Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-11-24 / 94. szám
A szegény szövetkezetei még az ág is húzza Reggel fejőskor, hat óra tájban érkezünk az istállóba. A járási termelési igazgatóságon újságolták, hogy a nagycsalomiai szövetkezetben emelkedik a tejtermelés. Nyomban érdeklődünk Okolenszki Lajostól, a szövetkezet zootechnikusátől a fejési átlag iránt. — A 123 tehéntől naponta 700 litert is fejtünk. Sajnos, most csökken az irányzat, mert elfogyott a zöldtakarmány és a réti széna pedig nagyon sovány. Kulifaj András, Bállá Mária, Juhász Jenő és a többi fejő bizony elég vékonyan csorgatja a sajtárba a tejet. — Hát emberek — állapítja meg a zootechnikus — a reggeli tej csak 255 liter. Bizony csökkenünk. Tenni kéne valamit. _ Vitatjuk a tejtermelés emelésének lehetőségét. A beszélgetésből kitűnik, nem könnyű feladat előtt állnak. A földművesek ebben a községben a múltban is elég nehéz körülmények között gazdálkodtak. A falu határának csak egy része kellő humusztartalmú, a többi sok istállótrágyát, komposztot igényel. A tehéntenyésztésre kedvezőtlenül nyomta rá a bélyegét az Ipoly árterületén termett sávanyú széna. A fehérjehiányt korpával, abraktakarmányfélével, takarmányrépával pótolták. Most a szövetkezet a kedvezőtlen feltételek ellenére is fejleszti a tehénállományt. Nemrég adták át rendeltetésének a négysoros istállót. Beleszerelték a DA—100-as fejőautomatát is, amely a tejet üvegcsöveken szállítaná a tejtároló helységbe, ha üzembe helyezték volna. A gulyások szerint fölösleges üzembe helyezni. Csak akkor fizetödne ki üzemeltetése, ha több tejet fejnének. Mások amellett kardoskodnak, hogy használni kellene az automatát, mert akkor kár volt a szövetkezet pénztárából az összeget ráfordítani. De ilyen nem kamatozó beruházással találkozhatunk más szakaszon is. Petényi Bertalannal, a szövetkezet elnökével a sertéshizlalda átépítéséről beszélgetünk. Szomorúan jelenti ki: — A korat-avaszi hónapokban a malacok 75 °/o-a elhullott. — De nem teljesen a mi hibánkból — teszi hozzá Jénosík József anyasertésgondozó. A szövetkezetben nem a Az egészségtelen ólban lévő ányasertéseket Jánosík József minden reggel a herésen jártatja. A reggeli fejés után helyükre kerülnek a tejeskannák és a sajtárok. szükséglet- szerint építkeznek. Nem lehet malacokat nevelni, padlástalan, hizlalási célra készült ólban. A malacok fáznak és nemcsoda, ha elpusztulnak. —Bizony ez igaz! — hagyja rá az elnök. — A szövetkezet a múltban helytelenül dolgozta ki az építkezési tervet. Előbb kellett volna malacnevelde és csak aztán nagyhizlalda. Mert malac nélkül hizlalni sem lehet. Többen hozzászólnak még az építkezéshez és látjuk, hogy a tervszerútlenség milyen károkat okoz a szövetkezetnek. A sertéshizlalda 365 000 koronába került és most az átépítés még 120 000 koronát emészt fel. Ezután csak az egyik felében hizlalják, majd a sertéseket, a másik felét padlásolják, átalakítják fiaztatónak és itt készítik elő a malacokat a hizlalásra. A hizlaldát eddig csak palatető fedte. Amikor ott jártunk is, fáztak benne a malacok. A kora reggeli vitából leszűrtük azt a tanulságot, hogy a szövetkezetnek a jövőben alaposabban meg kell fontolni, hogy mit épít, és mindig számolni kell ajDeruházás gyors megtérülésével is. Sajnos eddig hibásak voltak a járási szervek is, mert ilyen kis szövetkezetben nagy anyagi megterhelés és túlzás a különben is nem bevált négysoros istállók építése. A szövetkezet most igyekszik kijavítani a múlt hibáit. A tejtermelés átmenetileg visszaesett, de kellő takarmánnyal a régi szintre emelhető. A járási termelési igazgatóságon goiú dőlni kellene arra, hogy a környéken az Ipoly áradása miatt itt terem a legrosszabb minőségű széna és ezt figyelembevéve több korpát, fehérjedús abraktakarmányt kellene juttatni nekik. Márcsak azért is, mert -az elhibázott védgát miatt az Ipoly vize sokéig kint áll a réteken. A legeltetést csak július 14-én kezdhették meg. Természetesen a füvet is csak későbben kaszálhatták. A szövetkezet a jövőben több segítséget vár a járási mezőgazdasági szervektől. Főleg abban az irányban, hogy milyen módon dolgozzanak tovább és az amúgy is nehézségekkel küszködő szövetkezet fejlődését ne fékezze a helytelen építkezés. A nagycsalomiai szövetkezet esetében a közmondást' így módosíthatjuk: „A szegény szövetkezetét még az ág is húzza.“ Bállá József 1963. november 24. Kultúra a szovjet falvakon • A szovjet sajtó adatai szerint csupán a szakszervezeti műkedvelő együttesekben körülbelül 7 millió ember tevékenykedik. Az összes városokban, munkásközpontokban és falvakon klubok és kultúrházak működnek. A klubokban és a kultúrházakban 1962 folyamán közel 200 000 művészeti kör fejtette ki tevékenységét, tq£b mint 2 700 000 résztvevővel. E körök művészeti tevékenysége rendkívül sokrétű. A klubokban és a kultúrházakban pl. számos színjátszó és táncegyüttes, énekkar és zenekar működik. A színjátszó együttesekben 812 000 ember, az énekkarokban több mint 1200 000 ember vesz részt. 400 000 résztvevője van a koreográfiái köröknek, körülbelül 230 000 ember tanul zenét és játszik különböző hangszereken a zenekari körben. Az utóbbi 10 év során a falusi műkedvelők száma csaknem megkétszereződött. Utak és mélységek % . Az ember csak jár, kóborol a vllágban, a kilométereket úgy fogyasztja, ahojjy éppen sikerül. Vonaton, autón s a végén gyalog. Ez a legutolsó lehetőség. És alig jut eszébe néha, hogy az utak sorsán elgondolkodjon. Egyszerűen természetesnek veszi azt, ami nem is annyira természetes. Legfeljebb, ha nagy a sár, átkozódik, akkor sem amiatt, hogy bokáig jár benne, inkább azért, hogy cipőt kell tisztítania. Magam is cipőpucolás közben kezdtem gyűlölni a rossz, sáros utakat. S mivel sokat és sokszor — néha egy nap három-négy — gazdasági udvart s még több sáros falut bejárok, izgatni kezdett a sár, az utak s a gazdasági udvarok állapota. Persze, kezdetben csupán szubjektív szándékkal szemléltem mindezt. .4m ahogy közelebb kerültem a kérdéshez, ahogy gyűltek a bejegyzések noteszemben, olyan arányban fokozódott az érdeklődésem, míg végül elhatároztam, hogy komolyabban utánanézek, s megpróbálom megmérni mélységüket. Ha az egyáltalán mérhető. S ha mérhető, akkor mivel, minek az alapján. * * • Egymás után szívjuk a cigarettákat Szűcs Bélával, a sárői szövetkezet zootechnikusával. Utak, utak, s a gazdasági udvar ... Ennél alig jutunk toA Részlet az ebedi szövetkezet gazdasági udvarából egy országos akció segíthetne. A központi szerveknek kellene ezzel foglalkozni, s ha lehetséges, valahogy megoldani. De eddig még mindig csak az anyagi rész forog az előtérben. Fentebb említettem már, hogy létezik másik része is, amit nem szabad szem elől téveszteni: ez a kultúráltság kérdése. Egyáltalán nem lényegtelen, s nem kell mosolyogni rajta. A gazdasági udvarokban látható rendetlen összevisszaság hat az ott dolgozó emberekre; mégpedig kedvezőtlenül. A környezet alakító hatásáról már korábban a „Három méter hiány“ című cikkemben felvetettem néhány problémát. Azt hiszem azokat ismételni felesleges. Viszont — ellentétben azzal a problémával, amiről ott szó volt — most lényegesen könnyebb a megoldás. Mert míg abban a kvalitatív változás az elsődleges, addig a mostaninál egyszerű gyakorlati kérdést kell megoldani. Mégpedig azt, hogy mindent, ami fölösleges, s ami torzítja a gazdasági udvarokat, el kell távolítani. Sok szövetkezetben megszervezték már azt, hogy egy csoport minden nap kihordja a trágyát a rendeltetési helyére. Ilymódon gazdasági és esztétikai szempontból is jelentős eredményt könyvelhetnek el. S abban az esetben, ha a gazdasági udvar útjai megfelelőek lennének, vagyis ha nem kellene minden héten más keréknyomban hajtani, ha azt akarják, hogy a takarmány, alomszalma stb. a rendeltetésl.helyére kerüljön, rendezni lehetne azokat, szépíteni, kellemesebbé tejini. Azokat a területeket, amelyeket nem használnak, bevethetvább. Mintha valami láthatatlan gátba akadtunk volna. Ismert, s megoldatlan kérdések tornyosulnak. Az irodában kattognak a számológépek, az írógépek. A könyvelő az íróasztal fölé görbülve írja egymás alá a számokat. Egész oszlopok nőnek a ceruza nyomán. Mi meg csak cigarettázunk, — mintha így könnyebb lenne. Pedig egyfenét könnyebb! — Az egész pénzkérdés — mondja a zootechnikus. — Ha lenne rá költségvetés, megérné. De nincs. Ez az első tényező: a pénz. Pénz nélkül nincs lehetőség az utak megjavítására. S hogy mennyi kellene, azt csak hozzávetőlegesen tudja megmondani. Egy összeget mond rövid gondolkozás után. — Százezer ... Kereken százezerbe jönne Szűcs Béla szerint a bekötőutak s a gazdasági udvar utainak a kikövezése. A kérdés az, hogy ez sok-e? Ahogy veszszük. Az első pillanatra haszontalan pazarlásnak tűnik, sárba dobott pénznek. S mintha értelmetlen volna, gazdasági szempontból ésszerűtlen kiadás. De hát csakugyan sárbadobott pénz-e, ha az utakat rendbehozzák?! S egyáltalán szükséges-e foglalkozni az ilyen, szinte megoldhatatlannak tűnő kérdéssel? Nem felesleges erőfeszítés-e? Mert egyrészt a szövetkezet saját erejéből aligha tud megbirkózni a mostani körülmények között az ilyen feladattal, viszont állami kölcsönt manapság e célra nehezen kapnának. S mégis kell vele foglalkozni. Mégpedig kétféle értelemben. Először gazdasági szempontból, másodszor pedig emberi, kulturális, s ha úgy tetszik: esztétikai szempontból. A kettő szorosan összefügg: nem határolja el egymást, hanem kiegészíti. Melyek a gazdasági szempontok? Elsősorban a gépesítés foka adja ezt. Jó, minden évszakban járható utak kellenek ahhoz, hogy a gazdasági terményeket gyorsan és olcsón a rendeltetési helyükre szállíthassuk. A jelenlegi helyzet nem éppen ideális. Az utakra fordított kiadás azonban mindenhol megtérülne. A termények elszállításánál a mostani viszonyok mellett sokszor kétszerre visz el egy traktor annyit, ami köves úton egy rakomány lenne. Tehát kétszfer annyi üzemanyagot is fogyaszt. Ehhez még nyugodtan odaszámíthatiuk a gép elhasználódását, melynek foka rossz _ A sárói szövetkezet egyik V karámja ''SWp!5 utakon aránytalanul magas. Márcsak ez maga országos viszonylatban milyen hatalmas összeget tehet ki! És még csak az elején vagyunk. A rossz utakon gyorsabban elhasználódó 1 alkatrészek, főleg a gumiabroncsok rövid élettartama szintén jelentős. S emellé sorolhatnánk még egy tucatnyi kiadást, amely a rossz utak következtében jön létre. Sárón ennél nem is jutottunk nagyon tovább. Végigjártuk a gazdasági udvart. — Szerencséje van, hogy nem esett mostanában — mondta a zootechnikus — különben a félcipő megmerülne. Ezzel számoltam az elején, attól a pillanattól kezdve, hogy ráadtam a fejem erre a „sáros riportra“. A sárói szövetkezet gazdasági udvara a legideálisabb helyen fekszik azok közül, amit eddig láttam. Talán gazdasági szempontból hátrányos, hogy nem valami nagy rendszerességgel sorakoznak az épületek egymás mellé, de éppen ez ragadott meg. Annál is inkább, mert elvből nem szeretem a rendszerességet: mindig egyfajta korlátoltságot érzek mögötte. De ez most nem a leglényegesebb. A másik, ami tetszett, a tágas kifutók, vagy talán helyesebb, ha karámoknak nevezem. S mindez együtt közvetlenül a Caram-parton ... * * * Egy héttel később Ebedre már igazi őszi eső kísért. A szél nekivadultan lobogtatta a fák fakujt, s egyre gyérülő sörényét, s az ég valami hatalmas, repedt ablaküveghez hasonlított. Az autónk úgy farolt a sárban, mintha a sofőr cirkuszi mutatványokkal akarta volna szórakoztatni az ebedi szövetkezeteseket. Pedig dehogy volt ilyesmi a szándékában. Egyszerűen a sár megfogta a kerekeket, s olyan vadul, hogy a motor üvöltött, mint a vert kutya. De azért valahogy végigcsuszáltunk a falun, s eljutottunk a szövetkezet irodájába, amely közvetlenül a gazdasági udvar bejárata mellé épült. Ebed — Sáró. Jó 50 kilométerre lehetnek egymástól, s egy kerek hét távolsága választ el a Sárón elkezdett beszélgetéstől, de itt, Ebeden ügy tűnik, mintha csak azt folytatnám. Még az se hat zavaróan, hogy Szűcs Béla helyett most Morvái Pái, az itteni szövetkezet zootechnikusa a partnerem. Ez egyszerűen azért van így, mert a probléma ugyanaz, mint Sárón. Az utak itt is rosszak. Viszont a lehetőség, hogy azokat kikövezzék, kedvezőbb, mert a szövetkezetnek van kőbányája. De pénz, egyelőre, akárcsak az előbbi szövetkezetben — nincs. A faluból a gazdasági udvarig’ vezető bekötőutat, úgy ahogy, rendbeszedték, de egyelőre többre nem telt. A másik telepre az elmúlt télen — kerek öt hónapon keresztül — #csak a DT bírta behúzni a pótkocsikat. — Tenni kellene valamit — mondja Morvái elvtárs — de sajnos, még tervet sem készíthetünk egyelőre. Talán nék fűmaggal, ültethetnének fákat, bokrokat, attól függően, hol milyenek a lehetőségek és az adotttságok. így a gazdasági udvarok környezete kellemessé válna az ott dolgozók számára s azt hiszem, senkinek sem mindegy, milyen környezetben dolgozik. Ám ennek előfeltétele, hogy jó utak legyenek. A továbbiak során Marcellházán, Radványon, Mocson és Búcson vitatkoztunk a fenti problémákról. A témakör természetesen bővült. Új és sokat kutatott kérdés került felszínre. Sokszor beszélnek arról, hogy a szántóföld bizonyos része egyszerűen eltűnik; vagyis a papíron szereplő terület nem egyezik meg a valósággal. Ez szintén szorosan összefügg az utak minőségével. Ha a dűlőutak járhatatlanná válnak, akkor egyszerűen új csapást vágnak a járművek ' számára ott, ahol lehet. Ez szükséginegoldás, de képzeljük el, hogy néha több kilométeres új keréknyomok szelik keresztül a lucernatáblákat vagy az őszi vetéseket. Az ilyen helyen természetesen tönkremegy a növényzet. Egy szövetkezetben talán nem jelent égbekiáltóan nagy területet, de mindenhol csak két hektárt tesz ki, országos viszonylatban már ezer hektárok válnak terméketlenné. Kell-e magyarázni mit jelent ez?! S hogy évek során ezáltal mennyit veszítettünk, ezzel az is világossá vált. Mindenesetre tudatosítani kell ezt a tényt, s foglalkozni vele, mégpedig olyan fórumon, ahol, ha nem azonnal, legalább perspektivikus megoldás születhet. Addig is: a szövetkezetek és az állami gazdaságok próbálják a saját lehetőségeiket felhasználni, s javítani a mostani állapotokon. Gál Sándair
