Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-11-21 / 94. szám

ff neksző, harmonika úgy h'aJTaf­­szott, m ntha közvetlen közel­iemben szólna, de ember nem látszott a ködben. Hétköznap volt, ezért meg­lepett a reggeli dalolés. ,,Ahá. bizonyosan a regrutákat vi­szik.“ Eszembe jutott ugyanis, amit a napokban hallottam, hogy a falunk­ból öt legényt soroztak be; és meg­indultam a muzsika felé, akaratlanul is vonzott magához a víg nóta. Mikor odaértem a nótázókhoz, a dal meg a harmonika elhallgatott. A nótázók, vagyis a besorozott legények, bemen­tek egy tágas kőházba, az egyik újonc apjához. Az ajtó előtt asszonyok, lá­nyok, gyermekek kis csoportja verő­dött össze. Mialatt kérdezgettem őket, hogy kiknek a fiai vonultak be s miért mentek be a ház­ba. a legények már kijöttek, anyjuk és húgaik kíséretében, öten voltak; négy nőtlen, egy házas. Falunk nincs mesz­­sze a várostól, az újoncok csaknem valamennyien a vá­rosban dolgoztak és városi módra vol­tak öltözve, szemlátomást ünneplő ru­hájukba: városias szabású kabát, új sapka, fényes magasszárú csizma. Leg­jobban szembe tűnt közülük egy nem magas, de arányos termetű, derűs, kifejező arcú, fényes barna szemű fickó, akinek még alig pelyhedzett szakálla, bajusza. Mihelyt kilépett, előkapta a szíjon vállára akasztott drága, nagy harmonikát, meghajolt felém és ujjal fürgén szaladtak végig a billentyűkön. Vidám táncnőtára zen­­ditett, és a tánc ütemében, merész, fürge léptekkel megindult az utcán. Mellette ugyancsak alacsony, zö­mök, szőke fiú lépdelt. Vígan nézege­tett jobbra-balra és lendületesen sze­­kundélt, mikor az előénekes rázendí­tett az első szólamra. Ez volt a házas az öt újonc közül, ők ketten haladtak legelői. A másik három követte őket; éppoly jól voltak öltözve, semmi kü­lönös nem tűnt fel rajtuk, hacsak nem az, hogy egyikük feltűnően ma­gas növésű volt. Csatlakoztam az újoncokat kísérő csoporthoz. A legények csupa víg nó­tát énekeltek, s mig a menet haladt, bánatnak nyoma sem volt. Dé mikor a következő portához érkeztek, ahol ugyancsak megvendégelték őket, meg­kezdődött az asszonyok jajveszékelé­se. Nem igen lehetett érteni, hogy mit őbegatnak. .Csak egyes szavakat hallottam ki belőle: halálnak halálá­val ... apád-anyád ... szülőfölded ... fis minden strófa után a fő jajveszé­­kelő asszony nagyot lélegzett, s előbb elnyújtott nyögéseket hallatott, majd hisztériás nevetésben tört ki. A bevo­nuló újoncok anyja, nővérei siratták a legényeket; a nőrokonok jajveszé­kelésbe, a távolabb állók csitítgatása vegyült. Hallottam, amint az egyik asszony így csitította a jajveszéke­­lőket: „Hagyd már abba, Mat’rjonka, megszakad a szívem.“ A legények bementek a házba, én kinn maradtam s egy ismerős paraszt­tal beszélgettem, Vaszilij Orehovval, aki valamikor az iskolámba járt. Az 6 fia is az öt közé tartozott, ő volt a házas fiatalember, aki az előéne­­kesnek szekundált. — Sajnálod elengedni?! •— kérdez­tem. / •— Mit fegyünk?' Akár sajnálom, akár nem, egykutya; szolgálni mu­száj. Előadta családi helyzetét. Három fia volt; az egyik otthon maradt, a má­sodik volt az újonc, a harmadik — éppúgy, mint a most bevonuló — a városban szolgált és sok pénzt adott haza. Az, amelyik most vonult be ka­tonának, úgy látszik kevesebbet adott haza a szüleinek. „Városi lányt vett feleségül, nem fűlik a foga a falusi munkához.“ Levehetjük róla a kezün­ket. Csak legalább magát eltartaná. Sajnálni persze, hogy sajnáljuk. De hát mitévők legyünk.“ Míg beszélgettünk, a legények ki­jöttek a házból s megint elkezdődött a jajveszékelés, siránkozás, hahota, csillapítás. Vagy öt percig ott álldo­gálfak az udvarban, azüfán fövább indultak, megint szólt a harmonika meg a nóta. A legény bámulatos ener­giával, lelkesen játszott hangszerén, nagyszerű ritmusérzékkel húzta, hol toppantva, hol meg-megállva, elhall­gatva s újra rázendítve nagy vidáman; közben vígan nézelődött meleg barna szemével. Igazi, rendkívüli zenei te­hetsége volt ennek a fiúnak. Ránéz­tem, s mikor tekintetünk találkozott, zavarba jött — legalábbis nekem úgy tetszett — szemöldökét megrándítva félrefordult s még hangosabban zeng­te a dalt. Amikor az ötödik, utolsó portához értünk és a fiúk bementek a házba, én is követtem őket. Az öt. LEV TOLSZTOJ gény művészétében nem vettük le róla szemünket. — Érti ám a dolgát, a fene aki megette! — jegyezte meg az egyik néző. — Sírva vígad a bánat. Abban a pillanatban az énekeshez odalépett a feltűnően magas termetű újonc. Füléhez hajolt s valamit mon­dott neki. „Micsoda dalia — gondoltam. — Ezt bizonyosan valahová a gárdába oszt­ják be.“ Nem tudtam, ki fia, melyik portáról való. — Kinek a fia ez? — kérdeztem a szép szál legényre mutatva, egy kis öregembertől, aki odalépett hozzám. LEONYID MARTINOV: legényt az abrosszal leürített asztal­hoz ültették, az asztalon kenyér és bor. A gazda — éppen az a Vaszilij Orehov, akivel beszélgettem s aki a nős fiát búcsúztatta — töltött és kí­nált. A legények alig ittak, legfeljebb negyed pohárral, azt is csak csür­­csölgették és visszatették. A házi­asszony szelt a cipóból és kínálta a fiúkat, harapjanak az italhoz. A gazda újra megtöltötte a poharakat s újra kínáltáé Míg én az újoncokat figyel­tem, a kemencéről, ahol én is ültem, épp mellettem lemászott egy fiatal asszony. Ruházata meglepően és kü­lönösen hatott ebben a környezetben. Világoszöld selyemruha volt rajta, di­vatos szabású és díszítésű, lábán ma­gassarkú cipellő, szőke haja divato­san felfésülve, fülében nagy arany­karika. Arca nem volt sem vidám, sem bánatos, inkább sértődött, Leereszke­dett a földre, rá sem nézett a legé­nyekre, hanem magassarkú új cipő­jével kiment a pitvarba. A fiatal nő egész megjelenése: öltözéke, sértő­dött arckifejezése, különösen pedig fülbevalója — minden olyan idegen volt' egész környezetétől, hogy se­­hogysem értettem, ki lehet' és hogyan kerül Vaszilij kemencéjének tetejére. Megkérdeztem egy mellettem ülő me­nyecskétől, hogy kicsoda. — Vaszilij menye. Szobalány volt a városon — hangott a válasz. A gazda harmadszor is töltött' a poharakba, de a legények nem fogad­ták el, felálltak, imádkoztak, megkö­szönték a vendéglátást és kimentek az utcára. Ott’ nyomban újra rázendí­tettek az asszonyok a siratásra. Első­nek egy vénséges vén, töpörödött anyóka kezdett jajveszékelni, aki a legények után jött ki a házból. Olyan siralmasan jajveszékelt, úgy cifrázta, hogy a fehérnép nem szűnt meg csití­­tarii, s hóna alatt támogatta a nénit', aki üvöltött, jajongott, s minduntalan előrebukott. — Ki ez?f — kérdeztem. — A nagyanyja. Márminthogy Va­szilij édesanyja. Mikor az öregasszony hisztériásán felkacagott' és a kétoldalt támogató asszonyok karjába hanyatlott, a me­net megindult és megint a harmonika meg a vidám ének vette át az ural­mat. A falu végén megérkeztek a szeke­rek, hogy a bevonulókat a járási szék­helyre vigyék. Mindenki megállt. Sí­rásnak, jajveszékelésnek itt már nyo­ma sem volt, A harmonlkás egyre lendületesebben, egyre vlgabban húz­ta. Fejét félrehajtotta, testsúlyát egyik lábára helyezte, a másikat ki­fordította és sarkával kopogta a rit­must, míg keze gyorá, ügyes fiorlturá­­kat vert ki a billentyűkön; ahol kel­lett, magas, csengő hangján rázen­dített a nóta dallamára és Vaszilij fia halkan, kellemesen szekundált' neki. S mind. akik ott álltunk, öre­gek, fiatalok, a csoportot körülvevő gyermekek és jómagam — egytől egyig elgyönyörködtünk a nótázó le­Soha még, Soha még, Soha még, Ilyen júliusunk sose volt még, Sem a föld, Sem a víz, sem az ég, ■> Se a kas, se a csűr, se az ól még Ilyen eddigelé sose volt, Sose volt ilyen eddig a nap sem, Sosem égett még lángja a zord Fagyok ősi ölén hevesebben. Soha még így nem fonta magát Á vad sztyeppe a forgatagokba, Soha eddigi éveken át Felhötornyot felhőtoronyra Nem emelt ily pompásan a nyár, Elegyítve a port meg a lángot. Az öreg leveííé sapkáját s megha­jolva köszönt, de nem hallotta kérdé­semet. — Mi tetszik? Az első pillanatban nem ismertem meg, de mihelyt megszólalt, azonnal ráismertem erre a dolgos, derék pa­rasztemberre, akit — mint ez gyakran megesik — szinte üldözött a balsors, egyik csapás érte a másik után: hol a két lovát kötették el ,hol a háza égett le; hol a felesége halt meg. Az első percben azért nem ismertem rá, mert rég nem láttam s így mint vö­rös hajú, középtermetű férfira emlé­keztem rá, most pedig már nem volt veres, hanem ősz, és közepesből apró­vá zsugorodott. — Á, te vagy az, Prokofij — üdvö­zöltem, — Azt kérdem, ki fia ez a derék legény, aki most Alekszandr­­ral beszél? — Az? — kérdezte Prokofij a feje biccentésével mutatott a legényre. Megcsóválta fejét és valamit motyo­gott, de nem értettem. — Azt kérdem, kinek a fia? — is­mételtem s odahajoltam Prokofijhoz. Prokofij arca megvonaglott, járom­csontja alatt remegtek az izmok. — Az enyém — felelte, elfordult tő­lem és arcát kezébe temetve, felzo­kogott, mint a gyermek. Csak most, Prokofij rövid szavai nyomán — „az enyém" — csak most fogtam fel nemcsak eszemmel, hanem egész valómmal, hogy milyen ször­nyűséges dolog ment végbe előttem azon az emlékezetes, ködös reggelen. Mindaz, amit láttam s ami addig ösz­­szefüggéstelennek, értelmetlennek és furcsán ellentmondónak tetszett, egy­szerre megtelt világos és szörnyű ér­telemmé. És marcangolt a szégyen­kezés, amiért úgy néztem ezt végig, mint valami érdekes látványt. Meg­álltam és nyomasztó bűntudattal a lelkemen tértem haza. Rettenetes elgondolni, hogy mindez ezerszámra, tízezerszámra történik az emberekkel Oroszország-szerte, s így volt a múltban és a jövőben is még sokáig így fog történni ezzel a szelíd, bölcs, szent álnokul és kegyet­lenül félrevezetett orosz néppel. Jasznaja Poljana, 1909. november 8. Napvilágon a hajdani szántók'. Hétszáz éve rejtette a jég, S ha nem is a nap tüzet, ami éget De a Golf-áram enyhe lehet Visszaadja nekik ma az élet. Ne keresd, Hova lett, A jeget! lm a föld levette bilincsét. Fennen hirdetni hát ne feledd: - Sose volt, Sose volt ilyen itt még! Nem!, ' Hol örök volt a jég, a hegyen Eke szántja föl újra a földet, S ha kihajt, szárba szökken a szem, Űjra forgatnak, aratnak, törnek. S ha száll a nap hüs alkonyata, lm az olvadó hó szaga megcsap. Nincs soha Semmi soha, Valamikor És valaha van csak így van ez. Ámde valami d e Van most is, mindig is létezett még... Tudom: Mihamar meg kell történnie Annak, ami nem volt sohasem még! • Michelangelo Buonaroftl, az olasz reneszánsz mestere halálának 400. évfordulóján a prágai Belvedereben kiállítás nyílt, amelyen bemutatják Michelangelo szobrász- és festő­­művészeti alkotásainak reprodukcióit, fényképeit és költeményeit. • A prágai Nemzeti Múzeum Nem kell felelnem Bejáró kisdiák koromban oly rossz volt korán kelnem hétfőn, és tanárom szemébe néznem, ha felém fordult, szemmel kérdőn az első órán .. . Pillantásom nem öt, csak a padot kereste, — jó érzésű pedagógus volt, néma válaszom megértette. Bezzeg az élet rideg mester, ünnep-hétköznap csak feleltet, s nem mondhatod, hogy bár •tanultál a leckét — sajnos - elfeledted. Csak legalább titkolni tudnám megújuló viaskodásom, hogy aki szeret, s kit szeretek küzdelmemből keveset lásson; életem párja rajtakap hogy valamit ismét elhallgattam, s nem faggat, — akár jó tanárom hétfőn reggel a régi padban. Zala József könyvtára 65 ország 1388 tudományos intézetével bonyolít le csereakciókat: a szakirodalmat és a különböző kiad­ványokat illetően. A múzeum már 1823-ban megkezdte ezeket a csere­akciókat’. • A Kéramika csehszlovák külke­reskedelmi vállalatnak köszönetét fe­jezte ki Radhakrisnan Indiai elnök a delhi elnöki palota számára szállított porcelánért'. A küldemény egy 175 személyes, 1651 darabból álló étkész­let volt'. • A Scala milánói színház számára a Ligna csehszlovák külkereskedelmi vállalat egy 280 cm hosszú tökélete­sített Petrof hangversenyzongorát szállított'. 9 Lüszipposz görög szobrász (i. e. IV. évszázad) a Pihenő Héraklégz című szobrának másolatát találták meg a régészek Dél-Holtandiában. 9 A szovjet Kirov-balett észak­amerikai turnéja alkalmából az ame­rikai lapok hosszú cikkekben méltat­ták az együttes produkcióját és ösz­­szehasonlítják előadásaikat a nemrég New Yorkban vendégszerepeit Bolsoj­­balett-tal. 9 Dino de Laurentiis, nagyon elé­gedett új sztárjával. Sorayával, a volt iráni császárnéval. Máris megkötötte a második szerződését új filmjére, partnere David Niven lesz. 9 Ötvenezer éves emberi település nyomaira bukkantak angol régészek Észak-Görögországban. Feltevések szerint ez a legrégibb település, ame­lyet eddig Európában találtak. 9 Shakespeare III. Richardját a nyugat-német TV a következőképpen hirdette: „Esti kurzus orgyilkosok számára“. • Nagy tévedés, hogy az akadémi­kusok a legolvasottabb emberek — nyilatkozott e témáról Lord Russel, a világhírű angol filozófus. — A ma­gam részéről eléjük helyezem a fod­rászokat, sofőröket, portásokat és az újságárusokat. Csallóközi ősz. Rónay György fordítása 1964. noveber 2lv Minden nap újabb gondot ád fel. Tanulod hajnaltól napestig. Bármit tehetsz, marad másnapra, akár tetszik, akár nem tetszik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom