Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-09-22 / 76. szám
A zok közé a kevesek közé tartozom, akik leányuk jövendőbelijét el tudják képlelni más foglalkozási ágban is, nemcsak az orvosi, mérnöki pályán. Számomra csak egy a fontos: boldog legyen a gyermekem egy olyan ember oldalán, akit szeret, becsül, és aki érdemes is a szerelmére. Más táncra perdült volna örömében a helyemben, amikor megtudtam, hogy leányomnak a városban — ahová mezőgazdasági iskolába jár — igen nagy szerencséje akadt. Nem mondom Elluska igencsak szemre való teremtés, ezt nemcsak én, de mindenki megállapíthatja, aki rátekint: kecses, formás alakja, kedves mosolygós arca és gyönyörű szőke haja van. Se nem magas, se nem alacsony, szóval éppen olyan, amilyennek lennie kell egy szép leánynak, nem csoda hát, ha beleszeretett egy főmérnök s az Elluskám is viszontszereti. De azért nehogy azt higyjék, hogy egy cseppet is örültem a dolognak, amikor Elluskám megírta. Azt is megmondom miért. Egyszerű falusi emberek vagyunk, nálunk nincs fürdőszoba, lavórból mosdunk, a konyhában kaszinózunk egész nap, szóval nem való mihozzánk főmérnök. Hogy terítek én már annak, ha meglátogat bennünket, hogy szólítom, mit mondok neki, szóval főtt a fejem és nem is keveset. Aztán elérkezett az iskolaév vége és Elluskám diplomával a kezében hazajött. Akkor mondott el mindent részletesen. Gábornak autója van és gyönyörű villája a városban, kedves, csinos ember. Ezt mondta első nap. Második nap még hozzá tette, hogy Gábor elvált ember és ez elkeserítette a szám Izét. A* igazi szomorúság úgy a negyedik napon következett, amikor a főmérnök látogatását vártuk és Elluskám, hosszú, feszengő szólniakarás után, nagynehezen kinyögte, hogy ne lepődjünk meg, ha Gábor kicsit idősebb, mint a szerintünk hozzá illő fiúk. Te jó ég, hány éves lehet ez a Gábor! Szegény apjukom csak nevetett, amikor elkeseregtem neki. — Ugyan hagyd el már, ne légy mindig olyan kákán is csomót kereső. Ha túl van harmincon, hát túl van. Elluska él vele nem te. Különben is a legény harmincon innen még ide-oda kap, sajnálja a szórakozást, a legényéletet. Harmincon túl már rászánja magát, üsse kő... — mondta kötekedve. — Ogy beszélsz, mintha te nem huszonhárom éves korodban nősültél volna meg — zsörtölődtem. — Ha a nyakamba akaszkodtál asszony, nem volt mit tennem ... meg aztán nem is akartam, hogy elvigyenek az orrom elől — mondta és kedvesen megszorongatott. Elluskám egész nap a lakást és saját magát csinosította. Én nyakig voltam a sütés-főzésben és nem is a munka fárasztott el annyira, hanem a percre sem szűnő aggodalom: vajon lzlik-e majd neki az én egyszerű falusi konyhám főztje. Szombat délután két óra volt, amikor egy személygépkocsi állt meg a házunk előtt. Ekkor már én is, meg az öregem Is talpig ünneplőben voltunk és kisiettynk a vendég elé a kap.uba. Elluskám előttünk futott, hogy üdvözölje a vőlegénynek valót. Jól is tette, hogy elénk szaladt, mert bizony mondom így is alig tudtuk összeszedni magunkat a meglepetéstől, mire ránk került az üdvözlés sora. Gábor ha nem is apja, de legalább bátyja lehetett volna a páromnak, vagy is magyarán mondva nem a harmincon, de Ide s tova mér az ötvenen is túl volt. Uram Isten, megbolondult ez a lány? Mit szól majd a falu ... Az öregemnek hamarabb megjött a hangja, Így ő üdvözölte elsőnek a „kedves“ vendéget. Elluskám arca, ahogy ránk tekintett mintha elszomorodott volna egy kicsit, de a bűntudat az szinte leslrt róla. Valahogy belül kerültünk a ház ajtaján és vizet öntöttem a lavórba, hogy a „vőlegénynek" való kezet moshasson. Hang még mindig nem jött ki a torkomon és mintha Elluskámat is cserben hagyta volna örökké csacsogó jó kedve. Csak az emberem beszélt, hogy szinte be nem állt a szája és szemlátomást jól mulatott a vőlegény-ügyön. Koccintgattak a saját termésűből, de nem sokáig, mert a harmadik pohárka előtt Gábor elnézést kért: sok a sava, nem nagyon bírja a gyomra a vörösbort. Megérteni a negyven esztendőt, de soha olyan kínos ebéden nem vettem részt, mint ez volt. Gábornak ízlett az ebéd, legalább is azt mondta, habár mindenből annyit evett csak mint a kismacska. Persze mi sem mertünk a kedvünkre szedegetni a jó falatokból, nehogy gondolatban ránk süsse, no, ezek is nqgybélű falusi bugrisok. Alig vártam, hogy vége legyen az ebédnek és kimehessek a konyhába mosogatni. Ott aztán akár akartam, akár nem kicsordult a könnyem. Szerencsére azok hárman nagyon elbeszélgették az időt. én meg mire eltörölgettem, meg is nyugodtam egy kicsit. No és aztán ha idősebb is, mint az apósa, kinek mi köze hozzá, A lányom él vele, nem a falu locsogó szájú vénasszonyai. Jő dolga lesz mellette, kényelmes, gondtalan életet biztosit neki — nyugtattam magam egyre erőtlenebbül. Igen ám, de meddig? Az ilyen korban lévő ember már közelebb van a sírhoz, mint a bölcsőhöz, Elluskám még fiatal, szinte még gyermek! Húsz esztendős sincs és imádja a gyermekeket! Biztosan lesz neki is kettő-három ha férjhez megy, de ki neveli majd fel őket? Apa nélkül gyermeket nevelni nem kis dolog, már pedig az a húsz esztendős lány, aki ötven éves emberhez megy, számolhat az özvegységgel. Jaj, még elgondolni Is borzasztó az egészet, hogy kellene kikerülni ebből a csávából? Hogy? Nem húzhattam-halaszthattam tovább a kintmaradást. be kellett mennem a vendéghez. Elluskám Csak nagynéha mosolygott és azt hittem a szívem hasad meg, amikor ránéztem. Álszenteskedett. Adta a komolyat, mert biztosan Gábor nem szívlelhette a komolytalan kacarászást. Szóval rettenetes ... A „vőlegénynek való" egy csomó édességet hozott, no meg két celofándobozba ágyazott gyönyörű virágot, nekem, meg a lányomnak. Végre beesteledett és szedelőzködhettünk aludni. Elluskámmal úgy beszéltük meg, hogy Gábor nálunk alszik, az ebédlőben, ő meg átmegy a keresztanyjához, mert hiszen nem nagyon Illik a vőlegénynek valóval Időnap előtt aludni. Gábor átklsérte Elluskát a keresztanyjához én pedig hozzáláttam az ágyazáshoz. Nem kellene talán mondanom se, alig léptek ki az ajtón, újból eltörött a mécses. Minél jobban vigasztalt a párom, annál inkább nekikeseredtem. Azon az éjszakán nem jött álom a szememre, de a férjemére sem. Valahányszor súgva szóltam hozzá, mindig azonnal válaszolt és olyan hangon, amelyről észrevehettem, hogy álmatlanul tölti az éjszakát. — Mit kellene tennünk Sándor — kérdeztem. — Mit? Hát semmit... Az ő dolga, ha szereti éljen vele, ameddig él még ... aztán meg majd csak lesz valahogy. — Hogy beszélhetsz Így apa létedre!... Te képes lennél szó nélkül hagyni, hogy a lányod kútba ölje magát? Hát ez éppen olyan — mondtam slrdogálva. Hosszú szünet után egyszer csak megélénkült a párom hangja. — Idefigyelj asszony, eszembe jutott valami. Nem kérdezted-e a lányodat, hogy volt-e már közelebbi... izé ... kapcsolata ezzel a ... szóval Gáborral? — nyögte ki nehezen. — Nem kérdeztem ... de mondta ... azt mondta, ne féljek, még kettőjük között semmi olyan nem történt, amit szégyellnie kellene. Gábor rendes ember ... — Vagy tehetetlen — mondta gúnyosan Sándor. — Pszt... még meghallja... — Hát akkor idefigyelj asszony... Idefigyelj, ha azt akarod, hogy a lányod boldog legyen úgy tégy mindent ahogy mondom. Hajnali négy óra volt. Mire végére értünk a haditerv megbeszélésének, már nem slrdogáltam, inkább gyermekek módjára kuncogtam nagy örömömben. Milyen okos ember is az én uram, jaj csak sikerüljön. Lassan elmúlt a vasárnap is. A „fiatalok“ délelőtt benn voltak a városban, ebéd után pedig valamennyien elmentünk - kocsikázhi. Mondanom sem kell, Rofcy egyetlenegy pőréikéin sem kívánta az autókázást, de hát nem akartam Elluskámnak kedvét szegni. Hétfőn reggel a párom óriási krákogással, köhögéssel ébredt. Jó negyed órája köhécselt, krákogott már az ágyban, amikor Elluskám megjelent a másik szoba ajtajában álmosan, hálóingben. — Mi baja édesapám, megfázott? — Na haragudj kislányom, hogy felkavartalak, erőltet a köhögés és nem tudok megkönynyebbülni, de máris megyek ki, aludj csak nyugodtan. — Menjen el az orvoshoz édesapám, nehogy komolyabb baja legyen... Bizonyára megfázott, ha ennyire gyötri a köhögés — mondta az erőlködéstől kivörösödött páromnak, aztán visszament. Mi ketten összenéztünk az emberemmel ás kezünket dörzsöltük az örömünkben. Délben, ebéd előtt a párom lenyelt egy késhegyni szódabikarbónát. — Hát az meg minek édesapám? — kérdezte Elluska. — Minek? Hát kell... Az én koromban már nem vasból van a gyomor kislányom. Ég, akár a pokol, ha valami olyat eszem, ami’nem tetszik neki — mondta és szívemből sajnáltam, ahogy fanyalogva, de hősiesen lenyelte a borzalmas port. Elluskám nem szólt többet, csak a leves után kérdezte meg: — Hát orvosnál volt-e édesapám? — Voltam... — köhögte el magát hirtelen a párom — felírt valami szirupot, de azt mondta nem igen lesz ez már jobb. A. légcsőhurutom is a korral jár ... Hiába, negyvenöt év nagy idő. Még jó, hogy eddig is kitartott szegény légcsövem. Elluskámnak mintha megcsappant volna az étvágya, csak turkált villájával az ételben. Ebéd után, a párom, aki gyűlölte a nappali henyélést, ásítozva bement a szobába ledűlni egy kicsit. — Mióta alszik édesapám nappal — kérdezte Elluska csodálkozva. — Ö, vagy már két esztendeje ledül, ha teheti, tudod nem a régi már ő sem. Sokat dolgozott ... Meg aztán nem huszonöt éves már, mint valamikor. Elmosogattunk Elluskámmal és közben majd kipukkadt belőlem a nevetés, ha rágondoltam, hogy forgolódik szegény párom a kényszerheverésben. Este televíziót néztünk, de az emberem az első fél órában elszundított. Eleinte csak bóbiskolt, de később rázendített a horkolásra, csák úgy rengett bele a szoba. Elluskám egykétszer kedvesen felrázta, de mikor l^tta, hogy hiába, megkérdezte: — Miért’ nem fekszik le édesapám, ha anynyire nem bír ébren maradni... — Miért?'... — Miért — zsörtölődtem olyan élethűen, mlnthá szívből csinálnám — mert mindene a televízió és azt hiszi, hogy örökké bírja az éjszakázást, pedig hol van az már amikor éjfélig Is fenn tudott maradni egy-egy jó műsor kedvéért. Azt hittem megszakad a szivem, amikor a lányomra néztem — Pedzi már ... pedzi már szegénykém ... kezdi már összehasonlltgatni az apját, meg a „jövendőbelijét" — gondoltam magamban. Lefeküdtünk, de az én emberem nem hagyta abban a horkolást. Csodálkoztam, hogy nem szárad ki a torka bele. Jó óra múlva Elluskám jelent meg az ajtóban. — Csináljon már vele valamit édesanyám ... nem tudok aludni. Azelőtt nem horkolt soha sem. — Azelőtt.. — mondtam kicsit ingerülten és megráztam ébren horkoló párom vállát. A horkolás elhalt, de Elluskám nem mozdult az ajtóból. — Nem mégy aludni kislányom — kérdeztem tőle. — Nem tudok..., olyan meleg az a szoba, meg aztán ... — Meg aztán?... — kérdeztem miközben elöntött a hideg veríték. — Valahogyan rosszul érzem magam ... — Na. csak nem vagy beteg csillagom! — ültem fel hirtelen. — Nem ... beteg nem vagyok. Csak itt belül, itt nincs rendben valami, nyögte ki végre. Gáborra gondolok, és valahogyan egészen más lett, más mint a városban volt. Abban a környezetben úgy éreztem szeretem, vállalni tudnám az öregségét, mert öreg ... igaz-e édesanyám? Ügye nagyon öreg hozzám? — öreg... öreg?! Nem az évek számítanak kislányom — mondtam álnokul. Látod apód fiatalabb és máris- vénembernek számít, annyi a rigolyája, hogy csak bírjam elviselni. — Gondolja édesanyám, hogy Gábor is ... hogy ő is krákog, meg köhög reggelente, hogy folyton aludna, meg horkol is? — Hát, hogy krákog, meg horkol azt biztosan tudom, mert hallottam — mondtam és közben azon csodálkoztam, hogy a plafon nem szakad a fejemre — de hogy aludni szeret-e úgy mint apád, azt már nem állíthatom, mert nem tudom. Ez volt az a pillanat, amely végleg megtörte Elluskámat. Odafutott hozzám, rávetette magát az ágyamra és olyan erővel ölelt át, mint aki utolsó mentsvárába kapaszkodik valami szörnyű baj elől. Ogy sírt mint gyermekkorában, amikor valami kedvenc játékát tették tönkre a csintalan gyerekek. Mit tehettem volna mást, vele sírtam és közben óriási lelkiismeretfurdalást éreztem. Vajon helyesen cselekedtünk-e, .vajon nem veti-e még egyszer a szemünkre, hogy tönkretettük a boldogságát? Már-már azon voltam, hogy elmondok mindent őszintén, úgy megsajnáltam a zokogó lányt, de akkor felharsant párom zengő horkolása és Elluskám is abbahagyta a sírást. Megcsókolt és elment aludni. Gábor naponta írt, táviratozott, mikor mihez volt kedve. A falu természetesen Elluskám „szerencséjét“ tárgyalta. Volt aki irigyelte, volt aki legyintett: nekem nem kéne, ha aranyból lenne a kocsijával együtt akkor se, pedig másfélszer idősebb vagyok mint Elluska. A jó embereknek köszönhető, hogy mindenkinek minden mondata eljutott hozzánk. Elluska naprólnapra szomorúbbá, szótlanabbá vált. A következő szombaton — ajándékokkal megrakodva — megint elhitt Gábor, de nem maradt ott éjszakára. Kicsit csodálkoztam a dolgon, de nem marasztaltam, gondoltam, a lányom tudja mit csinál. Amikor eürnent, Elluska nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbülten, és ezt mondta: — Szakítottunk... Megdöbbentem. Most, hogy így alakult a dolog, még jobban éreztem a nagy felelősséget, amelyet leányunkkal szemben vállaltunk. Hátha mégis ő lett volna az igazi? Hátha elélt volna még húsz-huszonöt évig, felnevelte volna Elluskámmal a gyermekeit éá tenyerén hordva imádta volna a lányomat? Hátha igazi szerelemmel szerette a lányom és nemcsak az autó, a villa, meg a gavalléria szédítette meg? Párom a gyors siker után sem hagyta abba „rigolyáit“1, nehogy Elluska gyanút fogjon, mert úgy éreztük elsüllyednénk szégyenünkben, ha kisülne a dolog. Gábortól három nap múlva könyörgő hangú távirat érkezett, majd levelek egész sora, de Elluskám nem válaszolt egyikre sem. Szombaton délelőtt azt mondta, elmegy Mariska nénjéhez a harmadik faluba, de ha Gábor jön. ne mondjam meg, hogy odament. Félt találkozni vele, vagy talán a saját gyengesége ijesztette? Elutazott és alig egy órára rá házunk előtt felbúgott az autó. Gábor egy fél óráig maradt, a párommal beszélgetett négyszemközt. Alig vártam, hogy elmenjen és megtudjam, mit akart. Szívélyesen kezet ráztak, aztán elment ... örökre ... Férjem aztán elmondott mindent. Azt akarta, hogy mi beszéljünk Elluskával. térítsük észre és tartsuk meg mielőbb az esküvőt. Olyan jól megvoltak a városban, eljártak szórakozni és félig-meddig már meg is állapodtak a házasságban. Ki tudja mi történhetett Elluskával? Mintha kicserélték volna! Vagy talán van itt valakije? A párom a fejét rázta, sajnálkozott, hogy hát mi olyan szívesen vettük volna, ha ilyen vöt kapunk, Elluska is bizonyára boldog lett volna, meg lett volna a nyugodt otthona, megélhetése. Dehát... nem tudjuk mi történhetett vele. Az is lehet, hogy valami gyerekkori szerelem lángolt fel a szivében, van legény a faluban jócskán, szóval sohasem tudhatja az ember. Hát így történt... és azóta eljött az ősz. Elluskánk mosolygó, vidám kedve lassan visszatért. Hogyan áll mostanában a szívével? Hát nem akarom elkiabálni a dolgot, de azt hiszem a szédület teljesen elmúlt. Ha a szemem nem csal... van egy traktoros, tavaly került ide, kedves és nagyon jó megjelenésű fiú. ők értik egymást, én meg igazán jószívvel elfogadnám vejemnek. MIKOLA ANIKÓ VERSEIBŐL Ferde sugarak Most felhők takarják, csak néha villan ki egy kék foltja az égnek. Ilyenkor ferde sugarak törnek elő. Ferde sugarak... Ha egy végtelen, egyenes égi pályán meghosszabbítanám, megtalálnám a forrást: a Napot. Egy ilyen sugár a megtett utam is. Haladok egy irányban, míg csak el nem érem célomat mert az egyenes út célhoz ér, mint Naphoz a sugarak. Még egy kis napfény őszi határban, tengeri száron csillan a véred csurran a mézed. Leng az ökörnyál fátyol hajadban, zizzen a káró föld szíve dobban. Víg szellő fújja messzi a nótánk csendül a hangunk, lobban a kedvünk de szél hegedül már végig a tájon, őszi határban tengeri száron.
