Szabad Földműves, 1964. január-július (15. évfolyam, 1-53. szám)

1964-03-28 / 26. szám

A házból gyöngyöző kacagás hallatszott, aztán két szőke fej kukkantott ki az ablakon. A két Kovács lány kíváncsian tekingetett kifelé a tavaszi zöldbeborult utcára. Olyan egyformák voltak, mint két szál viruló nárcisz ott az ablak alatt a kiskertben: frissek, pompásak, élettől duzzadók. Csak talán Irmus az idősebb valamivel teltebbnek látszott.

— Még nem jönnek — csicseregte, Piri.

— Csak ne is jöjjenek ilyen korán — ijedezett a nénje, de azért még mindig nézelődött, hátha meglátni, akit annyira várt.

Odakint gyönyörűséges húsvéti idő volt. Kábító orgona és nárcisz illat úszott a levegőben, a nap melegen sütött; megdobogtatta az emberi szívet ez a ritka szép húsvéti idő. A lányok is tele tüdővel szívták a virágillatot és olyan boldogok voltak, hogy szerettek volna felrepülni, mint amoda a nyárfán túl, az a két kis fecske.

Hát hogyne örülnének, amikor mindjárt jönnek a fiúk ..Sanyiék. A legkedvesebb locsolók. Most övék volt az egész ház,édesapjuk is itt hagyta őket, hogy a locsoló vendégekkel kedvükre diskuráljanak.

Odabentről éles hang rántotta viszsza őket a valóságos világba:

— Piri, Irmus! Talán én öltözzek át helyettetek ?

A lányok kacagva repültek befelé a szobába. Szaladtak a tükör elé, kicsit nézegették magukat, aztán gyorsan öltözködni kezdtek.

Három perc múlva, édesanyjuk idegesen rájuk nyitotta az ajtót.

— Ugye mondtam? Már itt van az első gavallér.

— Kicsoda ? ... Sanyiék ?

— Dehogy Sanyiék. A felvigyázóék fia. Boros Pista.

A két lány egyszerre elhúzta a száját. Hiszen az egy mafla. Mindenki tudja, hogy mulya.

Édesanyjuk észrevette a fintort. Mérgesen rájuk ripakodott:

— Az nem baj, ha nem olyan hétpróbás, mint a többi. A Sanyikák! Legalább becsületes. Százszor inkább egy csendes, mint egy izgága futóbetyár.

A lányok összenevettek, de nem szóltak. Magukban alaposan leszedték a szenteltvizet a felvigyázóék Pistukájáról és olyanokat gondoltak, hogyha ez az egyszál fiú lenne is a világon, nekik akkor sem kellene.

Már hallani lehetett a kapu csukódását. A mama otthagyta őket, de az ajtóból még visszaszólt:

— Már jól keres a gyárban. Na siessetek, siessetek, nem hozzám jött!

A két lány azonban csak azért sem sietett.

Édesanyjuk pedig odakint mentegetődzött.

— Kicsikét elkéstünk Pista. Bocsásson meg. Jönnek a lányok azonnal, foglaljon helyet.

— Nem baj kezitcsökojom, én tudok várni, várok én — ismételgette néhányszor Pista.

Kovács néni kedvesen mosolygott és kínálgatta a fiút előbb likőrrel, aztán az asztalra előkészített tésztával.

Magában pedig kissé bosszúsan gondolta, hogy csakugyan ráért volna jönni, hiszen elég korán van. A kilenc órát sem ütötte még el a falióra.

Boros Pista duzzadt ajkú, vastag sörényű, nehézkes mozgású fiú volt. Kicsit valóban bambán mosolygott, de azért nem sokat kérette magát, leült és nekikezdett a jól megrakott tányérról falatozni.

Hogy teljen az idő Kovács néni bíztatta:

— Fogyasszon Pistuka, kóstolja azt a másik fajtát is.

■ Csak ez a kétfajta tészta volt, mákos meg diós, de ezt mind kirakták az asztalra. Tortát is sütöttek, azt azonban Piri tönkre tette. Amikor már összerakták, feltették a konyhaszekrény tetejére és ez a kapkodős lány egyszerűen leütötte. Egyenesen a mosogató vízbe. Ehetetlen lett. Még szerencse, hogy mákost meg dióst ilyen tetés tálakkal sütöttek. Ez na+ Arnold Zweig: Rituális gyilkosság Magyarországon című, 1914-ben írt, Kleist-díjjal kitüntetett drámájából TV-játék készült az NDK-ban. A tiszaeszlári vérvád társadalmi hátterét kereső drámát március 27-én sugározza a berlini televízió.-4- Dr. Báti László, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója péntek este fogadást adott Czóbel Béla tiszteletére, a 80 éves magyar művész párizsi jubileumi kiállítása alkalmából. A fogadáson több neves francia képzőművész, Franciaországban élő magyar festő és szobrász jelent meg.

I

gyón jól sikerült. Lám, ennek a fiúnak is nagyon ízlik.

Kovács néni Pista szülei felől kérdezősködött meg a munkájáról, közben biztatgatta a fiút:

— Fogyassza, Pista, h ízlik.

És likőrt is töltött még egy pohárral. Mert igazán jó lenne, ha valamelyik lány kikötne mellette. Itt laknak ezek is a kertvárosban, ismeri a szüleit, igen rendes emberek.

Csak ne evett volna olyan csúnyán. Csámcsogott, nagyokat nyelt, mintha ökölnyi galuskákat erőltetne le.

Kovács néni míg így nézegette a vőnek valót, a konyha felől égett hús szaga szivárgott be a szobába.

— Jézusom! — kiáltotta kétségbeesve és újabb bocsánatkérés után, szaladt a veszélyeztetett ebédhez.

És azok a pofozásra érett lányok még mindig nem jöttek elő a belső szobából. Már korán reggel fel akarták bosszantani az anyjukat.

Pista minderről nem vett tudomást. Hogy ne unatkozzon magában, egymás után tüntette el a diós meg a mákos tésztákat. Mintha csak versenyezett volna, hogy melyik fajtát tudja gyorsabban bekapni, egyre sebesebben csámcsogott. Két harapás, aztán egyegy tészta már oda is volt.

Nagyon jó íze volt mindegyiknek, ez tagadhatatlan. Pista pedig még nem is reggelizett. Ezzel magyarázható aztán, hogy mintha meg lett volna hipnotizálva minden egyes darab, valósággal belerepült kitátott szájába.

Amikor a lányok végre megjelentek, a tésztának már jó egyharmada eltűnt a tálakról.

Pista suta mozdulattal meglocsolta a lányokat kölnivel, aztán bambán mosolyogva visszaült a helyére.

Irmus pedig a megfogyatkozott tálakat látva, elégtétellel állapította meg magában, hogy édesanyja előrelátó volt, jócskán félretett a későbbi vendégeknek a tésztából.

Piri a lehető legilletlenebbül viselkedett. Kiment a konyhába, otthagyta a fiút Irmussal.

Lett is erre haddelhadd. Édesanyja azonnal visszazavarta:

— Ebben a pillanatban eridj be és legyél hOz?á kedves1, Kínáld, úgy illik ilyenkor^ te taknybs!

így hát a taknyos visszament és kínálta:

— Egyen Pista. Édesanyám sütötte.

Pedig nem igaz, mert éppen ő sütötte.

A fiú bután elvigyorodott, mentegetődzött:

— Kezitcsőkolom kedves Piriké, már nem kérek többet. Nyakig vagyok.

— Szedjen csak — bíztatta Irmus

is, és megpróbált kedvesen mosolyogni .

Pista már igazán nem akart többet enni, de a lányok kedvéért becsülettel befalt még egy pár dióst meg mákost. Mert ha ilyen szépen mondják, igazán nem lehet visszautasítani. És úgy belejött az evésbe megint, hogy azon vette észre, ki kellene engedni a nadrágot, egy cseppet, mert igen-igen szorít.

Megpróbált beszélni mindenféléről, azonban nem nagyon ment a társalgás. Szemét lesütötte, sután emelgette lábát az asztal alatt. Hiába, nem szokott lányok körül forgolódni. Hogy

zavarát leplezze, újra a tésztához folyamodott. Szedegetett mindkét fajtából.

A lányok eleinte kuncogva bíztatták a feszengő fiút. Aztán, amikor a tészta egyre fogyott, elhallgattak, s borzadva nézték az iszonyatos pusztítást. Mert Pista, mintha ezzel akarta volna férfiasságát bizonyítani, elszántan rakosgatta szájába a tésztákat. Két harapás — egy darab. Ment ez szaporán, igazán nem nagy megerőltetés kellett hozzá.

Kovács néni negyedóra múlva, amikor bejött a konyhából, majdnem elkiáltotta magát meglepetésében. Oda volt a rengeteg tésztának háromnegyed része. Kétségbeesetten nézett a tálakra, majd a lányokra. Azok meg szegények ugyanúgy vissza. Szólni azonban nem mertek, csak álltak tanácstalanul egymás mellett.

— Be kellene zárni az ajtót, hogy más locsoló ne jöhessen, mert szégyenbe maradunk. Még tésztával se tudjuk megkínálni — gondolta rémülten Kovács néni.

De ugyanabban a pillanatban nyílott a kisajtó és a két Sanyi, a lányok udvarlói jöttek a barátaikkal. Vagy öt fiú egyszerre.

Piri meg Irmus felderültek. Pista meg, amikor megpillantotta az elegáns és fölényes vetélytársakat, bánatában tésztáért nyúl.

Kovács mama meg ott állt földbegyökerezett lábbal, s azt hitte menten megnyílik alatta a föld ...

FEKETE GYULA

ÄafÄMMÄÄMlEÄ**

Szombat délután

Aranyos tavaszi idő; kora délután. A berek fölött, túl a patakparti foghíjas jegenyesoron, gólya köröz a mélykék égben. Enyhén ringatja a szél az egészséges-zöld lombokat, hullámokat borzol a gyenge vetésen; sütkérezik a határ, elégedetten duruzsol, nem telt még be a tavasszal. Csillámuk a napfény a Nádér ezüstfonatú sodrában; az öblöcskék sima tükrére hajolva ábrándosán nézegetik,' új ruhájukat a füzfabókrok.

Láthatatlan szálakon egy pacsirta függ a kékségben, a paprikaföld fölött. A motorzajra feljebb libben, de nem száll el, csak a trillázást hagyja abba.

A patakparti gyalogút on szalad a motor.

A gyalogút mellett, az óriási táblán mindenütt kiültetve már a paprika, kér észtben-hős szóban kiásva az öntöző árkok. De sehol egy lélek, amerre a szem ellát.

Lassít az elnök a tábla sarkán. Negyven-ötven közötti ember, börmellényben, simléderes börsapkában, bőroldaltáskával a vállán. Megáll, de tovább pöfögteti a motort. Fölágaskodik a nyeregben, s figyelmesen körülnéz.

Sehol senki.

Mégis észrevett valamit; összevont szemmel néz sokáig a messzeségben egy pontra, s arrafelé fordítja a kormányt.

Birkózik a kaszával a fiú. Egy kis csücsök vágatlan még a lucernaföld sarkán, alig néhány négyszögöl.

Tizenöt év körüli, surmó legényke. Elég hitvány növésű, végig az első

padban húzta ki az iskola nyolc esztendejét, nem éppen a jó bizonyítvány miatt.

Hátra sem néz a motor durrogására. De abbahagyja a csapkodást rögtön, s öreges-tempósán fenni kezdi a kaszát. Közben — egy kis bűntudattal — a magas tarlóra sandít; bizony nem valami szépen fog még a kaszája.

Svájci sapkáját megböki, amikor pár lépésnyire tőle elcsendesedik a motor.

— A' többiek? — kérdi'az elnök.

Mégvonja a vállát a fiú.

— Szombat van, ugye.

— Aha — bólint rosszkedvűen az elnök. Most, veszi jobban szemügyre a tarlót. ■*- Ez csak olyan gányolás, fiam.

Imitt-amott bokáig ér a torzsa. A fiú is megnézi, mintha először látná.

— Maga is tanult valamikor... — mondja azután bátran. — Senki se tudja azt magától, mindenkinek tanulni kell valamikor. Mondom, itt maradok inkább, ne hagyjuk itt csúfnak ezt a csücsköt.

Megenyhül az elnök arca, beleegyezóén bólint. Lepöcköli a lábával a motor támasztóvasát, s közelebb lépeget. A gólyát nézi; még mindig ott lebeg a berek fölött.

— Hogy is hívták édesanyádat?

— Szabó Rozália. Kövesről való volt ő szegény, nemigen ismerhette.

— Apádról semmi újság?

— Különös nincsen - rándítja meg vállát a fiú.

— Nem is ír?

ROBERT BURNS:

Falusi randevú

Van itt valaki? Ki kopog? —

Én vagyok, mondta Findlay. Takarodj, senki sem hívott! — Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz? — Megsúgom, mondta Findlay. Valami rosszban sántikálsz. — Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár —

Csak nyílna, mondta Findlay. Nem alhatnák el újra már. — Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt — Bár volnék, mondta Findlay.

Itt rostokolnál hajnalig. —

Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka — Maradok, mondta Findlay. Vigyázz, hogy épen juss haza! — Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn —

Hadd essék, mondta Findlay. Mindhalálig titok legyen! —

Titok lesz, mondta Findlay.

Szabó Lőrinc fordítása

CSONTOS VILMOS:

Hímes

tojások

Hímes tojások,

— Egykori lányok Mosolyából kelt Húsvét-öröm.

Szemem lehunyva, Nézek a múltba,

S emlék-ízekben Gyönyörködöm.

Egykori lányok,

Miért adtátok,

Hisz kútvíz volt csak Szagos vizem,

S én miért őrzöm: Össze ne törjön,

S utam végéig Miért viszem?

Íme a válasz:

Élő virág az,

Amit a szívre Mosoly rakott,

S át annyi éven, Emlék vizében Ázik — s így el nem Hervadhatott.

— Hímes tojások, Egykori lányok Mosolyából kelt Húsvét-öröm, Szemem lehunyva Nézek a múltba,

S színpompátokban gyönyörködöm.

— Írni ír. Karácsonyra szokott.

Elhallgatnak.

Vagy kétszáz méterre, a patak töltésén egy fiatalasszony karikázik. Szemmel kíséri az elnök, de a gondolata máshol jár. Tűnődve fújja a füstöt.

A fiú beledugja a kaszakövet a tokmányba. Megkotyogtatja benne, s kiveszi megint. Erősen körülvizsgálja, mennyire lett vizes. Szemlátomást csak húzza az időt. >. „

— Hogy állsz aztán a. munkaegységgel? — kérdi az elnök.

— Annyi van, amennyi van. Több nemigen lesz.

— Hogyhogy nem lesz?...

Megvonja a vállát a fiú. Dünnyög

is valamit, de nem érteni.

Összerándul az elnök szemöldöke.

— Elpályázol te is?

— Nem épp a magam jószántából — mondja a fiú. Küszködik a szóval, leszegi a fejét. Szandálja spiccével a lucernatarlót bökdösi.

— Hát?...

— Abban az időben, tudja... firkáltam én még ... más efféle.

Tavaly nyáron több ízben összefirkálták a bejáratánál a palánkot, krétával. Egy alkalommal az elnök kapuját is.

Szigorúan néz rá az elnök.

— Egyszóval te firkáltál?

— Aztán tudja, hogy van az ilyen — folytatja kisvártatva a fiú bizalmasan —, kerül az embernek rosszakarója. Olyan falu ez, előbb-utóbb befújják az embert. Tudja hogy van.

— Aha — bólint az elnök. — Kicsoda aztán?

— Olyan mindég kerül. Előbb vagy utóbb. Persze ... nagyanyám is mondja... ha a pénz beszél, a kutya se ugat. De hát sokba volna az. Inkább leülöm én azt.

— Ha rendesen dolgozol... — kezdi megfontoltan az elnök, de aztán nem folytatja, csak a bajuszába somolyog.

Gyanakodva sandít fel rá a fiú.

— Nincs magának az ilyesmibe beleszólása.

Hallgat az elnök erre is, csak somolyog a bajuszába. Aztán a kaszára biccent:

— No, hadd lám.

Fogja a kaszát a fiú. Csupa igyekezet, ahogy a lucernába két szer-háromszor belesuhint.

Elégedetlenül csóválja a fejét az elnök, s kiveszi a kezéből a kaszát.

— Feküdni kell annak. így fogjad, nézd csak, így ni. - És most már ö kaszál, tempós, gyakorlott mozdulatokkal. Herseg a torzsa, villan a kasza éle. Abba sem hagyná egyhamar, ha nem fogyna olyan gyorsan az a kis lucerna, s nem tartaná a kezét olyan készséggel minden kaszavágás után a fiú.

1061. március 28.