Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-06-06 / 46. szám
W I L L I A M SAROYAN A naiv férj egyik reggel libát vitt feleségének, és így szólt: Süsd meg számomra ezt a madarat; amikor este hazajövök, majd megeszem. A feleség megkopasztotta a madarat, megtisztogatta és megsütötte. Délután eljött a szeretője. Elmenetele előtt megkérdezte, milyen ennivalót vihetne a barátainak. Benézett a sütőbe, és meglátta a sült libát. — Az a férjemé — mondta a feleség. — A liba nekem kell — mondta a szerető. — Ha nem engeded, hogy magammal vigyem, soha többé nem foglak szeretni. A szerető elment a libával. Este a férj asztalhoz ült, és Így szólt: Hozd ide nekem a libát. — Micsoda libát? kérdezte a feleség. — A libát, amelyet ma reggel hoztam neked — mondta a férj. — Hozd ide nekem. — Nem tréfálsz? — kérdezte a feleség. — Nem hoztál te semmiféle libát. Talán álmodtad. — Hozd ide a libát — ordított a férj. A feleség sikoltozni kezdett és azt mondotta: Szegény férjemnek elment az esze. Szegény férjem megörült. Azt képzeli, hogy amit álmodott megtörtént. Jöttek a szomszédok, és a feleségnek hittek, a férj tehát nem szólt semmit, elfogyasztotta a kenyeret, sajtot, vizet, és éhen maradt. Másnap reggel a férj újabb libát hozott a feleségének, és így szólt: — Liba e2? — Igen — mondta a feleség. — Álmodom? — Nem. — Ez itt a liba feje? — Igen. — A szárnya? — Igen. — A tolla? — Igen. — Rendben van — mondta a férj, — süsd meg. Amint hazajövök ma este, megeszem. A feleség megsütötte a libát. A szerető eljött. — Ma megint liba van — mondta. — Érzem a szagát. — Nem viheted el — mondta a feleség. — A férjem rettenetes jelenetet csinált tegnap este, meg ma reggel is. Ez már több a soknál; szeretlek, de a libát nem adhatom neked. — Vagy szeretsz, vagy nem szeretsz — mondta a szerető. — Vagy elviszem a libát, vagy ... így hát elvitte a libát. — Hozd a libát — szólt a férj. — Szegény férjem — sikoltott fel a feleség. — Tisztára megbolondult, félrebeszél! Liba, liba, liba. Nincs itt semmiféle liba. Szegény, szegény férjem. Jöttek a szomszédok és ismét a feleségnek hittek. A férj éhén maradt. Másnap reggel újabb libát vásárolt a városban. Fogadott egy magas embert, aki fejére helyezett tálon vitte a libát. Hattagú zenekart fogadott, a zenészek kört formáltak a libát vivő magas férfi körül és így vonultak végig az utcákon a férj házáig, 6 pedig folyvást kiabált a szomszédoknak. Mire a házhoz ért már sok ember követte. Odafordult az emberekhez és így szólt: — Mohamedánok, szomszédaim, az •gósz világ, te magas ég, halak a tengerien, katonák és mindenki, fm lássátok: liba! És leemelte a tétről a madarat. — Liba — kiáltotta. Átnyújtotta a madarat a feleségének. — Most hát süsd meg az istenverte dögöt — mondta — és mikor este hazajövök, meg fogom enni. A feleség megtisztította a szárnyast, és megsütötte. Eljött a szerető. Gyengéd jelenet következett, könnyek, csókok, kergetőzés, dulakodás, még több könny, még több csók és a szerető libával távozott. A férj a városban régi barátjával találkozott, és azt mondta: Gyere haza velem ma este; az asszony libát süt. Viszünk néhány üveg rakkit és amúgy istenigazában kimulatjuk magunkat. A férj és barátja tehát elmentek a férj házába, és a férj így szólt: — Megsütötted a libát? — Igen — mondta a feleség. — Ott van a sütőben. — Derék — mondta a férj. — Tulajdonképpen nem is voltál te sosem rossz feleség. Mindenekelőtt, barátom és én lehajtunk egy-két pohárral: azután pedig megesszük a libát. A férj és barátja megivott vagy 8t pohár rakkit, és utána azt mondta a férj: — így ni, most már hozhatod a libát. Szólt a feleség: — Nincs itthon kenyér; menj át az unokabátyádékhoz kenyérért, kenyér nélkül a liba mit sem ér. — Rendben van — mondta a férj. Elhagyta a házat. A feleség Így szólt a férj barátjához; — A férjem őrült. Nincs is liba. Csak azért hozott ide téged, hogy megöljön ezzel az óriási szeletelő késsel, meg ezzel a villával. Jobb lesz, ha elmégy. A férfi elment. A férj hazajött és kérdezősködött a barátja után, meg a liba után. — A barátod megszökött a libával — mondta a feleség. — Szép kis barát az ilyen, mondhatom! Én meg agyondolgozom magam egész nap, csakhogy rendes vacsorát tehessek elébed! A férj felkapta a szeletelő kést és villát, és futásnak eredt az utca hoszszában. Végül is a távolban megpillantotta rohanó barátját és odakiáltott neki; — Csak egy combot, barátom, egyéb nem kell. — Istenem — mondta a másik —, csakugyan örült. A barát gyorsabban futott, mint valaha. De férj nem tudott már tovább futni. Kimerültén ért haza a feleségéhez. Ojra csak kenyeret és sajtot evett. Szerény vacsorája után Ismét inni kezdett. Ahogy ivott, az Igazság apránként megvilágosodott előtte, mert az alkohol fényt derít mindenre. Mire pedig teljesen berúgott, tudott már mindent. Felállt és egy hatalmas pofonnal nyugodtan keresztülpenderftette a feleségét a szobán. — Megmondhattad volna, hogy a szeretődnek minden nap kell egy liba — szólt. — Holnap majd kettőt hozok. Néhanapján én is meg szoktam éhezni, tudod. Fordította: Udvarhelyi Hanna KBTSTTNA KLECZKOWSKA: Ezüsi repülőgép — Mit is mondok majd nekik? — gondolta lejövet a lépcsőkön. — Mit is mondok? ... Az igazat megvallva nem volt mit mondania. Ha becsületesen őszinte lehetne velük szemben, bizonyára megnyugtató dolgokról értesülnének. Persze, hogy őszintén beszéljen velük, az szóba se jöhet. Ilyen jurcsán kell a legközelebb álló emberek viszonyának alakulnia. Valami egészen sajátos, kijátszott etika alapelvein. Etika? — inkább a viselkedés általánosan elismert szabálya, természetesen a látszólagos viselkedésé, amelyben senki sem hisz. Ám senkinek sincs bátorsága jelrúgni ezeket a hivatalos szabályokat. Ezért mindnyájan hazudni vagyunk kénytelenek, holott semmi kedvünk. — Mit is mondjak tehát? Vajon mit? — töprengett Mennyit érne ha megmondhatnám az igazat. Könnyebb lenne pedig — fontolgatta — megszabadulnék ettől az ellenszenves hangulattól is. Sokkal rosszabb lesz, ha hazudok majd. Milyen szép is lenne ha hazaérve megszorongathatnám az anyámat s ezt mondhatnám: — Tudod miért jövök ilyen későn? Vagy inkább korán? Férfivel aludtam ... Először az életemben — mondanám s aztán elnyújtóznék a díványon. — örült ötlet — kiáltana az anyám, ha úgy olyan lenne amilyennek én képzelem. — Igazad van — válaszolnék akkor, nem volt semmi értelme az egésznek. Nyugodt lehetsz, többet nem teszem. De most adj egy bögre tejet és ne kérdezősködj tovább. A szálló kopott szélű puha szőnyeggel bevont lépcsőin lépkedett lefelé. Lassan, egészen lassan, szinte lopakodva, mintha az ébredező nap figyelmét nem akarná felkelteni, amely már úgyis itt van s közeledtét nem képes megakadályozni. így van ez mindig az éjszaka és a nappal határán, amikor még ugyan sötét van, de már érezni a hajnal illatát és dereng az ablakok mögött, a látóhatár és az ég valahol messze pirkad, ám itt lenn a sötétben világítanak a lámpák; ilyenkor szívesen hitetjük el magunkkal: ez még az éjszaka. Pont ilyen korán reggel, vagy késő éjszaka — kinek hogyan tetszik — lépkedett lefelé a szálló lépcsőin, s ijedten rezzent össze már a puszta gondolatra is, hogy hiszen már reggel van. — Egy órával ezelőtt még egészen más lett volna — ötlött fel benne —, amikor még minden kétséget kizárva sötét volt az utcán is, a lakásban is, a lépcsöházban is. Talán nem ébredtek volna jel. Nem derülne ki mikor mentem haza. így viszont valahogyan minden nyilvánossá vált. Visszataszító undort érzett, ha az anyja kérdéseire gondolt, — Mit mondok neki — jurakodott elő újból az iménti kérdés. — Mit is mondok? Apa az nem olyan borzasztó. Ilyenkor bezárkózva a fürdőszobába megfeledkezik a világról, teljesen a pacsálásnak, szökcselésnek adva át magát, érdekeltté téve ebben egész lényét, a szó legszorosabb érteimében elmélyedve a kád vizébe. Tényleg, apa mennyire szeret mosakodni — villant át az agyán. — Amikor kiugrik a vízből azonnal jésülködni kezd. A korához képest még valóban dús a haja. A mosdó fölé hajolva keféli a fejét. A kefe szisszen, pattog, susztog s ezüstösszürke hajszálai a fehér mosdó szélére hullanak. Ah, apa az nem olyan borzasztó — gondolta. — Függetlenül attól, hogy alkalmazásban van, finomabb. Anya elhalmoz kérdésekkel. S a legrosszabb, amikor a bibliával hozakodik elő, ühitatosan, szenteskedve. — Mit is mondok neki — habozott. - Mit...? Érezte, hogy félelem vesz rajta erőt. Méghozzá a legrosszabb fajta félelem, hitvány, szégyenletes, hasonló a megaláztatáshoz. Ez ellen a félelem ellen nincs orvosság — érezte, ez egy egészen új, ismeretlen félelem. A szálló lépcsői szinte végtelenségig húzódtak. A lépcsőház falán poros fonott virágtartók függtek s a virágokról mintha teljesen megfeledkeztek volna, olyan silánynak, szürkének tetszettek ezen a korai reggelen. Az egyik emeleten a takarítónővel találkozott. Porszívóval dolgozott, a léptek zajára fel se nézett. Mégis úgy tűnt mintha száz szemmel figyelt volna rá. — A férjem még alszik — szőtt a takarítónőnek csendesen, magabiztosságot, fesztelneséget színlelve —, ha felébred majd leadja a portán a kulcsot. A takarítónő ironikus érdeklődéssel tekintett rá. — Miért is szóltam hozzá? — boszszankodott. — Szörnyű hülyén nézett ki az egész. Vagy azt hitted, hogy e pár szóval változtatsz a helyzeteden, amely a takarítónő számára természetes, hiszen megszokta már az ilyen jeleneteket? ' — Mégis csak ócska szálló ez? — viaskodott magában. — Visszataszító. Ezt a célt szolgálja csak, sőt bizonyára rosszabbat is. — Talán éppen ezért szívódott belém ez az undorító közömbösség, mert itt, ebben a piszkos, közönséges környezetben történt. Az első emeleten leült egy karosszékbe, mellette kerek ládában pálma meredezett. Cigarettát kotort elő. Nem volt ereje tovább menni. — Ha most úgy egyenesen belegázolhatnék a tengerbe — ábrándozott — a halványkék, gyöngyöző tengerbe, mint amilyen egy üde, tiszta reggel s elmerülhetnék, talán mindent lemosna rólam, ezt a hangulatot is. — Viszont nemcsak a hangulatról van szó - válaszolt önmagának — hanem erről az átkozott idegenségröl ami teljesen átfont, s az, hogy ez nem a te lábad, nem a te kezed, hanem valaki másé és nem a te fáradságod, a fejedben nem a te bódulatod (mint amikor többet ittál a kelleténél). Tehát erről az idegen érzésről van szó, amelyet magadban és magadon hordozol s ezt nem lehet lemosni a legcsodálatosabb tengerben sem. — És ha mindarra, ami az éjjel történt valaki mással, valahol máshol kerül sor? Például egy szép olasz fiúval, olyannal mint amilyet a filmen láttam, s nem itt ebben a szállóban, hanem egy varázslatosom fehér tengerparti penzióban, ahol senki semmit se kérdezne s reggel tálcán hoznák fel a két csésze gőzölgő kávét? — Nem, talán nem lenne más. Ne is képzeld, hogy másutt más lenne. Ezelőtt is mindig többet képzeltél, azt hitted az egész olyan mintha egy szép fehér repülőgépbe ülnél s elszállnál a térbe. Ahol nincs se föld, se ég, csupán valami olyasmi van amit szóban nem is lehet kifejezni, amit csak át lehet élni, hogy tudjuk: ez létezik. Mindig így gondoltad és üyennek képzelted könyveket olvasva, anyád titokzatos hallgatása láttán, barátnőid pirulásakor. S ez végképp nem ilyen. Ugyanolyan mint minden más dolog: reális és egyszerű, van kezdete és vége s ami a legfontosabb, tapasztalat kell hozzá, hogy az ember megkedvelje. A várakozás ellenére ez az élmény könnyen a szavak és a fogalmak elérhető kategóriáiba illeszthető. Ez egyáltalán nem egy fehér, ezüst repülőgép, hanem közönséges alkonyat a pázsiton. Tcdán kicsit különösebb mint máskor. De semmi több. „Először mindig olyan furcsa, olyan egészen furcsa" — emlékezett vissza az 5 szavaira. ,Jlzt is meg kell tanulni." Még sok minden eszébe futott amit ő mondott, de igyekezett gyorsan elfelejteni. A legkellemetlenebb az a tudat volt, hogy mindez egy hétköznapi beszélgetés lehetőségei között is elfér. Ogy lehet róla beszélni mint a moziról, a vizsgákról vagy éppen a ruhapróbáról. — Ki tudja, bizonyára más lenne at egész — gondolta — ha olyan emberrel teszem meg, akit szeretek. Felemelkedett a karosszékből, eloltotta a cigarettát a csikket belenyomta a pálma földjébe. „Olyan emberrel akit szeretnél?!" — Talán nem voltál meggyőződve róla, hogy szereted öt, éppen azt a férfit akivel megtetted? Nem voltál erről meggyőződve már egy hónapja? Akkor amikor elkésve érkeztél a kávéházba, azt hitted már elment, s amikor vártad tenyerének érintését mint a megváltást, vagy amikor a postást lested megkapod-e már azt a pár várva-várt sort? Vajon miért végződött ez egyszeriben így? — Nem tudom — válaszolt magánalc fáradtan —, nem tudom. Meglökte a forgó ajtót és kilépett az utcára. Éppen a lámpákat oltogattdk. A hűvös őszi reggel befurakodott köpenye alá. Feltűrte a gallérját, hogy ne fázzon s ne legyen annyira feltűnő. Azt hitte mindenki, akivel csak találkozik sajnálkozással néz rá. Azok, akik hétre munkába igyekeztek, vagy az éjjeli műszakról főttek. „Vajon akad-e azok között akikkel találkozom olyan, aki szintén ennyire egyedül, ilyen bután érzi magát? Biztosan nem. Mindegyikük normális ügyeit intézi egy normális éjszaka után." így okoskodott, irigyelve mindazokat, akik aktatáskával a hónuk alatt, vagy szatyorral haladtak el mellette. A péküzletek már kinyitottak. Valahol nagy robajjal húzták le a rolót. A cégtáblák szövegeit olvasta, bár jót ismerte mindegyiket, hiszen valamennyi utcán hasonlók vannak. Ö újból olvasta őket, mert nem értette mit is jelentenek s így gondolatai elől is menekülhetett. — Mit mondok nekik? — jutott újból az eszébe! — Mit mondok? Megmondom mit hagytam ott, a szállóban. Nem azt mondom el, amivel kezdődött, ami hamar véget ért és amiről nem lehet sokat beszélni. De elmondom, hogy ő, rögtön ctzután cigarettára gyújtott és átment a másik ágyba. Gyorsan, mohón szívta a cigarettát, a sötétben úgy láttam mintha kicsi, sárga lámpás világított volna a levegőben, csodálatos cikk-cakkokat rajzolva, engedelmeskedve kezének, amellyel beszéd közben gesztikulált. Aztán rágyújtott még egyre, de azt csak félig szívta el s a hamutartóba nyomta. Én ekkor egy pillanatig azt hittem, hogy felkel, odajön hozzám, megcsókol és megsímogatja a hajamat. És megmondom nekik, hogy rögtön azután elaludt s az egész szobát betöltötte nyugodt, gondtalan alvása. ÉS azt is, hogy egész idő alatt vártam, talán felkel, hozóm jön s szól valamit, akármit, vagy csak mellém fekszik és átölel, hiszen hideg volt. — S azt is elmondom nekik — gondolta hogy aztán egy idő után felkeltem, csendesen felöltöztem és kijöttem a szobából. Az ajtóból még visszafordultam s a félhomályban láttam a párnába fúródó fejének körvonalait. És aztán, amikor a kaput nyitotta, amely most olyan nehéznek tűnt —' vajon most már mindig ilyen nehezen nyílik majd? — látta önmagát a lakás ajtajában áll, olyan hallgatásban, hogy talán nincsen a világon akkora butaság, amit most ki lehetne mondani, sem olyan mese, amely ezt a hallgatást, ezt a tömény csendet képes lenne megtörtni s aztán észrevette anyja izgalomtól merev arcát, sebhelyes, durva ujjait, amint a répát szeleten. (fordította: P. L)’ Itt állok se arauykui küszöbén Próbálgatom, hogy milyen terhelést milyen kilengést tűr el a híd-rend komiszkodom, majd belepusztulok — de higyjétek el, nem vagyok öreg még, az ifjúnak még megkegyelmezhettek, mert ezen áll vagy bukik a jövő; hogy mennyi emberséget szabadít fel gyönyörű rendünk, amelynek nevében ítélkezzetek majd magatok felől is, ti jobbéletű jobbansikeriiltek! Itt állok az aranykor küszöbén, egy bakalépéssel mögöttem hagyva egyéni bajaim nyügét-bogát, botlásaimat s nálunk súlyosabb bűneimet is, melyeknek sora egy pillanat fényét meg nem szakítja — és a dolgoknak azt a halmazát, amely most már mindegyre csökkenőbb lesz, (s nevét jól tudjátok ti: köz-szemét!) változatlanul már nem gazdagítja! Előreléptem hát, mint egykoron tiszta arccal a sugárzó aranyba; mely felbukott a szántások felett, s meleg-nélküli tiszta fényt adott. Most nem emelem szerszámaimat, a fényes fejsze messzire repült azóta, — de a wurlitzer ricsaj sem tébolylt, se pfirductestú csaj, csupán karom nyújtom a végtelen mélységbe a bárányok fölé, Frans Masereel rajza ahol a tér, mint lenn Is — csupa csend, a félgömbölyü, mert azt a mértani síkot, amelyet a létkor lezár köröttem itt — ellensúlyozni kell!