Szabad Földműves, 1961. július-december (12. évfolyam, 54-104. szám)
1961-08-27 / 69. szám
JÄN PONICäN: Az a szomorú szürke szempár JAR.MIL A URBÄNKOVÄ: Csak amikor a lövés eldördült, eszmélt rá tettének oktalanságára. A dombtetőn feküdt a falu mögötti A falucska ott terült el alatta csendesen megbújva, mintha csak valami sűrű borulat terjengene fölötte és elfojtana benne minden mozgást és hangot. És valóban úgy volt. A falut a németek tartották megszállva. A partizánkülönítmény parancsnoka, a szigorú, de emberséges Dobrík kapitány küldte őt felderítő útra. Azért őt, mert tudta, hogy jól ismeri az egész vidéket és mindenkinél jobban a falut. Hiszen szülőfaluja, és... Erről Dobrík kapitány nem tudott, de Hrtúsz Janó egész úton, hegyen-völgyön lefelé csak erre gondolt. ‘Még inkább pedig akkor, amikor kibontakoztak előtte a jól ismert, szegényes házacskák a karcsú, kis torony tövében, amely úgy strázsálta a falut, mint valami éber kakas. Hisz talán ezért nyomta le a ravaszt is orosz ismétlöpuskáján, amelyhez a felkelés harcai óta úgy hozzánőtt, akárcsak valami jó baráthoz. Pontos kis fegyver volt, szófogadó. Most is - pedig ugyancsak messziről — talált. A német elesett. Tisztán látta ezt, pedig a láthatár felett már ott settenkedett az alkony. A puskalövésre ijesztő csend következett. Mintha még a fák is elnémultak volna, nem hallotta többé viharverte koronájuk között a bújkáló fuvallat finom súgását, amely az imént még tisztán kivehető volt. De hogyan hallott volna bármit is, amikor minden figyelme ótt feszült felajzott húrként szemében, és leste, mi történik most? S a forró fejében egymást vadul kergető gondolatok csak annál inkább fokozták izgalmát, mert mozdulatlanságra kárhoztatva tudta, hogytpillanatok múlva rohannia kell innen, máshová, tovább, el, valamerre. ahol nem keresik. Az történik majd, hogy egyszer csak kirontanak a házakból a zöldegyenruhás fegyveresek, és vad lármájuk felveri a falut. — De hát miért is tette meg ? Hiszen Dobrík kapitány felderítő útra küldte. Meg kellett volna tudnia, mennyi német van a faluban. Kérdezősködnie kellett volna, milyen fegyvereik vannak és mi a szándékuk. Ö pedig ... De hát mikor a szerencsétlen flótás — talán.csak nem sajnálja, nem, azt nem, legfeljebb bánja, ami történt, ez most már bizonyos —; miért kellett neki éppen a felé a ház felé ... Gondolatban megjelent előtte a leány szomorú, szürke szeme, amikor elbúcsúzott tőle: — Vigyázz magadra! És gyere viszsza. Igen, így, ezt mondta, és ő úgy érezte magát, mintha az utolsói pillanatban mellen ragadta volna valami és nem akarná elengedni a messze ismeretlenbe, a bizonytalan sors elébe, bajtársai közé, akik harcba szálltak a megszállók, a nép gyilkosai ellen. De az egész mindössze egy pillanatig tartott. Kiegyenesedett és ment. Most pedig ... Hogy annak éppen arra kellett tartania! De hát, most már hiába minden töprengés. Lám, ott lenn már megindult a nyüzsgés, a dombon, ahol az előbb feküdt, ahonnét a lövést leadta. Hát mégis rájöttek. Jó helyütt keresték. A legfőbb ideje volt, hogy eltűnt onnan. De mit tegyen most? A rábízott feladatot még nem teljesítette. Ez pedig hiba, megbocsáthatatlan hiba. Dobrík kapitánynak tudnia kell, hányadán áll. Nemcsak a vakmerő kis partizánkülönítmény sorsa az ő gondja, mögöttük nyomul már a győzedelmes Vörös Hadsereg, s azt neki tájékoztatnia kell. Hrtúsz Janó apró kereke volt egy gépezetnek, amelynek pontosan .és szabályszerűen kell működnie, mert különben megáll az egész. Hrtúsz Janó, gyászvitéz, de nagyot vétettél! Azzal a könnyelműen kilőtt golyóval egész különítményed tevékenységének sikerét kockáztatod. És mi az, amit most teszel? Hogyan merészelsz belopakodni a faluba, amely olyan most már, mint a felzaklatott hangyaboly? — Mi ez? A németek az utcára kergetik az embereket, szedik a férfiakat. Hrtúsz Janó már a domb alján kúszik, a réten, a bokrok között, amelyek azonban oly kevés biztonságot nyújtanak, hiszen csupaszok még, ágaik tarlottan meredeznek az estbe. De talán a sötétség, majd az veszi oltalmába. Keresztülgázolt egy sekély árkon és beugrott egy kertbe. Vigyázva surrant beljebb az udvar irányába. Az meg mi, ami ott mozog? Ah, persze, a kutya. — Maradj, Lapaj! Itt. így. Lapaj inkább a kézmozdulatot értette, semmint a szavakat. Lapult és csak csillogó szemmel kísérte a szérűskertből az udvar felé lopakodó alakot, amely végül eltűnt egy ajtóhajlatban. Az istálló ajtaja volt, és Janó szerencsével járt. Benedík Palo éppen etette az állatokat. — Palo! Benedík éppen egy nyaláb szénát vetett a saroglyába és a hangra meglepette fordult hátra. — Janó! Úristen. Mit keresel te itt? Most! Nem volt vesztegetni való idő, Janó erélyesen a tárgyra tért: — Mennyi német van itt? Hogy vannak felszerelve? Palo megértette. Röviden, de kimerítően és pontosan tájékoztatta Janót. — Hanem az az égy lövés felbőszítette őket. Azt mondják, halott. Ostoba dolog volt, ki tudja mit forralnak most. Janót mintha arcul ütötték volna. Uralkodott magán. — Ne féljetek, közel vagyunk. Megsegítjük a falut. Azzal már ment is. Alig jutott keresztül a kerten, amikor hallotta, hogy az udvarra egy csapat katona ront be. Ráismert csizmáik és bakancsaik dobogására meg a kemény, rövid német kérdések szaggatott torokhangjára. Megszaporázta lépteit. Át ismét árkon, réten, domboldalon, bokrok között, fenn befordult balra, egyenesen a hegyeknek. Tíz perc múlva a fenyves suhogó, tömött ágai takarták. Ügy sietett, mint akit kergetnek. Gépiesen, atumatikusan haladt, mint a kilőtt golyó, amely nem ura önmagának, nem képes sem irányát, sem sebességét befolyásolni. És mégis, mikor elhaladt az őrség mellett, amely a jelszót kérdezte, egyszerre meglassította a lépteit, s fejében dühös darazsakként kezdtek keringeni a gondolatok. — Miért megy fel? Miért nem maradt a faluban, hogy elpusztuljon azokkal, akik azóta talán ... Nem. A lövéseket útközben is hallotta volna. De mi vár rá itt? Büntetés. Igen, az elől nem menekül. Hisz megszegte az íratlan •parancsot. Nem volna-e jobb elbújni valahol a közelben, hogy maga megtegye, idegen beavatkozás nélkül? — Rettenetes gondolat. De még szörnyűbb volt magát látnia bajtársainak puskacsövei előtt, habár a kivégzés partizánok között nem szokott éppen szertartásos lenni. Félreviszik az embert valahová és észre sem veszi, hogy már pontot is tett élete után egy revolver vagy géppisztoly dörrenése ... Minek hát ide visszatérni •a biztos halálba ?... Nem, mégse! Hibát követett el, de árulóvá lenni nem szabad. Jelentést kell tennie. Kihúzta magát, lábával nagyot dobbantott és megkettőzte a lépést. A bunker felől — a lejárat nyílása úgy ásított, mint valami ragadozó állat kivilágított torka — felhangzott a jói ismert határozott hang: — A, Hrtúsz. No, mi újság? Hrtúsz röviden jelentette, amit Benedík Palótől megtudott. Dobrík kapitány nyugodtan végighallgatta. — Rendben van. De valami hiányzik a jelentésből. Hrtúsz arcát elfutotta a vér. Ö, áldott sötétség, legalább attól a szégyentől megóvtad, hogy Dobrík kapitány ezt észrevegye rajta. De hangja nem remegett, amikor folytatta a jelentést.: — Igen, kapitány elvtárs! A lövés. Én lőttem. Megöltem egy németet a faluban. Most a németek vallatóra fogják az egész falut. Félő, hogy fel is égetik ... Vagy ... — Igen. Vagy agyonlőnek egy csomó embert. Beszédük elég hangos volt. Meghallhatták volna benn a bunkerben is. Körülöttük azonban nem volt senki. Dobrík kapitány lehalkította a hangját: — Hrtúsz Janó! Agyon kell. hogy lövesselek, ha ebből valami baj lesz. De hát miért tetted? Ah, itt most a keserves kérdés, amelyre Hrtúsz készített is feleletet, s most mégis torkán akadozik a szó, a nyelve csak nagy nehezen birkózik meg vele. — Hát... a német a felé a ház felé ment, ahol... Itt megakadt. De Dobrík kitalálta a folytatást.- Ah, úgy. A szeretőd. Hogy az ördög bújna mind a kettőtökbe, te szamár. Hát, ha lehet, segítek. Hanem, senkinek egy szót sem! Hrtúsz Janó - nem mintha most már nekibátorodott volna, de üsztö- >> nözve az egész úton benne égő gon- » dóiéitól,amely a lövés óta egyre 8 kínozta — feljajdult: « — Kapitány elvtárs! Segíteni kell # nekik. Bocsásson vissza a faluba! — Persze. Most aztán szeretnél mindent jóvátenni, de addig... Várj! Jelentést teszek, utána beszélünk. Eltűnt a halványan megvilágított nyílásban, amely rézsűt vezetett lefelé. Hrtúsz tudta, hogy Dobrík kapitány telefonon tesz jelentést. Leült egy fatönkre a bejárat közelében és fejét tenyerébe fúrta. A homloka nedves volt a verejtéktől. Letépte sapkáját, s arcát odatartotta a tavaszi szélnek. Ez megnyugtatta. Igen. Visszamegyek a faluba, aztán majd meglátjuk. Ha belepusztulok is. Visszatért a kapitány. Megfogta Janó vállát. — Hát pokoli szerencséd van. Hajnalban megtámadjuk a németeket a faluban. Most pedig menj! — Köszönöm, kapitány elvtárs! Ekkor már talpon volt, sapkája a fején. Tisztelgett, sarkon fordult és nekivágott lefelé a völgynek, árkonbokron át, amerről jött. * * * A németek reggelre készültek elvonulni, és őrszemeik elhanyagolták a szokásos éberséget. Dobrík partizánkülönítménye könnyen megközelítette a falut, és a falu feletti északi dombon helyezkedett el. A kapitány így (Folytatás a 6. oldalon.) vagy húsz német futott ki a környező házakból. Kezükben géppisztoly meg kézigránátok. Ott egy tiszt is pisztollyal a kezében. El kell innen tűnni. Kúszott lefelé a dombról. Mély völgy feküdt előtte. A másik út felfelé vitt a hegyekbe. Egy pillanatig habozott, de azután gyorsan a völgynek fordult. Futott, amíg lélegzettel győzte. Talán öt percig tarthatott, mire megkerülte a falut és felmászott ismét hasöncsúszva, óvatosan a dombra, most már a falu túlsó vége felől. Halotti csend fogadta. Egy lélek sem mozdult itt. s pihentek a házőrző kutyák is. Hrtúsz feküdt és figyelt. A falu felső végén egyre tartott a zaj, de ide, hozzá csak tompa zörejek jutottak el. Aztán megpillantotta őket 4 Síréit riiuMPi/ff 1961. augusztus 27. JANÓ Ismerem a kunyhót a hegynek alján, az ajtaján retesz, apró ablakán csillag tekint be. Fehér csillag koppant üvegéhez éjjel? Vagy a meggyfa ága meglengett a szélben s megérintette? Ott az üveg mögött rozmaring van tán, és legény ijött kérni, hogy néki a lány pár szálat adjon? Hogyha lány alszik bent, az jól hali nagyon, egy koppantás elég kint az ablakon, s nyílik az ajtó. Nem alszik ott leány, de három legény, ritkán vannak otthon éjnek idején, azt suttogják róluk, az a vélemény: betyárnak mentek. „Ütött már az óránk, fel most, felkelők, széjjel kell osztanunk még hajnal előtt fegyvereinket! Kelj fel, Ondrej, Juro, szükségünk lenne lóra, azért jövünk sötét éjjelen, kaput nyissatok!“ ^ Szalad a két fiú s nyomukban Janó, tán egy perc sem telt el s nyergeivé a ló, ő is puskát fog. „VeRink te nem jöhetsz, Janó, gyerek vagy még!" „Nélkületek otthon hogyan maradhatnék! Csak szaporán, fiúk, a reggel közeleg!“ és a kapu sarka, a földet kaparta, Nyikorgott a retesz a két ló nyerített s a gazda megjelent. Apjuk elébük állt, arcán ott a harag, ha tudná, hajtaná vissza a lovakat. Anyjuk érti őket, csak kezét kulcsolja, legkisebbik fiát könnyezve csókolja: „Térj meg, Jancsikám!“ Befogadta őket az erdő sűrűje, mint mikor követ nyel a folyó gyűrűzve. Anyjuk hallgatózik, figyel minden neszre: „Hol vagy Jancsikám!“ S íme, puska dördül, lentről idehallik, visszhangja kóborol sziklafaltól falig, a légben remeg. Sír az éj s az anya. Janó hideg testét fenyőágból készült ravatalra tették, haza így tért meg. Hej erdő, erdő, zúgó fenyőfák, több barázdát Janó már nem szánt, nem pillantja meg már népe hajnalát, többé fel nem kel. Lova sem veszi már többé hátára, hogy öt harcba vigye, dicső csatába, testvéreivel. Fordította: Fügedi Elek) A hajnali szellő megnirógatja a sírok hervadó, bússzirmú virágait. Temető. Csend. Szliácsi sírok. Kel a nap, bíborló fénye parányi sugár fonalakon lopódzik be a komorló fenyvesek örök árnyékába. Szikkad a harmat, ezernyi sípon csendül fel a természet orgonája. A domboldalon daloskedvű pionírcsapat törtet előre. Fel a hegyekbe. A temető alussza mély álmát. Lakóiról csupán a kopott aranyú, esőmosta sírfeliratok adnak hírt a világnak. Olvasgatom a feliratokat. Az egyiken ez áll: ] KUJAN ONDRlK | 1939-1944 Mellette partizánok, repülök, katonák sírja. A felkelés áldozatai. Ondrík is az. Öt évet élt. Egyidősek lennénk, ha ... Gránát, bomba szilánkja, vagy fasiszta golyója ölte meg? Nem tudom. Nem tudom mi ölte meg. En nagyon örültem, hogy iskolába mehetek, vidáman, gondtalanul pajkoskodtam a nyári sziin-Öt évet élt,,, Csak azt, hogy bizonyára szeretett játszani pajtásaival... bizonyára. Elszaladtak az évek. Ondrík nem lehetett pionír. Mit látott a világból? Semmit. Meghalt egy ember, gyerek, talán kezébe játékkal halt meg, talán éppen édesanyja meséjén gondolkodott, vagy arról hogy szeptemberben, igen szeptember elsején iskolába megy, amikor... idők alatt, csodálkozva futottam az első kombájn titán a tarlón, vizet hordtam az aratóknak, szívszorongva vártam a kirándulás napját, én minden jóból kivettem a részem, amíg te, Ondrík... Tudod, aztán kamaszodni kezdtem. Első, nagy diákszerelmem varázsos napjaiban, a csókot ígérő esték félhomályában... Az élet örömében nem gondoltam rád, pajtásomra, akit nem ismerek, de tudom, hogy pajtásom voltál, barátom vagy. Es hadd mondjam el, hogy most nagyon jó élni. Most nagyon jó gyereknek lenni, most napok hosszat lehet játszani, jóllakotton, most az anyukák szép ruhában járnak, az édesapák nem rosszkedvűek, nincsen háború. A nap eiöbújt a hegyek mögül. Vonatok füttye süvít a csendbe, emberek sietnek a munkába, s a domboldalon a pionírcsapat dala hallatszik. Elindulok. Ha erre járok, majd újból meglátogatlak, Ondrík. Majd elmondom, mi történik a világban, minek örülnek az emberek. Polák Imre
