Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-08-16 / 66. szám

V?> renkusz úgy járt körülöttük,

•*-* mintha Csehországon keresztül Amerikából érkeztek volna. A szökevények nem győztek fellengösködni. Észrevették, hogy az érdeklődés középpontjában állnak. Először a kocsmárosnak estek neki. Milyen vendéglő ez? Mint egy faluszéli csapott fedelű siralomház. Sehol egy kép a falon. Bezzeg Csehországban! Ügyelnek az etikára. Példásan, katonásan és tisztán sorakoznak a pulton a poharak és legyet se látni. Nem eszik meg az embert. Ha mégis betévednek az ivóba, tisztességtudóan a képrámák üveglapjai alá húzódnak, a képet köpik be, a vendéget nem háborgatják.

— Képköpő legyek, tanultuk az iskolában — jegyezte meg Háncs Gyula. Hozhattatok volna belőlük Brenkusz úrnak!

— Hol tartotta volna őket, ha nincsenek képei — szórta cigarettájának a hamuját nagyvonalúan a borbély. — Ebből még sokáig nem lesz kocsma!

— Lesz, csak ki kell várni — reagált érzékenyen Brenkusz és törölgette a poharakat.

— Majd ha mi már nem élünk — mondta széles taglejtésekkel a sógorom.

— Adjál nekünk feketekávét — rendelkezett a borbély.

— Azzal nem szolgálhatok.

— Na látod — húzta el a száját, nagy lapát fogai voltak és megtapogatta a szemölcsét.

— Adjon akkor párkit, éhesek vagyunk — ütögetett a gyomrára a sógorom. ,

— Azzal se szolgálhatok.

— Bezzeg Csehországban! Minden faluban mérnek feketét a vendéglősök — fitymált a borbély.

— Bugris parasztoknak jó az ilyen kocsma. Mi ilyenben nem érezzük jól magunkat. Igaz, Pepko? — tehénkédéit az asztalra a sógorom. A borbélyt Pepkonak szólította, pedig nem volt József a neve.

— Bugris az apád, aki már nem él — fortyant fel Domonkos Péter és jobb híján megigazgatta a kalapját.

— No nézd, megsértődik a semmiért. Te nem vagy bugris, minek veszed magadra. Neked nem adtak földet. Kimaradtál a földosztásból — enyhített szavain a sógorom.

— Azok a zenekarok — sóhajtott a borbély. — Nem hegedűn cincognak, mint nálunk. Trombitálnak!

— Mindenki trombitál? — lovalta a borbélyt Háncs Gyula.

— Lehet, hogy mindenki. Annyi

trombitát nem láttam soha az életemben, mint azokon a vidékeken. Ott még talán a templomban' is trőnitíitálnak. '

— Voltatok templomban is? — álmélkodott Méhes sógor, Bujtor Laci fölényesen mosolygott, ő már átesett ezeken a dolgokon.

— Minek mentünk volna oda — rántott vállán a sógorom. — Nem azért mentünk Pepkóval Csehországba, hogy imádkozzunk. Imádkozni itthon is tudunk. Még jobban, mint ott, mert itt értjük is a jóisten szavát.

— Nem beszélsz te itthon se a jóistennel — szólt közbe Domonkos Péter, a többiek nevettek. — Ezzel ne hencegj. Azokról a trombitákról mondjatok még valamit, az érdekes. Igaz, Brenkusz úr?

— A számból vette ki.

— Mit lehet azokról annyit beszélni? — csodálkozott a borbély és újra töltette a poharát. — Nem láttatok még trombitát? Réztölcsér, billentyű és kész. Megértettem, hogy este cipelik valahová és játszanak rajta. De, hogy délután hová vitték azokat a trombitákat? Ezt még máig se tudtam megfejteni Egy kis kopasz ember, ferdén tartotta a fejét, olyan kürtöt szállított a biciklijén, hogy nem is láttam mást az úton, csak a kürtöt. Mi gyalogoltunk akkor Bélával Temesvár felé — az ember hamar ráún a vonatra — és mondom neki: — Nézd már azt a kis embert, azzal a nagy kürttel? Olyan a tölcsérje, mint a mi harangunknak. Mit akar ez ezzel? Biztosan hegyet keres, fel akar szólni a Holdba!

Az emberek kuncogtak, tetszett nekik a beszámoló. Én is mosolyogtam. Sűrűn Brenkuszhoz fordultak és féldecit vagy fröccsöt kértek.

— Temesvár felé mentetek? — tudakolta meg Háncs Gyula.

— Szerinted merre kellett volna mennünk? — kapta fel a fejét ingerültem a sógorom.

— Nem is tudtam, hogy Erdély Csehországban van — vakarta a fejebúbját Háncs Gyula.

— Hogy Erdély ott van-e, arról ne is vitatkozzunk — mondta a borbély. — Temesvár ott van. Pilzen előtt, vagy Pilzen után. Megálltunk a táblánál, emlékszem jól.. Még mondtam is Bélának, nem mi járunk erre először, már jártak itt előttünk magyarok. Azok szúrhatták le ide azt a táblát.

— Valóban mondtad — erősítette meg a sógorom.

— Hát azok a borbélyműhelyek! — ütötte meg a borbély a hátát. Csakúgy zúgnak benne a villanygépek. Bezzeg, Csehországban nem kézzel nyírnak!

MÁCS JÓZSEF

— Részlet a szerző készülő regényéből —

— Mivel? — emelkedett fel a székéről Domonkos Péter.

— Géppel.

— No, én gépet nem engednék a fejemre, annyi szent — húzódott viszsza a székére. Később a földjére is csak nehezen engedte rá a gépeket.

— Buta vagy — ítélkezett a borbély.

Kint esett az eső, verte az ablakot, félhomályban úszott a kocsma, bent folyt a sző. Senkinek nem volt kedve mozdulni. Hegyezték a fülüket, mit tudhatnak meg arról a földről, amivel rémítik őket.

— Ha forogna, akkor most nem áznánk — kacsintott Brenkusz a Háncs Gyula szemébe.

— Akkor állandóan sütne ránk a nap — ivott a borából Háncs Gyula. Méhes sógor kelletlenül elfordult, beszéljetek bolondok formán.

— Csak kocsmában, meg borbélyműhelyben jártatok? — türelmetlenkedett Domonkos Péter. — Kocsmából meg borbélyműhelyből áll Csehország? Földeket nem is láttatok?

— Sorrendet kéne tartanotok — ajánlotta Háncs Gyula.

— Mondd hát, mivel kezdjük? — ütötte az asztalhoz a poharát a borbély, így koccintott.

— Azzal, hogy meddig tartott ki bennünket a Gyöngyös Béla tehene?

— Nem soká — vallotta be a sógorom.

— Brünnben elfogyott a pénzünk. Drága az élet. Száz korona annyi, mint ha nem is volna — magyarázkodott a borbély.

— A háború vége felé a pengő sem ért semmit, olyan rossz volt, mint most a korona.

— Brünnből visszajöttetek ? — szólalt meg újra Méhes sógor.

— Volt eszünkbe visszajönni. Mit nem találsz ki — tekintett rosszallóan Méhes sógorra a borbély.

— Brünnben maradtatok? — kérdezte Bujtor Laci, aki a cseh nővel apja házába beállított.

— Mit csináltunk volna ott? — nézett össze a két szökevény. — Utcát sepertünk volna? Nem nekünk való foglalkozás az!

— .Utaztunk tovább *— jelentette be a sógorom.

— Ott már nem kell pénz a vonatra. Az emberek pénz nélkül élnek, az a jó világ, — jegyezte meg Háncs Gyula.

— Mondasz valamit — helyeselt a borbély. — Mi valóban pénz nélkül utaztunk Ceské Budéjovicére.

— Ha tudnátok, mennyien utaztak pénz nélkül, alig találtunk egy üres vécét — haragudott a sógorom.

— Büdös út lehetett — nevetett Brenkusz. Felesége az üzletben szolgálta ki az asszonyokat.

— Elég büdös volt — fintorgatta orrát a borbély. — De azért mi kibírtuk volna! Pehünkre Treboft előtt jött az ellenőr. Ránk nyitotta a kalauzzal az ajtót.

— Leszállított? — érdekelte a fejlemény Domonkos Pétert.

— Hacsak leszállított volna — háborgott a sógorom.

— Csendőrségre adott a bitang és a vád, hogy vécéről kerített elő — vicsorgatta fogát a borbély.

— Nem a pénz érdekelte őket, amit a vonatra fizetnünk kellett volna. Egészen más bolondság. Azt kérdezi tőlem az egyik tejfeles szájú csendőr a parancsnokságon, hogy szeretem-e a barátomat. Gyöngyös Béla lefordítja nekem. Hogyne szeretném. Elvégre a barátom! Vallató társával cinkosan összenézett. Nézz, mit bánom én. A barátomat szeretem, érte tűzbe mennék. És mért hordom a barátomat a vécére faggatott tovább. Mondom, nem volt pénzünk, feketén utaztunk. Azért? Persze, hogy azért. Megint összenézett azzal a másikkal. Nézz, ugorjon ki a szemed. Ilyen távolságra nem indulhattunk gyalog. Szóval ez az ember, mutatott Bélára, a menyasszonya ? Majd mutatom mindjárt, hogy micsoda. Ne nevesseteh, így volt. Be akarta bizonyítani, hogy Béla a menyasszonyom. Azt hitte a szerencsétlen, hogy buzisok vagyunk. Délben emeltek le bennünket a vonatról és csak este bocsátottak szabadon.

— Estig egy szűk fülkében tartottak, biztosan figyelték, mit csinálunk Pepkóval — magyarázta a sógorom. — Mit csináltunk volna, káromkodtunk, mint egy kondás. Este taszítottak ki az utcára, oszt hová legyünk estének évadján idegenben?

— Elindultunk Ceské Budéjovice felé, nagy tavak mellett elhaladva szidtuk az ellenőrt meg a csendőröket — folytatta a borbély. — Hűvösek voltak már az éjszakák kint nem maradhattunk.

— Pedig én a menyasszonyommal a jég hátán is aludtam volna — tört ki

a kacagás Háncs Gyulából. Egy hangos röhögés volt a kocsma.

— Mentünk, hogy majd bezörgetünk valahova — engedte el füle mellett Háncs Gyula megjegyzését a borbély. — Az úttól balra, nem meszsze a fák között épületet vettünk észre. No, Béla, mondom, ide bezörgetünk, elvégre éjfél van, gyalogolni már nem bírunk tovább. Jól van, bezörgetünk. Közelebb érve az épülethez, olyan csendet találtunk, hogy azt gondoltuk: no itt emberek nem élnek, csak kísértetek. Apró kis rácsos ablakok, istentelen nagy kapu és kőkerítés. Dörömböltünk a kapun: semmi. Megint dörömböltünk a kapun: semmi. Aztán, amikor harmadszor is próbára tettük az öklünket, nyikkant a kulcs az első kapuban. Jött ki valaki, akinek csak a feje körül fehérlett valami. Szent Péter jön a nagy kulccsal, bökött az oldalamba Béla. Nem, Szent Péter volt, hol járna ő a földön. Apáca kérdezte tőlünk: kik vagyunk? Béla elmondja, hogy szállást kereső magyarok. Mentünk az apáca után a zárdába.

— Csinos volt legalább? — érdekelte Bujtor Lacit.

— Ki látta a sötétben — legyintett a borbély. — Nem érdekelt minket, örültünk, hogy megpihenhetünk. Szűk lépcsőkön tapogatództunk fel, az apáca nem akart villanyt gyújtani és betessékelt minket egy kis szobába. Itt alhatunk!

— Nem néztetek szét az apácák között? — szúrta közbe Háncs Gyula. — Bizony én holdkóros lettem volna és mászkáltam volna szobáról, szobára.

— Mászkáltunk mi eleget az úton — csendesítette a nevetést a borbély. — Aludtunk, mint a bunda! Hanem hajnalban, mert még reggel nem volt, mintha harangoznának. Nem törődtem vele. (Azt hittem, hogy Méhes sógor tréfálkozik velünk, mert álmában ilyesmire is gondol az ember. De csak harangoznak!) Megfordultam az ágyban, fájt a fejem, a Béla ágya is nyikorgott. Már éppen szólni akartam neki, hogy menj és vágd pofon azt a harangozót, amikor nyílt az ajtó és egy apáca hajlik fölénk, rázza a vállam. Csehül mondhatott valamit, és én nem értettem. Az arcát néztem, szép arca volt, meg a keresztet a mellén. Mit akar ez a nő tőlem, kérdezem Bélától. Azt akarja, hogy menjünk imádkozni. Megy az öregisten, duzzogtam magamban és behúnytam a szemem. Nem azért jöttem Csehországba, hogy hajnalban járjak imádkozni. Menjen, aki kialudta magát. Az apáca meg, hol szépen, hol haragosan rázta a vállam. Mondom Bélának, küldd ki, mert nem felelek magamért, a végén türelmem vesztem és kikanyarítom innen. Béla megmondta neki és az apáca mérgesen elment.

— Hátha azt akarta csak, hogy csókold meg a keresztet a mellén — mondta Háncs Gyula.

— Lehet, hogy csak azt akarta — értett egyet vele a sógorom.

— Mit tudtam én, hogy mit akar. Imádkozni hívott. Volt eszemben. Pedig talán nem is kellett volna makacskodnom. Mehettem volna a kápolnába utána és maradhattunk volna ott. Az apácák között. Egy kis pénzt kereshettünk volna. De így elrontottunk mindent. Reggel elemózsia nélkül szélnek eresztettek. Tegnap déltől nem ettünk, korgott a gyomrom, majd megvesztem az éhségtől. Egykét alma tartotta bennünk a lelket. No, Béla, mondtam az úton el kell szegődnünk dolgozni valami parasztházhoz. De melyik itt a parasztház? Mind olyan, mint a villa felénk. Hlubokán kötöttünk ki. Nem nagy település volt, itt parasztoknak kell lenni. Bementünk a vendéglőbe. A vár felé emelkedő út alatt volt az a kocsma. Sokan voltak bent, kint is annyi motorbicikli, bicikli, és autóbusz, meg annyi ember, hogy kérdeztem Bélától, mi lesz itt, népgyűlés talán? A csehek szeretnek menni, kirándulni, világosít fel. Akkor nekünk itt kellett volna születnünk, mert mi sem szeretünk otthon ülni.

— Hát ez igaz — helyeselt Brenkusz.

A kocsmában volt egy asztal, amelynél csak egy ember ült, de öt pohár sör előtte. Mondom Bélának, mit csináljunk? Ez itt a barátaira vár. Leültünk hozzá. Az ingén átütött a verejtéke, ritka, fejére tapadó haja izzadságszagot árasztott. Súgom Bélának, érdeklődjön munka felől, mert megveszünk éhen és szomjan. Mondja neki, az meg azt kérdezi: szlovák, magyar ? Mondja Béla, hogy magyar. Egyszerre jobb kedvű lett és mesélni kezdte, hogy ő járt valamikor régen, még az első világháború idején, boldogult katonakorában a monarchiában Pesten. Nagy úr, jó huszár a magyar,

veregette meg barátságosan a vállam, mert én hallgató fél voltam. Minek néz ez minket? Úrnak, grófnak, huszárnak ? Soha életemben nem ültem lovon.

— Érdekes, megfigyelte a lábad, arról ítélte meg, hogy huszár vagy — dörzsölte össze tenyerét jókedvűen Háncs Gyula.

— Megtetszettünk neki, megosztotta velünk a sörét. Ö beérte három pohárral, nekünk meg kettő is elég volt. — Pestiek vagyunk? — kérdezte. — Ránéztem Bélára és bólintottam, hogy igen. Akkor ismerik a János-hegyet? Megint bólintottam, hogyne ismernénk. Ha másból nem, hát a nótából, de mit kell azt neki tudni: János legyen, ott a János hegyen ... Dúdolni kezdtem a dalt, az újjaimmal doboltam az asztalon. Mi járatban vagyunk? Turisztika mondtam Bélának, ő meg az emberünknek. Megértette. De már elfogyott a pénzünk, dolgozni szeretnénk, hogy tovább mehessünk! Nem tudna valahol alkalmi munkát? Hogyne tudna, és a fara alól előhúzta a sapkáját, hogy elvezet a sógorához. Száz méterre lehetett a kocsmától a ház. Vaskerítéssel körülzárt porta, nagy magas épület, akárcsak a Barnabás bácsié. Éppen ebédeltek a háziak. A gazda kövér volt, majd elpattant hasán az ing, felesége cérnaszál vékony asszony. Olyan fiatalos, cifra ruhában, hogy nálunk a húsz évesek öltözködnek úgy. Vezetőnk bemutatott bennünket, pestieket. Van nálunk munka bőven, maradhatunk, meg is ebédelhetünk. ízetlen lefest és gulyást ettünk valami tésztával.

— Knédlivel — tudta a sógorom.

— Azzal. Aztán a vezetőnk elment, a gazda meg kivitte új munkásait az udvarra és megmutogatta, hol van ez és ez. Az istállóban sok tehén és borjú, meg lovak, az istálló végében fedet trágyatelep, a csűrben rengeteg széna, villanymotor hajtású szecskavágó. Mondom Bélának, hogy ö megint mondja a gazdának adja ki a munkát. hadd lássa, milyen szorgalmas két emberrel áldotta meg a szerencse. A gazda azonban legyintett, hogy ráérünk, csak nyugodtak legyünk, a felesége most főzi a feketekávét. Szólított is be, hogy asztalon a kávé. Elfogyasztottuk. beszélgettünk. Kérdezte Bélától, mi újság Pesten. Mondta semmi különös. Itt nem jó hírek keringenek. A kommunisták vezetni akarnak és elvenni tőlünk mindent. Mondom Bélának, fordítsa neki, hogy ne hagyják. A gazda legyintett. Hogy itt sok a gyár, sok a munkás, nem lehet tenni semmit. Nem is olyan már ez a vidék, amilyen volt. Itt még csak hagyján, de délnyugatra, a határ mentén. Nemei ven, magyarázgatta, sok üres ház, elhagyott gazdaság, sok cigány, csavargó, szélhámos. Belenéztem a szemébe. Minek nézhet vajon bennünket? Csavargóknak? Szélhámosoknak ?

— Vagy az egyiknek, vagy a másiknak, — jegyezte meg Méhes sógor.

— Béla csavargó volt, te meg szélhámos — intézte el a kérdést, Háncs

Gyula.

— Mindegy volt nektek, hogy minek néz — igazította meg a kalapját Domonkos Péter.

— Mindegy, perszehogy mindegy. Nem mondhattam neki, hogy borbély vagyok, mert elküldött volna, hogy neki nincs birkája. De nem is érdekelte, ki fia borja vagyunk. Előbbi gondolataitól nem tudott szabadulni, s azzal folytatta, hogy kevés erre a munkaerő, amint hírlik sok magyart hoznak ide. De azt nem tudja, hogy honnan. Biztosan Magyarországról. Fogalma sem volt arról, hogy minket kényszerítenek oda Szlovákia déli részeiből. Nekünk hallgatni kellett róla. Nem leplezhettük le magunkat. Kivezetett aztán a trágyalételephez, hogy ezt a bűzt fogjuk hordani a földjére. Két vödröt hozott ki a színből és a szekeret kihúzatta velünk a csűrből. Rajta álltak a hordók. Egyszer fordultunk a gazdával, aztán ránk bízta a munkát, ő ment más elfoglaltsága után. No, Béla, mondom, egyet fordulunk még, hogy ne mondhassa a gazda, ingyen fogyasztottuk az ebédjét és tovább állunk. Bemegyünk az udvarba, kifogjuk a lovakat és a kerten keresztül pucolás. Különben úgy átjárja ruhánkat a szag, hogy haza is viszünk belőle. Úgy is volt. Megtértünk, megszöktünk.

— Hűek voltatok magatokhoz. Itthonról is elszöktetek — mondta a pult mögül Brenkusz.

— Visszakanyarodtunk az országúira. Sötét este érkeztünk Ceské Budéjovicére. Az már nagy város, alig bírtuk kivárni, hogy beérjünk a főtérre. Majd megvesztünk éhen, a talpunk égett a sok gyaloglástól. Mondom Bélának, ha nem akarunk éhen pusztulni, pénzt kell szereznünk. De

honnan? Bízd rám. A főtéren elvegyültünk a sétálók között és mentünk előre. Rárépillantottunk a kirakatokra, az élelmiszerüzletek előtt megkordult a gyomrunk. Sokáig mentünk így, amücor észbe kaptunk, hogy körbekörbe járunk, az egészen négyszögletes téren.

— Megkergültetek mint * birkák — mondta Domonkos Péter..

— Jó, hogy vissza nem ksan^rodútok a gazdához — jegyezte tnég Bujtor Laci.

— Még csak az kellett völna — mondta a sógorom, mindazok utáh amin a borbéllyal keresztül ment.

— Nem kergültünk meg, csak körbe jártunk — nevetett a borbély. — Kivágtunk a bolyból és be egy szűk utcába. Hát az egyik házból mi csápja meg a fülem: zeneszó. No, mondőhV Bélának, ide bemegyünk. Fillér nélkül? Úgy, ha nincs egy fillérünk se. Boltíves kapu alatt iapokadtufik be az udvarra. Néhány fiatal kapaszkodott az ablakra és lesett be. Mi is azt tettük. Láttuk hogy mulatság van, a parketten táncoltak, a színpadon trombitálnak az asztaloknál söréinek és dalolnak.

— A sörtől dalolni is lehet? Nem is tudtam — csodálkozott Méhes sógor.

— Hajaj. Úgy fújták a sok nótát, hogy a trombitát alig lehetett hallani. Az ajtónál volt á ruhatár, én arra figyeltem. Mindjárt a bejárónál ott csüngött a fogason két tavaszi-őszi kabát. Ha elemelem, napokig nem lesz gondunk, ehetünk amennyi a bőrünk alá fér. Még haza is mehetünk az árából. Mondom Bélának, azok a kabátok nekünk esüngenek ott. Börtönbe akarsz kerülni? Ha odakerülünk, enni is kapok, jobb lesz ott, mint a Csati parasztok ganajhúgyos udvarában. Nem bánom, próbáld meg. Odaálltam a fogas mellé, mint egy ártatlan bámészkodó és mikor tetőfokára hágott a hangulat és a párok befelé, a zenekar felé forogtak, a két kabátot leemeltem. Béla, aki az udvaron várt rám, nem ismert meg az új tavasziőszi kabátban. Felsegítettem rá a másikat és eltűntünk. Az állomáson vártuk meg a reggelt. Reggel már alkudoztunk a bazárban.

— Eladtátok? — kérdette Bujtor Laci.

— Jó pénzért — dicsekedett a sógorom.

— Volt evés a vásár után. Szereztünk jegyet és egy öl kolbásszal jöttünk ki a hentesüzletből, bőröndöt Is vettünk, nem is akármilyent, megnézhetitek otthon. Meg új cipőt.

— Akkor érdemes volt elmenni Csehországba. Meggazdagodtatok — állapította meg Háncs Gyula.

— És a többi szajré, amiért mentetek, amiért a cigányok is járnak? — fúrta az oldalát a kíváncsiság Méhes sógornak.

— Nem találtunk mi ott semmit. Csak üres, elhagyott házakat. Némelyikből még az ablakrámákat is kiszedték. Később mentünk, hamarább kellett volna.

— Oszt milyen vidék az? — érdekelte Domonkos Pétert.

— Urasabban élnek arra mint nálunk. Mintha mindig vasárnap lenne. Olyan tiszták a házak, az utak, az emberek.

— És kedvesek, finomak, mintha mind iskolázott lenne — mondta a sógorom.

— Akkor ti szívesen mentek ha visznek? — kérdezte Háncs Gyula, és a kocsmában olyan csend lett, hogy annak a néhány szédelgő légynek a zúgását egészen jól lehetett hallani.

— Ott is emberek élnek — vette könnyelműen, félvállról a kérdést a borbély és nekem émelygett a gyomrom.

— Menjetek hát ti helyettünk, önként — ajánlotta Domonkos Péter.

— El is megyünk — nézett össze a borbély a sógorommal

Ha eddig sem néztem jó szemmel a borbély és a sógorom nagy barátságát. most gyűlöltem őket. Kalandot kerestek, csavarogtak, szélhámoskodtak, loptak Csehországban és a deportálásban sem láttak mást, mint egy szerencsétlen nép nagy kalandját

Gorombán közbeszóltam volna, de egy nem várt esemény félbeszakította a szökevények ömlengését. Láska, a komiszár jött be a kocsmába két csendőr kíséretében. Egyenesen Brenkuszhoz ment. Az emberek füleltek, de csak én értettem a szóváltásukat. Láska a hatóság nevében arra kérte a kocsmárost, hogy holnaptól kezdve ne mérjen szeszesitalt. Néhány nap múlva kiszállnak a kitelepitési biztosok.

— A parancs, parancs, nekem be kell tartanom — mondta a komiszárnak Brenkusz.

— Hát ezek mért ülnek itt? — kérdezte az egyik csendőr Brenkusztól és ránk mutatott.

— Beszélgetnek — világosította fel Brenkusz.

— Küldje haza őket, a gyülekezés szigorúan tilos — utasította határozottan a csendőr.

— Ez. is parancs, teljesítenem kell!