Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-05-30 / 44. szám

• A szovjet diplomácia továbbra is kezében tartja a kezdeményezést • Veszélyes irányzat Bonnban • Tombol az amerikai jobboldal — növekednek Johnson esélyei?

4 Napjaink diplomáciai esemé* • nyeinek egyik fő jellegzetessége, hogy számos ország közt magas szintű tárgyalások folynak. Hruscsov, szovjet miniszterelnök, hétfőn fejezte be több mint kéthetes egyiptomi látogatását, s Moszkva máris az NDK legmagasabb párt- és kormányképviselőit fogadja. Walter Ulbricht elvtárs ugyanis pénteken hivatalos látogatásra Moszkvába érkezett, hogy tárgyalásokat folytasson a szovjet kormány képviselőivel. A szovjet fővárosban ugyanakkor közzétették Hruscsov elvtárs közelgő skandináviai látogatásának időpontját. A szovjet miniszterelnök június közepén érkezik Dániába, majd Norvégiába és Svédországba látogat Japánból is visszatért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldöttsége, amelyet Anasztáz Mikojan vezetett. A közös szovjet—japán közlemény megállapítja, hogy a felek kicserélték nézeteiket a két országot érintő gazdasági és politikai kapcsolatok terén, valamint a nemzetközi helyzetet érintő általános kérdésekről. A japán fél azonban területi követelésekkel lépett fel a Szovjetunióval szemben, s ez továbbra is akadályozza a szovjet— japán békeszerződés megkötését. Az államközi tárgyalások közt szükséges még megemlítenünk Szalal jemeni elnök magyarországi látogatását. A kiváló jemeni államférfi és forradalmár — mint ismeretes — már járt hazánkban is. Legutóbb az asszuáni gát első szakaszának befejezése alkalmából rendezett nagyszabású ünnepségen találkozott Hruscsov elvtárssal, Nasszer egyiptomi és Ben Bella algériai elnökkel, akikkel gyümölcsöző eszmecserét folytatott. Budapestre a Román Népköztársaságban tett néhány napos látogatása után érkezett.

Visszatérve Hruscsov elvtárs látogatásának főbb mozzanataira az Eoyesült Arab Köztársaságban, a világsajtó egyöntetű megállapítása szerint az 1952-es júliusi forradalom óta egyiptomi földön még senkit sem fogadtak olyan ujjongó lelkesedéssel, mint a szovjet kormányfőt. A látogatás után kiadott szovjet—arab közlemény is rámutat, hogy ez a látogatás az őszinte és önzetlen barátság jegyében zajlott le. Mindkét fél kifejezte azt az óhaját, hogy minden területen szoros együttműködéssel fejlesszék kapcsolataikat. A közlemény egyik jelentős megállapítása, hogy a legfontosabb nemzetközi kérdésekben a felek nézetei azonosak.

A közlemény részletesen Ismerteti annak a segítségnek és támogatásnak a jelentőségét, amelyet a Szovjetunió nyújtott Egyiptomnak, különösen pedig az asszuáni gát építésénél. Hruscsov elvtárs a moszkvai rádióban és

televízióban szerdán délután számolt be egyiptomi útjáról. Többek között hangoztatta, hogy amikor a Szovjetunió segítséget nyújt a fejlődő országoknak és gazdasági erejének egy részét rendelkezésükre bocsátja, bizonyos időre korlátoznia kell saját lehetőségeit. A Szovjetunió azáltal, hogy önzetlen baráti alapon az egyiptomi nép segítségére sietett, ismét tovább szilárdította az imperialistaellenes világmozgalmat.

2 Sajnos, úgylátszik azoknak lett • igaza, akik Erhard színrelépésével sem hitték, hogy a bonni kormány politikai vonalvezetésében lényeges változás következik be az előző merev adenaueri felfogástól. Napjainkban éppen Bonn irányából újabb viharfelhők lepték el a nemzetközi helyzet tisztuló égboltját.

Tehát amikor a szovjet diplomácia különböző okmányaiban Kairótól Tokióig a német kérdés békés rendezésének szükségessége domborodik ki, a hivatalos nyugat-német felfogás nem tud, vagy nem akar megszabadulni az adenaueri politika gyászos örökségétől. Bár lapunknak ezen az oldalán külön cikkben ismertetett Seebohm-beszéd világszerte nagy felháborodást váltott ki, az Erhardkormány eddig nem tett semmiféle intézkedést a revansista hangokat hirdető miniszter eltávolítására. Ezért még egyes nyugat-német lapok is gyengeséggel vádolják Erhard kancellárt.

Meggyőződésünk, hogy Seebohm nyugat-német közlekedésügyi miniszter revansista követeléseinek a népek békearata mutatja fel a „Megállj”-t jelentő piros jelzést.

3 Miután a NATO hágai ülése be• fejeztével elmúlt az első politikai megrázkódtatás Nyugaton, a vezető kapitalista nagyhatalmak diplomáciai életében ismét a választások előtti kegyetlen párharc jelei törtek élre. Jellemző, hogy a konzervatív angol kormány még olyan szomorú esetben is politikai tőkét akar magának kovácsolni, mint Nehru indiai miniszterelnök halála. Hivatalos londoni körökben most azt hangoztatják, hogy a nyugati nagyhatalmak között Angliának volt a legnagyobb befolyása Indiában.

Ettől függetlenül de Gaulle aránylag sikerrel folytatja előrenyomulásait és különösen az amerikaiak rovására foglal el jelentős állomásokat a nyugati befolyás megerősítéséért folyó harc csatamezején Ázsiában. Ismételten felmerül a kérdés, hogy meddig vezetik a francia elnököt a realitások és hol ütközik ez össze világhatalmi törekvéseinek veszélyes gócpontjaival.

Ezzel szembe Washington változatlanul gondterhes napjait éli Délkelet- Ázsióban. Bebizonyosodott, hogy John-Elhunyt Nehru miniszterelnök

Dzsavaharlal Nehru, indiai miniszterelnök szerdán helyi idő szerint 14 órakor meghalt. A kora reggeli órákban elvesztette eszméletét és az orvosoknak a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem sikerült megmenteni India legjelentősebb államférfiét.

Dzsavaharlal Nehrut először januárban a Kongresszuspárt bhuvanesvari kongresszusán érte szívszélhüdés. Az akkori orvosi jelentés szerint Nehrunak magas vérnyomása volt és legyengült. Az orvosok azt tanácsolták, pihenjen hat hétig, majd jelentősen korlátozza tevékenységét. Az indiai miniszterelnök rendszerint 14—18 órát dolgozott naponta.

Nehru egészségi állapota gyorsan rendbe jött, és a miniszterelnök újból elfoglalta hivatalát. Halálának napjáig aktívan dolgozott.

* * *

Dzsavaharlal Nehru, India miniszterelnöke, az indiai nemzeti felszabadítási mozgalom vezetője 1889. november 14-én született Ilahabadeban. Apja ismert ügyvéd és a Kongreszszuspárt egyik vezetője volt. Tizenöt

éves korától Cambridgeben tanult. 1910-ben befejezte természettudományi tanulmányait és két évig jogot hallgatott. 1912-ben visszatért hazájába.

Nehru politikai tevékenysége szorosan összefügg a Kongresszuspárttal, melynek 1912 óta tagja volt. A párt 1916-os lakhnaui kongresszusán ismerkedett meg Gandhival. Nehru Gandhi harcostársa, majd fokozatosan a párt és nemzeti felszabadító mozgalom vezetője lett. Az angol gyarmati hivatalok a nemzeti felszabadító mozgalomban-való részvételéért többször bebörtönözték Nehfut. Együttvéve tíz évet töltött fogházban.

A Kongresszuspárt elnökévé először 1929-ben választották meg és azóta tölti be azt a funkciót.

Gandhi halála után Nehru lett a párt vezetője.

1947 óta, azaz India függetlenségének kikiáltása óta Nehru töltötte be a miniszterelnöki és külügyminiszteri tisztséget. Ő állt az Atomenergia Bizottság és a Tudományos és Ipari Kutató Tanács élén.

Bonnban újabb Münchenről álmodoznak

Egy bonni miniszter — nem az illetékes, de a legőszintébb — megint csak színt vallott. Seebohm szudéta vezér újból azt követeli, hogy Nyugat-Németország határigényeit a világ ne csak 1937-es alapon, tehát az NDK és Nyugat-Lengyelország bekebelezésével ismerje el, hanem a hitleri hódítás, az 1938-as müncheni paktum alapján. A követelés első számú címzettjei, az NSZK mai szövetségesei — akiknek politikai lelkiismeretéről Csehszlovákia egykori kiárusítását a történelem sohasem takarítja le — úgy szisszentek fel, mint az adós, akinek orra előtt a hitelező meglobogtatja a lejárt váltót. „Seebohm mondjon le!“ — követeli például a Washington Post.

Az illetékes bonni miniszterek a kancellár és Schröder külügyminiszter, erre most úgy tesznek, mint aki sajnálja, hogy az elefántot beengedte a porcelánüzletbe. Szóvivőjükkel elmondatják, hogy bár a bonni kormány nem kíván állást foglalni, vajon a müncheni egyezmény jogérvényesnek tekintendő-e vagy sem, a hivatalos külpolitikai követelés az 1937-es határok visszaállítása. Erhard tehát még szerénynek és szolidnak tünteti fel önmagát. Lám, ő realista és tudja, mit lehet, mit nem De hadd lássák csak Washingtonban és Londonban, hogy vannak olyanok is, akik még nagyobb árat akarnak szabni a hűségért, a szövetségért. Mert nehéz nem arra gondolni, hogy itt árszabásról, sőt zsarolásról van szó.

A világ néhány éve elindult a hidegháborúból kivezető úton. A Szovjetunió és a szocialista országok békés együttélési politikája, az erőviszonyok megváltozásával párhuzamosan, kikényszerítette a vezető imperialista hatalmak visszavonulását néhány politkai lövész^rokból. A Nyugat vezető nukleáris hatalmát sikerült a leszerelésről folyó tárgyalások asztalához kényszeríteni. A részleges atomcsendegye-zménnyel, a világűr atommentesítésével, a hasadóanyag-gyártás csökkentésével, s a katonai költségvetések némi mérséklésével megszülettek az első még szerény, de jó irányba vivő eredmények. Az Atlantióceántól a Csendes-óceánig egyremásra kénytelenek tudomásul venni az imperialista kormányok, hogy a status quo megváltoztatására tett kísérletek kudarcot vallanak.

Az amerikai agresszió erejét is az rombolja belülről, hogy hovatovább mind kevesebben hisznek a dél-vietnami vagy a laoszi háború bármiféle — számukra kedvező — eredményében.

Tehát, ha még oly lassan is, utat törnek maguknák a realitások, s ebből a folyamatból állandóan és következetesen csak egyetlen problémakör marad ki, és ez a német kérdés.

Éppen tizenöt esztendeje, hogy a potsdami szerződést felborítva, a nyugati hatalmak kettészakították Németországot, életre hívták a nyugatnémet államot, s hozzáláttak berendezéséhez. Ugyanazzal a szándékkal, amellyel hatalomra segítették Hitlert, amellyel 1938-ban kiszolgáltatták a Csehszlovák Köztársaságot, s megengedték Németországnak a második világháborút. Ez a szándék az agreszszív antikommunizmus. Adenauerek és

a Seebohmok akkor így számítottak: vállaljuk a rohamcsapat szerepét, felfegyverkezünk és készenlétben leszünk, lemondunk a német nép legalapvetőbb nemzeti követeléséről, az egységes demokratikus és békeszerető Németországról. Cserébe ezért a mindenre elszánt szerepért viszont azt kívánjuk, hogy Amerika a háború vagy béke kérdését rendelje alá a német revansizmusnak. Ennek a politikának a látható megjelenési formája az 1937-es határok követelése.

A világ közben az interkontinentális rakéták és a százezer megatonnák korába jutott. Nyugat-Németország az Egyesült Államoknak már régen nem afféle elszánt csatlósa, hanem egy olyan gazdasági hatalom, amely feltételeket képes szabni és szab is Washingtonnak. Csak a vállalt szerep, a kommunista-ellenes rohamcsapat státusa változatlan. És Bonn most már — ebből a pozícióból — zsarol. Straussnak, az ultrák vezérének lapja, két nappal ezelőtt a bonni viszonyok között körültekintőnek nevezhető Schrődert támadva így fogalmazott: ,,A kormánynak és főleg a külügyminiszternek az a feladata, hogy szüntelenül figyelmeztesse az Egyesült Államokat — még ha ezért békebontőnak nevezik is —, hogy minden enyhülési kísérlet középpontjába a német kérdés rendezését kell állítani.“ Jól értsük meg: minden enyhülési kísérletről van szó, az egész világ békéjéről, aminek Bonnban kimért ára az NDK léte, Lengyelország nyugati területei, Seebohm értelmezésében pedig Csehszlovákia is.

Seebohm mondjon le! Washingtonból ez nem követelés csak felsziszszenés! Mindenki dühös, ha zsarolják, s főként, ha van is mivel zsarolni.

Egy-egy ilyen felkiáltás csak azt jelzi, hogy akad ember már az óceánon túl, aki pontosabban kezd látni, hogy a tizenöt éve kötött német üzlet nagyon elromlott. Hogy a képlet hovatovább így fest: Bonntől függ, hogy Washington mit tehet vagy nem tehet.

Más szempontból nem, de ebből a szempontból, sajnos, eléggé mindegy, hogy Seebohm lemond-e vagy marad. A nyugati világnak azt kell felismernie. hogy 1937 és 1938 között a ma megvalósítandó tartós béke szempontjából nincs minőségi különbség. Seebohm csak őszintébb, mint Erhard, de mindketten ugyanarról beszélnek. A háborúról — békefrázisok köretében.

Washingtonnak nemcsak azt kellene követelnie, hogy Seebohm távozzék, hanem azt kellene elhatároznia, hogy a német kérdést végre alárendeli a háború vagy béke kérdésének. Ha ez bekövetkeznék, akkor azonnal kiderülne, hogy a német kérdés korántsem „a kérdések kérdése“, hanem csak egy probléma a sok közül, és a kelet-nyugati párbeszédbe is mindjárt beilleszthető lenne.

Ha viszont erre a következtetésre nem jutnak el Washingtonban, akkor a revansista zsarolók szüntelenül „figyelmeztethetik“ Amerikát, minden enyhülési kísérletet megtorpedózhatnak, vagy lefékezhetnek, ők diktálhatják, mit tegyen a Nyugat, ők szabhatják meg a feltételeket a nyugati tömb egész nemzetközi politikájában. Egy ilyen helyzettel is mintha lett volna már dolgunk, s éppen 1938-ban, Münchenben. Bonnban talán erre akarnak emlékeztetni, amikor nyitva hagyják a kérdést, érvényesnek tekintik-e a hírhedt paktumot avagy sem? H. J.

Dzsavaharlal Nehru a béke megszilárdítására kifejtett igyekezetével megnyerte a világ közvéleményének tiszteletét. „Országunk nagyra értékeli India, az indiai kormány, és elsősorban Nehru miniszterelnök szerepét a békeharcban“ — jelentette ki Nyikita Hruscsov 1960-ban indiai látogatásakor.

Dzsavaharlal Nehru többször járt a Szovjetunióban. 1938-ban és 1955-ben Csehszlovákiába is ellátogatott. Nehru jelentősen hozzájárult India és a szocialista országok barátságának megszilárdításához.

Nehru számos művében foglalkozott a nemzetközi politika és a nemzeti felszabadító mozgalom kérdéseivel. A Szovjetunióban tett első látogatása után Szovjet-Oroszország címmel adott ki könyvet. Műveit: önéletrajzát és India felfedezését számos nyelvre lefordították.

„Demokrácia" az Amerikai Egyesült Államokban, avagy így bánik az ame-ikai rendőrség a négerekkel. A fiatal lány semmiféle bűntettet nem követett el, csupán szüleivel együtt részt vett egy tüntetésen, amelyen követelték az iskolák berendezésének megjavítását. ^

son külpolitikai tájékozottságában, helyesebben mondva tevékenységében sok a sebezhető rész. Túl sokan irányítják mostanában a Fehér Ház külpolitikáját, s Johnson sok esetben már csak az utolsó pillanatban avatkozik be. Erre példaképül a panamai válságot hozhatjuk fel. Nos, az elnököt annál inkább lekötik a belpolitikai kérdések. A tapasztalt, nagy rutinnal rendelkező politikus jóformán minden szenátort ismer, tudja, mikor, milyen lépéseket kell tennie a képviselők megnyerésére. A Kennedyörökség állandó hirdetése mellett érdekes módon korrigálja azokat a tévedéseket is, amelyeket szerinte Kennedy elnök elkövetett. Például a farmerek elleni szankciók végrehajtásában most engedményeket tesz. Ez az intézkedés pedig annál is inkább jelentős, mert a farmereknek jelentős befolyásuk van a közvélemény formálására.

Tehát amíg Goldwater atomfegyverek bevetését követeli Dél-Vietnamban, amellyel természetesen magára haragítja még az amerikai közvélemény haladó részét is, Johnson meglepően könnyen evezget a választási hadjárat magasra szökött hullámai között. Egyelőre alig akad komolyabb ellenfele, aki nagyobb eséllyel indulna a választásokba. (tg)

Választójog ?

Mississipi államban, a Madison járásbeli Kenton városban, 310 néger lakos egész napon át a választási iroda előtt állt. De az épületbe mindössze hét egyént engedtek be. A választási iroda előtt várakozó négerek tömege körül állig felfegyverzett rendőrök cirkáltak. A civilruhás rendőrök mindazokat lefényképezték, akik a választási jegyzékbe felíratták magukat. Amikor a választási jegyzékre feliratkozó beírta a nevét a választási jegyzékbe, egy bizonyos bizottság elé került. De a kálvária még ekkor sem ért véget. Okmányokkal kellett bebizonyítania, hogy befizette a választási adóját, alkotmányismeretből letette a vizsgát, ami a négerek számára mindig szigorúbb, mint a fehérek számára.

19Ö4. május ou.