Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-23 / 7. szám
Szomorú évforduló Az újjáépített Ostr£ Grún látképe Borzalmas, véres napról emlékeztek meg e napokban az egykori „Halálvölgy“ lakói. 1945. január 20-án német fasiszta martalócok a hírhedt „Edelweiss“-egységgel együtt felgyújtották és csaknem teljesen elpusztították a Vtácnik-hegy alatt meghúzódó két falut, Kl'akot és Osztrígrúnyt. Megöltek 60 férfit, 54 nőt és 32 gyereket és véres munkájuk után akét falut teljesen kifosztották. A két partizán község és környéke minden évben megemlékszik e szomorú eseményről. Nemcsak drága halottaiknak és a hitlerizmus elleni harcban elesett csehszlovák és szovjet hősöknek adóznak tisztelettel. Az évenként megismétlődő emléknapo-Kfak népe mártírhalált halt polgártársait emlékművel tiszteli. A HNB előtt pedig a Szlovák Nemzeti Felkelés hőseinek állított emlékművet. kon az egykori partizánok és g^*rmekeik egyszersmind fogadalmat is tesznek, hogy hazánk földjét a jövőben sohasem tapossa többé fasiszta banditák csizmája. A felszabadulással hazatérő falusjak csak üszkös romokat találtak. Mennyit kellett küszködnie a kiaki favágónak, amíg új otthont teremtett magának! Nem jaj vészkelt, nem esett kétségbe, összeszorította a fogait és munkához látott. Napközben kint dolgozott az erdőben, hiszen élni is kellett, a család nem éhezhetett. Este pedig az egésznapi nehéz erdei munka után hazatérve fúrt, faragott, fűrészelt, cipelte a súlyos köveket, hogy újra felépítse otthonát. A két falu lassan épült újjá, de a beígért hadi kártérítés nélkül. Pénz helyett Kvetko dr. úr, az akkori demokratapárti földművelésügyi megbízott érkezett Klakra, hogy ott az elpusztított falvak népe előtt tartson dörgedelmes beszédet: „Segítsetek magatokon, emberek! Szedjétek össze magatokat és dolgozzatok!“ Kvetko úr türelemre akarta megtanítani a Halálvölgy lakóit. Az emberek elkeseredett hangon fejezték ki tiltakozásukat: „Ki dolgozik, ki küszködik többet nálunk?“ És Kvetko úr örülhetett, hogy épp bőrrel szedhette a sátorfáját. A kiégett, tönkretett két falu azonban pártunk szeretetteljes támogatásával mégis felépült és szebb, mint valaha. Csinos kis családi házak, kis ligetek, az új villanyvezeték póznái és az állandóan szaporodó televízióantennák is igazolják, hogy ma már hazánkban nincs az az eldugott kis falu, amely ne élvezné pártunk és kormányunk támogatásával a szocializmus vívmányait. A 18. év előtti fasiszta gaztett évfordulóját Klak és Ostry Grúií dolgozói a szocializmus felépítésének nagy munkalendületében ünnepelték meg. A párt- és tömegszervezetek által ren-Leonardo da Vinci világhírű remekművét, a Mona Lisát egy hónappal ezelőtt az Amerikai Egyesül! Államokba szállították. A párizsi Louvre féltve őrzött tulajdonát a franciák egy milliárd frankra biztosították. Amerikai földre érve, államfőnek kijáró tisztelettel fogadták a „női mosolyt utolérhetetlennek ábrázoló festményt“. Kennedy elnök floridai üdülését is megszakította, hogy részt vegyen Mona Lisa fogadtatásán. Teltek, múltak a napok, amikor a kiállítók elhatározták, hogy New York-ban is bemutatják Mona Lisát. Igen ám, de amíg Amerikai elsőszámú asszonya, Jacqueline Kennedy nem látta az „egy híres olasz mester festményét", addig nem lehet költöztetni. Történt hát, hogy az elnök felesége ellátogatott a washingtoni képtárba, ahová férje is elkísérte. Rajtuk kívül csak a francia kultuszminiszter és egy szemfüles amerikai újságíró jutott be a négy őr által szigorúan őrzött terembe. A szerencsés újságíró tollából kerültek másnap vezető nyugati világlapok hasábjaira a következő szenzációs címsorok: „Mona Lisa és Jacqueline Kennedy mosolya teljesen egyenlő értékű“ — „Amerika és Európa egymást csodálták“ — (talán Mona Lisa meg is szólal, ha módjában van?), stb., stb. Maga dezett megemlékezés alkalmából a felszólalók hangsúlyozták, hogy soha többé nem engedjük meg a felépített falvak rombadöntését, ártatlan emberek meggyilkolását. Kennedy pedig egyenesen azt mondotta, hogy a Mona Lisa kikölcsönzésében Franciaország és az Egyesült Államok egyre szorosabbra fűződő barátságát látja. Alig múlt el néhány nap, s francia részről, mert hát Mona Lisa ugye mégsem tud megszólalni, válaszoltak Kennedy szavaira. De Gaulle nyolcszáz hazai és külföldi újságírót hívott meg az Elysée-palota márványtermébe, ahol szokásához híven a legnagyobb őszinteséggel kiteregette kártyáit az atlantiasztalon. Az a hangnem, amellyel elutasította Washington elképzeléseit a NATO közös atompolitikájáról, vezető nyugati lapokban a „durva", „szemtelen" és hasonló jelzőket váltotta ki. Vagyis: a francia elnök alaposan elhomályosította a Mona Lisa mosolyától a világot és főleg az amerikai—francia kapcsolatokat kissé rózsaszínben látó Kennedy fejtegetéseit. Az amerikai sajtó olyan szélsőségekbe esett, mindenesetre joggal, hogy Párizst az atlanti egység szakadéka legmélyebb pontjának nevezi. Egyes szenátorok pedig egyenesen azt követelik, hogy Kennedy „számoljon le de Gaulleval“. Legyen bármelyik félnek igaza, egy biztos, hogy Mona Lisa mosolya maradandó, de a francia—amerikai barátság egyre homályosabb. Tóth Géza Amint a nyugat-német sajtóban az utóbbi napokban megjelent cikkek hangsúlyozzák, a bonni hivatalos körök vajmi kevéssé hajlanak támogatni Angliának azokat a próbálkozásait, hogy gazdasága szempontjából a legelőnyösebb feltételekkel csatlakozzék a Közös Piachoz. A Schröder nyugatnémet külügyminiszter nemrégi londoni látogatásával kapcsolatos kommentárok hangja „óvatos“ volt. A Frankfurter Allgemeine című újság, bonni értesülésekre utalva rámutat: Schröder London követeléseire hasonlóképpen követelésekkel válaszolt, kijelentvény, hogy „az angoloknak meg kell érteniük, nemcsak a brit mezőgazdaság, hanem 'a nyugat-német mezőgazdaság is jelentős kockázatot vállal a Közös Piacban". 7éves mosoly AVAGY KÁR VOLT MEGCSODÁLNI MONA LISÁT? Az ember és a munka Sok szó esik mostanában a munkás és a paraszt becsületéről, vagy ahogy ma mondani szoktuk, a munkához fűződő szocialista viszonyról. Aktuálissá tette ezt a kérdést Trousil elvtárs által megindított országos mozgalom, mely sok dolgozót elgondolkoztatott a saját és társainak viszonyáról a termelő munkához. Felszínre kerültek a vitában pozitív, de negatív jelenségek is. Sokan kizárólag az anyagi okokra szeretnék korlátozni a munkában való részvételt. Ez az álláspont azonban csak saját képviselőit jellemzi, de nem általánosítható a szocializmus építésében résztvevő milliókra, különösképpen pedig a mezőgazdaságban dolgozókra. A földműves ember mindig szerette a termelő munkát és büszke volt saját munkájának eredményeire. Tudott örülni a szép állatnak, az acélos, szép búzának, az emberfej nagyságú káposztának, és mindannak, amit keze munkájával nyert a földből. A jó gazdaember a végzett munka és annak eredménye alapján ítélte meg a társait. Megbecsülte az olyan földművest, aki törődött a földjével, állatjaival, gondosan bánt munkaeszközeivel, udvarát és szérűjét rendben tartotta. De megvetette az olyan embert, aki tücsök módjára gazdálkodott, csak tesséklássák módon szántott és vetett, állatját éheztette, nem gondozta és nem bántotta szemét udvara, szérűje rendetlensége. Erre sokan azt mondanák, hogy a régi gazda azért szerette a földjét, állatját, és azért végezte lelkiismeretesen munkáját, mert a föld és a marha a sajátja volt, egyéni tulajdona, amit teljesen a magáénak érzett. Az ilyen nézetek csak kis részben magyarázzák meg a földműves munkaszeretetét. Hiszen a föld sokszor nem is volt egészen az övé, lelkiismeretlen társtudajdonosai voltak, a kapitalista állam, az adóhivatal, meg a bank. De a földtelen arató is szerette a földet és a munkát, pedig a legtöbbször mostoha volt a bér, amit verejtékes munkájáért kapott. Egyébként a bérért dolgozó embert éppúgy kell megítélni, mint az iparban dolgozó bérmunkást, mert a munka nála is kényszerré vált és kizsákmányolással volt összekötve. A földtulajdonos parasztnak természetesen szintén szüksége volt pénzre és munkája után teljes joggal igényelte az anyagi jövedelmet, különösen a kis- és szegényparaszt, akinek nem volt t artalékja sem a mostoha esztendők átvészelésére, sem pedig betegség esetére. Az anyagi motívum nem tekinthető egyedüli serkentőnek a termelő tevékenységben. A vérbeli jó gazda aggódó szemmel leste a vetés sarjadását, állata állapotát azért is, mert benne volt két kezének munkája. A vagyongyűjtés nem szenvedély volt nála, hanem a társadalmi rendszer által rákényszerített életforma következménye, a félelem a jövőtől és az ínségtől késztette takarékoskodásra. A család, a gyermekek jövőjének féltése és a munkához fűződő jó viszony formálta a földműves jellemét a kapitalista rendszerben. Természetes az, hogy ragaszkodott munkája eredményéhez és okosan, sokszor ravaszul védte azt a rabló állam és a harácsoló bank ragadozó karmai ellen. A földműves munkaszeretete ma is élő és ható hagyomány. A szocialista mezőgazdasági üzemek dolgozóinak nagy része lelkiismeretesen végzi termelőmunkáját, óvja a közös vagyont és harcol a magasabb hozamokért. A szövetkezeti munkának Trousil elvtárson és társain kívül is vannak kimagaslóan példás dolgozói, a nagyszerű élenjáró traktorosok, a magas hozamokért harcoló állatgondozók, a szorgalmas kertészlányok és sok-sok tízezer földműves, aki már megértette a „miénk“ fogalmát. Nem hinném azt, hogy Csukás, Méri, Bízik és traktoros társaik csak azért törekszenek csúcsteljesítményeket elérni, mert minél több pénzt szeretnének keresni. Alojz Sajner kombájnos, aki mindkét lábán protézist visel, nem valószínű, hogy tisztán anyagi érdekből aratott volna le 356 hektár gabonát és szántott volna fel 350 hektár főidet. Kiváló dolgozóink ezre bizonyosan nem anyagi érdekből adják át társaiknak jó munkamódszereiket és nem munkaegységért tanítják a fiatalokat. De még nem mindenki gondolkodik így. A nagy táblákon folytatott gazdálkodás, az új technika és a kémia nem elégséges ahhoz, hogy hatékony szocialista mezőgazdasági termelés fejlődjön ki. Ehhez szükséges, hogy az emberek tudatában az „enyém“ helyére a „miénk“ lépjen, hogy a szövetkezeti földet, állatot, technikai eszközt a magunkénak tekintsük és úgy is bánjunk vele. A falun járva sokszor halljuk ezt a mondatot: „Szép a szövetkezet kukoricája vagy a répája.“ De vannak olyanok is, és nem kevesen, akik a „ml kukoricánkról“, a „mi répánkról“ beszélnek. Arra kell törekednünk, hogy minden szövetkezeti dolgozó magáének érezze a közöst. Nem azért, mert az ő darab földje és tehene is benne van, hanem elsősorban azért, mert a meggyarapodott vagyont már az ő keze munkája szaporította. Ezért saját személyi ügye, annak védelme, gondozása és továbbgyarapltása. A „mienk“ tudatának kialakulását nem lehet egyedül a mechanikus népnevelési munkával kifejleszteni.^? tudatnak és a kollektív munkaszeretetnek kialakításához vezető út, ha valójában olyanná formáljuk a közös gazdálkodást, hogy azt mindenki sajátjának érezhesse. Necsak azt érezze, hogy neki a közösben dolgoznia kell — mert hiszen dolgoznia kellett mindig, más tulajdonában is —, de érezze azt, hogy neki abban szava is van, amit meghallgatnak és mérlegelnek. Ez pedig legnagyobbrészt a vezetők munkamódszerén, irányítási gyakorlatán múlik. Ha a szövetkezeti tag szava, elgondolásai a tervezéstől kezdve egészen a végrehajtásig érvényesülhetnek, és meggyőződik róla, hogy egy-egy javaslata megvalósul a gazdaságban, akkor megkapja a meggyőző választ arra a kérdésre, hogy kié a szövetkezet. Ezzel nem mondjuk azt, hogy az igazságos jutalmazás nem járul hozzá a munkához való viszony kialakulásához. A megélhetés biztonsága jó hatással van a munkakedvre, de egyedül a jutalmazás nem teremthet szocialista kapcsolatot a termelő munkához. Az egyszerű szövetkezeti dolgozóból csak úgy válhat tudatában tulajdonos és a munkához fűződő viszonya, csak akkor lesz szocialista jellegű, ha érzi személyének fontosságát és szavának Változik a falu képe A kolínyai lakosság is bekapcsolódott a faluszépítési akcióba. Az autóbuszmegállónál várótermet építettek, elkészült az új uszoda, s ebben a hónapban a vendégek szolgálatába állítják az újonnan felépített vendéglőt. Esőzések idején jó néhány utca járhatatlan volt, s ezeket is igyekeztünk megjavítani. Ezen építési munkákban jelentős segítséget nyújtott az állami gazdaság vezetősége. Brath László (Kolínyani) Katonák a mezőgazdaságról A politikai iskolázás egyik óráján Kubík közkatona nagyon érdekes előadást tartott a mezőgazdaság jelentőségéről, fejlődéséről és arról, hogy miuként teljesíthetők az errevonatkoző párthatározatok. Az előadás után vita alakult ki. Mivel több katonatársam a mezőgazdaságban dolgozott, a felvetett kérdésekre ők rögtön feleltek. Eljutottak ahhoz a problémához is, hogy mezőgazdaságunknak milyen nagy szüksége van segítségre. A vita végén elhatároztuk, hogy a katonaságtól hazatérve ml is tevékenyen kivesszük részünket a mezőgazdasági munkálatokból. Radóczky József, katona Hiányzik a postaláda Pruskáról ha levelet, vagy képeslapot akarnak valahová küldeni, akkor rögtön az a probléma merül fel, hogy milyen módon lehetne a levelet a legközelebbi postahivatalba eljuttatni. Ugyanis a faluban még postaláda sincs. A levélíró szerint három lehetősége van: vagy az autóbusz megállónál kell valakit keresni, aki elviszi a levelet a legközelebbi postahivatalba, és ha nem sikerül a levelet ilyen módon eljuttatni, akkor egész nap figyelnie kell a levélkézbesítőt, vagypedig kénytelen egyedül elvinni a velykékapusani postahivatalba a levelet. Az utóbbi esetben az utazás 8 koronába kerül. Azt hiszem, hogy ezen lehetne segíteni. A lakosság nagy örömmel fogadna egy postahivatalt, vagy legalább egy új postaládát. Matyi Dezső súlyát a termeléshez fűződő kérdésekben. Ha ez a tudat kialakul, érezni fogja, hogy a munkaidő jó kihasználása a saját és a társadalom javát szolgálja, hogy a gépek és az eszközök elhanyagolása és rongálása a saját és társai tulajdonát károsítja. Nem lesz majd féltékeny másokra és nem idegenkedik majd attól, hogy tudását és ismereteit társaival is megossza. Nem tűri majd az értékek ellopkodását és a rossz sáfárkodást. Egyszóval jó gazdává válik. Ennek a tudatnak a kialakulásához nagy mértékben járul hozzá a személyes példa elsősorban a vezetők példamutatása. Hanyag és nemtörődöm vezetés a munkaerkölcs veszélyes fertőző bacilusa. Mindezt azért mondottam el éppen most, mert a zárszámadások időszakában vagyunk, és ideje hogy elgondolkozzunk minden üzemben és munkahelyen a munkához fűződő viszony hiányosságain és a teendőkön, hogy megteremtsük a lelkes és tudatos termelő tevékenység előfeltételeit. Az objektív előfeltételek a munkához fűződő szocialista viszony kifejlesztésére nálunk megvannak. Üzemeink általában jól fel vannak szerelve korszerű gépekkel és mind nagyobb mértékben rendelkezésünkre állnak a vegyi eszközök is. Földműves dolgozóink hagyományosan szeretik a földet és a mezei munkát. A munkához való igazi szocialista viszonyt azonban nem a korszerű munkaeszközök, a gépek és a kémia dönti el. Az ilyen viszony kialakítása a vezetők, az élenjárók és minden dolgozó egyik legfőbb feladata. A demokratikus vezetés és a jó példa azok az eszközök, melyekkel megteremthetjük a munka megbecsülését és szeretetét, mely mezőgazdaságunk további felvirágzásának szilárd biztosítéka. P. E. Piaci torzsalkodás Brüsszelben ,., 1963. január 23.
