Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-03 / 10. szám
A nemzetközi helyzet fejleményei azoknak az erőknek kedveznek, amelyek egyre nagyobb erőfeszítést tesznek a vitás problémák mielőbbi békés rendezésére, a fegyverkezési hajsza megszüntetésére. Erre több példát is felhozhatunk. Először újból a múlt héten közzétett Hruscsov—Kennedy levélváltásra gondolunk, amelyek azóta is a világpolitika érdeklődésének középpontjában áll. A nukleáris fegyverkísérletek beszüntetéséről Washingtonban folyó szovjet—amerikai—angol megbeszélések élénk érdeklődést váltanak ki világszerte. Anglia közös piaci tagsága ügyében zátonyra futottak a brüsszeli tárgyalások. Beigazolódott a londoni Express jóslata, hogy „de Gaulle becsapta MacMillan orra előtt a Közös Piac kapuit“. Jóllehet Washington mindent elkövetett a brüsszeli megbeszélések sikerért, pillanatnyilag teljesen homály fedi Anglia jövőjét az Európai Gazdasági Közösséget illetően. Az utóbbi időben igen erőteljesen bontakozik ki a Bonn-Párizs tengely Madridig történő meghosszabbításának veszélyes gondolata, amelyet különösen de Gaulle tábornok szorgalmaz. A világ népei bíznak az atomcsend megteremtésében Elvitathatatlan, hogy a Hruscsov— Kennedy üzenetváltás a világszerte uralkodó kíméletlen idő ellenére tavaszi olvadást hozott a nemzetközi politikai életbe. Napjainkban minden fontosabb diplomáciai eszmecsere alkalmával újból és újból szóba kerül a szovjet diplomácia e nagyjelentőségű kezdeményezése. Valamelyik nap a konzervatív Daily Express szószerlnt ezeket irta: „Hruscsov szárnyakat adott a reménynek“. .« ‘Most, amikor a washingtoni szovjetamerikai-angol tárgyalásokról kedvező hírek érkeznek, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nukleáris fegyverkísérletek beszüntetésének útjában álló nehézségek csöppet sem lebecsülendők. Amikor amerikai részről elfogadták a Szovjetunió javaslatát, olyan feltételeket is szabtak, amelyek még igen sok nehézség elé állíthatják a tárgyaló feleket. Bizonyára erre célzott Fedorenko, a Szovjetunió állandó ENSZ-képviselője is, aki türelemre hívta fel az állandóan kiy'áncsiskodó újságírókat. Tény, ha az amerikai fél is olyan őszinte megegyezési szándék és az emberiség sorsáért érzett felelősség szellemében kíván tárgyalni, ahogy az szovjet részről történt, akkor hamarosan megvalósulhat a világközvélemény hő óhaja, az embermilliókat veszélyeztető nukleáris robbantások teljes és végleges betiltása. De egy ilyen megállapodás többet is jelentene. A- kölcsönös bizalom olyan légkörét teremtené meg, amelynek beálltával az általános és teljes leszerelés megvalósításához is nagyobb remények fűződnének. Az amerikai leszerelési politika „rózsájában" azonban szúrós tövis az az óriási összeg, amelyet a Kennedykormány 1983-ban fegyverkezésre fordít. Több mint 50 milliárd dollárról van szó, ami az amerikai költségvetésnek majdnem a felét teszi ki. Az amerikai és többi vezető kapitalista állam közvéleményének fokozottabb nyomást kell gyakorolnia kormányára, hogy tettekben valósuljon meg leszerelési politikája. A héten II Thant főtitkár is nyilatkozott a washingtoni tárgyalásokról. Azt mondotta, hogy bízik a megbeszélések sikerében és reméli, hogy rövidesen sor kerül a tömegpusztító fegyverkísérletek beszüntetéséről szóló egyezmény megkötésére. Kettős köd Anglia felett A szigetországot nemcsak a La Manche csatorna választja el Európától, hanem sok esetben a híres angol köd is. Ilyenkor az angolok azt szokták mondani, hogy „a kontinens izolálva van“. Tehát nem Angliát szigeteli el az öreg kontinenstől, hanem fordítva. Nos, egyelőre elég ennyi a gyakori ködről, most térjünk rá arra a „ködre“, amely valóban befödi az angol politikai és gazdasági életet. Nagy Birtanniónak az Európai Közös Piachoz való csatlakozása körüli huza-vona az utóbbi időben már elcsépelt diplomáciai téma volt. A világsajtó és a rádió állomások annyit írtak, ill. beszéltek róla, hogy mindenkinek a „könyökén jött ki“. Akinek nem kár — nem fáj —, tartja a közmondás. Így áll ez Angliával kapcsolatban is. MacMillan ugyanis évek óta fő külpolitikai tevékenységét a Közös Piacba való belépésnek szentelte, míg a többi nyugati államban a legkülönbözőbo felfogásban kezelték a kérdést. A szigetország miniszterelnökének erőfeszítései most kudarcba fulladtak. Belgium fővárosában, a brüsszeli kormánypalota egyik szárnyában zöld párnával tapétázott termekben foszlottak szerte Anglia reményei a Közös Piacról. De Gaulle emlékezetes sajtóértekezlete óta szinte semmi remény nem volt arra, hogy az angol csatlakozás ügyében megegyezés jön létre. A két napig tartó brüsszeli tárgyalások ezt beigazolták és a balsikeréért a francia elnököt terheli a felelősség. Sokan felteszik a kérdést, vajon mit akar de Gaulle? A válasz egyszerű: a francia elnök napóleoni illúziókat táplál; először a Közös Piacon belül, majd egész Nyugat-Európában vezető szerepre törekszik. Ehhez a politikai elképzeléshez részben megnyerte Nyugat-Németországot is, a kérdés csak az, hogy hol a garancia a két agg-politikus között létrejött különböző megegyezések történelmi időtállására. A brüsszeli tárgyalások kudarca élénk visszhangot váltott ki az egész kapitalista világban. Az első hivatalos amerikai nyilatkozat a washingtoni külügyminisztérium szóvivőjétől hangzott el, aki kijelentette, hogy a brüsszeli tárgyalásokért de Gaulle a felelős. A szóvivő leszögezte, hogy a nyugat-német kormány kompromiszszumos javaslatának elfogadása megoldotta volna a legfontosabb kérdéseket. A Brüsszelben történtek rávetik árnyékukat az egész altlanti szövetség jövőjére — hangoztatják washingtoni kormánykörökben. Londonra, illetve egész Angliára a természetes ködön kívül a politikai borúlátás nyomasztó köde szállt rá. A monnpoltőke urai elkeseredettek, Mac Millan kétségbeesett, az ellenzék azonban reálisan értékeli a helyzetet. A Brüsszelből visszatért Heath lordpecsétőr szerdán fél négykor lépett a képviselőházba, ahol mindössze 8 perces drámai beszámolót tartott a brüszeli tárgyalások utolsó napjáról. Röviden felsorolta azokat a tényeket, amelyek zátonyra vitték a megegyezést. Azt mondotta, hogy a brüsszeli tárgyalások eredménye súlyos, de nem halálos csapás azok számára, akik az európai egység megteremtésén fáradoznak. Még ugyanezen a napon MacMillan rádióbeszédet intézett az angol néphez, amelyben azt mondotta, hogy Anglia nem fordít hátat Európának, sőt továbbra is együtt kíván működni szövetségeseivel. A moszkvai rádió hírmagyarázója megjegyzi, hogy a kapitalista államok minden bizonnyal megtalálják majd azt a rést, amelyen keresztül berántják Angliát a Közös Piacba. A monopoltőke urai nem adják fel egy könynyen a harcot, hiszen a Közös Piac kimondottan az ű érdeküket szolgálja. Jósolni ezúttal sem lenne hálás dolog, de annyit megállapíthatunk, hogy de Gaulle konoksága, Bonn ingadozása, London és Washington állásfoglalása olyan „családi“ veszekedéssé fajult az atlanti politika berkeiben, amelyből az amúgy sem szilárd alapokon álló nyugati szövetség megosztottan kerülhet ki. A tengely vége Madridig ér? Az angolszász-francia politikaigazdasági vetélkedésekben Bonn pillanatnyilag a ravasz róka szerepét tölti be: a bokor mögül lesi a párharcot s alkalomadtán kiugrik az elejtett koncért. Mert hogy Adenauernek nehéz kimondottan Párizs vagy Washington mellé állni, azt ma mindenki látja. A Hitler uralomrajutásának 30. évfordulóját (1933. január 30) a bonni militaristák a Führer elképzeléseinek folytatásában ünnepelték meg. Ez a megállapítás leginkább arra a hírre vonatkozik, hogy a nyugat-német kormány hozzájárul a Bonn-Párizs tengelynek Madridig történő meghosszabbításához. De Gaulle már régóta támogatja Franco diktátor erőfeszítéseit, hogy bejusson a NATO-ba, de eddig még nem talált támogatóra. Adenauer személyében ezt is fellelte. Egy párizsi jelentés szerint a francia kormány belügyminisztere Madridban tárgyalt és előkészítette azokat a megbeszéléseket, amelyeket rövidesen a francia külügyminiszter folytat majd Madridban. Tehát a revansista célokat szolgáló Bonn-Párizs tengely szerződésén még meg som száradt a pecsét és a francia reakció, nyugat-német támogatással, már Franco ajtaján kopogtat. —tg— A sajtó ilyenkor, újév táján gyakran közöl híreket az egyes országok költségvetéséről és az olvasót mindinkább meghökkentik azok az állandóan emelkedő összegek, amit a világ államai fegyverkezésre költenek. A kapitalista kormányok ezt a pénzáradatot azzal indokolják állampolgáraik előtt, hogy a kommunizmus háborúval fenyegeti a „szabad világot“. Az antikomraunizmus elmélete összetákolóinak segítségével facsarják ki a kisemberektől adó formájában a fegyverkezésre fordított összeget. Ezek a propagandisták a Szent György-lovagok hősies pózában ágálnak a fórumokon és a szent háború hirdetésével igyekeznek lelkileg dreszszírozni a polgárt, hogy minél nagyobb áldozatokra késztessék a fegyverkezés érdekében. De a nyugati világban is akadnak olyanok, és nem is kis számmal, akik nem fogadják el készpénznek ezt a hamis indokolást. Megtanították őket erre a két világháború tapasztalatai és nem kis mértékben a szocialista országok őszinte és következetes békepolitikája. Bizonyos az, hogy az imperialisták nem riadnának vissza egy új világháború kirobbantásától. Érzik és tudják, hogy a kommunizmus győzelmes eszméi átjutnak minden országhatáron, s a szocialista országok fejlődése és állandó erősödése fokozatosan meggyőz mindenkit arról, hogy a kizsákmányolás, a nyomor és a mttveletlenség nem az isten rendelése, hanem a kapitalizmus törvényszerű velejárója. A forradalmi eszmék elterjedéséhez nem kell fegyver, sem háború, sőt, béke kell és nyugodt nemzetközi légkör. Az imperializmus céljainak őszinteségében nem kételkedhetünk. Háborút akarnak, de imperialista háborút, amely megsemmisítené a szocialista tábor országait. És a nagy, szent célok mellett a monopóliumok urai nem vetik meg az üzletet sem. Köztudomásúak Strauss nemrég lebukott nyugat-német hadügyminiszternek sötét üzletei. Adenauer kedvence a szabad világ védelmének hirdetése mellett nem vetette meg a jó zsíros üzleteket sem. Nemrégiben a Skybolt-affér foglalkoztatta a világsajtót és a közvéleményt. Az USA ugyanis számtalan sikertelen kísérlet után a Skybolt rakéta fejlesztését beszüntette és tudomására adta a brit kormánynak, hogy ezt a rakétatípust nem szállíthatja szövetségesének, annak ellenére, hogy erre szerződésben kötelezte magát. Ehelyett felajánlott egy másik rakétát, a Polárist. Anglia számára súlyos csapást jelentett a Skybolt rakéta kiesése, ugyanis a Skyboltok szállítására szerkesztett repülőgépeket az angol hadiipar már kigyártotta. A Polaris rakéták viszont csak az erre a célra épített tengeralattjáróról lőhetők ki. Angliának pedig ilyen rakétahordozói jelenleg nincsenek. Tehát van regülőgépük rakéta nélkül és van rakétájuk tengeralattjáró nélkül. Érdekes része Skybolt, Napco és társai azonban az ügynek az, hogy e rakétatípus fejlesztése, a sikertelen kísérletek eddig 500 millió dollárt emésztettek fel. Ennyi tömérdek pénzt nyelt el az előállító monopolista társaság, a Douglas Aircraft Company. Az eredmény = 0. Az említett társaságoknak nem ez volt az első fegyvergyártási megbízása. Az ugyancsak fiaskóval végződött Navaho rakéta fejlesztése 800 millió dollárba került az amerikai adófizetőknek. A fegyvergyártás tehát nem rossz üzlet, de nem megvetendő foglalkozás a fegyverkereskedelem sem. A két világháború között szinte legendássá vált a dúsgazdag Basil Zacharoff alakja, akit ezekben az Időkben a fegyverkereskedelem és csempészés koronázatlan királyának tekintettek. Zacharoff úr szállított fegyvert a világ minden tájára. Szállított a kormánynak, szállított az ellenzéknek, az afrikai törzsfőnököknek, a dm-amerikai összeesküvőknek, a rabló kínai tábornokoknak, egyszóval mindenkinek. Nem nyomta a lelkiismeret, nem érdekelte őt mennyi vér folyik fegyverei nyomán, hány ember lesz nyomorékká, hány gyermek árvává, hány feleség özveggyé. Ilyen erkölcsi aggályai nincsenek a fegyverkereskedelem mai képviselőinek sem. Ezt példázza az Ausztriában éppen most zajló Napco-botrány is. A Napco tulajdonképpen egy hoszszú nevezetű amerikai cég rövidítése: Northwestern Pars Division Napco Industries Inc. Ez a társaság régebbi típusú vagy éppen már kiselejtezett amerikai katonai járművek alkatrészeinek eladásával foglalkozik. Ausztriában jelentős működési tér nyílik számára, ugyanis szomszédaink katonai fölszerelése különösen a járművek és páncélkocslk parkja az első világháború után kiselejtezett és elavult amerikai hadianyagból származik. A szállításokat egy Dr. Toppéi nevű, Jobbanmondva rossznevű ügynök közvetítette. A Napco évi 1000 millió silling forgalmat bonyolított le az osztrák állammal és ezért Toppéi doktor 3 % Jutalékot kötött ki magának. Az osztrák hadsereget gúnyosan már régebben Napco-hadseregnek titulálják. Hogy Toppéi úr miképpen Jutott ilyen zsíros megrendelésekhez, ez tulajdonképpen a dolog lényege. Amikor a botrány kipattant, kitűnt, hogy a hadügyminisztérium több vezető tisztviselője megvesztegetési pénzeket fogadott el Toppeltől. A megvesztegetettek között szerepel maga Mitlacher gyalogsági tábornok is, aki letartóztatásáig a minisztérium beszerzési osztályának vezetője volt. A botrány, melyet tulajdonképpen az Osztrák Kommunista Párt lapja a Volksstimme cikke pattantott ki, szinte naponta újabb és újabb terhelő adatokat hoz felszínre. Többek közt kitűnt, hogy a használt alkatrészeket a Napco új áron adta el és még azon felül méregdrágán. így például egy osztrák vállalat ajánlatot tett fékberendezések szállítására az M-24 péncélkocsihoz, darabonként 284 sillnges árban. A Napco ugyanilyen alkatrészt, persze használt állapotban 413 silingért adta el az osztrák államnak. Még Jellemzőbb a következő adat: az osztrák cégek 132 siling árban tettek ajánlatot autó szélvédők szállítására. Ajánlatukat nem fogadták el, de a Napcoét igen, mely ezekért csekély 1157 silinget zsebelt be. Sok ilyen és hasonló részlet látott azóta nanvilágot, amelyeket nehéz lenne egy cikk keretében felsorolni. Egy azonban bizonyos. A fegyverkereskedelem igen jő üzlet és tekintve, hogy ez bizalmas állami tevékenység, sok lehetőséget nyújt a korrupcióra és különféle manipulációkra. Egyébként felszínre került az Is, hogy az osztrák hadsereg és annak felszerelése bármilyen költséges is, hatóereje a nullával egyenlő. Az osztrák adófizető polgár a Napcobotránnyal kapcsolatban azt is megtudta, hogy az egész osztrák hadigépezet, a kimustrált amerikai tankok és páncélkocsik, a lövegek és a szállítóeszközök csak parádéra alkal7 masak. Ilyesmi természetesen az üzletembereket, ügynököket és a megvesztegetett tábornokokat nem érdekli. A pénznek nincsen szaga. P. E. A KGST és a Közös Piac Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a nemzetközi gazdasági együttműködés különböző szervei iránt, és gyakran vetődik fel az a kérdés, hogy miben hasonlít, illetve miben különbözik a KGST és a Közös Piac. Nehéz egy rövid cikkben erre kimerítő választ adni, csak néhány összefüggésre lehet a figyelmet felhívni.Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedben egyes országok között szorosabb gazdasági együttműködésre került sor. A fokozódó együttműködés, egyes országok szorosabb tömörülése, a szélesedő nemzetközi munkamegosztás fő forrása a termelőerők fejlődésének meggyorsulása, a rohamos technikai haladás. Ez persze nem új, de növekvő fontosságú jelenség. A modern tömegtermelés csak egyre szélesebb nemzetközi együttműködés révén valósulhat meg; a gazdasági élet egyre inkább nemzetközivé válik. Egy példa erre: a világháború előtt majd minden európai ország teljes egészében saját erőműveiben állította elő a szükséges villamos energiát és az országok villamos-energiarendszere között általában nem volt kapcsolat., Ma viszont igen jelentős a villamosenergia’kivitele, illetve behozatala, és hatalmas ütemben halad előre az európai országok villamos-energiarendszerének összekapcsolása egyrészt a KGST- országok, másrészt a nyugat-európai országok között. Bár a termelőerők nemzetközivé válásának folyamata világméretű jelenség, az, hogy milyen országok között alakult ki szorosabb gazdasági együttműködés, a konkrét társadalmi, történelmi fejlődés következménye. A KGST és a Közös Piac jellege és egész tevékenysége, fejlődésük távlatai, alapvetően eltérnek egymástól. A második világháború után nagymértékben megerősödött a tőkésországok gazdasági és külpolitikai öszszefogásának tendenciája. Hat nyugat-európai ország között (Nyugat- Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium, Luxemburg) az ötvenes évek elején fejlődött ki szorosabb együtműködés a szén- és az acéliparban. Később — különböző előzetes kísérletek után — ezek az országok alakították meg az Európai Gazdasági Közösséget (az ún. Közös Piacot), egész gazdasági életük integrációja (összefonódásának biztosítása) érdekében. A Közös Piac mélyreható ellentétek közepette alakult ki. Ez ugyanis a kontinentális Európa azoknak a legfejlettebb tőkés országainak szervezete, amelyeknek gazdasága az utóbbi évtizedben a gyakori konjunktúraingadozások ellenére a leggyorsabban fejlődött, lényegesen megváltoztatva ezzel a nyugati országok közötti erőviszonyokat. Bár az említett országok hivatalos propagandája igyekszik a Közös Piacot gazdasági fejlődésük fő tényezőjeként beállítani, valójában fordított a helyzet: viszonylag egyelőre kedvező konjukturális helyzetük magyarázza elsősorban, miért éppen az említett hat ország igyekszik gazdaságilag szorosabban együttműködni, de ez magyarázza azokat az ellentéteket is, amelyek a Közös Piacot alakító hat ország és Anglia, valamint a belépni kívánó többi európai országok között fennállanak. A hat ország ugyanis az erősebb jogán most már diktálni akarja a feltételeket. A legnagyobb ellentét azonban egy olyan okból fakad, amelyet a kívülállók sokkal kevésbé látnak, s amelyről a nyugati sajtó mélyen hallgat. A Közös Piac ugyanis nem egyszerűen • az abban részt vevő országok gazdasági szövetsége, hanem a nagy, egymással is versengő monopóliumok szövetsége gazdasági hatalmuk növelésére, szemben egyrészt az országaikban működő közép- és kistőkésekkel, másrészt országaik dolgozó osztályaival, mindenekelőtt a munkásosztállyal. Az így kialakuló nemzetközi munkamegosztás tehát tulajdonképpen nem az országok között jön létre, hanem a tőkés vállalatok, mindenekelőtt a monopoltőke különféle csoportjai között. Az egymással szövetkező monopóliumok befolyásolhatják bármelyik tagország üzemeinek fejlődését, be is zárhatnak üzemeket. Nagy „vívmányként“ hirdetik, hogy a résztvevő országok között szabad lesz a munkaerő-vándorlás. Ennek valódi értelme, hogy a nyugatnémet és a francia tőke szabadon zsákmányolhassa ki pl. a Dél-Olaszországból munkanélküliség miatt kivándorló munkásokat, és ezzel egyúttal nyomást tud gyakorolni a belső munkapiacra. A Közös Piac ily módon szabadabb lehetőséget nyújt a monopoltőke hatalmának növelésére, a kapitalizmusban elkerülhetetlen tőkekoncentrációra, nemcsak nemzeti, de nemzetközi méretekben is. Hruscsov elvtárs „A szocialista világrendszer fejlődésének időszerű kérdései“ című cikkében világosan rárúutat: „A kis országok egyre nagyobb függésbe kerülnek az imperialisták e szövetségével szemben, amely lényegében a kapitalista világpiac felosztásának és újrafelosztásának egy új formája.“ ...ahogy Párizs A BRIT OROSZLÁN) ,.. ahogy Bonn ... ahogy Washington szeretnél
