Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-31 / 103-104. szám
Legyen mindenkié A FÖLDÖN Hó, BT éjszakák tele köddel, jéggel, mintha a végtelent akarj ák közelebb hozni, a múltat, amely nem tíz rövidke év, amely nem ötven rövidke év, hanem maga a történelem. A távolság — ismeretlenség, Hihetetlen és mégis közöttünk lévő. Ami van, még azt sem ismerjük. Ami volt, merre van? A tél, a hó, a távolságok — egynemű fogalmak: ami termett, ami szét van, ami nagyszerű és érték, elfedik. S az ember kutat, keres, próbálja felderíteni mindezt. De sok a köd, a hó s nagy a távolság. Ellenben kevés a kereső ember, kevesen vannak, akik a tegnapból minden értéket át próbálnak menteni a mába — a holnapért. Kevesen vannak és egyre inkább kevesebben lesznek. A nép legszebb kincsei szétszórva hevernek: a ködben, a hó alatt s az ismeretlenség szürke homályában. S ami szét van, azt röviden népművészetnek nevezzük. , A kérdés akaratlanul is előtör: hol a szlovákiai magyarság népművészete? Van-e egyáltalán népművészetünk? S ha igen, ki őrzi, ki tartja számon? Kerestem és csak részeit láttam. Együtt sehol. A faluk még őrzik. De meddig? Ki ad feleletet erre? Ki tudja, mikor dobják ki az utolsó festett tányért, az utolsó „pucokot", amelyen a csipkét verték, mikor törik össze a kétrészes füles-födeles cserép ebédhordó és a sok-sok egyéb használati tárgy, a faragott sótartótól kezdve a töl^b ezer koronát érő zsérei menyasszonyi ruháig? A huszadik században élünk. Modern világban, körülöttünk szinte naponként változik minden. Ebben a ■Változó világban az ember is törvényszerűen változik. A kultúrája, a felfogása, s az Ízlése hozzá idomul ahhoz a környezethez, amelyben él, s amelynek hatása éri. De még ha milyen Lipcsey Cyuláné gyorsan is változik, ha még milyen gyorsan is hozzáidnmul környezetéhez, akarva-akaratlanul megőriz ezer apró tárgyat, szokást, eszközt, ruhát, dalt, balladát, a népművészet legszebb, legértékeseb alkotásait. Megőrzi, de meddig? Ami ma még megvan, holnap mint felesleges holmi esetleg a szemétdombra kerül, elvész, megsemmisül véglegesen és jóvátehetetlenül. A régi bútorokat kiszorítja a praktikusabb, korszerű bútor, a díszes asztalterítőket a sokkal előnyösebb műanyag. Ez nem baj. Ez csak akkor lesz baj, ha az előbbit veszni hagyjuk. Komáromban, a Jókal-napokon hallottam először, hogy Glmesen egy tanítónő, Lipcsey Gyuláné, több mint háromszáz hímestojás-mintát gyűjtött össze. Ennyi volt az egész. S most december elején elmentem Gfmesre, de Lipcseynét már nem találtam az ottani iskolában. Áthelyezték a dunaszerdahelyi járásba. • * * Az utak síkosak s az est észrevétlenül ereszkedik a csallóközi tájra. Körül zsibbadt csend és köd és hó. Nagyéte most ugyanolyan mint minden más csallóközi falu. A fákon vékony zúzmara-réteg, az ablakokban sárgás, hunyorgó fények ... Ltpcseyók a falu szélén laknak. A kályhában vidáman lobog a tűz és nekem nem jut más, mint csodálkozás és csodálat. Mert nemcsak a hlméstojés-mlnták vannak itt együtt. Az csak egy kis töredéke az eddigi gyűjtésnek. f — Tizenkét évvel ezelőtt kezdtem a gyűjtést — mondja Lipcseyné. — Nagyon fárasztó munka volt. — Egyedül dolgozott? — A legelején. De később bevontam a gyűjtésbe a diákjaimat is, honismereti kört alakítottunk s annak a keretén belül folytattuk a munkát. — Az ember mindig el akar érni valamit, célja van annak, amit tesz. Milyen cél vezette magát, ml volt az, amit el akart érni? — Magyar-történelem szakos tanítónő vagyok. Ez talán mindent megmagyaráz. Mikor Gimesre kerültem, nem volt nekem semmi tervem, sem szándékom. De mikor láttam, mennyi érték hever szerteszét, azt gondoltam, megpróbálom összeszedni, amit lehet. így kezdtem gyűjteni a hfmestojás-mintákat. — A kollégái hogy vélekedtek erről? — Nem lelkesedtek különösképpen. Emlékszem, hogy mosolyogtak azon, mikor lepucoltuk a padlásokat. De elmúlt, s úgy érzem, nem volt hiábavaló munka. — Az akkori diákjai, akikkel a gyűjtést elkezdte, most merre vannak? — Azóta néhányan közülük már tanítanak, Gimesen és a környező falvak valamelyikében. Tavaly még együtt dolgoztunk, sokat segítettek ők is. — S hol van az összegyűjtött anyag? — A hímestojás-minták és a ballada-gyűjtemény nálam van, de egyegy példányt küldtünk a CSEMAPOK Központi Bizottságának, a Budapesti Néprajzi Múzeumnak és Kodály Zoltánnak is, aki fiatal korában ezen a vidéken kezdte gyűjteni a népdalokat. A középtermetű, barnahajú, barnaszemű tanítónő lelkesedése és kitartása lepett meg a legjobban. Sokatjártam tanítók között, sok jó barátom tanító, ismerem problémáikat, ismerem, milyen körülmények között dolgoznak, de ilyen lelkesedéssel csak elvétve és nagyon ritkán találkoztam. — Két kiállítást rendeztünk Gímesen az összegyűjtött anyagból az iskolában". Népi szőtteseket, mezőgazdasági szerszámokat, cserépedényeket és a környező falvak népviseletét mutattuk be. A martini múzeum például az egyik menyasszonyi ruhát meg is vette a tulajdonosától. A többi kölcsönbe yett anyagot a kiállítás után visszaadtuk. Pedig legszívesebben az egészet megvásároltam volna. De ahhoz pénz kellene, sok pénz. Vagy egy intézmény, ahová össze lehetne gyűjteni... — A férje mit szól mindehhez? Azt hiszem, minden szabad ideje rámegy vagy ráment erre az iskolán kívüli munkára. Hát mit mondjak? A férjem, ha van rá ideje, ugyanezt teszi. Nyáron a szabadságunk alatt motorkerékpárra ülünk és járjuk Dél-Szlovákiát. Amit lehet, összeszedünk, amit nem vehetünk meg, mert ugye a keresetünket nem áldozhatjuk csak erre, azt lefényképezzük, hogy legalább a képeken megmaradjon. — Most hogy elkerült Gímesről, itt a Csallóközben mivel szeretne foglalkozni? — Sok érdekes dolgot láttam már itt is. Szeretném tovább folytatni, amit elkezdtem. A fényképek, amelyeket elém rak, híven tükrözik az eddigi gyűjtés anyagát. Épületek, gazdasági eszközök faragások, de még síremlékek is akadnak. Széles a gyűjtési skála. Bizonyára sok közülük ismert, és talán felesleges holmi, de nagyon sok érték is lehet. Nehéz ezt így megítélni. Avatott, hozzáértő szakemberek kellenének, akik kiválogatnák és rendszereznék a tizenkétéves munka eddigi eredményét. — Ha tudná, mennyi értéket veszít el a szlovákiai magyarság ... Ki sem lehet mondani.., Mennyit veszít a szlovákiai magyarság? Én nem tudom. Van, akinek bogara a gyűjtés. Van, aki bélyeget gyűjt, van, aki gyufacímkét, mások jelvényeket meg szlnészképeket.., S van, aki évek hosszú során a népművészet alkotásait k'uttatja, gyűjtögeti csendes kitartással. Hogy milyen munkát igényel ez, pontosan nem tudom, csak sejtem. Lipcseyné sem beszélt erről. Nála nem az a fontos, nem az a lényeges, mennyi az áldozat, hanem hogy mi az eredmény. Itt van előttem egy népballadagyűjtemény. Hirtelenében — mert ehhez sok idő kellene — próbáltam öszszehasonlítanl a Csanády—Vargyasféle gyűjteménnyel. Sok itt a már Ismert népballadák változata, variációja vagy töredéke, sok a pontatlanság, amely nagyobbára az irányítás hiányára mutat. Ám legyen. Ügy érJegyzetek a „hamupipőkéről“ Nem a mese ismert' alakját óhajtom analizálni, hanem szeretnék néhány szót szólni falvaink zenei életéről, amely joggal nevezhető a népművelési munka hamupipőkéjének. Asztalomon géppel írt sorok pontos kimutatások hirdetik, hogy a mögöttünk álló zenei évad keretében mintegy másfélezer hangversenyt rendeztek Szlovákia területén, de a rendezvények iránt csupán a városokban mutatkozott érdeklődés, a falusi dolgozó életét nem szépítette, lelkét nem gazdagította a legősibb művészet tiszta harmóniája. Ismét kénytelen vagyok megállapítani, hogy sok elmélet eltorzul, amíg gyakorlattá lesz, szeretjük a tessékléssék megoldásokat, ragaszkodunk a formalizmushoz — különösen a falusi népművelés kérdéseiben. Mert igaz, hogy gépesítettük és gépesítjük a mezőgazdasápi munkákat, igaz, hogy a falu és a város egyformán részesül az anyagi javakból, igaz, hogy a falu és a város határai összeolvasnak, de a kulturális fejlődés falusi üteme, mennyisége és színvonala még nagyon távol áll a várositól. Természetesen a vitára hajlamos olvasó azonnal az „érem másik oldalát“ vizsgálván azt kérdi, hogy vajon szükség van-e zenei élményre, hangversenyre falun? Az igenlő választ kórusban zengik a pedagógus, a pszichológus, az orvos, a bíró és néhány olyan falu szövetkezeti dolgozói, akik már — ritka kivételként — részesültek hasonló élményben. A zene ugyanúgy ott van a költő által megénekelt „bőség kosarában“, mint a kenyér, a ruha, a könyv, az iskola, az igazabb, szebb, teljesebb, gazdagabb emberi élet — amelyből „mindenki egyaránt vehet!“ És a hangok mégis megtorpannak a falu határában! Vajon miért? A múltból a jelenbe nőtt falusi ember zenei igényelt tökéletesen kielégítette egy-egy kocsmafalat ostromoló műdal és a konfekciódanák szirupos tengerében alig néhány falu őrizte drága igazgyöngyként a nép leikéből fakadt igazi népdalt. De sem a jobbágyősök, sem szolgaunokáik nem kerülhettek közel a klasszikus zenéhez, nem válhattak zene-kedvelőkké, nem élvezhetik a művészi színvonalú zenét. A jelen feladata lenne az Ismertetés munkája, amelyből kifejlődhetne az igényesség. De ezen a téren hiányzik a kezdeményezés! Ehhez a problémához nem közeledik sem a falusi tanító, sem a helyi iskola és kulturális bizottság, sem a legllletékesebb: a népművelési otthonok vezetősége. Már előre visszautasítom a szokásos érvet:' „ilyesmire nincs pénz!" Viszszautasítom, mert ez nem igazi A költségek ötven százalékát ugyanis az állam fedezi (a Szlovákia Koncert- Rendező Iroda révén) és a másik ötven százalék bőven fedezhető a szövetkezet kulturális alapjából. De ugyanolyan elfogadhatatlan a helyiség-hiány is, mert ma már falvaink nagyobb része korszerű népművelési otthonnal dicsekedhet, másrészt két.-három falu összevonása sem jelent problémát. Ha egy farsangi bálra elkerül '(mötörbielklln, autóbuszon, vonaton, traktoron) kéthárom falu népe, akkor a hangverseny-közönség szállítása sem lehetetlen. Utolsó ellenérvként szerepel, hogy a magyarlakta'területen nem értik a konferálást, a magyarázatot. De ez mór csak olyan satnya órvecske, amit a somorjai, losonci, rimaszombati és komáromi hangversenyek közönsége azonnal megcáfol, ugyanis a magyarlakta területeken nemcsak kétnyelvű a magyarázat, hanem a műsor fele is magyar zeneszerzők műveinek a bemutatása. Erőszakkal szerkesztett érvek ezek, amelyek csak leplezni akarják a falusi és elsősorban a járási népművelési dolgozók (fizetett dolgozók!) közönyét, sematikus munkamódszerét, A járásf viszonyokra jellemző példaként idézhetem Galánt.át, ahol már rendeztek hangversenyt és nagy siker igazolta a kezdeményezés helyességét, de a kezdet után nem volt folytatás és nincs a mai napig sem. Hogyan nyerjen tehát a zene polgárjogot falvainkban, ha még járási központjainkban Is csak véletlen — egyszerhfvott vendég? Se szeri sem száma a falvaink kulturális fejlődésében mutatkozó hibáknak, és egyre indokoltabbá válnak a járási szerveket bíráló megnyilatkozások. Egyre több népművelési dolgozó téveszti össze az eszmei nevelés elvét az anyagi siker jelszavával. És nemcsak falvaink zenekultúrájának teljes hiánya teszi nagyon Is időszerűvé azt a kérdést, hogy vajon a járási népművelési központokban a megfelelő embere}^ ülnek-e a megfelelő helyeken VC Péteríy Gyula Részlet a kiállításról zem, pillanatnyilag nem ez az elsődleges, hanem a szándék. A gyűjtemény előszavában ez áll: „A balladák szövegét úgy rögzítettük, ahogy a nép énekelte, vagy elmondta nekünk. Gyűjtésünk elsődleges célja nem az ismeretlen ballada-szövegek és dallamok felkutatása volt, hanem a jelenlegi állapot legrögzítése szövegben és melódiában.“ Kodály Zoltán írja Lipcseynének és a honismereti kör tagjainak: „Nagy örömet szereztetek a szép albummal Csodálom azt a gazdag sokfélét, annyi rajz közt alig van két egyforma. Szívesen megnézném a kiállítást, de éppen most nem mehetek ... Gondolom varrások is lesznek, amilyenbe a könyvet bekötöttétek. Annak Idején szép gyűjteményt szedtem ősz sze a Néprajzi Múzeumnak. Szeretném tudni, varrnak-e és viselnek-e ilyet a mai lányok. Nem látom a jegyzékben Béd, Egerszeg, Vicsáp nevét. Pedig ott is találtam. Sőt, kedvemért egy asszony fenékig kirakta ládáját, alul volt egy csomó feketehímzésü ing, amit ők már nem viseltek, pedig gyönyörű mintáik voltak. Elleniben eladták a szomszéd falu asszonyainak, azok szw vesen hordták. Azt is szeretném tudni, énekel-e a mai fiatalság valamit apáik, nagyszüleik dalaiból, amikből 50—60 éve sok olyat hallottam ott, amilyet sehol másutt nem ismertek. A honismeret legfontosabb része a dal, szeretném, ha nem hagynátok feledésbe merülni a szép régi dalainkat. Gyújtanak-e még szentiváni tüzet valahol? Hát a lakodalom énekeiből maradt-e vajami? Ezeket ajánlom figyelmetekbe és szíves szeretettel köszöntelek." Kaphat-e ennél szebb feladatot és nagyobb elismerést egy szlovákiai magyar iskola? Nem hiszem. S most már csak az a kérdés, mit lehetne tenni, hogy ami mér így együtt van, mindenkié legyen? Mit kellene tenni, hogy közklnccsé váljon a szlovákiai magyarság népművészete ...?! Gál Sfindor Parajjal töltött recenzió-felfújt gombamártással Tizenöt-húsz darab idegen szót forró zsíron ropogósra pirítunk, melyhez lassú keverés mellett 10- 12 deka versldézetet szeletelünk. Hozzáadjuk a tisztára mosott parajt (spenót), kikent formába öntjük és egy óráig gőzben pároljuk. A formát gondosan kenjük ki, nehogy a massza hozzáragadjon. Tálaláskor aprított közhelyekkel szórjuk be, Hat petit közönséges és három-négy petit garmoná félkövér, 12 ciceró széles nyomdai sorral díszíthetjük. A gombamártást, melyet ha csak lehet légyölö galócából készítsük, külön tálaljuk. Lehet langyos is. Káros utóhatásai nincsenek, bár felfújt, nem fúj fel és gyomorégést sem okoz, ami főleg a mai szódabikarbónátlan világban feltétlenül előnyös. Az alább közölt „recept" szerint bárki elkészítheti. Köret és fűszer ízlés szerint, * * * Aprótska H. Egon: „Napfolttevékenység“. Irodalmi életünk új színfolttal gazdagodott. Aprótska H. Egon „Napfolttevékenység" című verseskötete méltán tart számot az érdeklődésre. Költeményei, amelyek a XXII. századi líra jegyében fogantak, rangos színvonalon tolmácsolják korunk emberének életérzését, s mind formai, mind tartalmi kiforrottság tekintetében lényegbevágóan különböznek Vergilius agrárpolitikai kérdéseket boncolgató tankölteményeitől. Itt kell még megemlítenünk, hogy Aprótska a „hárómésfelek" negyedik bimbózásával alkot egy nemzedéket. Árnyaltan fejezi ki ezt a gondolatot „Víz alatt“ című ciklusában a 22. oldalon, 4. versszak, S„ 6., 7. sor: „Itt cipelem amőba-sorsom, itt hol sejtelmes moszatgk közt bugyorog az élet. . „Bugyorog az élet" — ez csak egy példa, melynek kapcsán színfe lehetetlen Aprótska H. Egon patetizmustól mentes, a világot a maga objektivitásban felfogó és értelmező, vizuális de ugyanakkor absztrakt, irreális, imagináris és mégis differenciált, reális képeiről, formanyelvéröl szintézist nyújtani. Mert a „folyók lefelé folynak" vallja a költő, s tegyük hozzá, igaza van, hiszen ö is az árfolyammal úszik. S tudja miért teszi ezt. Legalábbis erre lehet következtetni, mikor így kiált fel: ..Hej be széles a Duna! ..." A költtf itt kilép a valóságból, kiruccan az absztrakt impressziók világába, hiszen a Dunát tényleg Dunának, és valóban szélesnek látja. Ám ez csak a megrészegedés pillanata, momentum csupán, hogy aztán a „tört szárnyú szerszámgépek vibráló fogantyúján" éles kontúrokkal körvonalazza nihilizmustól mentes jövőnk nagyszerűen optimista távlatát. Aprótska a szerelmi líra terén is képes újszerűt, modernet adni. Szerelmes versei nem veszítik el a kontaktust társadalmi problémáinkkal, Természetesen, kimondottan segítő szándékkal, meg kell jegyeznünk azt is, hogy „Ketten építjük Holnapunkat" című ciklusán még erősen érződik a sematizmus nyoma: „Kezemben malteroskanál, Kezedben vastalicska, De holnapra áll mór a gyár. Bizonyám kis Mariska." A buktatók elkerülhetetlenek. A korszellem Aprótska provincializmuson is túlnövő robusztus alakját se bírja átlépni. A káros hatástól végiilis a 63. oldalon 2. bekezdés, szabadulni tud, mert: ......tenyerünkben apró ürgöröngyök sejttetik a holnapot a holnaputánt meg az azutánt.“ Végzetül le kel' szögeznünk, hogy Aprótska H. Egon komoly Ígéret. Számolnunk kell vele, hiszen még olyan fiatal, mindössze negyvenhét esztendős Mint már említettük a bevezetőben, irodalmunk érdekes, új színfoltja, szelíd, lágy, de mélységeiben érces, férfias hangja simán veszik bele irodalmunk bizarr harmóniájába. S hogy befejezésül a költő szavaival éljünk: „A világon, minden ami van olyan!“ Bizony, bizony olyan. Polák Imre
