Szabad Földműves, 1963. július-december (14. évfolyam, 53-104. szám)
1963-08-25 / 68. szám
A puci, apuci, levelet kaptál Prágából — kapaszkodik a belépő Kása Mihály nyakába a szöszi Katica. — Miféle levelet? — simogatta meg kislánya bozontos fejét. — Alá is kellett írni... — nézd milyen furcsa bélyegző van rajta. — Majd megnézem. Anyátok már megjött? — Azt mondta, ma későn jön. Át kell dolgoznia a tervet. — Bontsd fel már apu — türelmetlenkedik Katica. — Te kíváncsi kis mókus. — Vastag ujjaival kissé ügyetlenül bontogatja a borítékot és félhangosan olvasni kezdi: — „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság elnöke önnek, mint az ország legjobb traktorosának a Munkaérdemrendet adományozza“ —, remeg meg a hangja a nagy darab embernek. — „A kitüntetés átvétele céljából április 30-án jelenjen meg a Prágai Várban, ahol a köztársasági elnök személyesen nyújtja át a Munkaérdemrendet ...“ — Mi az a Munkaérdemrend? — függeszti Katica két fekete szemét az apjára. — Jaj, te kis buta! — nevet Misi. — Hát azt sem tudod? Az olyan kitüntetés ... A napbarnította arcú traktoros mereven nézi a levelet. A szeme furcsán fényes. — Nem. Ez nem lehet igaz — töpreng. — Ez valami tévedés —, szeme homályos tükrén újra a címzést nézi. Az ő neve, az ő címe... — Dehát mégis lehetetlen... ő, a megvetett gyilkos, a részeges verekedő — és 'Munkaérdemrend? Igaz, az utóbbi időben mindenféle papírokat kértek a járáson... dehát akkor is... Egy jő évtizeddel ezelőtt még traktorosnak sem kellett saját falujában... Ha a vonat nem késik azon a reggelen és nem találkozik azzal a törékeny, melegszívű, csodálatos szemű lánnyal, talán még mindig kóborolna az országban, vagy lesüllyed a züllöttség mocsarába...? Az a felejthetetlen találkozás adott értelmet az életnek. Kormánykerék mögé ülhetett újra. Családot alapított. S ő is egyik tényezője, hogy jómódúak az emberek a faluban, jó szövetkezetnek emlegetik az Oj Életet. Az a szürke, poros, kisvárosi váróterem jelentette a fordulópontot az életében, ahol őszintén elmondta szíve bánatát eyy lánynak, akit nem is ismert... T Az apjának, Kása Ferenc napszámosnak, hat éhes szájba kellett a betévő falatot megkeresnie. Dolgozott is éjjel-nappal az istenadta. Hol pénzért, hol egy marék lisztért. Talán az éjt még ma is nappallá tenné, ha rá nem szakad a kavicsbánya és ki nem nyomja belőle a szuszt. A vézna, sovány Kásánéra szakadt a család gondja. Még jó, hogy tavaszszal jött a baj, így legalább harmadosai vállalhatott elegendőt. A legidősebbek, a tizenegy éves Mihály és a tíz éves Rozi már áprilisban kimaradtak az iskolából és anyjukkal együtt húzták a kapát látástól vakulásig. Hiába küldtek a községházáról idézést, üzengetett a tanító. — Enni is kell — üzent vissza az özvegy. Misi hamarosan beletörődött a robotba. Csak akkor állt meg a kapa a kezében, ha letörölte izzadó homlokát, no meg ha megcsodálta azt a traktort, amelyen a gazda fia begyeskedett. A csodálatos masina könnyedén vágta a barázdákat, fürgén haladt előre a végeláthatatlan táblákon. Az anyja r‘á-rászólt a bámuló fiúra. Az egyik papon addig rimánkodott anyjának, míg elengedte, hogy közelebbről is szemügyre vegye a pufogó alkotmányt. Éppen ekkor fordult meg a traktor a tábla végén, amikor a kíváncsi legényke odaköszönt. — Mi kell hé! — állította le a motort a gazda gőgös fia. — Semmi, csak meg akartam nézni... — Talán már nincs kapálnivalő? — Az még éppenséggel van ... — Nahát akkor! — Nem állhatnék fel rá egy kicsit — reszkírozta meg. — Még mit nem, te kódis — köpött egyet a másik és elpufogott. Misi fájó szívvel bandukolt vissza. Azóta Misi már csak az élet iskolájába járt. Dolgozott mind mindenes kis cseléd, bojtár, félrészes arató, segédmunkás a kőműveseknél és amilyen munka éppen akadt. Már a tizenötöt is betöltötte, amikor rámosolygott a szerencse. Anyja beprotezsálta egy ruhafestőhöz és végytisztítóhoz mindenesnek. Havi fixes lett Mihályból. Háromszáz korona egy hónapra. Sokat jelent az ott, ahol a pénz ritka vendég. A baj csak az volt, hogy a város nyolc kilométernyire fekszik Szikértől. Kerékpárja meg nem volt a legénykének. No, de üsse kő... Jó kerekei voltak a Miskának. Aztán ha keres, jut majd kerékpárra is. Reggel ötkör már kutyagolt a fiú és este nyolckor vánszorgott haza, ha valaki meg nem sajnálta és haza nem vitte a csomagtartón. Eleinte tetszett Misinek a munka. Ide-oda küldözgették, néha borravalót is kapott. A nagyságos asszony jó volt hozzá, olykor-olykor ételmaradék is jutott. Csak a mester volt kegyetlen. Ha bal lábbal kelt fel, halálra szekírozott mindenkit. Már negyedik hónapja kopott a cipőtalp. Kásáné kuporgatta a garast. Már-már együtt volt a 750 korona a biciklire, amikor,változott a világ és szemmel nézte a bokáző suhancot. A rongyos — szemet mert vetni a kűrátor Marikájára, aki vele, a bíró fiával csak félvállról beszél. Ráadásul még úgy látszott, hogy a lánynak tetszik is a legény, mert igen gyakran kacarászik a szemébe. A mámoros fejű Mihály egészen belefeledkezett a babonázó kék szemek^ be és kellemes forróságot érzett a szíve körül. Éppen valami szépet akart mondani Marikának, amikor a legénybíró durván megrántotta vállát. — Szabad? Azt hiszem, hogy a csecsemőknek már ágyban a helyük! — tette hozzá gúnyos fenyegetőzéssel. Mihályt elöntötte a vér. A lány sem csínját-bínját.' ősszel aztán, amikor szorított a szántás, éjjelenként már Mihály vette át a kormánykereket. Az asszonyok elégedettek voltak munkájával és végleg rábízták a traktort. A szovjet és a világ népének boldog tavasza a kolhozban érte a „szabad foglyot“. Lassanként kezdtek hazaszállingózni a falu férfiai, de Mihály továbbra is a traktoron maradt. Sőt, amikor új traktort kapott a kolhoz, azt is reá bízták. Senki sem nézte már fogolynak, az oroszul tűrhetően beszélő szorgalmas fiatalembert. A faluban már úgy rebesgették, hogy Másenka férjet talált. Talán az özvegy a pengő lett az „úr“. Igaz, egy a héthez beváltották, de a bicikli a magyaroknál jóval drágább volt. így még két hónapig kellett talpalnia, amíg „nyeregbe" pattanhatott. A mesternél igen gyakran változtak a segédek, ezért Miskát is be-befogta a munkába. Odadobott neki egyegy mosott nadrágot, mellényt: — No, gyilkold! Később az ócskább ruhák mosását is rábízták. Misi igyekezett, szorgoskodott. De a vén hajcsárnak semmi sem tetszett. Az egyik napon dühében Misi fejéhez vágta a kefét. A legényke a meglepetéstől és a fájdalomtól majdnem összeesett. De a másik pillanatban elborította az agyát a vér, és oly erővel vágta vissza a víztől megduzzadt gyökérkefét a mester fejéhez, hogy az egyetlen hang nélkül összecsuklott. Ezzel véget ért a mindenes élet. Örülhetett, hogy néhány rendőrpofonnal megúszta ... Sokáig szaladgált munka után. Végre-valahára felvették a téglagyárba. Itt ismerte meg igazán a „fekete levest“ s lassanként rákapott az ivásra is. — A téglaégetés nehéz mesterség, de szép — fogadta barátságosan a téglaportól vörösarcú Kántor-bácsi. A nyers tégla kalitkába rakása a kemencében nem is volt rossz munka, csak egy kicsit fárasztó. Annál kegyetlenebb meló volt a kiégetett tégla kihordása. 40—50 fokos hőségben betonként tapadt az izzadó testre a téglapor. Lerakódott tüdőre, gyomorra s légcsőre. Eleinte Misi a viszketéstől véresre kaparta a testét. De aztán megszokta. Kántor mester szerint belőlről pedig időnként le kell mosni rummal, ő meg a segédje szinte naponta mosogatták. A kereset elég nyomorult volt, de a rumot is potom áron adták. Mihály holtfáradtan kerékpározott haza napról-napra. Sokszor vacsora nélkül dőlt az ágyba. Ha erős testalkatú gyerek is volt, még nem töltötte be a tizenhatot. — Ne félj gyerek, majd hozzátörődsz! — bíztatgatta a mester. Olykor-olykor a lapost is elővette és megkínálta a legénykét. Misi eleinte kegyetlen undorral nyelt egy-két kortyot. De aztán ha húzott az üvegből, újabb erőt érzett az izmaiban és a torkát sem rágta úgy a por. Később már együtt poharazgattak, sőt néha Miska is hozatott. így aztán egyre kevesebb pénz- került haza, s egyre többet panaszkodott legkedvesebb fiára, reménységére Kásáné. Nemcsak a szakmát és az ivást tanulta meg a falusi ifjú, hanem sok mindenre világosságot gyújtottak agyában az öreggel folytatott beszélgetések. Telt-múlt az idő. Misiből lassanként szélesvállú, karcsú, csinos legény cseperedett. Ha szegényes is volt a ruhája, meg-meg fordultak utána a lányok. Néhanapján már a táncmulatságokon is kezdett lábatlankodni. Ha már volt valami a kalap alatt, egyegy csárdásra is rászánta magát. Abban az időben Fodor Andor volt a legénybíró. Mint a falu legmódosabb legénye nem nagyon szívlelte, ha a táncteremben suhancok, főleg a Mihályhoz hasonló senkiházik rontották a levegőt. Régi módszere volt, hogy elkéri a lábatlankodó suhanctől a lányt és megmutatja neki a kijáratot. Esetleg ha nem szedi gyorsan a lábát, egy-két pofont is kap kísérőül. Néhányszor Mihályt is hazatessékelte. Az egyik táncmulatságon különös engedte el a kezét, nem nagyon sietett a másikhoz. — No, talán kérvényt nyújtsak be? — s máris hatalmas pofon csattant a fiú arcán. Még fel sem ocsúdott, máris a másiktől szikrázott a szeme. Az újabb ütéstől egész a falig tántorgott. Fodor nagyot káromkodva utánalépett, s már újabb ütésre emelte fel a kezét, amikor a sarokba szorított Mihály hirtelen felkapott egy nehéz tölgyfaszéket és kegyetlenül lesúlytott a támadóra. Roppant-reccsent a nehéz székláb, de Fodor András koponyája is. Jajszó nélkül, élettelenül zuhant az olajos padlóra. Sikoltozva menekült az asszonynép. Mihály megkövültén állt, még mindig kegyetlen erővel szorítva a szék karját. A csendőrlaktajjyán Ő is ájultan esett össze. Igaz, a csendőrőrmesternek is aranyfogakat kellett csináltatnia. A bíróság szándékos emberölésért mondta ki az ítéletet. Fiatal korára való tekintettel hat évi fegyházat kapott. A váci fegyház egyik legmagábazárkózottabb fegyence lett Mihályból. Eleinte kegyetlenül szenvedett, de később beletörődött az egyhangú életbe. Télen kosárfonással töltötte idejét, nyáron a kertészetben dolgozott. A kertészetben végzett jó munkájáért becsülték. Mihály nem is talált másban örömet, csak a szótlan, sokat mondó növényekben. A háború vérzivatara immár két éve dühöngött. A szovjet csapatok előretörése miatt mozgósítottak minden maradék erőt az országban. Még a fegyencekre is sor került. Mihálynak jó viselkedéséért elengedték a hátralévő három évet. Rövid kiképzés után a hozzá hasonszőrűekkel biztos halálba küldték, ahol úgy hulltak a katonák, mint ősszel a deres falevél. Alig ismerkedtek meg a csatazajjal, máris rohamra küldték századukat egy hadászati szempontból fontos magaslat elfoglalásáért. Ott a poklok pokla fogadta a támadókat. Mihályt egészen megőrjítette a kegyetlen katyusatűz. Menekültek volna, azonban fegyveres németek kényszerítették őket vissza. Két tűz között rohangászott, amikor kegyetlen ütést érzett a fején és összerogyott. Kóráhzi ágyon tért csak magához. Feje nehéz volt, mozdítani sem tudta. Kisvártatva fehérköpenyes orvosok csoportja érkezett, Mihálynak érthetetlen nyelven beszéltek. A fiú akkor döbbent rá, hogy fogságba esett. Három hónapot töltött ott és gyógyulása után egy Donbasz-vidéki táborba került. Egész télen bányában dolgozott. Tavasszal már alig szédelgett a bánya mélyén. Megváltásként jött, hogy kiutalták néhányukat a tábor mellett lévő kolhozba. Ott legalább friss levegőn dolgozhatott. A kolhoz asszony-vezetőségének nagyon tetszett a fiú szorgalma és hozzáértése. Mihály viszont nem győzte csodálni az asszonyok kitartó, emberfeletti munkáját. Főleg akkor nőttek „óriásokká“ szemében, ha összehasonlította őket a falujabeli asszonyokkal. A kolhoznak volt két rozoga traktora is. Az egyik vezetője Mása, a fiatal Özvegy, sokat kacérkodott a jóképű legénnyel. Mihálynak bár tetszett az asszony, mégis talán a traktor tartotta közöttük inkább a kapcsolatot, mint a szerelem. Gyorsan el is sajátította a traktorral való bánás is így gondolta, csak Mihály nem. Maga sem tudta, hogy miért húzza az a föld, az a táj, ahol csak kín, nyomor, megaláztatás volt az élete. Igaz, hogy már tudta, hogy a népnyúzók helyett a nép lett úrrá Gömör lankás táján is. 1946 őszén elnyerte a rajón legjobb traktorosa címet. A kolhoz taggyűlésén megünnepelték. Mindenki örült, csak Mihály volt hallgatag, szomorú. A kolhoz elnöke faggatni kezdte kedvetlenségének okát. — Haza szeretnék menni — vallotta be végül Mihály. IL Á táborból csak tavasszal indult transzport. Kegyetlenül unalmas, hosszú volt a tél. Mihály éjjeleket feküdt nyitott szemmel a kemény pricscsen. Kínozta, mardosta a honvágy. Őszi idő volt, amikorra hazavergődött a halottnak hitt fiú. Anyja, az őszhajú töpörödött asszony nem akart hinni szemének. Sokáig, némán zokogva borult nagy darab fia keblére. A testvérei mind felnőttek. A lányok férjhez mentek, a két fiú textilgyárban dolgozik, csak Péter, a „ragancs“ inaskodik még. A falu népe furcsán megváltozott. Az emberek bizalmatlanok, gondterheltek. Mihály megtudta, hogy hatvanöt családnak át kell települnie Magyarországra. Az a meglepetés éri, hogy anyjának, a nincstelen asszonynak is „fehér leve-Mihály szabacfeágát töltötte otthon. Poharazgatás közben megtudta, hogy náluk is megszervezték a közöst, sőt traktort is vettek. Ügy volt, hogy Nagy Pista jön haza traktorosnak a gyárból, de állítólag meggondolta magát. Mihálynak bogarat ültettek a fülébe. Egész éjjel csak hánykolódott. A traktor egyhangú zenéje muzsikált a fülében. Hej, ha ő ülhetne arra a traktorra... Másnap reggel kissé szorongva beállított az EFSZ irodájába. Csak Fo'dor András sógorát, a könyvelőt találta ott. Sokáig szótlanul méregették egymást. — Na, mi kéne te jómadár? — sziszegte Bánhídi a fogai között. — Magától semmi, az elnököt keresem! Estére összehívták a vezetőséget. Az elnök kezdte dícsérgetni Mihályt. — Elég legyen már a prézsmitálásból — szólalt meg Fodor Balázs — majd éppen ilyen részeges csirkefogóra bízzuk a traktort, mint ez a jöttment. — Nekem mindegy elnök elvtárs —, alattomoskodott a könyvelő, — de tutija, hogy ki nem állhatják a faluban ... — Börtöntöltelékre nincs szükségünk — jelentette ki a könyvelő unokaöccse. Mihály halálsápadtan ugrott fel. ősszeszorított foggal, szótlanul markolta a szék karját és farkasszemet nézett a gyűlölködő tekintetekkel. — Ejnye, Mihály, no ... — békélgette az elnök. — Ki innen — villant át az agyán —, mert rossz vége lesz. Kegyetlen éjszaka volt. Az agya majd szétpattant: kergették, kínozták egymást a gondolatok. — Hát mégsem igaz, amit az öreg Kántor mondott? Hazugság, amit a fogolytáborban tanítottak? A múltban is ők voltak a falu eleje, s most is? Miért papolnak a dolgozó nép hatalmáról? Minek ez az egész élet, ha az embernek egyetlen vétke: a szegénység, az élete végéig kíséri... Minek is jöttem haza? Ott megbecsültek, szerettek — s itt? Holnap elmegyek, ennek a vidéknek még a tájára se jövök. Vagy talán jobb lenne meghalni?... Ha a gyorsvonat kereke alól szednének össze szétroncsoltan, akkor talán még sajnálnának is. — Pakoljon be, visszamegyek — szólt hajnalban a tűzhely körül szorgoskodó anyjához. — Dehát azt mondtad, hogy e héten itthonmaradsz... — Azt mondtam, azt mondtam ... megyek, oszt kész! — mondta indulatosan. Az anyja elpityeredett. Ez még jobban belemart Mihály beteg leikébe. Miért bántja ezt a becsületes, munkában összetört asszonyt is? Búcsúzáskor melegebben csókolta meg anyja ráncos arcát. — Ne haragudjék anyám ... — Dehogy haragszom! — szontyolodott el megint Kásáné. — Csak nagyon vigyázz magadra! — fakadt újból sírásra. le" van. Kilincsel jobbra, kilincsel balra, mindenütt süket fülekre talál. — Ne törődj velük — mondogatta anyja. — Engem elevenen innen el nem visznek. Hanem neked azt mondanám, hogy próbálj szerencsét Csehországban. A Fodorok úgy sem néznek jó szemmel. Az öreg minap is fenyegetőzött a kocsmában. Kovács Pál is ott van, azzal dicsekszik, hogy jól keres — bíztatgatta fiát. Néhány nap múlva robogó gyorsban üldögélt. Osztraván, a kanalizációnál kapott munkát. A kereset nem volt rossz, de Mihálynak lélektelen volt ez a munka. A barakk-szobában hatan szorongtak. így örült, ha valamelyik lebujbán elsörözhettek esténként. Aztán, ha többen is összeakadtak földiek, bizony ki-kirúgtak a hámból. Ritkán járt haza. Utaztában órákig álldogált a vonat ablaka előtt. Bámulta az elsikló tarka mezőt. Otthon sem nagyon találta a helyét. A kocsma füstös levegőjét szívták estérőlestére. Olyan volt a falu, mint a kihalt temető. A mogorva ködös reggelen üresen tátongott a vasúti váróterem. Vagy talán mégsem? A hatalmas vaskályha mellett egy fiatal lány üldögélt. Mihály mormogott valami köszönésfélét és a duruzslő kályha másik oldalán foglalt helyet. Leszegett fejjel némán ült, nem nézett se jobbra, se balra. Lekötötték őt a belsejét marcangoló gondolatok. A lány gyakran át-Út pislogott a szótlan fiúra. A néma csendet recsegő hang zavarta meg: — A prágai gyors 180 percet késik — jelentette a pléhember. A szótlan legényt, mintha vipera csípte volna meg, úgy ugrott fel. — Azt a magasságos atyaúristenit!... — Csak most vette észre ismét a szomszédját. — Gondolja, hogy ez segít? — mosolygott rá a lány. — Háát, csak úgy kicsúszott a számon — mentegetőzött. — Biztosan nagyon várja valaki Osztraván. (Folytatás a 7. oldalon) 1963. augusztus 25. I
