Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)
1964-04-29 / 35. szám
Az apró zárt autó belsejében — amely olyan volt, mint azok, amelyeken a mészárosok szállítják a húst — vad gomolyba préselődtek a sápadt, izgatott, izzadó férfiak, a hisztérikusan reszkető nők, öregek, fiatalok, mindenki, akit kiöklendezett az egyik börtön, hogy elnyelhesse a másik. Amikor először tárult ki az autó ajtaja, bemásztam és elhelyezkedni próbáltam. Az autó belsejében még volt hely, de aztán újabb és újabb lihegő, görnyedt alakok bukdácsoltak be. Kint üvöltöttek az SS-legények. Az embergomoly összefolyt, összekapaszkodott, egymásra nyomódott, lihegett, sziszegett. A levegő gyorsan fogyott. A pléhfalakból hőség áradt. A torzuló arcokon különös, sűrű verejték gyöngyözött... „Hová?... hová?...“ — szállott a hangtalan kérdés. — Félsz? — a hang tisztán, halkan hullott felém. Végigpillantottam az írtózattól elformátlanodott arcok mozaikján, amelyeken vastag, halvány rácsként hevert a kicsiny ablak redőnyének árnyéka. Egyszerű, idős asszony fordult felém. Szemében nem volt félelem. Őszülő haja verejtéktől csapzottan hullott a homlokába. — Knur mama... — Talán hangosan is kimondtam, de az öregasszony arcán semmi sem változott. Az ajka szélén feszülő ráncokban fölény és nyugalom rejtőzött. A homlokán verejték gyöngyözött. , Az autó lassított, megállóit. Inkább sejtettem, mint hallottam, hogy odakint nyílik valami óriási vaskapu. Aztán úgy gurul tovább, mint egy konzerves doboz, ha hetyke suhanc rúg az oldalába. Amikor újra megtorpant, kívülről tompa, rekedt kiáltások hallatszottak, mint a szelindekugatás. Bent a rémülettől megbénult embergomolyag verejtékesen, lihegve préselődött össze... Az autó ajtaja fölpattant. A szelindekugatás vad üvöltéssé torzult... Fény, levegő, szitkok csaptak be... Előrelendültem, megtántorodtam. Lebotorkáltam az autóról és ziháló tüdővel kapkodtam levegő után. Utánam tovább bukdácsoltak a többiek. A friss, kék égen hoszszúkás, fehér fellegek úsztak. A foglyok káprázó szeme előtt vörös téglarakások sorakoztak. A terem, amelyikbe mi kerültünk, tágas volt. Falánál deszkaasztalok állottak. A rácsos ablakok piszkos üvegén át napfény áradt. A cellák után ez a hosszú terem szilaj örömet keltett bennünk. — Te, Sándor, ez a terem harminc lépés, valóságos álom — fordultam egy kék szemű, kopaszodó fiatalember felé. De nemsokára éles csípést éreztem a lábamon... A lábamon apró, fekete pontok nyüzsögtek. — Bolhák... — mondtam. Mozdulataim meggyorsultak. Már nem tudtam örülni a betekintő kék égnek, a terem nagyságának, testemen tüzes por ömlött... — Gyere ide... — a kék szemű fiatalember gondosan lesöpörte az asztalt és maga alá húzott lábbal elhelyezkedett a tetején. Arcán elgondolkodó kifejezés volt. Megcsapkodtam tenyeremmel a nadrágom és én is felkapaszkodtam az asztalra/ — Kiszívják a vérünket — nyöszörögtem és megrántottam vállam, derekam. — Ez természetes ... — mondta lassan Sándor. — Aki nem akar harcolni az élősdiek ellen ... megeszik az élősdiek. A felső, nyitott ablakrámát néztem. A szomszédos ház ereszén két galamb turbékolt. Valahonnan lentről, talán az udvarról, rikoltás hangzott, aztán röviden csattant egy lövés. A galambok felröppentek az ereszre. — Agyonlőttek valakit... — mondta Sándor. Lépések zörrentek és egymás hegyén-hátán újabb féltucat ember sodródott be ... — Néztem sovány, sápadt arcukat, az arcukon kéklő ütések nyomát... Szorosan zárt ajkukról nem hullott panasz. Szemükben egyforma ösztönös rémület lappangott. Sándor némán vizsgálgatta őket, majd kérdezett valamit. Sápadt, csontos arc fordult feléje. A kérdezett óvatosan közelebb lépett, bólintott, azután suttogva magyarázott. Sándor újra káromkodott. — Lengyelek ... — mondta később nekem. — Az egyiküket nem kutatták át, revolver volt nála, amikor az autóból kilépett főbelőtte magát... Valaki úgy számolgatta a napokat, a heteket, mintha magasabb matematikai haladványt elemezne: a napok, a hetek, az idő összefolyt, a tegnap és a tegnapelőtt már olyan volt, mint egy homályos fényképfelvétel. — Ma elseje lehet... vagy másodika ... — mondta másvalaki. — Május elseje? — csodálkoztam, mert minden, ami ott a rácsokon kívül történt, szinte elképzelhetetlenül különösen távoli volt. — Igen, vagy elseje vagy másodika. A rabság bénító szürkeségéből először halványan, aztán élesebben merültek fel a képek, az emlékek, a fogalmak. Először csak emlék rejtőzött bennük, aztán erő, aztán hívás a harcra, aztán különös lüktetés, amelyben elhalványult a szomorúság és reménynyel telt meg a tűrhetetlen idegesség. Az az immár történelmi érzés, amely azt hiszem mindenkit elfogott, aki* a május elsejét rácsok mögött, rabságban vagy halálos veszedelemben élte át, egyszerre betöltötte a tudatot. Hát persze, hiszen nevetséges játék mindaz, ami itt történik .. . világviszonylatban igenis nevetséges játék, még akkor is, ha lehull a fejünk, mert szerte a világon ezen a napon száz- és százezres tömegek hömpölyögnek az utcákon, mérhetetlen, legyőzhetetlen erők feszülnek, a milliónyi zászló lobogásában Moszkvától New Yorkig és Fokvárostól Hammerfestig. — Jönnek! — kiáltott valaki a másik teremből. Lépések dobbantak, majd kulcs zörrent, s az ajtó kivágódott: — Achtung! — csattant a parancs és mindenki vigyázzba merevedve, sápadtan nézett a belépő, sisakos SS- legények felé. Mögöttük féltucat polgári ruhás, szálas férfi lépett be. Az egyik, aki rövid bajuszkát viselt, előrelépett és hideg, mohó tekintettel nézett végig a felsorakozott foglyokon. Csend támadt. A rövid bajuszos kezében papiros zörrent. — Ebergényi... Marton János ... Galambos István... — a nevek élesen vágódtak a sarokba. Három munkás lépett elő. Arcuk egyforma: komor és sápadt volt. Minden mozdulatukban fel-feltörő félelem és ösztönös elszántság ült. — Vallatás lesz ... De ez a dideregtető fogalom most megváltozott, elhalványult a másik tudat lobbanásában — hogy május elseje van... Hát elképzelhető, hogy május elseje csak úgy, harcok nélkül múlna el, anélkül, hogy az, aki harcol, sebeket kapna és osztana? Vallatás, de mégis mi vagyunk az erősebbek, mert nekünk van május elsejénk ... mi megteremtettük az időnek azt a pontját, melyben egy napra láthatóan felcsillan az, ami a jövőt jelenti. .. Tudtam, hogy a vallatottak névsora egyre közelebb kúszik hozzám. Könyökömre támaszkodva behúnytam a szemem. Már nem figyeltem az ajtó zörgésére. Öklöm Összeszorítottam. Ütni akartam. Olyat akartam ütni a szíjat csattogató bálványra, hogy szétszakadjanak a táborok szöges drótkerítései, meginogjanak a börtönök, és darabokra hulljon minden, ami mint undorító bilincs szorul az emberiség nyakára ... járnak | elsejét már a párt szervezte, azt is Megyeren ünnepeltük, a szociáldemokraták nem jöttek el. Az utána következő néhány évben Komáromban vonultunk fel. Akkor mär Steiner Gábor állt az élen. Sokat volt itt Steiner Gábor. Együtt jártam vele gyűlésekre, gyakran itt is aludt nálam. — De, hogy a Május elsejéknél maradjak ... Nemesócsán volt rezesbanda. Hajnalban körüljárták a falut, zenével ébresztették az embereket. Ócsárol rendszerint 150 — 200 ember indult el. A menet élén vörös zászlót hoztak. A tanyiak a kocsma előtt vártak rájuk. A rezesbanda állandóan játszott, a felvonulók mozgalmi dalokat énekeltek. Mi itt Bogyán ekkora már összegyűltünk a kocsma előtt, s onnan indultunk együtt; s mi is vittünk egy vörös zászlót ... A falapát hirtelen megáll a kezében. Néhány krumpli visszagurul róla a gödörbe. Olyan csend van, mintha légmentesen elzárt helyen volnánk. — Még most is megvan - szólal meg csendesen, mintha csak önmagának akarna valamit bizonyítani — ... még most is megvan. — Ne haragudjon, de nem értem, mi van meg ... — Nem érti? Persze, nem is értheti, mert nem mondtam. A zászló jutott az-eszembe. Azt még akkor csináltuk. amikor megalakítottuk nálunk a falusi pártszervezetet. Sarló, kalapács és ötágú csillag volt ráfestve. A festék már lekopott róla, de a zászló még megvan. Jó, hogy eszembe jutott. Itt van valahol, csak nem emlékszem rá pontosan hová tettem, A gödör szélére dobja a lapátot, s elindul a kamra felé. Néhány kosarat meg egyéb lim-lomot félre rak, míg végre egy kopott, színét vesztett doboz kerül elő. — Lehet, hogy itt lesz — mondja reménykedve. Felnyitja a doboz tetejét. A dobozban papírok, újságok. A kérges kéz lázasan rakja ki a sok papírt. Az idős ember keze alig észrevehetően remeg. Ki tudja milyen emlékeket rejtett ebbe a dobozba? Ki tudja mire gondol ezekben a pillanatokban, mikor azt a zászlót keresi, amely alatt annyi Május elseje emléke született? Csalódottan néz rám. — Nincs itt, de hol lehet? Nem emlékszem, hová tettük el. De azt biztosan tudom, hogy valahol itt van nálunk. Ha lesz egy kis időm, majd előkeresem. Jöjjön be egyszer, ha erre jár, megmutatom. A csillag meg a sarló már lekopott róla, tudom biztosan, hogy lekopott.. . Mindent visszarak a helyére. Nem mondja, hogy rendnek kell lenni, egyszerűen rendet csinál, s azt úgy teszi, hogy az első pillanatban akárki megértheti beszéd nélkül is a lényeget. — Május elseje ... Az mindig szép volt, mindegyikre szívesen emlékszem. És Antal bácsi mesél, lassan, halk hangon, néha-néha elmosolyodik, amikor a beszéd fonala vidám helyre vezet, máskor árnyék suhan az arcán, ilyenkor nehéz pillanatokat idéz. — A huszonhatos választásokon mi győztünk, kommunisták. Huszonhattól egész ezerkilencszázharmincegyig bíró voltam. Akkor építettük az iskolát is; 1929. szeptember 1-én nyílt meg. Az idősebbik fiam tanít benne ... A jegyzetfüzetem margóján e pár mondat mellett három felkiáltójel áll. Figyelmeztetnek, hogy ez nem egyszerű hétköznapi tény, amit át lehet lapozni, amit vagy megír az ember, vagy nem. De mit lehetne ehhez még hozzátenni? Mert maga ez a valóság olyan erősen hat, hogy minden magyarázgatást fölöslegesnek érzek, — .. .Megalakítottuk a szövetkezetét. Öt évig voltam elnök, ebből három olyan év volt, amikor a HNB-nek az elnöke is voltam. Sok munka volt és nehéz évek voltak azok, belefáradtam. Most a fiatalabbik fiam a szövetkezet elnöke. Nekik már sokkal könnyebb a szövetkezetben is, meg az életben is. Simább úton járnak. * * * Bogyán a szélső házhoz kitaposott gyalogút vezet; a kapu tárva, szinte fölöslegesnek tűnik. Az udvaron senki, a házban senki. Antal Lajos bácsi talán elment meginni egy sört ebéd után. Az idősebb fiára huszonöt gyerekszem figyel az iskolában, s a fiatalabb, a szövetkezet elnöke, valahol a határt járja. Három út, amelyen emberek járnak. Gál Sándor NAZIM HIKMET: Reggel hatkor Reggel hat óra volt: Kinyitottam a Nap ajtaját és beléptem, az ablakban fiatal kékség zamatafogadott, s homlokom tegnapi ráncai szobám tükrében, és tarkómon, mint birsalma pihéje, egy nő hangja lágyan és hazám a rádió hírében, és kielégítetlen vad mohóságom. Futok majd az órák gyümölcsösébe, futok fától fáig, és besötétedik a Föld, és remélem ezután is vár még úi kékség zamata, remélem az új éjszakák mögött. (I960) Fordította: Tornai József SZABÓ LŐRINC: Májusi orgonaszag Az orgona kezdte'. Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyűlt a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz, de mint tündér meglepetés lengett körül, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok. Mert tündér volt, igazán: úgy ébredt, mint alvó agyban a túlvilág, vagy halk izzása a testi kéjnek, amit hajnalban szít a vágy. Az kezdte, az orgona! A mai! De félszáz tűnt május hozta vele, jázmin rózsa és akác özöne ringatta vele, lidérc, kisértet, a rég s a nemrég illatát. Káprázva álltam a kapu előtt, és ópiumittas szellemek kaszaboltak, mint zene a levegőt és ahogy a fény az üveget: csókolva, belül, selymesen, mint mikor mélyen, a meztelen szív alján zsong a szerelem s lobbanni gyűjtenek új erőt, és csendülni a lankadt idegek. S a rácsnak dőltem, az édes égig tágulva, nyílva, ahogy soha még, és ittam az orgonaízt, a régit, az újat, á zenénél zenébb mérget, emlékek és tavaszok szeszét, és amit a jelen adott, a visszatért nagy pillanatot, mely a betegen im újfa végigborzongta az élet gyönyörét!.., Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte, s azóta csupa fölszakadt sajgás vagyok, álom és csupa zsenge sóvárgás, néma indulat, s az hangot követel, éneket, zengöt, emberit, édeset, mintha enélkül — így fenyeget — nyomtalan halnék szét az egekbe, ahogy a májusi orgonaszag. Ma nem az emoer aiKoiasair, és nem is a kockát, amelyet könnyelmű kéz játékból elgurít, nem csipkét, s cifra szőnyeget, nem a selymet, mely felhőként lebeg, cirkuszt, színészt, ki tapsra vár, a tiszta eget mutatom ma meg. Szemetek tán rég látta már! Lehet, miközben könyveket lapoztok, mondjátok majd: — £ szürke fellegek mögött talán a fény se jár! — És mégis, én — hiába már — a tiszta eget mutatom ma meg. Fordította: Lothár László JUHÁSZ FERENC: Koraesti ének Szeretek én így, munka után, amikor elnehezül a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek, könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói mellett, lassan elmerengeni, mikor a fák már feketéllnek. Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből vert levelek lélegzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl, s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyul. Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, mulatok rajta, fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás, s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni. Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló szívvel, vakon, de tudtam, egyszer bizton megtalállak, — nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót, testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyék. Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni, hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak, a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan szárnycsattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak. LEONYID MARTINOV: Tiszta ég \Asi rtc>m nr? Ptnhpr nl1cntn.stn.it. 1961, április 29.
