Szabad Földműves, 1962. január-június (13. évfolyam, 1-51. szám)

1962-06-03 / 44. szám

• Tizenkét járásból több mint 150 vers és prózamondó vetélkedett Komáromban • A IV. kategória volt a legnépesebb • Nagy érdeklődés a próza iránt • Hol maradt a komáromi közönség ? Az idén három napig tartott Komáromban az országos magyar sza­valóverseny. Jókai Mór szülővárosában három napig szárnyalt a szép szó, hirdetvén népeink barátságát, szabad, boldog életét s a béke utáni vágyakozását. A Dél-Szlovákia minden sarkából összesereglett, több mint másfélszáz szavaló tanúságot tett amellett, hogy iskoláinkba te­hetséges gyermekek járnak s kellő pedagógusi irányítás mellett va­lóban művészi színvonalon képesek tolmácsolni íróink, költőink mara­dandó értékű alkotásait. A három nap alatt Komáromban egy ember nem volt képes mindent meghallgatni, amit hallani szeretett volna. Hét kategóriában vetélkedtek az előadók, versmondók egyszerre, egyidőben. S kezdve a legkisebbektől a felnőttekig, ahová csak beléptünk, amelyik tanteremben csak egy kis időre is letelepedtünk nehéz volt fel­kelni, egy tanteremmel odébbállni. Kitűnő teljesítményeknek lehettünk tanúi. Kiugró tehetségek előadásában gyönyörködhettünk. A szavalok egy kötelező és egy szabadon választott verssel mutat­koztak be. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a szabadon választott versek közöt gyakran találkoztunk csehszlovákiai magyar költő nevével. Ez azt bizonyítja, hogy költőink sza­va eljut az illetékesekhez. Főként a fiatal Cselényi László versei örvend­tek nagy közkedveltségnek s mind a kötelező versek sorába beiktatott „Romantika“ című költeményét mind az egyéb, szabadon választott műveit színvonalasan, s mély átéléssel adták elő a szavalők. A VI. kategóriában első díjat nyert Majkrics Mária, aki a fiatal költő „Napének“ című művé­ből adott elő részletet, szinte töké-ÍGY VOLT — ÍGY VAN Valamikor a régi világban is rendeztek gyermeknapokat. Mi, idősebbek még jól emlékezünk mit jelentett régen a gyermeknap. A szegények gyermekeinek nyo­morúságos könyöradományt, a fel­­söbb tízezer nagyságos- és méltó­­ságos asszonyainak „népünnepélyt“, ahol szép ruhákban, a kegyes ada­kozó szerepében tetszeleghettek. Az utcák sarkán felállított pénz­gyűjtő ládák körül csevegtek, mi­közben kesztyűs kezükből pár fii­­lérnyi könyöradományt hullajtot­tak a ládába, a nyomorgó sorsban tengődő szegény gyermekek ré­szére. A „jótékony űrinők“ felkeresték az iskolákat is. Néha annyira le­ereszkedtek, hogy az alamizsna át­adása után meg-meg simogatták valamelyik foltos nadrágos, éhes­­szemü lurkó fejét, megjegyezvén:- Aztán ne haszontalanságot vásárolj rajta! Tollat, ceruzát, törlögumit, irkát vegyél. Érted? Ilyen nap után aztán teljes nyu­galommal vonulhatott inasos-cse­­lédlányos, szalonos lakásába a dá­ma, hiszen kifejezésre juttatta nemes-szívűségét, megértő, finom lelke nagyszerűségét. A kizsákmányolok így támogatták a társadalom nincstelenjeit. Arra bizonyára nem gondoltak, mennyi munkanélküli lézeng a városban, akik apró gyermekeikkel a legszű­kösebb viszonyok között élnek. A Nemzetközi Gyermeknap al­kalmából ha csak egy pillanatra is, visszapillantunk a múltra. Végigtekintve gyermekeink boldog, örvendező sorain, hallva derűs kacajukat, felmérhetjük mit hozott a ma: emberséget mindenkinek; boldogságot gyermekeinknek. WITTENBERG JÓZSEF letesen tolmácsolta a mély mondani­valót s teljesítményének értékét csak növeli a modern, igényes forma tel­jes megértése, sértetlen, tiszta reprodukálása. A három nap egyik legnagyobb él­ményét jelentette a vasárnap dél­előtt megtartott győztesek bemuta­tója, akadémiája. Sokáig emlékeze­tünkben marad a csöppnyi Újvári Józsika, a csata! iskola első osztályos tanulójának az előadása. A színpadon felnőttes komolysággal meghajló íiüjvári József elvtárs" megérdemel­ten lett országos szavaló-bajnok ka­tegóriájában. Ügy véljük Házi Gab­riella, a rimaszombati iskola neveltje, aki a prózamondók IV. kategóriájá­ban nyert második díjat komoly mű­vészi teljesítményével, az országos szavalóversenyek „állandó“ vendége lesz. ő egyúttal bizonyítékul Is szol­gál, hogy a próza előadása egyen­értékű a versmondással s a szöveg­nek’ ugyanolyan mély átélését köve­teli meg mint a versnél. Ami az akadémiát illeti hiányoljuk, hogy nem adott átfogó képet. A kö­zönség nehezen kelt fel helyéről, még várt valamit. Itt nem az előadott művek színvonaláról van szó, hanem ÜÚAÍJUt rábs hírek/ ■ Hat százhuszonhat háborús és katonai tárgyú filmet játszottak a háború befejezése óta Nyugat-Német­­országban, s köztük csak húsz olyat, amelyik kritikusan szembehelyezke­dett a militarizmussal. ■ Msztyiszlav Rosztropovicsot, a neves szovjet gordonkaművészt a Londoni Királyi Zeneakadémia dísz­­tagjává választotta. ■ A nyugat-pakisztáni Peshavar­­ban hatalmas muzulmán tömeg tün­tetett az amerikai-olasz koproduk­­ciós Mohamed-film forgatása ellen. A mohamedánok azért tiltakoznak a próféta személyének filmrevitele el­len, mert ebben szentségtörést látnak. H Thomas Mann-kiállítást nyitot­tak meg Lübeckben, a nagy német író szülővárosában. A Dóm. Múzeum­ban rendezett kiállítás anyagához Thomas Mann özvegye is számos fényképet és kéziratot adott. a műsor kurtaságáról. Szívesen hall­gattuk volna még az ország „többi legjobb“ magyar szavalóját. A műsor kissé sutának tűnt s semmi esetre sem volt nevezhető ünnepi akadé­miának. Mózsi Ferenc szép beveze­tője súlyosabb, még tartalmasabb műsort vonzott maga után s ilyet összeállítani, meg volt minden lehe­tősége a rendezőnek. (Tekintetbe véve, hogy országos szavalóverseny­ről van szó s az anyag a kezében volt.) A vasárnapi ünnepi műsorról érthetetlenül elmaradt a komáromi közönség. Bár a MATESZ megtelt nézőkkel a széksorokban a szereplők hozzátartozói s a szavalóverseny részvevői foglaltak helyet. Bármely oldaláról tekintve a dolgot, figye­lembe véve a nem éppen megfelelő időpontot is, kedvezőtlen kép alakul ki bennünk. Hiszen csak a komáromi magyar tanítási nyelvű iskolák ta­nítói megtöltik a színház jó részét!!! Nos, ha ezúttal nem, reméljük a kö­vetkező szavalóversenyen nagyobb érdeklődést tanúsítanak az országos akció iránt, amelynejr mindig a je­lentőségéhez méltó színvonala van. Végzetül leszögezhetjük, hogy az országos szavalóverseny bővelkedett színvonalas előadásokban, s nem maradt adósunk ami a kiugró telje­sítményeket illeti sem. Az átlagos színvonallal kapcsolatban csak annyit, hogy annak további emelkedése ta­nítóink kitartó, jő munkájától függ. Dobos László elvtárs, a próza bíráló­bizottságának az elnöke mondotta: „Több teret a gyermek egyéniségé­nek.“ Ez a követelmény indokolt ami a versmondókat is illeti. Nem minden esetben, de gyakran tapasz­taltuk, hogy a „tanító szaval“. Mind­ezek a hiányosságok persze kiküszö­bölhetők. Komáromból sok-sok élménnyel tértünk haza. Viszontlátásra 1963- ban! P. I. Az országos szavalóverseny győztesei Az alábbiakban a versmondás és a próza terén kategóriák szerint, sorrendben közöljük a győztesek név­sorát: A versmondás terén tehát ÚJVÁRI József, BÖSZÖRMÉNYI Ildikó, SZUNYOVSZKY Szilvia, KOVANICS László, MAJKRICS Mária és ÉRSEK György került az első helyre. A pró­zamondók közül SZABÖ Gizella, GÖRFÖL Irén, Buzgó Márta, SZABA­DOS Zsuzsa és CZÉRE Brigitta a győztesek. Lapunk 1962. február 11-iki számában ezt írtuk a lévai járás­sal kapcsolatban: „Elkeserítő a helyzet az énekkarok terén. Felnőtt énekkar nem működik a járásban. Nem működik egyetlen CSEMADOK-énekkar sem olyan járásban, ahol 5500 tagot tartanak nyilván.“ Június 1-én ha­gyományosan a Nemzetközi Gyer­meknapot ünnepel­jük. Ezen a napon köszöntjük ifjú nemzedékünk mil­liós seregét, a vi­dám arcú, gondta­lan gyermekeket, akiknek boldog éle­téért - és jólétéért oly sokat teszünk. Sajnos, nem min­den országban van ez így, nem min­den országban van gondtalan életük a gyermekeknek. A szocialista tár­sadalom meg tudja adni a feltételeket gyermekeink bol­dog jövőjének biz­tosítására, de a ka­pitalista államok­ban sok esetben még a minden napi falat is hiányzik szájukból. Békét a világnak, boldogságot min­den gyermeknek a világon! Fiatal képzőművészek kiállítása Az országos szavalő­­versennyel egyidejűleg Komáromban képzőmű­vészeti kiállítás is nyílt. A Csehszlovákiában élő fiatal magyar képző­művészek kiállítása meglepően sok látoga­tót vonzott a múzeum épületébe. Az öt te­hetséges fiatal képző­művész, Bacskay Béla, Deák György, Jaksics Ferenc, Kiss Sándor és Szabói József kiállított műveit nagy érdeklő­déssel szemlélték a ko­máromiak és az orszá­gos szavalóverseny részvevői. A megnyitón, ame­lyen szép számú kö­zönség jelent meg, részt vettek Deák György és Kiss Sándor is. A látogatók több kérdéssel fordultak a fiatal művészekhez. Ami a kiállítás anya­gát illette, nagyobb ré­szét Deák György és Kiss Sándor grafikái alkották. Deák György­nek a „Metamorfózis“ című linóleummetszet­­sorozata és Kiss Sán­dor háborúellenes li­nóleummetszetei, fa­metszetei és litográfiái adják tulajdonképpen a kiállítás eszmei irány­vonalát és tesznek hi­tet a fiatal művésiek világnézete, antimili­­tarizmusa mellett. Ér­dekes volt megfigyelni, hogy a közönség nem riadt vissza a modern forma, a formabontás láttán, hanem igyeke­zett saját magának magyarázatot adni ami egy-egy művet illet. A kiállítók, hogy sza­bad teret engedjenek a közönség fantáziájá­nak s hogy ne befolyá­solják azt, nem tün­tették fel az egyes művek címét. Örvende­tes tény, hogy a láto­gatók alapjában véve helyesen értelmezték és értették meg az al­kotásokat. A komáromi képző­­művészeti kiállítás sok tanulsággal szolgált. Egyrészt bizonyítékul is, hogy a vidéki kö­zönség körében nagy az érdeklődés a képző­­művészeti alkotások iránt, másrészt — ami a kiállítás sikerét illeti alátámasztja, hogy fia­tal képzőművészeink helyes úton járnak, nem szakadtak el a néptől s műveik tulajdonkép­pen az egyszerű embe­rek érzésvilágát is tük­rözik. Ebből most már logikusan adódik a végkövetkeztetés: szük­séges, hogy a hazánk­ban élő fiatal magyar képzőművészek a jövő­ben se feledkezzenek meg a vidékről, ren­dezzenek időnként a komáromihoz hasonló kiállításokat. (p. i.) TA J Dúdol a szél: májusi orgonák Szagától terhes a csipkés világ. Égő szirmok: kertészlányok szeme — Az ég: részeg virág, bukva, szédül bele. A táj suhan, koszorút bontnak az utak, Pipacsok lengetik tűzpiros szirmukat, S a fák — vigyázó, barna vitézek Árokpartról útra soha át nem lépnek. Négy hónapja, hogy a lévai járás kulturális életét elemezgetve rámu­tattunk a fenti fogyatékosságra. Ak­koriban írtunk arról is, mit hoztak fel a lévai elvtársak védelmükre, mivel indokolják meg a jelenleg is fennálló helyzetet. Az érvek persze nem állhatták meg a helyüket. Mi tudjuk azt, hogy az énekkarok ala­kításához és működéséhez nemcsak szakember, nemcsak próbákra alkal­mas helyiség, hanem elsősorban lel­kesedés kell. Nem célunk, hogy bűnbakot keres­sünk. Nem akarjuk egyesek hibájául felróni az énekkari kultúra teljes elhanyagolását ebben a járásban. Mindenkinek tudnia kell kötelessé­gét. S felelősség, kötelesség hárul rám akkor is, ha a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesü­letének a tagja vagyok. Nem éppen funkcionáriusa, csupán tagja, s ké­pesnek érzem magamat arra, hogy énekkarban énekeljek. A Garam menti falvak hajdanán híresek voltak énekkaraikról. Nem­csak a pásztói és a garamsallói éne­kesek ajkán szóltak csodálatosan a magyar népdalok, nemcsak e két, akkoriban országos névnek örvendő énekkar tette híressé a Garam men­tét énekkari kultúrájáról. Számta­lan „kisebb jelentőségű" énekkar működött s ért el kisebb-nagyobb sikereket a vidéken. A felszabadulás után, 1951-ben újjáalakították a pásztói énekkart. Még abban az évben május 1-én nagy sikerrel szerepeltek. A sokat ígérő, hagyományt-felújító kezdet után az énekkar szétesett. Hat évvel később, 1957-ben másodszor is „újjá­alakították“. Másodszor is szétesett. Menyhár János eltűnődve néz ma­ga elé. Gondolkodik. Deres halánté­kán az idő mély nyoma. Az okleveles karnagy immár hatvanötödik évét tapossa. Még tanít. Pásztőn lakik. — Amikor ötvenhétben másodszor is újjáalakítottuk az énekkart — me­sél s hangjában szomorúság, levert­ség feketéllik — az első próbára egyetlen fiatal sem jött el. Még azok sem, akik megígérték. Akik nekem ígérték meg. Csend férkőzik közénk. Nem tudok mit kérdezni. Menyhár János mintha nem tudna mit tovább mondani. Az­tán szinte felkiált: — Pedig milyen hangok voltak Sál­ion barátom! Micsoda tenorok! — fáradt, szürke szemében most tűz villan. Keze magasba emelkedik ahogy magyaráz. Mintha vezényelne. Menyhár János hosszú éveken ke­resztül vezetett énekkart. Neki fáj, hogy ma nem vezethet. Fáj, hogy Pásztón ma nincsen énekkar. Ellen­ben a tapasztalt karvezető, a szak­ember nem a megfelelő karvezetők hiányában keresi a dolog nyitját. — Még a fiatal pedagógusok sem tudnak lelkesedni a zenéért — ma­gyarázza, majd hozzá teszi — nem értenek hozzá, az tény. A szakértelem tehát másodlagos. Elsőszámú követelmény, elengedhe­tetlen feltétel: a lelkeseúés. Garamsallón, a községi krónikában országos hírű énekkarról olvashatunk. A Garamsallói Földműves Énekkar 1926-ban alakult. A harmincas évek elején egy országos dalos ünnepé­lyen a második helyen végeztek. Amikor a faluba értünk, temetésről jöttek az emberek. Balázs Lajost temették el. Tóth Lajos bácsi szemét mintha könny fátyolozná. Hatalmas bajsza bele-beleremeg, amíg bánatos­­halkan beszél. — Annak volt ám gyönyörű hangja. Micsoda tenor volt. Lajos volt ám a szólóénekesünk. A tágas konyha csendjében pár percre valami mérhetetlen szomorú­ság terjeszti szét szárnyát. Tóth La­jos bácsi Balázs Lajosra emlékezik. Fényképet hoz elő. Rajta az egész énekkar. — Ez ő. Ez Balázs Lajos. Elnézem a szépen berámázott ké­pet. A garamsallói énekkar. Tóth bácsit keresem rajta. Meg is találom. — Tóth bácsi milyen hangban éne­kelt? — próbálom eloszlatni az előb­bi szomorú hangulatot. — Második basszus voltam világ­­életemben! Az ám fiam! — zengi gyönyörű, mély hangján. Elcsodálkozom a hangján. Ha be­szél minden zugot betölt hatalmasan ömlő mély basszusa. Mély, szép mély hang. Mintha a leikéből törne elő. Majd a szavak zengését figyelem. Milyen szépen beszél. Tóth bácsi! Milyen szépen ejti a szavakat! S mennyire választékosán fejezi ki magát. Mindez a hosszú énekkari szereplés eredménye. Lajos bácsinak emlékek jutnak az eszébe. Szép, csodálatosan szép régi­régi emlékek, amelyeken most is olyan jól lehet mulatni. — Tudja egyszer Zselízen ... Igen, Zselízen léptünk föl. Hát aztán valaki feljebb hangolta a karnagyunk hege­dűjét. Azért, hogy ha majd megadja a hangot ne tudjuk fölvinni. Éreztük ám mi, éreztük, hogy valami nem stimmel, túl magasan járunk, de mit lehetett tenni. Aztán, tudja ... Ami­kor már azt hittük, hogy nem bírjuk, hát megnyomtuk. De meg ám!... — itt egy kis szünet következik az el­beszélésben. Tóth bácsi körülnéz, ■elmosolyintja magát kíváncsian fi­gyelő szemünk láttán, majd... — Megnyomtuk az angyalát úgy, hogy amikor a legfelső hangot is kivittük, rögtön elaludt a teremben a petró­leumlámpa. — Tóth bácsi ránk szegezi tekintetét. Figyeli a hatást. S mint aki elégedett, még hozzá teszi: — Mondták is a zselíziek, hogy „nézd, ezek a parasztok eldalolták a vilá­gosságot“. Hát ilyen volt a garamsallói ének­kar. S ilyen lelkes tagjai voltak mint Tóth bácsi. Tóth Lajos, a második basszus... Ma Garamsallón nincsen énekkar. Pásztón sincsen. A pásztói legények sem énekelnek manapság „szépen, gyönyörűen több szólamban estén­ként“ mint annakelőtte. Menyhár Já­nos és Tóth bácsi korosztálya, a né­hai énekkarok oszlopos tagjai ma már kevesen vannak. Háború tépázta meg őket, egy régi kor átkát cipel­vén vállukon eltávoztak az élők so­raiból. Ellenben nem szabad, hogy meghaljon a dal fiataljaink ajkán. Igen. Nem szabad, hogy meghaljon a dal. Ma sokkal erőteljesebben, ha­talmasabban kell zengenie mint va­laha. Ezért ki a felelős? Polák Imre A SZÉP SZÚ ÜNNEPE GÁL SÁNDOR:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom