Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-02-01 / 10. szám
Fiatal magyarországi költők versei (1) SIMON LAJOS*: T f ^ f T| ^1 Level faluról L Bizony öcsém, én már pihenni vágyom, hisz elnyűttem már ördög tudja hány kaszát, amióta élek. Mint irzéktelen jöld-karót, a lábom befonták lila kúszó-növények. Tenyerem, mint az ekevas kemény, a tűz sem égeti, mikor pipára gyújtok. Bizony öcsém, jobb lenne már nekem kertünkben toporogni szőlőtőkék között, s néniddel minden délután árnyékban ülni, míg pipám engedné a ködöt. Nem így rokkanton is kapához állni, hajlongani, bár derekam recseg. Mint a verejték, úgy hullanak a percek, és napról-napra vénebb leszek. Bizony öcsém, én már pihenni vágyom, de elborít a munka-rengeteg. Mint száradó növény, mikor tövére langyos eső csepeg, úgy emelem fel öt éve horgadó fejemet, mert gondoltam, majd minden * Simon Lajos: 1936-ban született a Pest megyei Kartal , községben. Tanító. Jelenleg újságíró. Kötetei: Csillagnézés (1959) Te út (1960) kínunkból kivezet, nemcsak enyhíti sorsunk a szövetkezet. Akkor még itt voltál közöttünk te is, és annyi fiatal... Emlékszel? ... szőlőt kötöztünk... Milyen erővel szállt a dal... Azóta elszóródtatok, ki arra, ki emerre. Most, hogy fizet a föld jó súlyos magot már az sincs, ki a zsákot megemelje. Még szerencse, hogy átkarolva fog bennünket is az újvilág szerelme: magunk helyett a búzát és zabot a sarjúfüt is gép kaszálja erre. Bizony öcsém, a sors egész más mióta kaptunk gépeket, és mégis, mint az istenáldást várjuk, hogy visszatérjetek. Hisz nem az bánt, hogy többre törtök, és többet tudtok mint mi, öregek, csupán csak annyi fáj, hogy reményünk ága szép volt, és letöredezett, mert okosult fővel végre olyan, ki visszatérne bizony, kevés van köztetek. S már láthatod miért, mivégre írom Neked e levelet. »64. február 1. H. RÉSZ — Megkaphatja hamar. Hát ne kerteljen, jó ember! Az éjszaka az öreghegyi csősz két hízó disznóját ellopták az ólból. A kutyáját megétették ... Maga talán mégiscsak tud róluk. Hogy hová lettek. Mert nem sok jót nézek ki a maga szeméből. Ez a tanya esik oda legközelebb. Ki más hajtotta volna el azokat a disznókat? Talán az a vénasszony, mi? Aztán tudja... a körülmények is maga ellen szólnak. — De a jóistenért — szólt ijedtségtől nekibátorodva a béresné — egész éjszaka itthon volt, itt aludt a felesége mellett... Az örvezető ráripakodott, még az öklét is megemelte: — Ne pofázz, boszorkány! A vallató tizedes pedig gúnyosan: — Maga tudja? Maga talán egész éjszaka ébren volt, mi?.. Mert az Ilyen szende képű jó ember... És ekkor egész közel lépett a gulyáshoz, és meglepő gyors’mozdulattal felpöcköle az állát. A gulyásnak összekoccant a foga, odakapott a csendőr kezéhez, megmarkolta, és erősen fogta. A csendőr indulata teljesen felszabadult: — Ereszted el a kezem, az anyád... — Azt a megváltó... — káromkodott az őrvezető is — még dulakodik a zsivány! És máris előrelépett, és az öklével mellbevágta a gulyást. Az idomtalanul megtántorodott, a kalapja is leesett. A csendőr kezét eleresztette. A csendőr most, hogy a keze felszabadult, eszeveszetten vérbeborult arccal ment neki: töhször egymás után képenvágta a gulyást, s amint az hátrált, ment vadulva utána, ugyanúgy mellette a társa is. — Csendőr úr, az isten szerelméért..., csendőr úr, ne bántsa! — kiáltozott a gulyás felesége, és jajveszékelő sírásba tört ki. A Jóska gyerek, aki eddig szívdobogó félelemmel, szájtátva bámult, szintén sírva kezdett jajgatni, és elszaladt messzire, az istálló mögé, ott át az árkon, be a búzaföldekre. A csendőrtizedes őrjöngve ismételte: — Nem tudsz a disznókról semmit, nem tudsz róluk, nem tudsz semmit? ... A másik csendőr balról szorosan mellette tartott lépésről lépésre, s egy kínálkozó alkalommal ő is odavágott öklével ütött, teljes szenvedélyei erővel, a gulyás arcát találta, úgy hogy az orrán rögtön kibuggyant í vér. Az ajka is megrepedt, a foghúsí alól is vér szivárgott ki, amint a száját nyitogatta, véresek voltak a fogai A nagy, erős ember bőgve kezdeti sírni. A felesége ekkor rávetette magát a csendőrre, és kezeit tördelve üvöltözve könyörgött, ne bántsák jóemberek, az isten irgalmára, ne bántsák, agyonütik, és a testével, melléve tolta el a csendőrt. A tizedes megállt leeresztette a karját, egyszerre le ú csitult, mintegy meghökkenve a vél láttán, és a másikra, aki még a fogá' vicsorgatta, és emelte a kezét, keményen rászólt: — Ne bántsd!... Hagyd már.. Majd... — Istenem, Istenem — sopánkodot az öregasszony. A gulyásné a kötényét az arcához emelte, eltakart) magát, és úgy sírt zokogó sírással A tizedes lihegett, zavarodottan né zett jobbra-balra, emelt hangon íg; szólt: — Majd beszél most már értelme sen. Egy kicsit ki kell nyitni a szá ját... Azt mondta, hogy nem tud , disznókról semmit! A gulyás elfojtva, sziszegve károm kodott, és az orra vérét törölgette bi ingujjával. A fiatalasszony dacos el keseredéssel szólt a csendőrre: - Nem tud hát. Itthon hált, velem volt jól tudhatják maguk. — Tudhatjuk, galambom — szól gúnyosan a tizedes. — Tudhatják. Látják azt magú! jól. Hanem ... Az öregasszony végtelen elszánt Sággal, mintegy mártiromságra ké szén, ezt mondta: — No, az a jóságos Isten látjt hogy nincs igazság a földön. A tizedes mintha védekezett volna — Viselkedjék tiszteségesen, akko majd lesz igazság... Aki kezet eme ellenünk, az így jár. — Nem emelt az kezet — kiabál siránkozva a gulyásné. A csendőr nem szólt. Szétnézet levette a kalapját, megsímogatta homlokát, rápillantott a magával baj lódó gulyásra, és az arca, a tekintet a kielégült szenvedélytől ragyogót A társa gúnyosan megvetőleg mondte — Nagyon lebetegedett a koma. A tizedes az asszony felé fordul a tekintetében kihívó kínálkozó ka cérság villogott, és valami mosolyfél is megrezdült a szája szélén: — Magának köszönheti, szépasz szony, hogy ilyen könnyen megúszt: Mert tudunk ám mi másképpen is, h muszáj... Ezért nem kell mindjái sírni... Az asszony már nem sírt, a könnye törülgette. A csendőr folytatta: — Nem a maga feje fáj tőle. — De az enyém. Az én szívem fá — Nono ... Elmúlik az. Aztán nei leszünk mi mindig haragban. A csendőr elsétált, par lépésnyire a gulyás mellett ment el, megállt, szétnézett a tájon, mintha valamin tűnődnék, majd visszafordult, és a gulyáshoz szólt, mert az asszony iránt való settenkedése kissé megpuhította: — No... szedje össze magát. Aztán máskor Jó lesz vigyázni! A gulyás nem szólt, még mindig az orrával, a véres ingével piszmogott, hogy ne kelljen senkire néznie, senkinek a tekintetét felfognia. Most nyomasztó csend volt, ez feszélyezte a csendőrt, zavartan keresgélt az eszével szavakat, még beszédre akarta bírni a fiatalasszonyt: — Hát... egyszóval, maguk itt nem tudnak a disznókról semmit. Senki nem szólt. — Nem láttak semmit... — Mert nekünk meg kell keríten a tolvajt. Cigányok ma nem jártai' erre az országúton? — Máma nem. A tizedes levette a kalapját, a zsebkendőjével megtörölte a homlokát é: az arcát, odalépett a lovakhoz, megveregette a magáénak a nyakát: — öreg, itassa meg ezeket a lovakat Egy-kettőre, mert indulunk. És megint sétált, nézelődött, közber folyton törülgette magát, és úgy sétált, hogy körös-körül megnézegeti a fiatalasszonyt, sunyin, kissé rejtegetve. Az asszony borzongva érezte és állta a tekintetét, mozdulatlar volt, a fogait összeszorította, de í szeme kigyúlt. Vegyesen, vadul hánytorogtak benne az érzések, valam büsszkeség, diadalnak érzése, de gyűlölet is, és tehetetlen harag. „Mej tudnám fojtani a két kezemmel.’ A gulyás oldalról inkább csak sejtette a csendőrt, semmint látta. Csak i szégyenen, a gyalázaton járt az esze ami vele megesett. Irtózatosan fe szengett benne a megbilincselt indu lat, bicskával szerette volna metéln ’ a „gazembernek“ a beleit, úgy érezte hogy ki tudná most mindnyájuk aló 1 rúgni az anyaföldet, le tudná 6zaki tani az eget. De majd ... majd ... Nem lehet csinálni semmit! A fiú, a Jóska ezalatt visszasomfordált. Először az istállóig jött, annak a háta mögül hallgatózott, a végéből a ház felé lesett. Mivel már csend volt, és semmi riasztót nem látott, egészen odasompolygott. Ott állt már köztük, kémlelte a gulyást és meredt szemmel, tátott szájjal bámulta a két csendőrt, az őrvezető rossz képét és a tizedes feszengő, csinoskodó mozdulatait. Minden gondolata és érzése egy határozatlan, nyüzsgő, tompa félelem volt. A tizedes is meglátta a gyereket, pózos kedélyesség öntötte el, és megkérdezte : — Szeretnél csendőr lenni, mi? — Nem — felelte a gyerek. — Látja, szépasszony, még a gyerek is haragszik ránk. Az asszony nem szólt. A csendőr folytatta: — Nehéz hivatal ám ez a mienk. Az asszony nem szólt. — Akárhányszor életveszedelemben vagyunk mi. Az asszony nem szólt. A csendőr halkan, szinte csak úgy, a levegőt fújva, fütyürészni kezdett egy más vidékről való nótát. És elővett egy kis feketetáblás jegyzőkönyvet, leült a gyalogszekérre, lapozott a könyvecskében, és szörnyen figyelő, iparkodó ábrázattal írni kezdett. — Mi a maga neve? — kérdezte erélyes hangon a gulyástól. — Ági Márton. Azalatt' az őrvezető jó darabon elsétált, tanakodva nézett dél felé, a messze legelésző marha felé, amikor visszajött, recsegő csúnya hangján megkérdezte: — Ide tartoznak azok a marhák? — Igenis, ide — válaszolt a béresné. — Ki legelteti azokat? — Á Bandi gyerek, a kisbojtár. — Hány esztendős az ? ... — Tizenkettő, gondolom. — Hat az nem xartoziK me, a tanyára ? — De ide tartozik. — Nahát! Azt nem mondták! Azzal elfordult, és megvetőleg köpött. Majd, hogy nem megint káromkodott. „Azt sem tudják, kik, mik, meg hányán vannak.“ A béres csak most tért vissza a kútról, eddig itatta a lovakat. A tizedes felállt, becsukta, zsebre tette a jegyzőkönyvet. — Mehetünk — mondta. Megnézték mind a ketten a lovaikat, körüljárták, igazgattak a szerszámon, nyergen és csaknem egyszerre, ütemesen, frissen nyeregbe ültek. A béres ostobán legyeskedett körülöttük, leste, hogy miben lehet még szolgálatukra. És kitört belőle a barátkozó vágy: — De gyönyörű 16 ez a pej! A tizedes nevetett: — Tetszik? Talán kéne, mi? — Igen szép paripa. Én is huszár voltam... — Ennek a szép asszonynak odaadnám. Kell-e magának? Az asszony összeráncolta a homlokát, de nem sikerült a mosolyát elnyomnia. A tizedes derült megelégedéssel, diadallal mondta: — No, Isten áldja meg ... De ... ha valamit megtudnának, vagy bármi gyanúsat tapasztalnának, azt jelentsék be a dunavecsei csendőr-őrsparancsnokságnál. Ezt tartsák kötelességüknek. Szalutált, az őrvezető nem, megindultak. A tanyaiak egy ideig mozdulatlanul, szótlanul álltak, bámultak utánuk. Csakhamar látták, hogy amint egymás mellett ügetnek, egymástól elfordulnak a lobogó kakastolldíszek, egymás felé a két arc, nagy elégedetten beszélgethetnek. Talán a gulyáson nevetnek, vagy azt mondogatják, milyen kemények lehetnek a fiatalaszszony combjai. Nézte mereven, gyűlölettel a gulyás is, aztán kitört belőle a tartogatott feneketlen káromkodás. Azt a megváltó atyaürlstenit nekik!“ — Hogy a tűz égesse meg őket. logy a föld nyelje el őket. Száradjon; 1 a keze, amelyikkel megütötte.” — lyeneket mondott váltakozva a két isszony Is, a fiatal mégis leginkább :sak azt a fekete „ragyásképűt" szida, aki bár rút volt, de nem volt rajyás. — Miért nem kaptál fel egy szecercét, azt miért nem vágtad bele! — vitézkedett az öreg béres. — Engem igyan meg nem mert volna ütni. De íem ám! A kis Jóska ellódult, és legújabb iátékával, nádszálakkal kezdett játszani. Rövid, vastag és erős nádszálat vett a jobb kezébe, amelybe, a végéaez közel kis lyuk volt faragva. Ebbe leillesztett egy a baljával tartott iosszú nádszálat, amelyet a röviddel, »rős lendülettel kiröpített. Nagy ivóén, magasan szállt a hosszú nádszál, is messze, túl az istállón esett le... Elhányt nádszálakat keresgélt, amikor nár valamennyit elröpítette, még egyet látott heverni a szontyolodott gulyás mellett. Elindult, hogy fölvegye, de megállt, meggondolta magát, eldobta a rövid nádat is. Nem merte fölvenni a szálat a gulyás mellől, maga sem tudta, hogy miért, mert azt érezte, hogy nem jó haragos, megvert körül settenkedni, hamar kaphat ő is a nyaka közé, mert az ember tovább szokta adni, amit Ö maga kapott, a gyengébbeknek. A tanyaiak szidták a csendőröket, még a szőlőcsőszt is, akinek a disznait keresik, még azt is a pokolba kívánták. A csendőrök másik úton, mint amerre jöttek, Apostag felé tartottak, már messze jártak, a tanyaiak közül már csak a fiatalasszony nézett utánuk. Most baktattak fölfelé egy kis dombnak, kis, lovas, imbolygó figurák voltak, alig látszottak, csak a dombtetőn élesedtek meg a vonalaik és sötét színük a világosszürke ég háttere előtt. A fiatalasszony figyelte, tudta, hogy a bal felől haladó a tizedes, a csinos szőke, a másik, a rút, az őrvezető. A béresné lecsendesült, abbahagyta már a szitkokat, azon hálálkodott, hogy mégsem a zab miatt jöttek. Még jó, hogy semmi baj sem történt. Mindig is mondta ö, hogy vigyázni kell, nem kell azt a zabot bántani. Az öreg béres ifjúi erőt érzett tagjaiban, egészen felfrissült, bizonygatta, hogy ő így, meg úgy, elbánna velük ... A gulyást nem tudták szólásra bírni, szomorú volt az, és igen restellte, hogy sírt is. Később fel is állt, és bement a „kis házba“ — ez volt a gulyásék szobája —, és benne dohánnyal és a pipájával foglalatoskodott, mintha azért ment volna be. Múlt az idő, másról is beszéltek, az asszonyok tettek-vettek, kevesebbet gondolták már mindnyájan a történtekre. A gulyás felesége egyszer be is ment az urához, nyájaskodni próbált, de az igen gorombán rámordulti Az asszony egykedvűen magára hagyta. Már szürkült, amikor a Hetényimajor felől, átvágva a földeket egy férfi közeledett. — Gyön a Ferkó — mondta a fiatalasszony, megismerte az imbolygó járásáról. A Jóska elindult elébe, eleinte szaladt, amíg csak bele nem fáradt, hogy ő mondhassa el elsőnek, ami délután történt. — Szegény, fáradt lehet — mondta az öregasszony, mert arra gondolt, hogy jó lenne pedig, ha elmenne még ma este „Egyházira“, egy kis húsért, meg borért. A Ferkó nevetve érkezett meg, örült, hogy nem volt itthon. Vigasztalta, félig komolyan, félig vigyorogva a gulyást: — Ne búsulj, majd legényükre akadnak még azok is! — Elfáradtál nagyon? — kérdezte az öregasszony türelmetlenül és aggódva, hátha nem akar elmenni azzal a „kis zabbal“. Mégis rá lehetett venni a legényt, bár egy darabig ellenkezett, hogyha aranyat adnak is azért a zabért, ő akkor sem megy el. De az, hogy különben aludttej lesz vacsorára, megtette a hatást. Szörnyen űtálta az aludttejet... Előszedték tehát a megfelelő, jól kitapasztalt, görbe szöget, felnyitották a padlásajtót, kotortak egy kis zabot, csak annyit, amennyit a Ferkó éppen elbirhatott egy foltos zsákban, mivel már sötétedni kezdett, útnak indították: másfél óra alatt megjárta az utat oda és vissza. A gulyás kijött a házból és elindult a bojtár felé, az éppen hajtotta már befelé a marhákat; a béres az istállóba ment, az öregasszony meg a fiatalasszony fúről-fáról kezdtek beszélgetni, a fiatalasszony a rossz papucsról, azt tudakozta, hogy mikor lesz a vecsei vásár, és arra gondolt, hogy akkor talán látja majd azt a szép, szőke csendőrt, igen nyalka legény, és gyönyörű képe van neki: biztosan látja majd, mert a vásáron fel-alá járkálnak a csendőrök és vigyáznak a rendre, meg hogy verekedés ne történjék.
