Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-26 / 42. szám
Két jelentős nemzetközi értekezlet emelkedik ki a hét eseményei közül. Mindkettő szerdán kezdte meg tanácskozását, így végleges értékelést még nem tudunk adni, csupán a megbeszéléseket érintő problémákat vizsgálhatjuk meg. Az Addis Abbeba-i afrikai csúcstalálkozó jelentősége jóval túlszárnyalja a fekete földrész országainak határait. Az ottawai NATO-értekezlet kapcsán külön kell kihangsúlyoznunk a Szovjetunió kormányának új nagyjelentőségű javaslatát, amely a nemzetközi közvélemény érdeklődésének középpontjába került. Genfben ezúttal nem a leszerelési értekezlet munkája, hanem az Általános Tarifa és Kereskedelmi Egyezményben (GATT) résztvevő országok közti tárgyalások érdemelnek említést. Teljes a kötélhúzás a NATO berkeiben A támadó jellegű Északatlanti Tömb közel másfél évtizedes fennállása óta aligha előzte meg valamelyik értekezletét olyan nagyméretű tanácskozás, mint a szerdán Ottawában megnyílt NATO-miniszteri értekezlet. Ez részben annak tulajdonítható, hogy a Kennedy által előterjesztett többoldalú NAXO-üt.őerő megvalósítása a vártnál jobban felkavarta a szervezetben résztvevő országok politikusainak kedélyeit. Látszatra úgy tűnt, hogy a washingtoni csalétek könnyen „lecsúszik“ az európai atomszövetségesek nyelőcsövén. Azonban mindjobban kitűnt, hogy Bonn kivételével valamennyi európai NATO- ország rádöbbent a Fehér Ház elképzeléseinek veszélyére, vagyis arra, hogy csupán a féktelen fegyverkezési hajsza terhének jelentős részét akarják áthozni az óceán túlsó oldaláról, de a végső döntés joga továbbra is az USA kezében maradna. így hát de Gaulle után, aki kezdettől fogva elvetette az amerikaiak tervét, most már Londonban és Oslóban is olyan erőfeszítéseket tesznek, hogy kihúzzák magukat az amerikai terv végrehajtása alól. Olaszországban a kommunista pártra leadott több mint 8 millió szavazat azt bizonyítja, hogy az olasz nép is elutasítja az amerikaiak .atomtervét. Nyugat-Németország kétkulacsos politikát folytat ebben a kérdésben. A bonni militaristák számára a sokoldalú NATO-atomütőerő azt jelenti, hogy közelednek a rég óta óhajtott célhoz: az atomfegyverek birtoklásához. De támogatják a francia „nemzeti“ nukleáris ütőerő tervét, s a Párizs —Bonn megállapodás alapján részt is vesznek annak megalakításában. A kanadai fővárosban összeült NATO-tanácskozás tehát a nézeteltérések jegyében kezdte meg munkáját. Az amerikai tervvel kapcsolatban bizonyára viharos szócsatákra kerül sor. Elsősorban azzal kapcsolatban, hogy az atlanti nukleáris erő csak Polaris rakétákkal felszerelt tengeralattjárókból álljon, vagy felszíni hajóból is. De komoly ellentéteket vált ki a többi vitás kérdés is. Ki fizeti és mennyibe kerül ez a terv? Milyen legyen az ellenőrzés? Kit illessen meg a vétójog? stb. Nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni, de az előzményekből arra lehet következtetni, hogy a megbeszélések nemcsak hogy nem oldják meg a vezető kapitalista országok közt egyre mélyülő politikai és gazdasági ellentéteket, hanem még jobban összekuszálják a sokszor hangoztatott atlanti egység amúgy is csomós szálait. A Paris Jour című lap találóan egy spanyol kocsmaszokáshoz hasonlítja az ottawai NATO-értekezletet: mindenki azt eszi meg, amit hozott. __________Nagyjelentőségű szovjet kezdeményezés Miközben a NATO-hatalmak Ottawában arról tárgyalnak, hogy miképpen fokozzák egy nukleáris világégés veszélyét, a Szovjetunió a tárgyalások előestéjén igen nagyjelentőségű kezdeményezést tett közzé. A Szovjetunió javasolja, hogy a Földközitenger térségét tegyék atom-mentes övezetté. A szovjet diplomáciának ez az újabb, békés politikát bizonyító kezdeményezése azért is oly jelentős, mert az USA kormánya ezekben a napokban Polaris-rakétákkal felszerelt tengeralattjárókat bocsátott a Földközi-tenger térségébe. Amerikai és angol részről jóformán a szovjet kezdeményezés kézhezvétele előtt elutasító magatartást tanúsították. Mind a washingtoni, mind a londoni kormányhoz közel álló körökben kijelentették, hogy elfogadhatatlan a Szovjetunió terve. Ebből is látni, milyen hevesen reagálnak a vezető imperialista körök olyan intézkedésre, amely az általános és teljes leszerelés ügyét, valamint a béke megőrzését szolgálja. A fekete földrész nagy problémái Az afrikai csúcsértekezletet egy haladó szellemű burzsoá lap úgy jellemezte, mint egy konferenciát, mely a legmegfelelőbb időben ülésezik. Ez a megállapítás valóban találó. Afrika egyesítésének kérdése, a gyarmaturalom megszüntetése végleges felszámolása sohasem volt olyan időszerű, mint ma. Közismert, hogy öt évvel ezelőtt Akkrában nyolc független afrikai állam vezetője már tárgyalt az egység gondolatának megteremtéséért, de akkor még sok kérdés tisztázatlan maradt. Azóta több mint 20 afrikai állam nyerte el függetlenségét és a földrész teljesen megváltoztatta arculatát. A gyarmaturalom súlyos vereséget szenvedett s ma már Afrika több mint 200 millió embere élvezi a szabadságot. A neokolonializmus azonban mindent elkövet, hogy viszszaállítsa hatalmát. Jelenleg 16 afrikai állam tagja a különböző nyugateurópai gazdasági szövetségeknek, de ez a tény még önmagában kevés ahhoz, hogy az imperializmus visszacsempéssze hatalmát. Az afrikai vezető politikusok, mint például Nkrumah ghanai, Keita mali, vagy Sekou Touré guineai elnök jól látják ezt a veszélyt. Éppen ezért síkra szállnak az afrikai államok egységes szervezetének megvalósításáért. Az afrikai államok csúcsértekezlete továbbá szigorúan síkra száll amellett, hogy Afrika területét ne használják fel atom-robbantásokra és külföldi támaszpontok létesítésére. Hruscsov elvtárs a konferenciához intézett üzenetében többek között hangsúlyozta, hogy Afrika népeinek épp olyan joga van a szabadságra és boldogságra, mint bármely népnek a világon. Ebben a nemes harcukban pedig mindenkor támaszkodhatnak a haladó világ támogatására. A GATT-értekezlet jelentősége Genfben az Általános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény tagállamainak értekezletén komoly összecsapásokra került sor az USA és a Közös Piac képviselői között. Az ellentéteket lényegében az váltotta ki, hogy az amerikaiak ragaszkodnak a vámtarifák 50 %-os automatikus leszállításához, amely tulajdonképpen az amerikai monopóliumokat juttatná előnyhöz a Közös Piac országaival szemben. Súlyos nézeteltésérek merültek fel a mezőgazdasági termékek árának megállapítása körül is. Az amerikaiak baromfi-szállítmányaik árát túr magasra szabták meg, míg Európából olcsón szeretnék hozzájutni különböző mezőgazdasági termékekhez. Diplomáciai megfigyelők egybehangzó kommentáraikban hangsúlyozzák, hogy a GATT-értekezlet eredményeitől függ a világ két legnagyobb tőkés gazdasági tömbjének „gazdasági békéje" vagy a „gazdasági háborúja“. (tg) A Román Népköztársaság mezőgazdasági termelésének jellendítéséhez nagyban hozzájárulnak a képen látható vegyipari kombinát termékei is, amely a Govor völgyében épült. Foto: ÖTK-Agerpress • Sikertelen katonai puccskísérlet Törökországban. A katonai akadémia tisztjeinek csoportja megszállta az ankarai rádió épületét és közölte, hogy az országban katonai diktatúra került uralomra. Röviddel a zendülés után a kormányhű csapatok elfogták a lázadókat. Aydemir ezredest, a lázadás vezetőjét hadbíróság elé állítják. A kormány ura a helyzetnek. • A jugoszláv kommunisták hűek a szocializmus eszményeihez. A jugoszláv sajtó részleteket közölt azokból a vitafelszólalásokból, amelyek Tito elnök, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága főtitkárának beszámolójával kapcsolatban hangzottak el. A felszólalók hangsúlyozták, hogy a jugoszláv kommunisták továbbra is jó kapcsolatokat akarnak fenntartani a szocialista országokkal. • Olaszországnak békés külpolitikát kell folytatnia — mondotta az Olasz Kommunista Párt ülésén Pietro Ingrao, a párt KB-ának titkára. Hangoztatta, hogy már ma is meg vannak annak a feltételei, hogy a kereszténydemokratákat kényszeresük a választási eredményekkel alátámasztott és mélyreható változások végrehajtására. Hangoztatta továbbá, hogy az új olasz kormányban helyet kell adni azoknak az erőknek is, amelyek a kommunista pártot támogatják. • Folytatják az államosítást Algériában. Az algériai hatóságok a főváros egyik külső negyedében államosítottak egy nagy malmot, amely 110 munkást alkalmazott. A malom volt francia tulajdonosa előzőleg megkezdte a gyár leszerelését, és az alkatrészeket Franciaországba akarta eljuttatni. • Fidél Castro a moszkvai egyetem díszdoktora. A kubai miniszterelnök látogatást tett a moszkvai egyetem jogi karán, ahol Petrovszkij akadémikus, az egyetem rektora átadta Fidél -Castronak a jogi kar tiszteletbeli doktorátusáról szóló oklevelet. N A NATO ottawai értekezletének vrogramja: a „többoldalú" répa.., A nyugat-német sztrájkolok és a „gazdasági csoda“ A fémipari munkások sztrájkja a legnagyobb méretű megmozdulás volt a Német Szövetségi Köztársaság fennállása óta, noha csak tíz napig tartott. A kivívott ötszázalékos béremelés — meg jövő áprilistól kezdve újabb két százalék — nem teljes siker, bár közelebb áll a szakszervezetek redukált hatszázalékos követeléséhez, mint a gyáriparosok 3,5 százalékos javaslatához. Az is igaz, hogy az öt százalék nem javít lényegesen annak a munkásnak a helyzetén, aki havonta 500 márkát keres és két gyermeke van otthon, de nem javított volna a hat százalék sem, meg a nyolc sem, amiért a bérharc eredetileg kezdődött. A sztrájknak nem is ebben van a jelentősége. A fémipari munkások munkabeszüntetése és a gyártulajdonosok ellentámadása, amelynek értelmében körülbelül 400 ezer munkást „kizártak" a termelésből, felszínre hozta a szociális- és osztályellentéteket a mai nyugatnémet társadalomban. Ezeket az ellentéteket egy évtizeden át az erhardi gazdaság-politika igyekezett elködösíteni. A miniszter jelszava volt: „szociális partnerség“ a munkaadók és a munkavállalók között. Persze ez a törekvés csak a látszatok megőrzésére irányult, de a most lezajlott sztrájk a látszatokat is szétrombolja. A „gazdasági csoda“ országát mindeddig a legstabilabb nyugat-európai gazdasági rendszernek tekintették. A sztrájk most véget vetett ennek az 1963. május 26. illúziónak is. •Számot kell vetnie Erhardnak is azzal, hogy véget ért a Német Szövetségi Köztársaság életében az a szakasz, amelyet kétségtelenül bizonyos fellendülés jellemzett és amelynek megszűntét most nemcsak gazdasági okokban kell keresni. Az állandó drágulás, az elégedetlenség és a bérharc ugyanis csak tünet, törvényszerű következménye annak a politikának, amelynek középpontjában a nagyszabású fegyverkezés áll. A bonni parlament költségvetésének ma már több mint egyharmada — 18,5 milliárd márka! — katonai kiadásokra megy. A gazdasági fellendülésnek megvolt a magyarázata az ötvenes években. Ne feledjük: a Német Szövetségi Köztársaságnak egészen 1956-ig nem volt hadserege, az államháztartást nem terhelték katonai kiadások. A beáramló amerikai tőke — a 600 legnagyobb ipari vállalat amerikai kézben van — lendületet adott a gazdasági életnek. Németország megosztottságából is a tőke profitált: az iparban és nyersanyagokban szegényebb országrész különvált, és a gazdagodást nem lassította a két országrész életszínvonalának természetes nivellálódása, ami éa megtörténik, lassúbb folyamat ugyan, de egészségesebb és tartósabb állapotokat biztosít a nyugatnémeteknek is. A Ruhr-vidéki iparvállalatok azonkívül ingyen kaptak képzett szakembereket a keleti országrészből: azokat a munkásokat, technikusokat és mérnököket, akik a Német Demokratikus Köztársaságban tanultak, de lakhelyüket és munkahelyüket később Nyugat-Németországba tették át. Végső soron pedig nagy előnyük származott a szövetségesek hibájából is: 1945-ben az angolok és a franciák leszerelték a megszállt országrész egész gépi parkját: elvitték a gyárak felszerelését, majd amikor a hidegháború kezdeti évei létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot, az amerikai tőke új gépi parkkal látta el a nyugatnémet gyárakat. Míg tehát a franciák, a belgák és angolok a régi — részben elavult német — gépekkel termeltek, a Ruhr-vidéken, Észak- Németországban és Bajorországban egyszeribe a legkorszerűbb automatagépek kezdtek dolgozni. Mindezt figyelembe véve: jó néhány évig nem volt csoda a „csoda“. A „gazdasági csoda“ áldásait csak egy bizonyos réteg, a gyárosokon, bankárokon, nagyrészvényeseken és nyugdíjazott vagy aktív katonatiszteken kívül főként a kereskedő-, vállalkozó réteg és az iparvállalatok utazó ügynökei élvezték. Ugyanakkor a termelő réteg, a munkások, alkalmazottak és hivatalnokok legfeljebb csak a kirakatokban láthatták a „gazdasági csodát“. Egy legutóbbi kimutatás szerint, a hamburgi Die Andere Zeitung május 2-i száma közli, a Közös Piac hat tagállama között a nyugatnémet fémipari munkások fizetése például csak a negyedik helyen van! A luxemburgi, a belga vagy a francia fémipari munkás többet keres, mint nyugatnémet szaktársa Mannheimben vagy Stuttgartban. A kereseti viszonyok általánosan még rosszabbak, hiszen a fémipari munkások mindenütt a magasabb órabérű munkavállalók közé tartoznak. A nyugatnémet Állami Statisztikai Évkönyv 1961. évi adatai szerint (tehát még a konjuktúra idejéből) az NSZK- ban huszonötmillió munkavállaló volt. Ezekből 4 millió 478 ezernek havi bruttókeresete nem haladta meg a kétszáz márkát, 3 millió 12 ezernek a havi háromszáz márkát, 3 millió 430 ezernek a havi négyszáz márkát, 2 millió 663 ezernek a havi ötszáz márkát. Tehát több mint tizenhárom és fél millió munkavállaló — az alkalmazottaknak több mint a fele! — a szó szoros értelmében szűkös körülmények között élt a konjuktúra idején is. Havi kétszáz márka csak arra elég, hogy egyetlen ember valahogyan megéljen belőle. Ebben az országban havi háromszáz vagy akár ötszáz márka egy családnak csak a legszükségesebbet tudja biztosítani. A legtöbb családban mindenkinek dolgoznia kell, aki csak tud, mert különben képtelenek lennének fenntartani magukat. Ha három-négy családtag dolgozik, akkor összesen megkereshetnek 800—1000 márkát, ami szükséges is egy család fenntartásához. Az élet feltételei ugyanis súlyosabbak, mint sok más nyugat-európai országban. Az Európai Gazdasági Közösség kimutatása szerint a netto kereset az NSZK-ban 25 százalékkal a bruttó kereset alatt van, míg Belgiumban és Luxemburgban 15 százalékkal, Franciaországban és Itáliában pedig csak 10 százalékkal. A nyugatnémet munkás több adót fizet — ha nőtlen: fizetésének egynegyedét! — és magasabb levonások terhelik jövedelmét, mint bárhol másutt. A lakáskérdés mindenütt probléma, Nyugat- Németországban is: a szabadbérű lakás havi bére 100 márkánál kezdődik és a szobák számával emelkedik. Egy család jövedelmének egynegyed részét legtöbbször felemészti a lakbér. Ami pedig az árakat illeti, egy évvel ezelőtt a Süddenutsche Zeitung állapította meg, hogy a márka tulajdonképpen már csak 66 pfeniget ér, olyan méretű az infláció és a drágulás. Mindezt szem előtt tartva, valóban még a nyolcszázalékos fizetésemelés sem változtatott volna lényegesen a sztrájkoló fémipari munkások helyzetén. Ez az első nagy bérharc nemcsak azt a félmillió munkást érintette, akik április 29 óta nem vettek részt a termelésben és nem is csak azokat a gyárakat (500 üzem állt le Badenben és Württembergben!), amelyeknek termeléskiesése naponta 90 millió márka — de kihatott az egész nyugatnémet nagyiparra. A megbénult üzemekben dolgozzák ugyanis fel a szövetségi köztársaságban termelt hengerelt vas 64 százalékát. Érthető, hogy nemcsak Erhard, de maga az államelnök, Lübke is bekapcsolódott az egyeztető tárgyalásokba. A Fémipari Munkások Szakszervezete, az IG Metall mindent elkövetett, hogy a bérharc qé kerüljön kenyértörésre. Eredeti nyolc százalékos béremelési követelését hat százalékra redukálta. A gyárosok azonban csak 3,5 százalékos emelést voltak hajlandók teljesíteni, arra hivatkozva, hogy az ipar évi haszonrészesedése mindössze ennyivel emelkedett. Ez statisztikailag igaz, az egész nyugatnémet iparra vonatkoztatva, ám ezen belül a fémipar sokkal nagyobb nyereséget 9,5 százalékkal többet — vágott zsebre. A fémipar részvényesei tehát az össz-nyugatnémet termelés rovására iparkodtak továbbra is biztosítani a maguk aránytalanul magasabb profilját. A szakszervezeteknek a sztrájk fegyveréhez kellett nyúlnia, nem volt más választása, hogy keresztülvigye a munkások követelését. A munkabeszüntetés egyre költségesebb vállalkozás. A tíz napig tartó sztrájk több mint 15 millió márka kiadást jelentett a szakszervezetnek. Hosszú ideig tehát az IG Metall sem bírta volna a sztrájk finanszírozását, noha a munkásság körében olyan elszánt hangulat uralkodott, hogy ha kell, „egy tányér levesen élnek“ családjukkal, de kiharcolják bérkövetelésüket. V. I.
