Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-12-31 / 103-104. szám
Leleményesség Kolléga — teleíonj'elentés... — akadok rá egy kusza bejegyzésre az egyik noteszomban.1.. Megvan! Már emlékszem ... — A kéffés fűikébe — szíjf ki kedvesen a barnaszemű. Béni elsápadt. — Máskor órákat kell várni — dörmögte. De azért már rohant is néhánysoros kusza jegyzetével. — Halló?! A szerkesztőség? — hallom a hangját. Egy verőfényes nyárutói napon ünnepelte az egyik neves szövetkezetünk fennállásának 15. évfordulóját. A hivatalos ünnepség már régen véget ért. A közös vezetői és az öszszegyűlt vendégsereg jóízűen lakomázott, le-le öblögette a hegy zamatos levével a birkapörköltet, amikor nagy sebbel-lobbal befutott az egyik lapunk szerkesztője. — Elkéstem — lihegi. — Hogy az isten akár hová tegye a vonatját. Máskor mindig késik, bezzeg most másodpercnyi pontossággal indult... Egy fél óra múlva telefonjelentést kell adni . a szerkesztőmnek, mert különben kicsontoz — hadarta s közben‘áhítattal nézte az orrcsiklandózó pörköltet. — Nem lehetne ebből kap— Jegyre. — Hol adják? — A művelődési otthonban. Elrohant. Vagy húsz perc múlva visszarobogott, két ebédjegyet lobogtatva a kezében ... Önfeledten lakmározott. Amikor az utolsó csontdarabkáról szopogatta a húst, véletlenül az órájára pillantott. — Ezer ördög! Már elkéstem! Gyorsan mondj valamit erről a ceremóniáról... Különben hagyd! Gyere velem — cipelt a postára vállon ragadva. A csinos, mosolygós szemű telefonoslány tárcsázott. — Hogy is volt? — kezdett faggatni. Elővettem jegyzetfüzetem és diktáltam a történteket. Eltelt néhány perc. Nyílott a fülke ajtaja s kilépett a ragyogóarcú Béni. — Minden rendben. Megfirkáltam az öreget. — Hogyhogy? — Azzal kfezdte, mennyi a tudósítás. — Három flekk (gépelt oldal) — lódítok... — Megbolondultál? Csak egy félflekkesre van helyünk... Alaposan akartam — megtegetődzök. — Ne akarj semmit, hanem diktálj anynyit, amennyit mondtam! — Nehezen nyögdécseltem a mondatokat... — Értelmesebben, folyékonyabban — kiabált a mufti a drót másik végén. — Mit képzelsz, olyan könnyű háromflekknyi anyagot pillanatok alatt lerövidíteni — feleselek vissza . . . Ügy látszik, az öreg megszeppent, mert végül meg is köszönte a tudósítást. Tóth Dezső Kukoricán kotló asszonyok Dolgosak a nagymácsédi és vág^i asszonyok. Különösen a mácsédiak híresek a galántai járásban, hogy mindenütt szívesen dolgoznak — csak éppen a saját falujukban nem. Természetes, ezt nem általánosítjuk, hiszen sok becsületes asszony van Mácsédon is, akik szorgalmasan dolgoznak a helyi állami gazdaságban. Jórésze azonban eljár a Galántai Állami Gazdaság újmajori részlegére, akikről másképp szól a nóta. Egy hűvös novemberi délután a kukoricatörés végeztével türelmetlenül várták a teherautót, amely naponta hazaszállította a munkásokat. — Jöhetne már az autó — sóhajtott az egyik asszony. — Biztos valami közbejött, azért késik — így a másik. — Majd adok én a sofőrnek! Az ördög vinné! A gyerekek is éhesek, biztos várják, hogy hazaérkezzek — kontráz a harmadik. — Hajrá, asszonyok, itt az autó! — Az istenért. .. valaki jön a sofőrrel! . . . — Az intéző! Az autó megállt, az asszonyok a táskájukon ülve idegesén sugdolóztak. — Mi az? Tán nem akarnak hazamenni. Letelepedtek, mint kotló a tojásra. Fel is fázhatnak — szólt hozzájuk a gazdaság vezetője. — Ne féltsen minket az intéző úr. Pihenünk, mert ma sokat dolgoztunk. Oszt nincs is hideg . .. — Micsoda? Hiszen dideregnek. Szánjanak fel gyorsan . .. — Ráérünk. Otthon úgyis dolgozni kell. — Mit látok? ... Maguk nem is ettek? Tömve van a táskájuk... — Ettünk, csak éppen maradt' egy kevés a táskában is. — Azzal ugyan elbántak!' Ráültek az ennivalóra. Akár el is dobhatják. — Nem tesz semmit, majd megeszik a malacok. — Malacok? No nézzék csak égy táskát! Az asszonyok másra terelték a szót, de a vezető nem engedett. Végre is megnézte a táskákat. Egyiket a másik után. Nem kevesebb, mint 360 kiló kukorica került elő a ,,dolgos“ mácsédi és vágai asszonyok ■ táskáiból. (KGF.) —A névadó a bűnös Az utóbbi időben már egyre ritkábban hallani azt a félmondatot, hogy „nem lehet kapni“. S ha néha-néha mégis elhangzik, akkor is teljesen extrém igényekkel kapcsolatban, mint pl. speciális madáreledel, — arakanga-papagájok számára, Napóleon vagy Nagy Frigyes mellszobra, ablaküveg liliomos mintával — s hasonlók. Áruválasztékunk ma sokkal gazdagabb a sokévi átlagnál. Vannak ugyan még kákán csomót keresők, mint B. ismerősöm, aki a szódabikarbóna hiányát szegezte a mellemnek, de elfelejtette hozzátenni, hogy gyomorégés ellen vannak hatékonyabb és ártalmatlanabb gyógyszereink. Azt hiszem, már itt lenne az ideje, hogy azokon a cikkeken mérgelődjünk, amit lehet kapni. Mert ilyesmi is van. Vannak olyan cikkek, amelyeknek az á főhibájuk, hogy kaphatók. Ilyen például a Koriofán márkájú toalettszappan. Ezt a szappanféleséget elegáns csomagolásban, ízléses dobozban árulják, — méghozzá tekintélyes áron. Aki aztán megveszi és kipróbálja, mérgelődik, esetlég káromkodik vagy zokszó nélkül belevágja a szemétkosárba. Ezt az utóbbi általam kipróbált módszert' a legmelegebben ajánlom, mert ezzel egyszer s mindenkorra megoldódik a Koriolán-kérdés. Mondhatják különcködésnek, de én a magam részéről nem annyira a gyártó üzemre neheztelek, hanem arra a szaktársra, aki ennek a pocsék árunak ilyen szépcsengésü nevet adott. Coriolánus ugyan maradi gondolkodású római arisztokrata volt, de egyenes, nemes ellem. Éppen ez az erénye ihlette Shakespearet, hogy utolérhetetlen 'ollával egy nagy dpámát írjon róla. Petőfi Sándorunkat is annyira lelkesítette a nemes római lovag alakja, hogy a Shakespeare-drámát magyarra lefordította. A drámából és az antik Róma történetéből tudtuk meg, hogy Coriolánus ha téves eszméket is szolgált, tetteiben sohasem habozott. És itt némi elégtételt kell adni szappanunknak, mert ebben az erényben híven követi névadóját. Nem habzik. Petri Autókaraván Gond az élet télen, nyáron. Különösen az olyan utasnak, akire fontos, halaszthatatlan ügyet bíztak. Kiss .Jóskának is fő a feje a kormánykerék mellett. Immár harmadik napja rója az utakat egy csapágyért. Szabó Gyuszi, a brigádvezető nagyon a lelkére kötötte: ne mutatkozzék, míg nem teljesíti feladatát. A sikertelenség kellemetlen a beszerzőnek, boszsúság a brigádvezetőnek. Immár harmadik napja áll a kombájn egy csapágy miatt. Tegnap a szövetkezet elnökéből is kirobbant: — A föld alól is kerítsétek mö azt a vacakot! Jóska most a récsei nagyraktárban próbál szerencsét. Ha nincs; irány Brno. Üres kézzel nem tér viszsza, ha a fene fenét eszik is. Ha végképp nem megy, Prágát is megjárja. A nagyraktár előtt autókaraván vesztegel. Ebédre ment a raktáros. A beszerzők az épület árnyékában tanakodnak. Mi lehet a témájuk; az alkatrész-hajszolás. Jóska is közéjük áll. Épp egymástól kérdezgetik, ki honnan. Csak a járást említik, sok volna egyszerre a falut is .. . A bevásárlók titoktartó emberek. Ügyesek, éleseszűek. Mindenki a saját útját járja. A kényszer vitte őket erre. Zsírozótói a szép szóig, hallgatástól a káromkodásig. Nem riadnak vissza semmitől. Sokáig időz a raktáros, s lassan megoldódnak a nyelvek. Kiss Jóska teszi le elsőként a garast. — Sírni tudnék mérgemben. Harmadik napja futkosom. Nem nézhetek az elnök szemébe. Már-már ezer koronába kerül az a vasdarab. Galánta, Újvár, Aranyosmarót, Nyitra. Nagyszombat ... Nincs és nincs . .. — Mégis mi hiányzik? — kérdi egy pufókképü. — Semmiség az egész. Egy golyóscsapágy kellene a dobtengelyhez. — Nahát, ezért nem kell három napig szaladgálni. A mi raktárunkban, ha jól emlékszem, tizenöt darab van belőle. Kánaáni csoda Karácsony üíSn évvége felé jegycetfüzeteimben bőn. gészek. Lapozgatom a viharvert' noteszokat, vajon milyen értékes megjegyzés maradt „szűzen“. Számvetést végzek, az eredményt magam sem hiszem el. Egy év száguldó rohanása közben 49 füzetet jegyeztem tele. Emberek, történetek, élmények futnak el szemem előtt. Kitekintek az ablakon és a kövér hópelyhek hullása közben mintha felbukkanna Josef Trousil, a híres fejő, az ipolyszakálasi traktorosok, ceglédi pincemester, krkonosei üdülők, lengyel vodkázók, emberek az országok minden tájáról. Hetenként többször csókolt homlokon a múzsa, de olykor-olykor magamra hagyott és az ő számlájára írom fel, hogy a kallódó noteszlapok közül nem minden jegyzet látott napvilágot a lap hasábjain. íme az egyik jegyzetfüzet 11. lapjának feljegyzése. „Az apátújfalusi ÄG néhány ügyes fejőgulyása rendkívüli gyorsan fokozta a tejtermelést. Annyira igyekeztek, hogy az egyik hathónapos feltételes börtönbüntetést kapott.“ Hogy is történt? Az esetet már csak azért is tollhegyre veszem, mert az ünnepek alatt kissé bosszúsan majszoltuk a túróslepényt. Nem olyan egyszerű manapság falun túróslepényt sütni. Fölözött tejet még csak kaphat szűkiben az ember, de tejfölt, túrót csak nagyritkán. Bizony a konyhára sok utánjárással szereztünk túrót a lepényre. Ekkor jutott eszembe, hogy mégis csak ügyesek voltak az apátújfalusiak. Annyi sok tejet fejtek, hogy a „fölöslegből“ még túrót is készítettek. Volt is túróslepény majszolás a környéken. Hanem a turpisságra elöbbutóbb rájöttek. A gazdaság vezetőinek sehogy sem ment a fejébe, hogy a fejőgulyások szinté napról-napra nom-dánom módra mulattak, mert a tejtérmefési terv túlteljesítéséért busás prémiumot kaptak. Hihetetlenül emelkedett a tejtermelés görbéje. Az egyik fejő pl. napi 50 liter helyett pár napon belül már hetvenet íratott be a nagykönyvbe. A pünkösdi királyság nem tartott' örökké. A fejőgulyások mulatozásának is vége szakadt egyszer. A botrányt a tejfok-mérő robbantotta ki. Az egyik kora reggeli hajnalon a vezetőség meglepetésszerü ellenőrzést tartott. Az eredmény meghökkentő volt’. Bár a tej az említeti reggelen is több volt néhány literrel, a zsírfok viszont lefelé süllyedt. Amikor a gulyások ellenőrzés mellett fejtek a tej kevesebb lett, de növekedett a zsírtartalma. Ebből megállapíthatta a vezetőség, hogy a mi híres gulyásaink vízért kapták a prémiumot. A túrót pedig az eltulajdonított tejből készítették. Azt' hiszem ehhez nem kell bővebb kommentár. Amint látjuk, akadnak ilyen ügyeskedők is. Az embereknek általában olyan tulajdonságuk van, hogy a dolognak inkább a könnyebb végét választják. Persze az nem mindig fizetődik ki, amint a sárguló lapra feljegyezett tényből is látható. A kánaáni menyegzőn a vizet borrá változtatták. Ügylátszik nálunk most sok a bor, időszerűbb a tejet vízzé változtatni. Ugyan nem mindng kifizetődő, mert félév feltételes, az mégis csak feltételes. , Bállá József Most megmosdatom... — Eladna egyet? — Ha érdekli. Ritkán van rá szükségünk . .. Maga meg az én bajomon segíthetne. Örömömben a Vágba ugranak estére. — Vág-menti? — Ühüm. — Érdekes. Szímö, Kamocsa? Hoszszúfalu? Negyed? — keidódik a találgatás. A pufókképü vigyorog. -Tói tapogat a „szomszéd“. — És magának mi kéne? — Tengely szalmapréshez. — Tengely? A kutyafáját. Nekünk jónéhány fekszik raktáron. — Adjanak el belőle. — Szívesen!] A többiek is egyezkednék, alkudoznak egymással. Alig akad, aki nem találna partnerré. A megeredt nyelvek többet mondanak a kelleténél. Milliós a raktárkészletük odahaza. Mikor mihez fértek, megvásárolták. Nem egyet, tíz-húsz darabot. A demizson bort', a sonkát', még a fél disznót sem sajnálták. Most mindez kiderült; ami hiányzik Péternek, duplán van Pálnak. Sándor Gábor Sokfajta meglepetés éri az időnként megjelenő kéményseprőt. Az év utolsó napján, amikor már csak szerencsét hord a házhoz, a váratlanul megjelenő, kipirult arcú Marika hógolyójával találja magát szemközt. A kislány jókedvűen ezt kiabálja: — Most megmosdatom, legalább az év utolsó napján legyen tiszta! Ezt mondja a száj, de lehet hogy mást a szív, mert igen csinos legény ám a kémények mestere. Országjárás nélkül mi mást tehet a kiilpolitikus, mint ismét átlapozni a távirati jelentéseket, de ne gondold, kedves oivasó, hogy ezúttal is egy kelet-nyugati csúcstalálkozó lefolyásáról lesz szó. Helyesebben mégis arról. Méghozzá igazi csúcstalálkozóról; földi és égi királynők között. Történt ugyanis, hogy az év folyamán Valentyina Tyeresková, a csillagok világának első női utasa II. Erzsébet angol királynő vendége volt. A hivatalos protokollum 40 percet írt elő a két asszony kölcsönös eszmecseréjére. Utána a királynő díszebéde következett volna Valentyina tiszteletére. A szakácsok hajszál-pontos időre el is készítették az ebédet. A többi meghívott vendég is egyre izgatottabban várta a háziasszony szerepet játszó királynőt és vendégét. Teltek a percek, tízpercek, sőt már félórával is elmúlt a kezdés időpontja, amikor végre megérkezett a királynő és kísérete. — Egy kicsit elcsevegtünk közös dolgainkról — nyugtatta meg a vendégeket Tyeresková. Aki pedig kétségbe vonná a Kelet égi és Nyugat megteszem. Hiszen ott már a négereknek is joguk van. — Próbálja meg, de óvatos legyen. — Egy pillanat, s mégse! ** Kongóba megyek. Ott nem Ön, de én rendelkezem ... * * * földi királynőinek kissé hosszúra nyúlt csúcstalálkozóját, szolgáljon elégtételül számára, hogy Valenlyina az első, Erzsébet királynő pedig a harmadik gyermekáldás előtt állt. Hát így aztán megbocsát a világ, ha két ilyen asszony egy kicsit hosszabb időre nyújtja a beszédet, nemde? * * * A békés egymás mellett élés gondolata. Erről is hallottunk már épp eleget. De talán ezt még nem! Johnsonné asszony, az amerikai elnök felesége egyik bizalmas barátnőjének panaszkodta legutóbb, hogy mióta férje a Fehér Ház ura, jóformán nem is tátja. — Sokszor az ágyfejben hagyok neki üzenetet, ha valami közölni valóm van — mondotta. így aztán könnyen érvelhet az elnök barátai előtt, akik gyakran a házas élet tértiéiről beszélnek, hiszen neki nem sok gondja-baja lehet ezen a téren. Talán választóinak is köszönheti ezt, hogy mentesül a családi gondoktól. De annál többet varrtak a nyakába. Fontosabbakat, nagyobb határozottságot követelőket. Kérdés: vajon Johnson melyekkel birkózik meg könnyebben? * * * Az önrendelkezés joga. Errol hadd beszéljen a „legilletékesebb“, monsieur Csőmbe: — Ne haragudjon, ilyet én nem ismerek. Emlékszik, Kairóban egyszerűen lefüleltek a repülőtéren. Miniszterelnök létemre, fogva tartottak. — Talán tévedés volt, azt hitték, hogy eltévedt délafrikai zsoldos. — Akkor is mi közük hozzám. — Tessék talán visszamenni. — Hová? — Amerikába, hiszen tudja, hogy Kongóban nem szívesen látják. — Téved, de különben Közös legénység? Hát ne mindig csak a NATO legyen a bűnbak. De mégis maradjunk csak a folyónál, úgy gondolom, a Rajnánál. Bonnban egyre jobbati latolgatják a közös legénységű NATO-t;érvét. Egyszer Adenauer kiabál érte hangosan, máskor Erhard kardoskodik mellette. Egyelőre — őszintén hisszük, hogy csak az is marad, — csupán bűnös álom ez a Rajna partján, — de közös legénység már van. Pardon, nem is éppen legényekről van szó. A kilencven tövében topogó Adenauer és a hatvanon felüli Erhard olykor-olykor megosztva húzzák a bonni kormány szekerét. Az a „régibb" egyre inkább jobbra húz. Jó lesz rá vigyázni, nehogy a szekérrel együtt kátyúba rántsa társát is. Egy kicsit egyenesíteni kellene a rúdon. Balfelé, vagy legalább is egyenes irányba. íoéh Géza
