Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)
1961-05-21 / 41. szám
GYURCSÓ ISTVÁN: fydityói kap&tt, Ui ... Munkára vágyott két kezünk, jó szóra szívünk, darab kenyérre korgó gyomrunk: és megehettük az ínségcédulát... Ezekből a fuldokló életkörülményekből emelte magasra vörös zászlaját a párt, hogy a munkások és parasztok elnyomott tömegei meglássák a jelet... E zászló alatt vonultak fel munkát, kenyeret, jogot követelve hazánk kommunista harcosai, és mögöttük az egész dolgozó nép, hogy a máig érjünk, a mában éljünk: hogy jövőt építhessünk. Véres jelek, hősök, halottak hirdetik a nagy harcok emlékét. A munkások kiömlött vére figyelmeztető állomásokra mutat. Kaszások, kapások, kalapácsot forgató munkások tartották pajzsként szívüket a csendőrgolyók, csendőrszuronyok elé. Sebes szívünket a győzelembe vetett hit gyógyította... És kivirágzott az élet. Kivirágzott a föld, mert bennünk, belőlünk születhetett csak a jövő. Halottainkat eltemettük és minden temetésen nagy esküvéssel fogadtuk, hogy miénk lesz a végső győzelem. „Ez a harc lesz a végső!“ — zúgott, hömpöjygött a szó. 1 Ma pedig kegyelettel adózunk Kosúton is azoknak, akik vérükkel, életükkel példázták a szocializmus igazságát, amelynek mi, élők büszke építői lehetünk. Mi, élők, akik soha nem felejtünk. Sorakozott a nép, a zászló lobogott a szélben, lobogott. Harsány torokból szállt az ének, élesre fent kasza villogott, így indult el az élet rendje, az ‘ember vitte énekelve: az ember, a kasza, meg a kő, és velük menetelt az Idő. „Gyertek ide jó kovácsok, kastélytetőt húzó ácsok, téglahordók, vályogvetők, jó, nótázó cserepezők; gyertek most velünk. Mi vagyunk a gazdánk kardja. Ügy suhint, ahogy akarja. S vagy a rendet vágjuk rendre, vagy a Rendet vágja rendre; gyertek hát velünk. Két szem hagyma nem a világ; ha a gazdám jól odavág, szalonna is jut melléje: üssünk az urak fejére. Nosza hát, gyerünk! Frissen vagyunk kalapálva ... Esze Tamás unokája ami gazdánk s nincsen bére; üssünk a bérlők fejére: gyerünk, csak gyerünk!" Pengett a szerszám, szállt az ének, élesre fent kasza villogott s az élén napsugár cikázott: a kaszák is tudták a holnapot. ☆ ... Dulicovtól jött a hír Kosátig. A Párt soralcozót favatott: és a gyár, a föld katonája sorakozott, hej, sorakozott! Harsány torokból szállt az ének élesre fent kasza villogott. Behorpadt tarisznyák beszéltek: magyarázgatták a holnapot. — Seregek jöttek a hegyi útról, * a vízkeleti rét lángot vetett. Zászlót bontott a legelső sorban, a sereg előtt egy szőke gyerek. Sereg! Húszán voltak tán, ám velük a jog és az igazság menetelt: Kosúton, Korompán és mindenütt. ... Harsány torokból szállt az ének, lobogott a kibontott zászló. „Föl, föl, ti rabjai a földnek ...“ — Miénk legyen az utolsó szó! Ünnep! Győzelmi lobogó a föld, a por, a kő az akácfa alatt: és végig a kosúti Nagy-utcán szíveket kalapált az akarat. ☆ rA kard, a kasza testvére, acél! Jó szerszám a haza védelmében, de itt, mért villog a templom mögött, az ünneplő sereg ellenében?! — Csend van. Nagy csend. Az isten elfordul, háttal áll a bűnnek, hogy ne lássa. A pap, a szolga, lassan kiballag s kezét kulcsolja kövér hasára. Tűnődik, malmöz nagyra nőtt hasán, két hüvelykujja csak pereg, forog. Hazamenne, az uzsonna várja ... „Kezdhetnék már, készen a szuronyok." Csend van. Nagy csend. Egy gyerek átesik a hídkorláton — túl kíváncsi volt. — Sírni volna jó, nem mer, szemében könny, szívében iszonyat dobolt. Ügy maradt fekve, mert jaj, a kardot oly magasra tartják, szinte fél, szeme apját keresi, s nem érti; ennyi ember és senki nem beszél.;. — Egy sovány ember előre lépett. Zúgás! „Major István beszélni fog!" ;.. A csendben a kard még egyet villant, s nem beszélt Major. Előrebukott... Az iszonyat csendjét kettévágta a kardvillanás. A kordon mögött megfordult a pap, gyorsan behúzta a sekrestyeajtót: öltözködött. ... A földre vert igazság vére folyt. A szemekben rettenet: miért? Egy pillanat, a kérdés parancsolt: „Védjük magunkat". Vért akarnak! Vért! — A jog sikolt ott. „Védjük magunkat!.. Majort!... Emberek!... — Elvilíant a kard. Szörnyű jel! Villám!... Dörren a sortűz ... Golyót kapott, ki kenyeret akart. ☆ A Nagy-utcán csend volt, csak egy leány hallotta még a sortűz dördülését! Fusson? Maradjon? — Mégis elindult, támogatva az út kerítését. ,.. Haza ért. Haza? Ki várja csókkal?. A pad is üres a kiskert előtt. Benyisson ? Hírt vigyen ? „Édesanyám! szemfedőt készíts, gyászos szemfedői!" — Csend van az udvaron, bánat veri az emlékeket, sírnak a tárgyak, csak egy fecskepár az eresz alatt építi fészkét az új családnak. — Benyit az asszony. — Asszony! — Gyermekét ott hordja megvert szíve alatt már, s az apa, a jövendő férj, nincs itt... halott... „Jaj, hogy lármáz a fecskepár.“ De mintha a nevét csivitélnék. „Sanyi! Sándor!“ és már velük sikolyt... — A fecskék értetlen rianással messze repülnek az eresz alól.
