Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-06 / 2. szám
Mikor Benda Piroska kézbe vette ápja levelét, úgy érezte magát mintha kiszivattyúzták volna körülötte a' levegőt. Mindennek vége, pontosan tudta. Hosszú esztendők erőfeszítésének, .képmutatásának, a félelemnek... és az életnek Is. A szivéhez szorított borítékkal legszívesebben kiugrott volna az emeleti ablakon, de véle jöttek a lányok, akik figyelték őt. Számolt azzal, hogy egy napon bekövetkezik a csapás. Nem lehet végtelenségig titokban tartani a múltat. De legalább néhány hétig késedelmeskedett volna ..'. Amíg leérettségizik. Ha már az emeleti ablakon nem ugorhatott ki, legalább a szobában hagyták volna egyedül, hogy párnájába fúrhassa fejét, hogy kedvére sírhasson. De az Intézeti szobában négyen laktak. — Kitől jött a levél? — ha kérdezik, mit feleljen? — Egy embertől — mondja majd — egy embertől, akit nem ismerek! Alig tudta, kivárni a szombatot, hogy hazautazzon anyjához. — Apám miatt egyszer öngyilkos leszek. Vegye tudomásul! Az anya bólogatott. Tökéletesen megértette. Sokszor gondolt ilyesmire maga Is, hogy amiatt az ember miatt meg kell halni. De azután nem halt meg. Kibírta! Igaz, nem is igen hallott „ázőta“ róla. Jő ég tudja, mi jutott eszébe éppen akkor, amikor a lánya érettségire készül. — ö, hogy gyűlölöm! — zokogta Piroska és odaadta anyjának a levelet. — Itt van, olvassa! — Az asszony remegő kézzel bontogatta az Ismerős írást. Pár sor állt csak benne, nem Is néki, hanem a leányának. Hogy hát egy falubéli asszonytól hallott róla és igen szeretné megismerni, mivelhogy három éves kora óta nem látta. De gondolt rá. Igen sokat gondolt reá. És hogy a nyár folyamán látogassa meg, mert Ismerni szeretné. — Elmegyekl Elmegyek és megmondom neki... — Ugyan mit? Mit mondasz? Azt hiszed én nem prédikáltam eleget amíg együtt éltünk? — Meg én Is? — replikázott a nagyanyja. — Azt mondom majd, álmaimat azoknak a szelleme zavarja, akiket halálba űzött. Nem bocsátom meg amíg élek, hogy a nevét viselém. Hogy le kell tagadnom a létezését. Legszívesebben azt is letagadnám, hogy a világra nemzett. Hogyan is tudott anyám feleségül menni hozzá? ' — Hiszen amikor hozzá- mentem, még nem tudhattam, hogy* -«lyan. Szép szál legény volt* Behálózott. Szegény lány voltam. Ki ne vágyakozna nagyobb kenyér után az asztalára. Elkápráztam! Megszenvedtem miatta! Ne félj! : — Ütötte magát? — Éppen engem ne ütjjtt volna? Ha nem lapulok... Lestem pedig a gondolatát. Dolgoztam látástól vakulásig. ö csak felcsatolta a derékszíját, Vállára kapta puskáját... még a szuronya is égnek állt a végén. Jobb arra az időre nem gondolni... Aztán negyvenötben amikor Jött a felszabadulás — még csak nekem volt Igazán az — átjöttem ide nagyanyádhoz. Csak téged hoztalak magammal. Boldog voltam, hogy végre határ került közénk. Az érettségiig nem tudódott ki Bonda János létezése, de ha kitudódott volna, akkor sem vonják miatta felelősségre Piroskát aki csak annyit tudott felőle, amennyit az anyja Jónak vélt vele közölni. Az anyja elbeszéléseiből pedig kimagaslott egy kakastollas szörnyeteg és ezért Piroska Joggal irtózott a találkozástól. •Mikor a főiskolai felvételi vizsgán túlesett útlevelet kért, hogy teljesítse apja kérését. Nem szerető gyermekként igyekezett oda. Bosszúálló angyalnak képzelte magát, aki az anyja korai ráncaiért fizetni tartozik. A készülődés alatt anyja előszedett lelke mélyéből mindent, amiért lányának leszámolni illendő. Soha annyit nem beszélt volt férjéről, mint e napokban. — Egyszer úgy vágott képen, hogy megindult az orrom vére. Két fogam is kiesett akkor. Valami asszony miatt, akivel elcsíptem. De megbűnhődött miatta, mert van isten Piroskám! Van isten, ha tagadják is mostanság. Az szabadított meg tőle. Az •isteni hatalom. A gyalázattól... Az állomáson sokáig csókolóztak, mintha örökre búcsúznának. Édesanyja szaporán törölgette könnyeit és míg a vonat el nem indult, mindig előkerült a lelke mélyéről valamiféle újabb sérelem, mintha gondolná — hadd Ismerje meg a leány azt az embert a maga valóságában ... Akáclombos falucskába érkezett Bonda Piroska. Az állomáson egy szürkülőhajú, kicsit görnyedthátú ember jött feléje. — Piroska? — kérdezte tőle s mielőtt válaszolhatott volna, magához szorította olyan erővel, mint eddig életében még senki soha... Szerette volna eltaszltanl magától, hogy mindjárt elején jelezze hovátartozását, de olyan meglepetésszerűen Petőfi Sándor születésének a 140. évfordulójáról emlékezünk rfieg e napokban. A halhatatlan magyar költő - aki a világirodalom nagyjai között is méltán vívta ki az ót megillető helyet - sorai több mint egy évszázad után is elevenen, időszerűen, örök ragyogásukban szólnak hozzánk. PETŐFI SÁNDOR: A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni, Saját fáldalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, 'a lángoszlopot. Ojabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen átl Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok. reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ó árnyék alatt! Pest, 1847, január Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Mit milliók cáfolnak meg, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden <ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljuk'-. Mert itt van már a Kánaánt Es addig? addig nincs megnyugvá Addig folyvást küszködni kell. — Talán az élet munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. Útban voltál már akkor ... Csakhogy a csendőr sem volt mind egyforma! Hosszú, hosszú csend következett. A dereshajú paraszt elmerült az emlékek süllyesztőjében, hogy elökotorjon onnan mindent, ami esztendőkön keresztül megfeneklett a lelkében. Piroska szerette volna sürgetni, bár attól kezdett tartani, hogy többet tud még, mint amennyit tudni kíván. Az Apjával is döccent fz emlékezés kereke, mert másképp folytatta, mint ahogy várni lehetett volna. — Haragszik? — kérdezte. — Hallani sem akar magáról! — Miért? — Hát a természete miatt. Nem vált dicséretére! —, Ügy mondja? Most Piroska tartott lélegzetny! szünetet. — Hát nem úgy volt? — Hát ha úgy mondja, akkor úgy is volt. — Az öreg összeszorította a száját és a lány megbánta a nyílt beszédet. Egyszerre megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy a mellette ülő ember kezét megslmogassa. De attól félt, hogy érintése elől elkapja majd. Nem igen szokott hozzá a símogatáshoz ez a kérges, bütykös, barna kéz... — Édesapám — mondta és látta, hogy a férfi megremeg e szóra. Nem szólította őt Így Piroska mióta megjött. Most sem értette, hogyan Jött ki belőle. De ha már kimondta, hát megismételte: — Édesapám, miért hagyott el maga minket? Nem kapott mindjár választ? Ügy tetszett, az apja Ízlelgeti a feleletet. Végül ő is csak kérdezett: — Ügy mondták, hogy én mentem el?... Naháí ha úgy mondják, akkor maradjunk is annál, jobb neked is, meg neki Is___ Piroskának eszébe jutott hogy nem egészen így mondták. Hanem hogy úgy mondták ... Hogyan is volt csak? — Anyám ment el magától valamiíven asszonv miatt . .. mástól. Piroska ezalatt megpróbálta gondolataiban apja görnyedő alakját feszes csendőrmundérba húzni, de valahogy ez sehogyan sem sikerült. Nem illett az arra semmiképpen. És Így a gyűlölete, amit olyan soká ápolgatott magában, tompa sajgássá enyhült. A deresfejű ember pedig csak nézett, nézett maga elé, és lehetetlen volt tekintetét követni mert olyannyira befelé fordult azzal, önmagába ahová idegen tekintet soha sem férkőzhetett. Piroska talán nem is érkezik előbbre, ha az apja önmagától el nem kezdi: — Mit csinál anyád? — Mit érdekli magát? — szerette volna felelni Piroska, de csak annyi jött ki a száján: — Megvan! Dolgozik! — Hol? — A tyúkfarmon. — Keres? — Megvagyunk. Nagyanyáin az iskolát takarítja. Fejni is eljár a szövetkezetbe ... — A munkát bírta, akarta'is mindig. Csak az az átkozott természete ne lett volna. Ű uszította ellenem anyádat is ... A Piroska apja ekkor elhallgatott és ő nem merte noszogatni, mert attól félt, hogyha hibásan kérdez őrökre elnémítja. Akkor pedig az igazság mélyére se juthat el soha ... Az ember pedig ismét hallgatott, olyan soká hallgatott, mintha az idő is megállt volna vele. Piroskának már-már az az érzése is támadt, hogy talán nem is él. De élt bizony, nagyon is élt, csak eltávolodva tőle olyan messzeségbe, amihez neki, már szinte nem is volt köze. Ezt bizonyította a sóhajtás is, amivel végül megtörte a csendet. — Szép lány volt. Igen szép lány volt. Még most is olyan? Erre azt kellett volna válaszolni, hogy „mitől legyen olyan, amikor maga úgy megkínozta, mikor idő előtt különösen, hogy a gyerekek is hazaküldözgetík a szennyest. A két fiú. Az egyik katona. A másik ipariba jár. Majd meglátja Piroska milyen két fiú az. Mert hazajönnek ők is. Nincsen olyan két fiú több a világon, mint a mienk ... 4- Kié? — szerette volna megkérdezni Piroska. — Az apámé is? — De az asszony kérdezetlenül is megfelelt. — Két gyerekkel vett el apád, amikor... — az asszony hirtelen elhallgatott. — Mikor? — sürgette Piroska. — No, amikor... de talán erről mégse beszéljünk ... — Miért nem? — Mert anyádról van szó. Azt pedig mindenkor tisztelni tartóz'! akármit is követett el... — Az anyám? — ö hát... Piroska arcát elöntötte a vér. Kihívóan mondta. — És az apját is? — Attól függ... az asszony szünetet tartott. — Attól függ, milyen hibáról van szó. Némely hibát Igenis, meg lehet bocsátani. —Mire gondol a néni? — Olyasmire ami.., nem tartozik rád... Piroska úgy érezte, hogy belegabalyodik az asszony szavaiba. Ügy beszélt az, mintha apját felmentené. Mintha nem tartaná súlyos véteknek azt, hogy édesanyját megkeserítette. De azután azzal nyugtatta magát. — Ez az asszony hozzá tartozik. Ez nem fog ellene beszélni... Estig húzta az időt. Körülnézett a háztájon. A kert végében dús termésű hatalmas körtefa volt. Az ólban két disznó, a kiskertben rózsafák. Nincs itt semmi hiba, hihette, aki az élet mélyére tekinteni nem kívánt. De Piroska semmit se kívánt annál jobban. És soha erősebben, mint amikor atyja házatáján a nagy békés rendezettséget megismerte ... Férfi kezenyoma iátszott mindenfelé, és ő sokkal • közelebb érezte magához az édesanyját mint valaha. Ebből az érzésből merített újult erőt. . .Apja nagy csomaggal tért haza.. , .— Televízió — mfnáUrnk unalmas az élet. Könny.íts rajta. Ha Feri megjön az anténnát is megcsinálja. Jóska pedig összehoz majd a fiatalokkal. Akad itt szórakozás, csak magamfajta öregedő ember nem tudja megszervezni. Majd a fiatalok ... Piroska elhatározta, hogy a fiatalokat nem várja be. Nem kíván ő ebbe a családba beleolvadni. Még aznap este tisztázza a dolgokat és másnap vonatra ül. Ügy rémlett azonban, hogy az apja is szeretné a beszélgetést, mert a pirosarcú asszonyt valami kifogással aludni küldte, őt pedig maga mellé ültette a ház előtt kispadra. Lassacskán ereszkedett a sötétség. Az istálló felett néhány csillag hunyorgott és a hold sárga korongja teli képpel bukkant fel a szemközti eperfa koronája felett. Tücsök ciripelt a távolban, valahol egy béka Is kuruttyolt, csak ők ketten ültek egy ideig némán, egymás mellett mintha sohase kívánnának szóra nyílni. Mintha attól féltek volna, hogy egy rossz mondattal örökre eltávolodnak egyéné a fogadtatás, hogy megszólalt valami a bensejében... — Végeredményben, mégis az... apám ... nem lehet mindjárt az elején, majd eljön annak is az ideje ... Míg ő a lelke legmélyén háborúskodott érzéseivel, a deresfejü ember egy homokfutóval került elő, a hazafelé vezető úton nem beszélgettek. Talán csak azért, mert nem tudták miképpen fogjanak hozzá, de az idegen amúgy is igen szűkszavúnak látsaott és csak a szeme sarkából pislogott néha Piroskára. Mintha az ember megérezte volna mi megy végbe a lelkében, mert amikor a falusi ház udvarára behajtottak azt mondta: „No hát most majd elválik ...“ Hogy mi válik el, azt nem mondta és Piroskának ideje sem volt, megkérdezni, mert a ház felől kövérkés, pirospozsgás, kerekarcú asszony közeledett... Piroska tulajdonképpen csak akkor döbbent arra, amire sohasem gondolt és az anyja sem mondta soha... hogy az apja nem él egyedül. Ám ez a felismerés az an^ja javára billent, mert azon nyomban gyűlölni kezdte a pirospozsgás asszonyt is, aki azonban mitsem vett észre. Igen szívélyesen csókolta két arcán és beljebb tessékelte a „szép szobába“. Vacsoráig szokványos kérdések özönével telt az idő. Hogy utazott? Milyen volt a vámvizsgálat? Hogyan sikerült az érettségi vizsga? És milyen tervei vannak a Jövőt illetőleg? Piroska mindenre úgy felelt, ahogyan kellett. Nem is felelhetett másképp, mert ezek a kérdések nem burkolóztak homályosságba. Ami pedig égette, az nem került Szóba ezen a napon. Nem emlegették a múltat, mintha nem is létezett volna soha... De másnqp, amikor ébredéskor a nap besütött a szobájába és ablaka előtt a madarak éppen úgy csicseregtek mint odahaza, anyja falujában... mindjárt ébredés után fogalmazni kezdte a mondatokat amivel nekiindul. Mert a vendéglátást csak annyi időre igényelte, amíg elintézi ezt a régi számlát, amit az anyja reábízott. nszö$i$fezet be ment — világosította" fel a pirospozsgás asszony. Ilyenkor' aratás Idején sok a múnka ... Piroska lábai alatt egyszerre megingott a talaj. Erre nem számított. Nem számított az apja jelenével. És hogy mit csinált azóta? Milyen a viszonya a mai közösséghez? A mostoha szavaiból úgy érezte, hogy' apja körül minden a legnagyobb rendben van. Hagy idővel a szénáját rendbe tette. De miképpen? Ami megtörtént, azt nem lehet zsebre vágni, mint egy zsebkendőt. Rejtegetni sem lehet ócska fiókokban, hogy megfakítsa, belepje az enyészet... Piroska elhatározta, hogy mindennek még aznap a végére jár. A pirosképű asszonynál kezdte. Kérdésekkel bolygatta, firtatott dolgokat, amelyeken keresztül kibújhat az igazság. — Sok dolga van a . néninek — telepedett a tornác végén az asszony mellé, mikor a ruhamosáshoz készült. — Sok — felelte az asszony — — így már más. így már igaz. Mivelhogy... no de kedves, tudhatsz te azokról az időkről. Ott feküdt az az asszony a szalmán a gyüjtőtáborban, ott láttam először életemben... másnap vagonírozták őket a halálba... A gyereke éppen olyan volt mint te. Olyan korú is. Talán éppen azért figyeltem egész nap őket. Éjszaka meg látom búvik keresztül a kerítésen. .Menti a kölykét gondolom... Utána megyek... de nem volt szívem viszszakergetni. Hazavittem anyádhoz, ö meg... hogy ki az? Meg hogy minek hoztam? Hogy kicsodám nékem az az asszony? — faggatott. Nem hitt az emberségemben? Megfenyegetett hogy felad. Engem is nreg azt a szerencsétlent. Ekkor kentem le neki azt... megeredt az orra vére... vállalom ma is! Azt is mondtam akkor, hogy agyonütöm, ha eljár a szája. Ettől megijedt. Tudta hogy mindig beváltom a szavam. Aztán amikor vége lett mindennek ... vége a múndér uraskodásnak... akkor otthagyott. Piroska sokáig nézte az apját. Ismerkedni próbált ezzel az újfajta igazsággal. Kérdezni is szerette volna: — Hát maga sem boldog apám? E mellett a jóságos szép kövér aszszony mellett? Akinek két derék fia van? — De nem kérdezte. Beszélt az apja kérdezetlenül. — Régen volt — mondotta — elmúlt. Megvagyunk! Piroska fel szeretett volna kiáltani: Nem vagyunk meg apám! És nem is múlt el semmil Itt vagyok én, a megkeserített gyerekkorommal és az anyám bánatával. És nem is azért jöttem, hogy megbékéljünk, mert még van közöttünk valami ami... De Piroska nem kiáltott fel, mert abbah a pillanatban közte és a deresfejű ember között nem volt semmi, semmi... csak a csillagfényes éjszaka ragyogott felettük Apja ezután halkan hozzátette: —De ellened vétettem, sokat vétettem belátom. Téged segítenem kellett volna, ahogy ezeket felneveltem, az ő fiait... de majd igyekszem, majd kárpótollak... ha lehetséges! Bonda Piroskának ekkor kicsordultak a könnyei és nem mondta azt, hogy köszönöm, nem kell magától semmi, csak sajnálta nagyon sajnálta az édesanyját, akit ezen az estén mintha kicsit elárult volna akkor, amikor ráeszmélt arra, hogy az élet sokkal bonyolultabb semmint azt valaha is feltételezte volna... megvénítette...“ De ha mondta volna, akkor sem mondhatta, mert az apja tovább beszélt, kicsit rekedten és igen halkan. —• Amilyen szép volt, épp olyan gonosz__ Piroska felkapta a fejét. Ügy érezte, eljött az órája annak, amit reábíztak. — Azt mondtam neki, amikor megesküdtünk, hogy otthagyom a szolgálatot. Gondoltam nagyanyádnak van egy kis házacskája, kert is hozzá, meghúzódunk, amíg jutunk valamire. Apám kényszerltette reám a mundért, hogy a földet ne^ muszáj legyen felaprózni. Így is Károly bátyámra hagyta mindenét, amikor anyádat elvettem. Anyádnak igen fájt ez. Nagyanyád is Izgatta ... gazda fiúhoz mentél — mondta neki — nem koldushoz. Legalább a mundér maradjon, ha már a vagyon oda... Csendőr, az mégis valaki... — Akkoriban úgy is volt. Hagytam magam rábeszélni.
