Szabad Földműves, 1962. július-december (13. évfolyam, 52-104. szám)
1962-08-01 / 61. szám
A tarlóhántás biológiai feladata A tarlóhántás gyors és szakszerű keresztülvitelének fontossága ma már mindenki előtt általánosan ismert és nem vitatott tény Az előforduló legtöbb hibát rendszerint az agrotechnikai időpont be nem tartása és a tarlóhántás mélységének helytelen meghatározása okozza. A talajnedvesség konzerválásának minél tökéletesebb biztosítása általában mélyebb tarlóhántás végzésére csalogatja az egyes dolgozókat, holott ezzel alapvető hibát követnek el, mivel a talaj felületére kihullott gyommagvaknak mélyebb rétegekbe történő beszántása a talaj elgyomosodását lényegesen növeli. A tarlóhántás mélységének megállapításakor elsősorban a talaj jellege irányadó. Kötött talajokon sekélyebben, homokos és könnyű talajokon mélyebben szántsuk a tarlót. Az átlagos fogásmélység 6 cm körül mozog. Mélyebb tarlóhántás esetén a gyommagvak a csírázáshoz szükséges levegőhiány miatt azonnal nem csíráznak, de csíraképességüket megőrizve éveken át megmaradnak a talajban. Minél mélyebben végeztük el a tarlóhántást, annál biztosabb a leszántott gyommag megőrzése a talajban. Sekélyebben alászántott gyommagok csírázására a talaj változó hőmérséklete serkentőleg (stimulálólag) hat. Másik előforduló alapvető hiba a tarlóhántás idejének helytelen megszabása. „Kasza után eke“ legyen a jelszó, mivel a növényi takarójától megfosztott talaj vízelpárolgása az aratás idején uralkodó melegben igen nagy és a napi 3 %-ot is meghaladhatja. Tudjuk, hogy a learatott gabona felső talajrétegének összvíztartalma nem haladja meg a 16 százalékot, s igen könnyen érthető lesz számunkra, mily veszteséget jelent a napi 3 % talajvíztartalom csökkenés a gyommagvak csírázásához szükséges víztartalom biztosítása szempontjából. A megkésett tarlóhántás azonban nemcsak a gyom elleni védelem szempontjából megbocsáthatatlan, de az agrotechnikai időpontok sorozatos eltolódását, s ezzel azok késedelmes végrehajtását is eredményezi. A megkésett tarlóhántást agrotechnikai szempontból csak hátrányosan értékelhetjük, mert hasznot nem jelent, de annál inkább növeli az improduktív termelési költségeket. Az a tény, hogy az időben és kellő mélységben végrehajtott tarlóhántás a leszántott gyommagvak kicsírázását eredményezi, és ezzel a talajok gyommentesítéséhez járul hozzá, általánosan ismert, habár a gyakorlat ezt kissé eltúlozza. Tudnunk kell ugyanis azt, hogy a gyommagvak már a természetüknél fogva igen egyenetlenül csíráznak, és még akkor sem mindig, ha csírázásra megfelelő környezetbe kerülnek. Ez igen megnehezíti a gyomnövények ellen a védekezést, mert még a legtökéletesebben végrehajtott tarlóhántással sem tudjuk száz százalékosan elpusztítani a magvakat. Sekély tarlóhántás után feltétlenül kicsírázik a lósóska magja. Kisarjadnak az évelő gyöktörzzsel szaporodó gyomok, mint pl. az ászát, a tarackbúza, stb. Minden körülmények között kicsíráznak a kipergett kultúrnövények magjai az ún. „árvavetés“. Feltalálhatok majd a learatott és kizöldülő tarlón az no sdtiSMs 1962. augusztus J. elkésett, de egyébként kora tavasszal csírázó libatop-félék, továbbá a repcsényretek és vadrepce is. A talaj felületére kihullott gyommagvak számához viszonyítva, elenyészően csekély növénymennyiség fejlődik ki, mert ezek a magvak csíraképesek ugyan, de nem csíraérettek. Tarlőhántás idején az uralkodó éghajlati viszonyok (szárazság, meleg) folytán aránylag kevés gyommag csírázik ki. A csírázás jobban ősszel — szeptemberben indul meg. így pl. a közönséges ködvirág, a nefelejcs és a violafélék, a pásztortáska, a veronika, ragadós galaj, a piros árvacsalán, a parlagi ecsetpázsit, tikszem stb. csak ősszel csírázik. Az elmondottak alapján tehát azt kellene hinnünk, hogy téves az a nézet, mely a sekély tarlóhántást javasolja, s ilyen körülmények között nincs értelme a sekély tarlóhántásnak. Részesítsük előnyben a talajnedvességet jobban konzerváló, mélyebb tarlóhántást. Azonban ez helytelen. Erre különösen Wehsarg mutatott rá, és az ő érdeme, hogy ezt a gyakorlatban alig ismert jelenséget, a tarlóhántás biológiai követelményeit közismertté tegyük és kiemeljük a csekély tarlóhántás fontosságát. Wehsarg kísérletileg is bebizonyította, hogy a hántatlan talaj felületén hosszabb ideig elfekvő gyommagvak héja annyira megkeményedik, hogy az képessé teszi őket a terjedő baktériumokkal és gombákkal szembeni ellenállásra. Időben végzett tarlőhántás esetén ezen védőburok-képződés nem következhet be, és a talaj felső rétegébe beszántott gyommagvak legnagyobb hányada áldozatul esik az őket megtámadó baktériumoknak és gombáknak. A gyommagvak pusztulásának közelebbi magyarázata a következő: A sekélyen megbántott talaj felső rétege jobban átmelegszik, mint az alatta elterülő hűvösebb szántatlan réteg. Ha még kellőképp nyirkos is a talaj, a benne levő baktériumok kitűnő — melegágyhoz hasonló — körülmények közé kerülnek. Itt rendkívül gyorsan elszaporodnak és a maghéjon keletkező apró hajszálrepedéseken keresztül a magba behatolnak, s azt elpusztítják. A felső hántott talajréteg hőfoka a forró nyári melegben ugyanis eléri a +50 C fok hőmérsékletet is, míg az éjjeli lehűlés is lényegesen meghaladja az alatta elterülő szántatlan réteg hőmérsékletét. Az így keletkezett hőingadozás a maghéjon hajszálrepedéseket eredményez, ami elegendő a baktériumoknak és gombáknak (mikroszervezeteknek) a magba történő behatolásra és a csíra tönkretételére. A tavaszi kalászosok esetében is igen fontos az időben végzett tarlóhántás, mivel a bennük fejlődő és kora tavaszszal csírázó és kelő gyomok magjai, mint pl. a vadrepce, a repcsényretek, a hélazab, a kenderfűfélék stb. még tarlóhántás előtt beérnek, kiperegnek és a talaj felületén hoszabb ideig elhelyezve ellenállókká válnak. Wehsarg-tekintettel a tarlóhántás ezen biológiai szempontjára előnyösebbnek tartja annak ekével történő elvégzését. Nagy jelentőségű a tarlóhántásnak időbeni végrehajtása azon gyomok esetén is, melyek virágzása, illetve maghozama csak aratás után következik be. Az ilyen gyomok tarlóhántással még kifejlődésük elqtt elpusztíthatok. Ilyenek pl. a zöld muhar, vagy a csurniz, a közönséges muhar, a parlagi pipitér, a nagylevelü útifű, a penészvirág, a hamvas zörgőfű, a terebélyes laboda, a közönséges keserüfű és a mezei fátyolvirág. Csupán tarlóhántással — annak megfelelő ápolása nélkül — csak féleredményt érnénk el. Az ápolás hengerezésből és fogasolásból áll. A hengerezést azonnal a tarlóhántás után, vagy azzal egyidejűleg kell elvégezni. A hajszálcsövesség felújításától nem kell tartani, mivel a leforgatott szerves növényi szár és gyökérmaradvány elkorhadásig elválasztja a szántatlan részt a szántóitól és így mintegy szigetelő réteget képez. Mire a szigetelő részt képező szerves anyag elkorhad, a tarlóhántást újabb agrotechnikai művelet követi. A hengerezés a talaj felületének kisebbítése (az elpárolgás csökkentése) és a nedves talajrétegnek a maghoz nyomása végett szükséges. Hengerezett talajban gyorsabb a csírázás, és a talaj parányszervezeteinek működése is fokozottabb. Az elmondottak remélhet jleg kellőképp megvilágították a tarlóhántás ezidáig kevésbé ismert, de döntő fontosságú biológiai feladatát, s ezzel a sekély tarlóhántás jelentőségét. Minden nap és minden óra döntő jelentőségű lehet az agrotechnikai intézkedés szempontjából, de főleg a talaj nedvességének megőrzése céljából. A szárazság elleni küzdelem nem az őszi mélyszántással, hanem a tarlóhántás idejében történő elvégzésével kezdődik. Aki a tarlóhántást időben és az elmondottaknak megfelelően végzi el, bátran nézhet még az olyan szárazság elé is, mint amilyen 1961 őszén uralkodott. Jó és idejében végzett tarlóhántás és annak helyes ápolása nemcsak a leghatékonyabb és legolcsóbb gyom elleni védelem, de a sikeres mezőgazdasági termelés egyik alapvető feltétele is. Dr. Frideczky Ákos mérnök, a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola tanára •»
