Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)

1963-11-03 / 88. szám

Október 20-án ünnepelte #3. születésnapját B a r t a Lajos, a mai magyar irodalom nagy üregje. Munkaközvetítő Hivatal épü-A lete a város legnagyobb te­rére szögeik. Három oldalról i egészen szabadon állt a nagy ház, de a munkanélküliek csak az elülső falakra voltak kíván­csiak, nem is egészen azokra, hanem a hivatal előtt álló két oszlop közé alkalmazott föl- és lehúzható nagy fekete táblára. A munkaalkalmak vol­tak arra naponta kiírva. Még csak reggeli hét Óra volt, de máris gyűltek az emberek. Friss, ro­pogósra fagyott hó borította egyetlen nagy fehérséggel a teret. Több utca nyílt a térre, és minden utcából jöttek a munkanélküliek. Lassan, fáradtan, bágyadozva jöttek, eleinte még nem is mentek be a térre, csak megálltak a szélein. Mint embertestekből össze­állóit vastag, szürke ráma töltötték meg az utcák nyílásait, keretezték be a teret. Miért máris közelebb menni a ház­hoz? A munkaalkalmakat kitüntető számokat majd csak nyolc órakor kez­dik kiírni a nagy táblára, akkor dől el, vajon egyiknek vagy másiknak, aki hónapok óta egymagában vagy csalá­dostól kenyér nélkül van, lesz-e ezután kenyere ? De az utcákból, mint a darabos ára­dat, egyre csak jöttek az emberek, megálltak a többiek háta mögött, egy­re vastagabb, vastagabb lett a szürke, szomorú ráma. Még nem is érződött a nyomás, de az elülső sorban állók mégis már előbbre mozdultak, a sok rossz cipőbe bújtatott vagy zsákdara­bokba kötözött láb megtörte az éjsza­ka hullott, addig szűz havat. És csak egyre és egyre, sűrűbben és sűrűbben jöttek az emberek, férfiak, asszonyok, fiatalok, öregek. Az áradás egyre beljebb és beljebb nyomta a tö­meget. Egyre fogyott, egyre kisebb és kisebb lett a fehér felület, a fakó szürkeség már csaknem egészen bebo­rította a teret. De az utcákból egyre csak jöttek és jöttek, a hátulról jövő nyomás egyre erősödött. Nagyon sok ember volt már együtt, nagyon sok test, sok láb, sok fej, arcok, szemek, lelkek. Már vagy háromezer ember is állt szorosan a téren, és az ernyedet­­len hátsó nyomásra egyre közelebb és közelebb nyomult magához a hivatali épülethez. Már zsúfolásig töltötte a tömeg a teret, az első sorok már az épület előtt húzódó vaskorláthoz nyomódtak. Mintha mindenki, még azok is, akik beszögellő utcákban álltak, egészen " közel akartak volna jutni a hivatal előtt elhelyezett táblához, hogy pilla­natot se mulasztva lássák majd a fe­kete felületre fehér krétával írandó számokat, azokból a munkaalkalma­kat. Nyolc órakor majd kijön a hivatal embere, odaáll a leeresztett tábla elé, melyre vörös betűkkel vannak festve a foglalkozások, és odaírja azok mellé nagy vastag krétával a munkaalkalma­kat. Ott, a ház előtt mindenki közelről és feszülten várhatja a pillanatot, ami­kor a kréta az ő foglalkozási rovatához ér. Balga félelem él bennült, de erről nem tehetnek; hogyha nem az első sorokban állnak, és nem látják a táb­lán közelről a maguk foglalkozását, akkor semmiféle szám sem kerül mel­léje. Ettől a megbonthatatlan mély ösztöntől hajtva szorítják és egyre jobban szorítják a későn jövők a vára­kozó tömeget előbbre és előbbre. De ezért a szorításért senki sem harag­szik, inkább jólesik, mert valami test­vériséget éreznek ki az egymás közel­ségéből. Melegséget is éreznek! Miféle melegség ez? Nem olyan, mely a kály­­hatűzböl támad! így, egymáshoz pré­selve, mintha egyetlen test lennének! És nem azok-e? Csakhogy ebben az egyetlen nagy testben nagyon sok szív dobog és sajog. A nagy teret háromfelöl házak sze­gélyezik, sok kapu, még sokkal több ablak nyílik oda. Most a reggeli szel­lőztetéshez sorra nyílnak az ablakok, asszonyok, lányok jelennek meg az ablakokban, nézik a tömeget, de ha­mar eltűnnek, sötét nekik a látvány. A tömeg pedig áll a fagyos hidegben, mintha már nem mozogna, mintha megmerevedett volna. Vannak köztük, akik már pontosan tudnak a társadalmi törvényekről is, melynél fogva most nem az üzemek­ben, de a hóban, a fagyos hidegben, a borongó, reménytelen ég alatt állnak, éhesen lerongyolódva. Tudják, miért kell most, nem a gépekre és szerszá­mokra, de az otthon éhesen fagyoskodó asszonyokra és gyerekekre gondolniuk. Tudják, hogy a tőkés világ termelési szerkezete olyan; ha valahol nagyon elhibázzák a dolgot, akkor a föld kü­lönböző részein százak, ezrek, száz­ezrek, milliók kerülnek az üzemekből az utcára. Mások, még tanulatlanok, csak annyit tudnak, hogy dolgozni jó, mert az ember munkára való, és ha van munka, van mit enni és testükre venni. De vannak köztük, akik már annyira jutottak, hogy nem is tartják magukat embernek csak valami féreg­nek. És most ott állnak a szabad té­ren, a fagyos télben az érzések, a gon­dolatok, a tudat sokféle árnyalatával és feszülten a számok megjelenésére várnak, várnak, várnak. Vannak köztük sokan, akik már nem tudnak hinni abban, hogy nekik is ki­jöhet a fekete táblán valami jó, hogy a foglalkozásuk mellett is lesz valami miért Itt állni a Jeges hidegben, miért várni semmire, miért lelni a pillana­tot, mikor a fölhúzott táblán megint nem lesz számukra semmi? És még­sem mozdulnak, nem mennek el, vonzza őket, odanyügözi őket a re­ménytelenség. Idegeik szakadásig ki vannak feszít­ve, de nem szólnak semmit, csak áll­nak és várnak. Agyukban borzalom fészkel, de már nem is beszélnek röla, csak hallgatnak és várnak. Ott állnak a téren, és hatalmas, ko­mor eltökéltséggel csak állnak, hall­gatnak és várnak. szám. Bizonyosra veszik, hogy megint az üresség fog feketedni ott. Vagy nem Így megy-e ez már hetek, hónapok óta? És ha kerül is valami szám a fog­lalkozásuk mellé, milyen szám az? Talán 1000, talán 500, talán 200, talán 50, talán 20? Jó lesz ha csak 10 vagy 5 is áll ott! És mit is ér az ilyen szám, mely ennivalót és meleg szobát jelenthet? Semmit sem ér! Hiszen minden fog­lalkozásban százan várják a munkát! Talán még gyűlölni is kellene azokat, akik néhány szám alapján munkát és kenyeret kapnak, mialatt ők tovább is éhesen ülnek majd hideg lakásukban? ö, a tőke ezt nagyon jól csinálja ve­lük! Testvérek helyett farkasokat ne­velnek belőlük, hogy marják és tépjék egymást. Csakhogy abból semmi sem lesz! Minél jobban szétszakítanák őket, annál jobban összeforrnak! Azelőtt, különösen a melegebb idők­ben, még beszélgettek egymással, mi­alatt ott álltak és vártak. De most már nemigen beszélnek. Két-három hét előtt még mondtak ilyeneket: „Eladtam a télikabátomat, most nincs meleg gúnyám.“ „Az asszony mosni jár, de az is el­fogyott.“ „Kidobtak a lakásból, mert nem tudtam fizetni, hol alszunk ma éjjel, nem tudom.“ _„TegnaajUz.. dska-kejjyeret éttéré*“. „Eltemettük a kisfiúnkat." „Nekünk a kislányunk halt meg.“ „Az asszony betegen fekszik oda­haza.“ Miért mondjanak ilyeneket? Minden emberben működik egy láthatatlan mérleg, pontosan leméri, meddig bír­ják el a szavak a gondokat és a bajo­kat, akkor a láthatatlan mérleg jelzi az emberben, hogy elég volt, nincs to­vább. És az emberek ott, a havas, fa­gyos téren a Munkaközvetítő Hivatal tábláját várva, már érezték magukban a láthatatlan mérleg Intelmét: „Miért beszélni még? A szavak már semmit sem érnek.“ Csak álltak ott a tömegben, és titok­zatosan, mélyen hallgattak. És ha ki is mondták volna legbensőbb, legsúlyo­sabb szavaikat, ha azt mondták volna: „Megfagyunk!", ha azt kiáltották vol­na: „Éhhalál!“, ha azt ordították vol­na: „Nyomor és pusztulás!“ — még az sem tudta volna kifejezni megalázott és meggyalázott emberségüket. Bele vannak szerkesztve a világtermelés óriási gépezetébe, és minden gigantiz­­mus mellett is legközelebbi sorsuk a Munkaközvetítő Hivatal fekete táblá­jára Irt fehér számokban dől el. És Mintha ott benn, testükben, lelkűk­ben, vérükben nem történnék semmi egyre fül és fűi, mintha valami őrü­letté készülne alakulni, mintha lassan, de biztosan valami nagy fölfordulás érlelődnék bennük. és csak állnak, hallgatnak és várnak. Akkor nyolc óra lett! Hallották, tudták, mert aranycsen­géssel ütötte ki az időt a városháza magas tornyán a nagy óra. Most azon­nal megkezdődik, most azonnal meg­tudják, hogy mi lesz velük, a szám a táblán megmondja nekik. És aki eddig kételkedett, az is elkezd most hinni. Talán fordul a kocka? Bizony nagyot fordul! Nem lehet, hogy ne forduljon. A Hivatal hatalmas ajtajának szár­nya mozdult, nyílásából kijött egy kis öregember, a Hivatal napos tisztje, szürke, bágyadt kis hivatalnok, jómaga Is proletár. És a téren szorongó min­den proletárok szeme ennek az egy proletárnak az arcára, szemére szege­­ződlk, mintha bizony le lehetne olvas­ni onnan valamit. De az öregember nem mert a tömegre nézni, mert nem akarta, hogy szeméből máris kiolvas­sák azt, amit a tábláról úgyis leolvas­hatnak. Fájdalom és szégyen lappan­gott az öregben azért, amit most azonnal mlvelni fog velük. Leeresztette a két faoszlop között -ir.osgethetó. nagy fekete táblát, -hogy kézmagasságnyira legyen tőle. A téren megszűnt minden nyomás, még a lé­legzetek is álltak, életapasztó, nagy várakozás feszült most az éhesekben. A tömeges munkanélküliség különböző rideg hivatali szertartásainak legideg­­rendltőbb pillanata volt ez. A kis öreg bal kezében papírlapot tartott, a foglalkozások ég munkaal­kalmi számok álltak a papíron. Jobb kezében nagy darab puha, fehér kréta volt, azzal készült fölírni a táblára a kínálkozó munkaalkalmakat, a papíron Is ugyanazon sorrendben álltak a fog­lalkozások mint a táblán, csak a szám volt az, mely egyik napról a másikra változhatott. Milyen sokféle foglalkozást is űztek a dolgozók! Egészen egyszerű és na­gyon összetett, finom foglalkozásokat is. Milyen ezer- és százezerféle folya­matok bonyolódtak le a sokféle munka során a kis, a nagy, a gigászi üzemek­ben. Milyen sokféle változatban kínál­ták erőiket és tehetségüket a sokféle munkások! És a százezernyi munka­változatokhoz végig a kontinenseken milliószém kellettek a dolgozó agyak és kezek. És most ott állnak, egymáshoz pré­selve szoronganak az ipar válsága folytán az üzemekből kitett munkanél­küliek. A mindenható viíágtőke nem tud és nem akar velük bármit is csi­nálni, és most az egész mivoltukat be­töltő egyetlen nagy várakozással vár­ják, mondja meg a tábla, mi lesz ve­lük és belőlük. Ezer és ezer idegből megy a néma parancs a tábla előtt álló napos tiszthez: „írd már. öreg! írd már! Nem bírjuk tovább!“ Az öreg akkor hozzáfogott, hogy a számokat a papírról a táblára írja. kezdte az A-betünél. Ablakos: - 0! Aranyozó: — 0! Asztalos: — 0! És végig az A-betü* foglalkozáson csupa 0! Átment a B-betüre: Bádogos: — 0! Bányász: — 0! Bőrmunkás: — 0! Az öregember kezében reszketett a kréta, fejében is vad reszketések re­megtek, minél több nullát írt, annál félelmesebb lett fejében, szívében, egész testében a reszketés. Hiszen ő is egy volt azok közül, akik odalenn a téren várnak! És most mégis ő az, aki a táblára irt nullákkal szíven szúrja, megöli ókét! Az emberek, akik a Hivatal vasrá­csához szorítva az első sorokban áll­tak, már a lehúzott táblára írt számo­kat is látják, és attól, amit látnak, a földre esik a szívük. És az öregember végigment a sok különböző betűs foglalkozásokon, azok minden fajtájánál csak odaírt: — 0! 0! Kinyílt a kérdés a fejében: miért írja külön-külön ezeket a nullákat ? Hiszen ez fokozatos részletekben vég­rehajtott tömegkívégzés! Mégis már a K-betűnél tartott, amikor megmozdult benne a hatalmas düh, a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő osztályellen­ségnek szőlő düh, és csak kapja a kré­tát, és nem nézve már a foglalkozáso­kat, végig a táblán átfogva, odaír egyetlen, hatalmas, óriási nullát. Ma­gasra rántja a táblát, besiet a Hiva­talba, becsapódik mögötte a nagy, szárnyas ajtó. A tömeg felordít, tíázakat remegtetö ordítással! Egyetlen szó az ordítás: — Nulla! Elől, a legelső sorból szakadt fel az ordítás: — Nulla! És mint az óceáni hullám dördült sörről sorra hátrább: — Nulla!-Nulla! Nulla! Nulla! A dermesztő nagy pillanatban meg­tudták, hogy egész létezésük, úgy amint van: — nulla! És a térbe szö­­gellö utcákba szorult tömeg is átvette már az ordítást: ■’“■-’Móllá! NuHa!- tfutta! Nutlal És a tér és utcák zúgják: — Nulla! Nulla! Nulla! És a Nulla végigcsapódott a paloták falán, kitört az utcák soraiba, meg­rázta a várost/ Már be is zárultak a nehéz házkapuk, a szellőztetésre ki­nyitott ablakok, zörögve gördültek záraikba az üzletek, kirakatok vasre­dőnyei ... félelem szállta meg a vá­rost. Pedig semmiféle-ijesztő szó nem hangzott el ott a téren. Még nem azt kiáltotta a tömeg: — Le a kizsákmányolással! Nem azt kiáltotta: — Vesszen a kapitalizmus! Nem azt kiáltotta: — Barikádokra a szocializmusért! Nem! Csak egyetlen kéttagú szócska, mely annyit jelent, hogy semmi, zú­gott föl a téren. És máris páncélkocsikon fegyveres rendőrök száguldoztak a város utcáin, és a kaszárnyákban fegyveres készült­ségre kaptak parancsot katonai oszta­gok. Milyen rémület, milyen készülő­dés! Pedjg kétezer-háromezer munka­­nélküli proletár csak ezt a szót zúgta: Nulla! ROMÁNIAI MAGYAR KÖLTŐK VERSEIBŐL A szüreteink éneke a mustban, borban forr tovább, aranyos gömböcskékre oszlik, úgy őrzi őszi dombok mosolyát. A napsugár, a reszkető, tovább ragyog a súlyos borban, ahány pohár az asztalon, annyiszor újult ifjúságra lobban. Koccintsunk, csendül a pohár, mintha csak fürge kapák csengenének a tőkék közt zizegve lebbenő halk, esti szél most újra éled. Hát hajtsd jel azt a poharat, igyál a napjény sűrű aranyára, mely fürtöt érlelt, s édes zamatot csókolt a telt bogyók húsába. Igyunk a hajnalban kelő kapásokra, szüreteinkre, a gazdag dombok új gazdáira, igyunk a nemes szőlőtőke jövendő termésére is, és igyunk egyet a hazára, hogy szüret idején a dombon egyre parázslóbb, frissebb nóta járja. S hogy testvérnépek hü testvéreként bizton nézhessünk száz szüret elébe, hogy őszkor mindig ránkkacagjon telt puttonyaival a béke. EMLÉR FERENC: Apám Gyalog, mezítláb lépkedett kövek között, mint egy apostol. Feje fölött friss kék egek csüngtek napostől-csillagostől.­Szerették emberek, vadak, 1 megslmogatták néma bokrok, amint előre így haladt, s észre se vette, hogyha botlott. V. NEZVAL: IMII I B I M Általában úgy olvasok, hogy előbb megnézem, hogy végződik a regény... Jő pár évvel ezelőtt Prévost Manón Lescaut-ját is így kezdtem olvasni, s most, hogy a MATESZ bratislavai premierjén be­ültem a színházba, ugyanezt sze­rettem volna: látni és hallani a vé­gét. S talán ezentúl még azt, vajon mi ihlette V. Nezvalt, hogy drámát írjon a regény nyomán? Persze ezek kissé egyéni szem­pontok, de nem is tudom és talán nem is lehet másképp megítélni azt, amit a színpadon látok és hal­lok. Manón Lescaut játszani nem kis feladat, s ha a MATESZ utolsó két-három évét nézzük, már a vállalkozásnak is örülhetünk. S még inkább annak, hogy a színház vezetőségének volt bátorsága fiata­­, lókra bízni a főszerepet. Frázis­ként hat, annyira elkoptatták, hogy fiataloké a jövő, a MATESZ eseté­ben megfordítanám ezt, s talán így más a hangzása: a MATESZ jövője a fiatalok. S most ne sértődjenek meg a veteránok, az ő érdemeiket ezzel nem akarom lebecsülni... Manón Lescaut... a Nő, nagy N-el. Tisztán szeret, annyira tisz­tán, hogy túlemelkedik a testi vét­ségeken. Mert fiszta a szelleme nem érzi bűnnek a csalást sem. Des Grieux lovag az ellenpólus: ne csaljon meg a tested sem, ha szeretsz, maradéktalanul szeress. Ezt a két ellenpólust kelti élet­re Thirring Viola és Beke Sándor. Néhol bizonytalankodnak még, de az nem von le semmit abból az élményből, amit nyújtanak. Utánuk talán a legjobban kidolgozott ala­kítás Lengyel Ferenc, Tfberg-je volt. Király Dezső Duvaljában né­hány korábbi szerepe érződött. Figyelmet érdemel Zakál Gyula alakítása, bizonyítván, hogy nincs kis szerep. Viszont, Sipos Jenőnek nem ül a vak koldus. Nem az ala­kítás a rossz, hanem az, hogy ezt a szerepet neki keli játszania; az az érzésem, szükségmegoldásként. A Manón Lescaut Monoszlóy M. Dezső fordította, bár Monoszlóy jó fordító, ez esetben nem tudott megbirkózni maradéktalanul fel­adatával. A mi nyelvünk van olyan gazdag, hogy kikerülje a sok és nagyon elkoptatott rímeket. így könnyíteni a munkán nem lett volna szabad. A rendezést Pavel Rimsky vál­lalta. Megoldásai ötletesek, erede­tiek. Viszont itt is akadnak zavaró pillanatok. Sok, és fölösleges a levélhullás. , S bár híve vagyok a modern megoldásoknak, sehogy sem tudom elfogadni a rendőrök kezében lévő ismétlő-puskákat. Eme apróságokon és észrevéte­leken túl bizonyára falusi dolgo­zóink körében is olyan osztatlan sikert és elismerést vált ki a Ma­nón Lescaut, mint a bratislavai közönség előtt. -gs-1963. november 3. CO «T t-=i «j ess cd Szüreti dal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom