogás, kiáltozás szállt a nyomában — míg végül megállt, s egy fa hűvös, nyirkos törzséhez simult. Már senki sem üldözte. Egyedül volt az éjszakába merült falu szélén. Kutyák ugattak, valahol fény lobbant fel, majd kihunyt. Kszenyija továbbment, nehézkesen emelgette a lábát, melyhez vastagon tapadt a sár. Nem tudta, hová megy — hát nem mindegy, hová? Nem érezte a hideget, nem hallotta, hogy zúg a szél, nem látta az utat. Előbb egy erdőn át, aztán egy mezőn, majd ismét fák között folytatta útját. Feje föíött, a fagyos égen csillagok pislákoltak. Keresztülment egy falun, majd egy másikon, egyre csak tovább, nem pihent meg, nem állt meg sehol. Könnyei végigfolytak az arcán, de nem törölte le őket. Sírt, önmagát sajnálva, szégyenében és fájdalmában, melyet szörnyű tűzvészként fellobbanó szerelme zúdított rá ... Azon a napon örömet és megnyugvást érzett; nyugodt lélekkel várta a küszöbön álló megpróbáltatást. Már megérkezett a városból Vaszilij testvér, a szentéletú, kedves beszédű öreg, akinek minden szava olyan édes volt, mint a mézeskalács; megérkezett Jefroszinya nővér, a prófétanö, akit az Or közvetítőül választott maga és az emberek között. Anyja izgatottan sürgött-forgott a házban, s befüggönyözte az ablakokat. Apja levágott egy tyúkot a vendégek részére, Kszenyija pedig a küszöbön kuporgott, az éles napfényben hunyorogva, és suttogva imádkozott. Semmi földi, evilági dolognak nem szabad megzavarni gondolatait — de Kszenyija mégsem tudta megállni, hogy ne gondoljon arra az emberre, aki hamarosan megjön a messzi Szibériából, hogy itt keressen menyasszonyt magának. Tudta, hogy Vaszilij testvér hívta ide levélben, hogy őhozzá Kszenyijához igyekszik. Lehet, hogy már meg is érkezett, A Mérnök résFeffté előbbi vaTIomá-1 sát, amely szinte önkéntelenül szaladt ki a száján. Túlságosan érzékeny volt. Mikor azonban bajtársa nyájas hangját hallotta, bizalom fogta el. — Bizonyos vagyok benne, hogy szép! — bólintott a veranda felé. — Nagyon sok a szép magyar női. — s belebámult a holdba. Piszeorrú feléje fordult". A hold sápadt fényében jól látszott halvány arca, a saemöldök metszette magas homlok, hosszúkás, csinos orra s végül — érzéki ajka. Fekete szeme fénylett, és egész arcának különös kifejezést kölcsönzött — talán a régi gyötrelem, vagy az elfojtott öröm, a bánatos mosoly vagy a fájdalmas érzékenység kifejezését. Valahogy nagyon zaklatottnak, elérzékenyültnek tetszett. Piszeorrú még nem látta hasonló lelkiállapotban. — Látni akarom! Már harmadik éjszaka nézem! Tegnap este lementem a folyóhoz, de a németek tűz alá vettek, és vissza kellett térnem... — mondta halkan a Mérnök. — Tehát a tegnapi esti puskatüzet neked köszönhetjük! — Annyira szeretném látni! — a Mérnök hangjában könyörgés csengett: — Ha hasonlít arra, akit' keresel, hazavisszük? — kíváncsiskodott Piszeorrú. — Nem tudom. — De mégis, mit tennél? — Megteszek mindent, ami megtehető ... — De tudod-e — fogta él hirtelen az aggodalom Piszeorrút — ha ott marad, el is pusztulhat! Ha a tüzérségünk a támadás előtt belövi a majort ... háború van .. . A Mérnök nem válaszolt. A megjegyzés szemlátomást erősen hatott rá. — Bár lehet, hogy megússza! — mondta Piszeorrú. — De mégis szörnyű ... egy magányos valaki van ott, talán éhezik, talán beteg ... A másik mélyen hallgatott. — S még hozzá nő! — kiáltott fel Piszeorrú őszinte fájdalommal. — Nő! — ismételte meg a Mérnök. — Jön Hosszú! Hozza a vacsorát. Gyere, együnk, éhes vagyok. Jól elbeszélgettünk a nőkről . . . ugyan mi másról beszélgetne ilyenkor az ember? — Piszeorrú kilépet a lövészárokból, s elindult Hosszú felé. A Mérnök egyedül maradt, de ezután is egyre bámult. Ott, a fehér falon még mindig világosan látszott a nő mozdulatlan árnyéka ... Hajnaltájban a katonák lövések zajára ébredtek. A tüzelés egyre erősödött, majd amikor már támadásra vártak, egyszerre minden elcsöndesedett. — Hát ez már megint mi volt? — talán mindjárt megnyikordul a kiskapu és belép az udvarba az a férfi, akit Isten férjül rendelt. Kszenyija tegnap éjjel sokáig imádkozott, abban a reményben, hogy legalább álmában meglátja végre. És álmában valóban megjelent előtte egy jóságos tekintetű, nagy szemű, magas, szőke fiú. Újabb vendégek jöttek. — Béke a háznak! — köszöntötték anyját. — Béke nektek is! — felelte az anyja, majd összecsőkolózott velük és bevezette őket a házba. Hirtelen megnyikordult a kiskapu. Kszenyija felpillantott és megrettent: magas, szőke fiú lépett be az udvarra. — Jó reggelt — mondta. Kszenyija elpirult és így felelt: — Béke és szeretet. De tévedett. Nem ő volt, nem az, akinek Szibériából kellett érte jönnie. Ez az ember csak inni kért. Kszenyija bögrében vizet hozott, és amíg a fiú ivott, egyre fürkészte az arcát, mely furcsán ismerősnek tetszett. Mintha valamikor régein már látta volna ezt az embert, de hogy hol, arra nem tudott visszaemlékezni. A fiú kiitta a vizet, visszaadta a bögrét és azt mondta: — No, nézd csak, milyen takaros lány lett belőled . . . Nálatok Repiscsiben azelőtt nemigen voltak ilyenek. Elment, ő pedig a sövénykerítésnek dőlve nézte távolodó alakját. Most már tudta is, ki volt: Ljoska, a sofőr Szoszenykiből, egy távoli faluból. Kszenyija nem járt szórakozni, de sokszor látta, amint harmonikával a vállán végigment a falun és csúfolta a féltékeny repiscsi legényeket. Azután, úgy mondták, bevonult katonának. A pitvarból kikukkantott az anyja, s kedvesen szólította: — Gyere, kislányom, itt az ideje. Kszenyija felakasztotta a sövényre a bögrét, és engedelmesen bement a házba. csodálkozott a harmadik szaicász pa-» rancsnoka. — így kívántak nekünk jóreggelt? Körüljárta az állást, s ellenőrizte a létszámot. Egy ember hiányzott. — Hol a Mérnök? — kiáltotta. — Nincs itt! — Különös, egy órája még mellét-* fern volt! — nézett Piszeorrú körül, aztán eszébe jutott az esti beszélgetés, és felkiáltott: — Biztosan lement ahhoz a házhoz, hogy megnézze, nincs-e odabenn a nő!! A katonák felkacagtak. A tiszt, aki-* nek a regula szerint haragudnia kel-* lett volna, mert az ilyesmi tilos, alig tudta elfolytani mosolyát. — Ha engedélyt kapok, Hosszúval együtt elmegyek és megkeresem — mondotta nyugtalanul Piszeorrú. A szakaszparancsnok nem válaszolt mindjárt. Tett pár lépést, megfordult a fejében, hogy nem ad engedélyt, de vé^ül mégis így szólt habozva: — Menjetek, de nagyon vigyázzatok! A két ember még napkelte előtt átkelt a folyón és észrevétlenül a nyárfák közt álló házhoz kúszott. Gyorsan átvetették magukat a kéri-’ tésen, s a fák mögött bujkálva futólépésben elérték a lépcsőt. Piszeorrú szaladt elől, s kétrét görnyedve, közvetlenül a sarkában, Hosszú. Épp amikor a lépcsőhöz értek, go-' lyó fütyült el mellettük. A falba csapódott, s vakolatdarabokat szórt Piszeorrú nyakába. — Feküdj — kiáltotta ijedten Hoszszú. A kőlépcsőhöz csúsztak. Piszeorrúnak gyökeret vert a lába: — Ott van! Pontosan a ház küszöbén holtan feküdt a Mérnök. Keze az ajtó kilincse felé meredt, de már nem érhette el, mert golyó fúródott a koponyájába, s a hátán hosszú vércsík. húzódott. Néhány géppisztolysorozat arra kényszerítette a két katonát, hogy egészen a falhoz lapuljon. Amikor ismét csend lett, Piszeorrú félrehúzta halott bajtársát az ajtóból, és belépett a házba. Hosszú követte. Az elhagyott szoba közepén, a két: ablak között, a veranda előtt felöltöztetett próbababa állt. Hosszú cifrát káromkodott, megvetőn köpött egyet, s egyetlen rúgása sal a sarokba röpítette a bábut. Nemezpapírteste meggörbült, szőke haja poros arcára libbent, ruhája gyűrötten felperdült. Az elterült próbababa most valami emberalakhoz hasonlatos, visz-’ szataszító szánalmas és szörnyű lát-» ványt nyújtott. — Vajon látta-’e? — kérdezte komoran Hosszú. — Jpbb, ha nem! — mondotta köny-» nyesen Piszeorrú. Az asztalon a Biblia mellett két gyertya lobogott. Kszenyija a félhomályban feszülten figyelő arcokat látott és úgy tűnt, szemük is ugyanolyan sápadt fénnyel ég, akár a gyertyák. Egy árnyék meglebbent a falon és felhangzott Vaszilij testvér halk, jóságos hangja: — Felkészültél-e lélekben, leányom, hogy befogadd a Szentlelket? — Igen, — válaszolta alig hallhatóan. * — Megbántad-e bűneidet? Semmi sem nyomja a lelkedet? — Semmi. Vaszilij testvér fellapozta a Bibliát és ünnepélyes, komor hangon olvasni kezdett. Sokáig olvasott. Kszenyija igyekezett figyelmesen hallgatni, de egy szót sem értett. „Megzavart a Sátán — gondolta — ő volt az, aki itt járt, és én még inni adtam neki.“ Vaszilij testvér váratlanul térdre hullott, s nyomában mindenki, aki csak bent volt a szobában. Kezüket a magasba lökve kiáltozni kezdtek: — Uram, kereszteld meg Szentlelkeddel, mely Krisztus vérében megtisztult, kereszteld meg, Uram! — Keresztelj meg, Uram! — kiáltotta Kszenyija. Arcán a veríték összekeveredett a könnyekkel, hangja el-elcsuklott, de csak kiáltozott, furcsa, idegen, jajongó hangon. Karja elzsibbadt, térdébe belehasitott a fájdalom, de egyre csak kiabált: — Keresztelj meg, Uram! — és érezte, hogy fogytán az ereje, és mindjárt elveszti az eszméletét. Egy napsugár betört a függöny résén és megvilágította a szoba sarkát. Kszenyija megpillantotta Jefroszinya arcát, csapzott haját, habzó száját, és rémületében fölugrott. De apja megmarkolta a vállát és ismét térdre lökte. Ereje elhagyta, már nem bírta emelni a kezét, s az egyiket apja, a másikat Jefroszinya tartotta föl. Szeme előtt rózsaszínű és zöld karikák táncoltak, feje majd szétpattant a fájdalomtól. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, utolsó erejét összeszedve még egyszer felkiáltott: - Keresztelj meg, Uram! — s ezzel hátrahanyátlőtt Jefroszinya karjába, és önkívületében összefüggéstelen szavakat mormolt. íme a nagyszerű pillanat, amelyet OCTAVIO PAZ KÉT VERSE: Irkafirka Egy széndarabbal Törött krétámmal és piros ceruzámmal Rajzolni a neved A szád nevét Lábad jelét A senki jalára A tiltott kapukra Addig vésni a tested nevét Amíg a késem élén Kiserked a vér És a kő felkiált És a fal lélegzeni kezd mint a tüdő Tapintás Kezem Szétvonja lényeged előtt a függönyt Egy másik meztelenségedbe pillant Felkutatja tested más testeit Kezem Testednek új testet fedez jel Somlyó György fordításai Csuka Zoltán fordítása
