Szabad Földműves, 1962. január-június (13. évfolyam, 1-51. szám)

1962-01-01 / 1. szám

A dombokon arannyá érett a szőlő A szél Pán sípjának hangját röpítette szerteszét a susogé dombok között. Csókos napfényben karcsú darazsak toluajkodtak a telt hordók körül... Szüret volt. Dani a puttonyos nagy igyekezettel hordta az illatos musko­tályt; dómról le, dombra föl. Néha megcsípte valamelyik serényen haj­longó menyecskét, hogy az nagyot sikoltott. ilyenkor a hegyen végig­gurult a szüretelők jókedvű kacagása. Még bíztatták is Danit, - persze csip­kelődve - hogy: „Te, Dani, a me­nyecskékkel másként kell ám ..De Dani füttyenlett az ilyen beszédekre. — Tudom én amit tudok - mor­mogta kajánul, s arra az öt puttony szőlőre gondolt, amit a gát alá rej­tett. — Micsoda bor lesz abból,... nagy isten, micsoda bor . .. Az akkori tél fehérebb volt, mint az idei. Csikorgott a hó az emberek sarka alatt, s a röpködő varjúk bús­­éhesen károgtak a lenti világra. A bo­rok már kiforrtak, s hajnalonként egy-egy kövér disznó végüvöltése verte fel álmaiból a szomszédokat. Elérkezett a torok s a borkóstolás ideje. Danit édes egykomája meghívta Já­nos napjára, hogy segítene a göndört megpörzsölni, meg a bort is hogy végre megkóstolná. Ogy is lett. Haj­nalban kiengedték a hízó vérét, s meg­­pörzsölték annak rendje-módja sze­rint. Még sárga agyaggal is bekenték az oldalát, meg a hajlatokat, hogy az erős tűz meg ne kapja a nemesebb részeket. Estéiig megkóstolták Törö­kék borát forralva, jéghidegen is lan­gyosan, s arra a megállapításra ju­tottak, hogy jó, mert így is, úgy is melegít. A nagyszerű disznótoros va­csora után pedig még a nóta is ki­buggyant a kedv rózsaszín nedűjétől. Ez pedig a jó bor legjobb bizonyítvá­nya. (Igaz, a rossz borban is benne van, de az más, azt még harmadnap is érzi az ember ...) Búcsúzásnál — lehetett olyan fél négy éjfél után, mert már a kakasok bele-bele kukorékoltak a csendbe — Dani egykomája nyakába borult, s a boldogságtól meghatódva suttogta: — A szilvesztert nálam ünnepeljük meg Benőkén. Nagyon jó borod van, de az enyém, az enyém... Az egész faluban csak egy pincében van mása, csak egy pincében... de azt neked nem árulom el, de nem ám. És bizonytalan léptekkel elindult haza felé. Észre sem vette, hogy bo­káig gázol a frissen esett hóban. Ment csak vidáman dúdolva. Utána óriási csipkésszelü S-betűk maradtak a puha havon. • • • — Muskotály ízű ez Dani, becsü­letistenemre, muskotálylzű! — Márpedig rizling, ha mondom! Benő újra kortyintott a pohárból, szétfolyatta a nyelve alá, s várta míg az ízek és zamatok eljutnak a meg­ismerés gócaiba. Csóválta a fejét, mert muskotályt érzett a csalhatatlanságig, s mégis kételkednie kellett, mert Dani azt állította, hogy rizling van a hor­dóban. tem egy ivet, és ez elrontja a ked­vem. — Bolond vagy te Dani! — Lehet, de a borom az jó. — Jó! — Tudod mi jár az eszemben? — Mi? — Te ellenörzöbizottsági tag vagy, biztos hallottál már egyet-mást az osztalékról... — Hát nem vagyok süket, ha be­szélnek hallom... — Mennyi lesz? — Lesz. k televízió sem segített... Tamás János nem volt rossz em­ber. A szövetkezet legjobb traktoro­sai közé tartozott. Csupán egyetlen rossz tulajdonsága volt. Szívesen fel­hajtott egy-egy pohárkával. Ha csak időnként teszi ezt, senki sem kifogá­solja. De... Körülbelül két évvel ezelőtt tör­tént. Azon a bizonyos napon Tamás Jánosnak még két traktoros társával együtt sürgősen be kellett fejeznie a trágya beszántását, hogy rögvest utána takarmányért mehessenek a járási székhelyre. A délelőtt folyamán kettő helyett is dolgozott. Ki bírná utolérni Tamás Jánost, ha jő kedve van és... és józan. Alig múlt el dél. és befejezték a szántást. Mindhárman a jól végzett munka utáni örömérzettel indultak el haza, ebédelni. Tamás János haladt traktorával az élen. Amikor azonban a kocsma elé ért hirtelen megállt, s természetesen két társa is, akik közvetlenül mögötte hajtottak. — Fiúk! — szólt Tamás János tár­sainak. — Időben elvégeztük a mun­kát. Erre legalább egy pohárkával... — János — fordult feléje Pista — inkább hagyjuk. Gyerünk haza. Hi­szen még úgyis van mára elég tenni­valónk. A takarmány... Ha most el­kezded, nem hagyod abba egyköny­­nyen. János nem hagyott magának be­szélni. — Hát ha nem jöttök, megyek egyedül. Ügy is lett. Elmúlt kettő, majd há­rom őrá. Tamás Jánost hiába várták társai. Megfeledkezett magáról, mint rendesen. — Mi az ördögöt csinál ez ilyen soká? — töpreng magában odahaza Tamásné, miközben türelmetlenül néz az őrára és az agyonmelegített ebéd­re. Sejtett-e valamit, nem, annyi bizo­nyos, hogy egyszer csak felugrott, vállán keresztüldobta gyapjú kendő­jét, és gyerünk a kocsmába. Aggo­dalma nem volt alaptalan. A kocsma előtt megpillantotta János traktorát. Belépett a kocsmába, figyelmesen Tánc előtt a tükörben ... (Foto: Németh) körülnézett, de János nem volt se­hol. Az udvaron sem találta. Hátrább, egy raktárnak használt fészerből erős hortyogás hallatszott. Óvatosan ki­nyitja az ajtót s íme János elterülve egy deszkán mély álomba merülve hortyog. Most néhány erőteljes hát­­bavágás következett. János bamba ábrázattal pillantott föl. — Hallod-e? — így az asszony. — Te egy kicsit sem szégyelled magad? Mindenki dolgozik, te meg ... És még hogy a szövetkezet egyik legjobb traktorosa! A legnagyobb korhely... Az! János kőválygó fejébe élesen hasí­tottak bele az asszony szavai. Tehe­tetlen bánatában sírva fakadt. Sírt, sírt, hullatta könnyeit mint egy ele­mista. Persze mindez nem maradt titokban. János keserű könnyeinek a nyoma az utcán sem tűnt el. Elne­vezték hát őt „síró traktoristának“. Tamás János szörnyen szégyellte a dolgot. A tetejében még csúfnév is ragadt rá. Töprengett is eleget mi­tévő legyen. Hogyan fogja be a falu száját. A falu csúfondáros száját... A napokban prémiumot osztott a szövetkezet. János mintha tűkön ült volna otthon. — Mindjárt jövök. Elugrom egy pillanatra. Hiába kérlelte felesége. Hiába ma­rasztalta. hogy jó műsor van a tele­vízióban. Jánost nem érdekelte a te­levízió. Neki menni kellett. Nem ma­radhatott. Természetesen nem állt meg az első féldecinél. Kettő, három, négy, öt... és Jánosnak már alig mozgott a nyelve. Nem messze tőle két munka­társa szórakozott. Pista és Jóska. — Te Jóska — szólt az egyik. —' Mi lenne, ha ezt a Jánost leszoktat­nánk az ivásról, a kocsmázásról. A két barát kisompolygott az ud­varra. A fészer felé tartottak. Köte­let feszítettek ki annak ajtajában és mögötte jól meglocsolták, megöntöz­ték az agyagos, homokos földet. Tud­ták, János itt szeretné majd kialudni magát. No, de várj csak ... Közben megérkezett János felesége is. Éles nyelvvel pattogott rá a kocs­­márosra. Miért szolgál ki részeg em­bert. Miért nem vigyáz az urára. János látta, ennek fele sem tréfa, kapta magát s usgyi, megszokott he­lyére. A kocsmában tartózkodó em­berek lélegzetvisszafolytva várták Jánost. Mindenki tudomást szerzett a csapdáról. Halkan nyílt az ajtó. Kísértet? Nem. János. Tetőtől talpig lőtye. — Nini, a síró traktoros — kiáltott valaki. — Hát te hol jártál? — Ne, neked jól megágyaztak Já­nos — jegyezne meg egy másik. — Nem kell azért mindjárt sírva­­fakadni — gúnyolódott tsmét valaki. — No, ne sírj! Nem sírt János. A hideg fürdő biz kijózanította. A kocsmában tartózko­dó összes ember nevetése, harsány kacaja közepette távozott. Feleségé­nek is szaladnia kellett utána. — Most aztán már vége — fogadta meg János f< leségének. Nincs többé kocsma, féldeci. Hiszen én leszek egy-kettőre a falu „bolondja". Még a gyerekek Is engem gúnyolnak majd. No, de ezt jő! kieszelték . „ J, S. — Az meglehet. No, 'sten éltesse... — Az apám fiát — fejezte be Benő a megkezdett mondást, s ádámcsut­kája olyat rándult ivás közben, hogy még a füle is megremegett belé. — Megint elmúlt egy év Benőkém. — Elmúlt — válaszolt Benő, s azon gondolkodott, hol ivott ilyen bort, mbit Danié, de a nagy Istennek sem jött rá. Ki is mondta: — Valami baj van az emlékezőm­­mel. — Miért ? — Azért. Erőlködöm, erőlködöm, de ha kettéhasítanak se tudom megmcfi­­dani, hol ittam a borod párjából. — Mire volna az neked? Igyál és ne törd e fejed! Nem jó bor mellett gondolkodni. Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy megint öreged-Sztyepan Scsipacsov: — Tizenöt? ■ - Több. — Akkor veszek. — Mit? — Zenélőszekrényt. — Vegyél. Ittak. Benő megint megcsapta a muskotály ize. Hogy ez rizling? Nem! Mondhat Dani akármit, ez a bor nem rizlingre termett. Felállt. Dani sértő­dötten pillantott rá. — Csak nem akarsz haza menni ? _ — Dehogy, dolgom van kicsit. — Vagy úgy...! — terült szét Dani arcán a mosoly — a vesék, a vesék ugye? — Ugyan már, csak nem gondolod, hogy... A többit az udvaron mor­mogta el Benő. Végezte a dolgát, s közben a szikrázó eget vizsgálta. A Hold mint egy nagy, nagy Mi tányér kocsonya sárgállott a táncoló csillagok között. — Mindjárt éjfél lesz - mormogta félhangosan, fejével a göncölsxekér ferde rúdja felé biccentve. Éjfél. Ojesztendő. — Hányadik is már? Ej, vigye ká­nya, minek azt számlálni, egyszer ígyis, úgyis eljön a kaszás ... Hehe, jó volna vele egyet koccintani, hü, az lenne ám a nagyszerű tréfa, Hűm, ez a bor, istenemre muskotály, már csak ismerem, hisz a szövetkezetnek is... ejnye — kapott a homlokához — no megáll) Dani! Te azt hitted, hogy nem jövök rá. Az én eszemen nem jársz túl egykönnyen. Na, gyerünk, kóstol­juk csak meg mégegyszer. Benyitott. Az ajtón pára csapódott a szobába. — Boldog újesztendőt, Danikám! — Neked is, Benőkém! Magasra emelték a poharakat. — Jó ez a muskotály, Dani. Előt­tem nem kell tagadnod. Csak azt nem értem, hogy jutottál hozzá. Minthogy neked nincs, így hát... — Hagyjuk ezt Benő. Bégen volt az. — Meglehet, de én mondom, nem szép dolog ez, Dani. — Megtörtént. — Meg. Hosszú néma csend telepedett közé­jük. Majd Dani: — Most mit tegyek? — Te tudod. Tudom. Mennyi volt? >— öt puttonnyal.,, Dani az újesztendő második napján, úgy déljelé beállított a szövetkezet irodájába. Félrehívta a pénztárost, s valamiről hosszan magyarázott. Amaz bólogatott, s elmenöben Dani még­egyszer odaszólt. — Számold csak ki. Becsületesen megfizetek minden kilóért... Amikor betette maga után az ajtót, beleütközött Benő komájába. Dani büszkén kihúzta a derekát. — Elintézted ? — Csak nem gondolod, hogy... —' megakadt a hangja —, azért az em­bernek becsülete is van ám!... Gál Sándor Bordái Ki öntötte a térítőre? Sebaj — csak csengjen a pohár tovább! A tömör tölgyfaasztalnál ürítsük a vígasság csillogó poharát! Köszöntöm a tölgyfát, amely az erdőn sarjadt ki és nőtt száz esztendeig! Iszom egészségedre, asztalos, hisz ez az asztal kezed műve Itt! Köszöntelek, ki ültetted a szőlőt, igyunk, vincellér, rajtad a sor — te tudod: meddig álljon lenn a hordó, amíg zamatosra érik a bor. Üvegfúvók, kemény munkátokat, amíg vigadunk, nem felejtjük el: kezünkben tisztán csendül a pohár, a poharatok — erre inni kell! Asztalterítőnk szövőnője éljen! Negyven gép kattogott keze alatt, köszönjük meg, hogy Ilyen abroszon ragyognak a tálak s poharak! S éljetek ti, földművesek, akiknek köszönjük foszlós, finom kenyerünk — tavaszi sárban, nyári nap hevében izzadtatok — most igyatok velünk! Végül: kik itt ez asztalnál ülünk, minket is ily kemény fából faragtak: nem élhet itt köztünk aki henyélt — helyet e föld csak dolgozóknak adhat. KÉPES GÉZA fordítása Medve-UitUda Bartek mint famásző Mártának még nem érkezett meg a ket­rece és a fáskamrát, ahová ideiglenesen szállásolták el, sike­rült széttörnie. Láto­gatást tett az állat­kert vaddisznójánál, annak eltörte a lábát- bizonyára hátncú­­rozni szeretett volna — de a meglehetősen barátságtalan fogad­tatás láttán átmászott a kerítésen s újból a szabadba jutott. Két nap múlva Kisovce községben jelent meg, ahol az emberek elől a fára menekült. A Nemzeti Park alkal­mazottai semmi úton­­módon nem tudták őt onnan lecsalni. Kény­telenek voltak hát a fát kivágni. Mártát lá­dába zárták. További útja Csehországba ve­zetett. A Hradec Krá­­lové-i állatkertben kapott végleges elhe­lyezést a „kedves“ medvebocs. Reméljük, már kinőtte gyerme­kes bohóságait. Andrási Gyula örömére. Tehát Ja­vormán sem marad­hatott tovább. Átvit­ték őt Poprádra, ahol a körzeti múzeum kis áilatkertjében talált volna otthonra, de ... Ságot követett el ha­tárőreink nem nagy kot, majd amikor meg­­tömték bendőjüket, tovább álltak. Más alkalommal egy amerikai turistanőt a szó szoros értelmében félig levetkőztették, úgy, hogy az illető hölgy félmeztelenül jelent meg az egyik menházban. Egy éjjeli „kirándu­lás“ folyamán kirabol­ták a menedékház éléskamráját, majd át­lépték a csehszlovák­lengyel határt és hoz­zánk jöttek látogató­ba. Podbanszkén el­fogták őket. „Börtö­nükből" sikerült ki­szabadulniuk, de sze­gény Bartek vesztére, mert egy éjjel Priby­­lina község közelében elütötte egy autó. Mártát áttelepítet­ték Javorinára. Az ár­ván maradt nőstény­medve persze nem nyughatott. Gyakran ellátogatott Lysá Po­­l’anára, ahol több gaz-A nyár folyamán két medvebocs érkezett Romániából a lengyel Tátrai Nemzeti Park­ba. Mártának és Bar­­teknek hívták őket, s nevük csakhamar is­mertté vált az egész környéken. , A két fiatal medve­bocs ugyanis szabadon élt a Koscieliska völgyben, közel az Ornaki menedékház­hoz. Megszokták az emberek közelségét, gyakran találkoztak turistákkal. Persze a medvebocsok rászok­tak arra, hogy az arra­­járók etetik, kényez­tetik őket. így aztán természetesen „nem nézték jó szemmel“, ha számukra idegen turista figyelmen kí­vül hagyta őket. Ilyen­kor megtámadták a mit sem sejtő turis­tákat — tudván, hogy a hátizsákban van az elemózsia — leszed­ték róluk a hátizsá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom