Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)
1964-09-12 / 74. szám
— Nos, tessék, foglaljon helyet. Talán ide. az asztal mellé. Mit szokott? Bort? Jó hazai vörös. Igaz, kissé savanykás, mert egy kevés nova is van benne. De azért iható, Vagy talán inkább egy korty szilvát? A szövetkezetben főzettem. Van még belőle egy kevés ... Tudja, én egyedül nemigen szoktam poharazgatni. Nem mondom, ha így vendégem akad... — Különben itt nálunk semmi üjság. örülünk mi is a tavasznak. Tudja, ilyen szigorú télből nem kérünk többet. Megviselte az embert, de az állatot is. Mi is fűtöttünk a borjúistállóban. Szegény párának még így is felmeredt a szőre reggelre a hidegtől. Hát még ha nem is fűtöttünk volna. Alig várjuk már, hogy kész legyen az új borjúistálló — ott lehet majd jószágot nevelni, nem ebben az ócskaságban, mint a mostani istálló. Ez már lebontásra waló,,, — Ej. látja, látja. Én itt csak mondom a magamét, összehordok itt hetet-havat, és meg sem kérdezem, hogy mi szél hozta errefelé ilyen szokatlan időben. Mert biztosan nem passzióból jött. igaz-e? De azért sejtem, hogy miért kopogtatott be éppen nálam. Az elnök küldte: a Jóska, mi? A szocialista brigád miatt. Nagy kópé az a gyerek, ö is megmondhatta volna, ami magát érdekli, hiszen ő is tudja azt, amit én. Dehát az nem szeret beszélni. Inkább dolgozik. Amikor arról volt szó, hogy hát a teihéngondozók meg a fejők — mármint mi — lehetünk-e szocialista brigád, sokan nemet mondottak. ... Hogyan, hiszen azt sem tudjuk jóformán, hogy mi fán terem ez az egész izé... mozgalom vagy ml. Hát még részt venni benne. Akkor tudja mit mondott az elnök, a Jóska? Azt, hogy valamikor járni sem tudtunk, oszt azt is megtanultuk. Hét mit lehetett erre válaszolni ?... Igén mér túl vegyünk a nehezén. „Készen vannak a papírok, már gondolom a vállalások. Mert úgy gondoltuk, hogy terven felül azt az 50 liter tejet el tudjuk adni év végéig. Hát ha már egyszer szocialista brigád vaflyunk, legyen is valami látszatja, így gondoltuk mi a dolgot... De várjon, mindjárt előkeresem a papírokat, abból jobban kihalászhatja az egész dolgot... Hogyan ? Hogy nem a papírokra kíváncsi? Akkor hát mire? Micsoda reportér maga, ha ez nem érdekli? Miit? Haha... Még, hogy rám kiváncsi, az emberre. Nem a szocialista munkabrigád vezetőjére, hanem az emberre. Hát ez nem rossz .., Nos, tessék. Itt vagyok. Fényképezni nem akar? Igaz, nem vagyok megberetválkozva, Így hétközt nemigen van rá kedvem, meg időm se. Majd vasárnap. És miért éppen rólam akar írni? Hiszen nem egyedül én vagyok a brigád. Nyolcán vagyunk s a többi sem roszszabb munkás, mint én. Sőt, mind fiatalabb nálam, mert én már bizony jócskán bácsi vagyok. Hatvan felé — hazafelé... No, kortyintsunk egyet, egészségére!... Nem is tudom, mit mondhatnék magamról. Mi érdekes lenne az én életemben. Egyszerű ember voltam én mindig, s most is az vagyok. Szépen keresek, a gyerekek egészségesek, az unokák is. Itt-ott egy-két pohár jó bor — nem is nagyon kell már ilyen korú embernek más ... — Talán nem hiszi? Van sok.kiváló a ml szövetkezetünkben. Nincs a mi embereinkkel semmi baj. Tudja az mind, mi a kötelessége, hogy hol a helye. Hiszen már 12 éve együtt vagyunk jóban-rosszban. Ügy összeszoktunk, akár a testvérek. Éppen ezért nem volt igaza az elnöknek, amikor hozzám küldte. Igaz, alapító tag vagyok a szövetkezetben, de ez nem minden ... S különben is, én nem erről a vidékről származom, s azt tartják, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. — Szóval azt hiszi angyal vagyok. Rendben van, fiatalember. Én elmondok magának valamit, amiből megláthatja, hogy nem volt igaza az elnöknek, amikor engem tartott a legkülönb embernek a brigádban. Magam sem tudom, miért mondom ezt el. Lehet, hogy ez a kis ital ártott meg, ritkán szoktam ennyit inni ilyen gyors tempóban. Mert én erről a dologról nemigen szoktam senkinek se beszélni. Még az asszonynak se mondottam el soha ... No, egészségére .., Hát, hol is kezdjem? ... Na, mindegy ... Tudja, én már loptam is. Elvettem a más pénzét. Tudatosan meggondoltan vettem el. Nem véletlenül. Nos, mit szól hozzá? Erre nem gondolt, mi? Ugye nem volt igaza az elnöknek, amikor hozzám küldte? Akar-e még rólam, mint a csoport legbecsületesebb emberéről Írni? Rólam, aki már loptam is. A többiek még nem loptak, azokról kell írni. Kíváncsi, hogy hogyan történt a dolog? Inkább talán, hogy mikor. Hát ha érdekli, elmondom: nem ma volt, se tegnap. Vagy harminc éve. Pontosan nem is tudom. Hiszen nagyon régen történt. Akkor még nem kellett éjszakára villanypárnát rakni a térdemre, mint most. Igaz, villanypárna sem volt. Meg más sem, különösen ilyenfajta vékonypénzü embereknek, mint jómagam is voltam. Tudja, akkor még a munkánk sem kellett. Nézze, most milyen durva, kérges a tenyerem. El sem hiszi, hogy akkoriban olyan finom tenyerem volt, akár a plébános úrnak. Pedig annak, olyan rózsaszínű, bársonyos volt a keze, hogy csoda. S tudja, akkoriban, ha egy munkásembernek finom volt a tenyere — ott, abban a családban nagy baj volt! Minél finomabb a kéz — annál kevesebb a kenyér az asztalon ... Már mondom fogjuk ezt a poharat... így ni... Egyszóval ilyen világ volt akkor. Maga erre nem emlékszik, nem is tudhatja. Akkoriban már vagy három hónapja otthon gubbasztottam a kemence mellett — nem volt munkám. Az asszony mosott a tanitöéknál, onnan hozott néhány garast. Pedig akkor már meg volt Mari lányom, meg ,a Gyuri fiam is, az, aki most katonatiszt. S aztán tudja, én valahogyan sokkal nehezebben kaptam műnkét, mint a többi magamfajta szegény ember. Nem szerettek a munkaadók. Nem tudták megbocsátani, hogy vörös katona voltam, meg azt, hogy én voltam a falusi pártszervezet elnöke. Szóval lázító voltam az urak szemében. Igen, így is mondhatjuk, mert bizony sok borsot törtünk az urak orra alá. Különösen a báró úrral voltam rossz viszonyban. Tudja, azelőtt tizenketted részért aratták a báró űr termését. Nekünk sikerült kiharcolni, hogy a tizedrészért kaptuk meg az aratást. Engem okolt a dologért, fene tudja, miért, hiszen nemcsak én csináltam azt a sztrájkot, akkor aratás előtt. Szóval, nekem a báró munkát sosem adott... Gondolhatja, hogyan éltünk. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor egy márciusvégi reggelen bekopog hozzám a szomszéd, „Fát kéne vágni a báró úrnak. Szólt, hogy kell vagy tíz ember. Eljönnél-e?“ Már hogy a nyavalyába ne mennék, mikor egy vas sincs a háznál — mondom. A fát ki is vágtuk. Néhányszor a báró is kijött az erdőre, elbeszélgetett az emberekkel. Hozzám nem szólt. Bántam is én, csak kereshessek pár fillért. Két hétig dolgoztunk. Valamivel több mint 100 koronát kerestünk fejenként. Fizetésre a kastélyba mentünk. Furcsállottam, hogy maga a báró fizet és nem az ispánja. De hamar elfelejtettem az egész dolgot, hiszen ott feküdt a tenyeremben a pénz, száz és egynéhány korona ... Lesz tej, kenyér, hús, pár napig nem lesz gond ... Látom érdekli, már folytatom is. Néztem a pénzt, számolgattam, és rájöttem, hogy az én pénzem kerek 50 koronával több, mint a többieké. Pontosan ötvennel. Még egyszer megszámoltam. Semmi kétség. Ötvennel több. Senki se figyelt rám, a báró sem. Oldalt állt hozzám és a papírokkal bíbelődött. „Vissza kell adnom a pénzt, az ötvenest!“ — fogamzott meg bennem az elhatározás és kihúztam a csomóból az ötvenest. S akkor .. . akkor máig nem értem ... valami bénaság szállt a karomba, nyelvembe, agyamba ... Nem bírtam odaadni a bárónak a pénzt. Nem bírtam szólni. Szemem előtt felrémlett a családom, s az, hogy a pénzen mennyi élelmet fogok tudni vásárolni a gyerekeknek. S a bárónak annyi a pénze, amennyinek számát se tudja. Úgyis keveset fizetett a favágásért ... — Téved ... Nem adtam vissza a pénzt... Vagyis hogy visszaadtam ... Az történt, hogy látva, amint társaim a kijárat felé ballagnak, lassú léptekkel magam is utánuk indultam. Pár lépést tehettünk, amikor felcsattant a báró hangja: „Egy pillanatra, emberek. Meg sem kérdeztem, hogy valakinek nem adtam-e kevesebb pénzt, mint amennyi jár.“ Az emberek készséggel visszafordultak és nyitott markukban mutatták a báró felé a pénzt. Mind pontosan annyit kapott, amennyi járt nekik. Csak én álltam dugott kézzel, markomban szinte lángoltak a bankjegyek. Arcomból minden vér kifutott. Mert akkor, abban a pillanatban megtudtam, megértettem, rádöbbentem, hogy hová akar kilyukadni a báró. Tudtam, hogy tudatosan adott nekem ötven koronával többet. Tudtam azt is, hogy mi a szándéka: meg akar szégyeníteni társaim előtt. Nem mint embert, nem mint munkást, de mint kommunistát, mint pártfunkcionáriust akar sárba tiporni. „Magával mi van, nem kíváncsi rá. hogy nem kapott-e kevesebbet — avagy talán többet?“ — szól a báró felém fordulva, szeméből szinte sütött a gyűlölet, a rosszindulat. — Ne higgye — megmutattam a pénzt. Nyitott markomban ott lapultak a bankjegyek. Első pillantásra látni lehetett, hogy több, mint amennyi járt nekem. Mindenki engem nézett. Az emberek nem értették, miről van szó. Csak mi ketten, a báró meg én, csak mi tudtuk, hogy itt most nagy összecsapás zajlott le. S ebből az összecsapásból én kerültem ki vesztesként. Sokáig, merőn néztük egymást a báróval. Én vereségem tudatában összeszoruló torokkal, remegő inakkal, a báró diadalittasan, gúnyosan. 6 szólalt meg elsőként: „No lám, magának tévedésből többet adtam 50 koronával, s maga elfelejtette visszaadni^ Pedig maga, ha jő] tudom, kommunista, ugye? Hm... hm... de azért szereti a pénzt. Különösen akkor, ha nem kell érte dolgozni, Látják emberek, sző nélkül zsebredugta a pénzt, maguknak egy szót sem szólt... Szép kis pártelnök maga, mondhatom ... S őszintén megvallva, azt hittem, hogy kicsit okosabb, tisztelt pártelnök űr!“ — Hát ennyi az egész, fiatal barátom. Nem nagy ügy. Csak azért mondtam el, hogy lássa, rossz helyre küldte az elnök, amikor patyolatbecsületü embert keresett. Mert én akkor, a báró előszobájában, elbuktam. Bedőltem a báró ócska trükkjének. Enyhítő körülmény? Talán találnék, ha keresnék. De én nem akarom és nem is akartam enyhítő körülményt találni soha... Lehet, hogy maga, ha akar, talál... No, még egy pohárkával... Egészségünkre!... C. MIKOLA ANIKÓ: ŐSZ LESZ Esöszagú reggel. Ax ázott mohán tompán koppannak a cseppek. Fénytelen ég-folt fürdik a tócsák barna vizén. Szeretnéd esőszagú reggel Kimondani amit érzel s nem sikerül. Tompa koppanással érkeznek a cseppek esak néha egy-egy ... Szippants nagyot a csendből s próbáld megérteni a kertek nyugalmit. Ősz lesz. GÁL SÁNDOR: ESTE Megint este lett Imádkozó akácok állva várják az áment Két csavar a szántás után kint felejtett ekén meglazult Egy fázós bogár már keresztül vergődött a bicikli-nyomon A esoroszlyákon át tegnap földbe-hullt mag apró lándzsája a föld sóit kóstolgatja Tárgyilagos és szigorú ez a valóság Csak fel kell sorolni az anyag formáit és vetületit összeállnak a tények majd újra bomlanak ahogy a törvény kiméri Ami ma elévült széthasad s új formát ölt új tartalmat nevel már a holnap a csavar a bicikli-nyom a bogár a csoroszlya s a mag HEINRICH BÖLL: Amiért a halász nem szállt a tengerre Európa nyugati partjának egyik kikötőjében egy szegényesen öltözött ember fekszik halászbárkájában és szunyókál. Éppen arra jár egy divatosan öltözött turista, fényképezőgépében új színesfilmmel. s lefényképezi az idillikus képet: kék ég, zöld tenger, békés hófehér hullámtarajokkal, fekete bárka, piros halászsapka, katt. Még egyszer: katt és mivel minden háromszor jó, s ami biztos az biztos, harmadszor is katt. A durva, majdnem ellenséges zörej felébreszti a szunyókáló halászt. Álmosan tekint fel, keresni kezdi cigarettáját, de mielőtt kutatása eredményes lehetne, a szorgalmas turista már az orra elé tart egy dobozzal. A cigarettát nem dugja a szájába, de keze ügyében adja, s egy negyedik kattanás, az öngyújtóé, zárja le a gyors udvariasságot. Az udvariasság fürgeségének alig mérhető, soha be nem bizonyítható túlzásából valaminö bosszús zavar ke-Badacsonyban is megérett a szőlő. Szeptember 12-én és 13-án már meg is tartják a hagyományos szüreti ünnepségeket, amelyet nagyszabású kulturális rendezvények tesznek színessé. A képen látható szőlő húsát ízlelgető fiatalasszony az új termés levét is megkóstolja bizonyára az ünnepségen. letkezik, melyet a turista — aki ismeri az ország nyelvét — beszélgetéssel próbál áthidalni. — Jó fogása lesz ma. A halász fejét rázza. — Nekem bizony azt mondták, hogy kedvező az időjárás. A halász rábólint. — Mégsem száll a tengerre? A halász a fejét rázza, a turista pedig idegesebb. Bizonyára szívén fekszik a szegényesen öltözött ember jóléte, s bánat mardossa az elszalasztott alkalomért. — Talán nem érzi jól magát? A halász végre a jelbeszédröl áttér a valódi szavakra. — Nagyszerűen érzem magam — mondja. — Soha nem éreztem magam jobban. Feláll, nyújtózkodik, mintha azt akarná bemutatni milyen atléta termete van. — Csodálatosan érzem magam. A turista arckifejezése mind szerencsétlenebbé válik, nem tudja megállni, hogy fel ne tegye azt a kérdést, amely — ahogy mondják — a szívét nyomja: — Hát akkor mért nem száll tengerre ? A válasz gyors volt és szűkszavú: — Mert ma már egyszer tengerre szálltam. — Jó volt a fogás? — Olyan jó, hogy ma már nem is halászok többet. Négy homár volt a kosaramban, s majd két tucat makrélát is fogtam ... A halász véglegesen felébredt, most felengedve kopogtat a turista vállán. Ennek gondokkal teli arckifejezése valami kevésbé helyénvaló, de megható aggodalommá változik, — Elég lesz az holnapra és holnaputánra is — mondja, hogy megnyugtassa az idegen lelkit. - Rágyújt az enyémből ? — Köszönöm. Ötödik kattanás, rágyújtanak, az idegen fejét rázva ül le a bárka peremére, leteszi kezéből a fényképezőgépet. mert a másik kezére is szüksége van, hogy szavainak nyomatékot adhasson. — Nincs szándékomban magánügyeibe beavatkozni — mondja —, de képzelje el, hogy ma kétszer, háromszor, talán négyszer is halászott volna, három, négy, öt talán éppen tíz tucat makrélát foghatott volna ... gondolja csak el. A halász bólint. — És ha - folytatja a turista - nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, minden kedvező napon kétszer, háromszor, esetleg négyszer is tengerre szállna, tudja mi történne akkor? A halász a fejét rázza. — Legkésőbb egy év múlva motort vehetne, két év múlva egy második bárkát, három vagy négy év múlva talán egy kis kuttert, A két bárkával vagy a kutterrel természetesen sokkal többet foghatna, és egy napon talán már két kutterje lenne, s akkor... — a lelkesedés néhány pillanatra eltompítja a hangját —, akkor építhetne egy kis hűtóházat, talán jüstöldét is, később halfeldolgozó üzemet, saját helikopterével repülhetne körbe. hogy felfedezze a halrajokat és saját hajóinak rádión adhatna utasításokat, megszerezhetné a lazac halászati jogát. Halvendéglöt is nyithatna, a homárokat közvetítő nélkül szállíthatná egyenesen Párizsba, és akkor ... — a lelkesedés ismét elfojtotta az idegen beszédét. A halász fejét rázva, mélyen elszomorodva, a pihenés örömét majdnem teljesen elvesztve pislog a barátságosan hömpölygő áradatra, melyben vidáman ugrándoznak a ki nem fogott halak. — És akkor... — folytatja amaz ismét, de a lelkesedés megint elfullasztja a hangját. A halász megveregeti a hátát, mintha gyermek lenne, aki rosszul nyel. — És cikkor mi lesz? — kérdi halkan. — Akkor — szól az idegen csendesebben lelkesedve - akkor maga nyugodtan ülhet a kikötőbe, szunyókálhat a napon... és bámulhatja a fenséges tengert. — De én már most is ezt teszem — mondja a halász. — Nyugodtan ültem a kikötőben és szunyókáltam, csak maga zavart fel. Az így kioktatott turista elgondolkozva távozott el onnan. Egyszer valamikor á is azt hitte, úgy fog dolgozni, hogy egy naptól kezdve nem kell többé dolgoznia és nem maradt benne még nyoma sem a szegényesen öltözött halász iránt érzett részvétének, csupán egy kis irigység. Flórián L. Ádám fordítása 1964. szeptember 12.
