Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)
1961-04-30 / 35. szám
A háztetőket megfürösztette az első zápor. Reggel fél kilencig a falu utcáin Csak a csókák gazdáskodtak. összeverődtek a kövezeten, csárogva civakodtak, és bizonyára csodálkoztak is, miért késlekedik az emberi élet. A nedves deszkajárdákon egyetlep járókelő sem látható, az úton sem szekér, sem teherautó, csak pusztaság és csend. Csókák sétálnak ... Ám kilenc körül minden kis utca, minden zagarievi sikátor s a házak erkélyei s az élénzöld füvecskével beültetett parktükrök — mintegy parancsszóra — egyszerre megélednek. A csókák eltűnnek, átengedik helyüket az embereknek. Frissen mosott ing, vasalt öltöny a férfiakon, némelyiken rendjelek, érmek csörögnek, tarka kendők, virágos ruha a nőkön, s kissé valamennyien zavartak öltözetük s a most következő tétlenség miatt; ha ismeretlenek találkoznak, szokatlan keresett szavakkal szívélyeskednek. — Iván Kuzmics, kellemes ünnepeket! — Hasonlóképpen, Trofim Jegorics! — Ma Gyerjuginékhoz vagyunk hivatalosak, de holnapra elvárjuk magukat vendégségbe. — Köszönet. Mi is örömmel látjuk. A tócsákban szikrázik a nap, káprázik tőle a szem, a folyó felől szellő fújdogál, ünnepi idő, az emberek öltözete ékes, derűs arcok, derűs beszélgetések, évente egyszer van ilyen reggel. Reggel, amikor még fiatal az Ünnep, amikor egyetlen pityókos sincs még a faluban. Régi, gerendás iskolánkat vörös vászonplakátok övezik, tisztára mosott ablakaiban kék ég tükröződik. Az erkélyen egy gyerekcsoport izeg-mozog, tülekedik, nevetgél, sivalkodik. A lánykák külön csoportokban összebújva sugdolóznak. Miről? Talán a ruhákat tárgyalják — sajátjukat, a felsősökét, a tanárnőkét. A gyerekfejek nyugtalan nyüzsgése fölött lobogók, zászlócskák, papírvirág-girlandok libegnek az udvar egyik végétől a másikba, hajladoznak, fel-felszökkennek. Egy felelős aktivista gondterhelten nyargalászik, percenként beleütközik a szájtátókba, halaszthatatlan parancsot közvetít a felvonulás mikéntjére vonatkozóan. A rádió túlharsogja az iskolaudvar gondtalan, zsibongó lármáját, az egész faluban hallatszik; énekel, indulókat játszik, jelszavakat, verseket mond be. Messze, messze Zagoljev falutól sokszáz kilométerre, Moszkva ünnepel. Lármája megsarkantyúzza a mi sürgölődésünket is, távoli'diadalától a mi szerény ünnepünk is valahogy jelentősebb és nagyvonalúbb lesz. Pontosan fél tízkor, nem minden fejetlenség, kiabálás, futó egyenetlenkedés nélkül, fölsorakozik az egész iskola, a hosszú, mozgékony oszlop végignyülik a széles udvaron. A fölállítást Kuzma Gyemjanovics tornatanár intézi. E pillanatban ő a fővezérük, mindenki — az elsősöktől az igazgatóig . — engedelmeskedik neki. Kuzma ' Gyemjanovics vörös arccal, széles vállát billegetve futkorász az udvaron, s a harctéren megnyomorodott lábára biceg, s parancsnoki baszszussal rendelkezik: — Ötödik osztály, igazodj!... Hetedik A!... Homjakov! Egy lépést hátra! Iskoolaaa! Fi-gyeelj!... Igaazodj! Viii-gyázz! A parancsnoki basszus rám is hat. Osztályom élén • állok, aggodalmasan sandítok körül — igazodtak-e az enyéim? —, önkéntelenül is segítek Kuzma Gyemjanovicsnek. — Anyikin! Pável! Lépj vissza! — Ne beszélgess ... Jooo-bbra! A falu közepén, szemben a körzeti végrehajtó bizottság székházával, deszkatribün áll, földig vörös vászonnal behúzva, fölötte hosszú árbocon vörös zászló leng. Amikor iskoláink hullámzó menetoszlopa lassán kezd kiáramlani az utcára, mindenfelől feltűnnek a szervezett zagorjevi lakosok csoportjai. A vajgyár irodájától, a lengyártől, az ipari kombináttól, a fogyasztási szövetkezettől tíz-tizénkettes csoportokban, lazán — külcsinnal, rendezettséggel mit sem törődve — közelednek a külsőre nem valami hatásos menetoszlopok. Valahol női szoprán hangzik, az örök Katyusát énekli, máshol ugyancsak szoprán hangok, de férfias baszszussal vegyesen a „Völgyeken és hegyeken“ kezdetű dalt fújják. A körzeti fogyasztási szövetkezet menetoszlopát, amely ügykezelőkből, elárúsítókból, raktárosokból áll, természetesen maga az elnök, a nyolcpudos Buzsikov vezeti, arcát mintha téglával sikálták volna le. Maga Buzsikov nem tud táncolni — nem is az ő pocakjának való az ugrándozás -, ellenben fáradhatatlanul szervezi a vidámságot, főnöki hetykeséggel rikkantja; — Toljka! Fordulj ki! Mellette Anatolij Serisko szállítmányozó áll, hétköz- és ünnepnapokon Buzsikov hűséges beosztottja. Készségesen húzza a harmonikát, diadalmasan pillantgat új sapkája ellenzőja alól. Buzsikov meg hajlong, .tüzel. — Nasztázia Vasziljevna! Rózsám! Tán megöregedtünk és hagyjuk, hogy lepipáljanak a fiatalok? Pattanj elő, csapd össze a bokád! Hej, ami nekünk mulatság, a világnak vigasság. Ezek a szervezett oszlopok is mind a térre torkollanak és összesűrűsödnek a feldíszített tribün előtt. És a többi között mi is. Oszlopunk a legnépesebb, a legmutatósabb és - hála Kuzma Gyemjanovics buzgőlkodásának — a legszervezettebb is. műhely falának tövében, ahol a hő befútta ... S ócskavasba került volna, ha- nem bukkan rA akkor Vaszilij Tyihonovics. Az egész télutón, egész tavasszal ezzel a traktorral foglalatoskodtak a gyerekek Vaszilij Tyihonovics felügyelete alatt. Majdnem naponta jártunk a gépgyár nyakára, még képviselőket is menesztettünk a pártbizottsághoz; valahogyan sikerült behízelegni magunkat Kiril Brizsalennál, a hangos, örökösen hajszolt fő— A tribünön várnak, és mi elfutunk? Az emelvényen szoros gyűrűbe tömörülnek, tárgyalnak. És egyszerre mellettem diadalordítás hangzik föl: — Jönnek! Mozgolódás, kiabálás: — Jönnek! — Csend! Csend! — Hallgassatok, hadd halljuk! — Jöö-öönnek! MÁJUSI REGGEL (Részlet V. Tyendrjakov elbeszéléséből) HORVÁTH ISTVÁN; MÁJUSJ NAP Maró füstből kelt pirosán, élő kozmosz mély öléből, ahol vágyak, jajok forrtak, szilaj erők vérből, ércből új világot kovácsoltak; jött s az éjét szíven verte az ifjú Májusi Nap. Jött tűzlánggal, tiszta fénnyel, milyent még a föld nem látott, s vont az álmos történelem kerekére villám-ráíot: igazan és könyörtelen jött a zúgó gyárak fölött a tüzes Májusi Nap. Útját ezer vihar szegte, örvényt vető forgószelek. Várta vérharmatos hajnal, várta, hogy a népek felett győzhetetlen diadallal ragyogja a szabadságot a fényes Májusi Nap. Most a föld újul fényében. Öt világrész tekint rája. Vele edzi eggyé szívét öt" világrész proletárja, s lesz az ember emberebbé, kire fényét ráragyogja A győztes Májusi Nap. — Éljen! — sipítja néhány önfeledt hang a traktorból. — Éljen! — kapcsolunk rá mi is. A traktor eldöcög, ennyi az egész, ezzel véget is ért az annyira várt ceremónia. De mindenki elébe megy. Vascsenko ragyog, hol egyikhez, hol másikhoz fordulva integet kalapjával a traktor után. A gyerekeket sem-lehet már föltartóztatni, megbontva az amúgy sem valami szilárd sorokat, a félelmetes Kuzma Gyemjanovics elől szanaszét rohannak, versenyt futnak a traktor nyomában. Az meg rázkódva távolódik, lánctalpai villognak a napfényben. Megfordultam, hogy toronyiránt 8 legrövidebb úton szaladjak az iskolába. Az iskolaudvaron a traktor kö-: rül sűrű tömeg. A legközepén Fegya Kocskin és Szerjozsa Szkvorcov. Mindkettőjének boldog az arca, bár Fegya szokásból mogorván néz mindenkire. Szerjozsa arcán szétmázolt könnyek nyomai láthatók. — Mi történt veletek? — kérdezi tem. — Nem eresztette az üzemanyagot — válaszolt Fegya. — Azt hiszem a dűzniben volt a hiba - mondta Szerjozsa. Belenéztem maszatos, könnyáztatta, boldog arcába, s teljes szívemből hittem, hogy a dűzni hatalmas tragédiákat okozhat. — Minden jó, ha a végé jó — bukkant föl mellettem Vaszilij Tyihono«< vies. Horgas orrának cimpái remegtek, amint szokatlanul szelíden mosolygott. (Sz. R. fordítása;)' A felvonulás kezdetét közvetlenül megelőző perceket szeretem a legjobban. Tolongás, rendezgetés, a rendezők szaladgálnak, rekedtre kiabálják magukat, a sorok pedig ki-kicsorbulnak; ismerősök, szomszédok egymásra találnak, alkalmi beszélgetések kezdődnek, megállapodások jönnek létre: kinél gyűlnek össze, hogyan mulatnak. A fogyasztási szövetkezet felvonulói, s a lengyári leányok körül spontán válnak ki az ötös tánccsoportok, a szervezők rémületére két harmonika gondtalanul szaporázni kezd az „úrnőt“, magas cipősarkok tapossák a fiatal füvet. S a táncolók körül ott legyeskedik Buzsikov, öblösen nevet, parancsolgat, csapkodja kövér combjait. A körzeti végrehajtó bizottság székházának tetején magányos alak mered az égnek. Iszap Kuropevcev, a zagorjevi fényképész, kis kopasz öreg, a hadirokkant-szövetkezetből. Minden évben megörökíti Zagorjev falu május elseji ünnepségét és mindig egyazon helyről, a végrehajtó bizottság székházának tetejéről. Felvételeit azután soha senki sem látja, nem állítják ki közszemlére, nem közük az újságok. Kuropevcev minden bizonnyal a szent művészet nevében készíti őket, vagy tán ki tudja, arra számit, hogy az éljövendő korok történészeinek kedve támad saját szemükkel látni Zagorjev falu május elsejei ünnepségét, mégpedig a szovjet végrehajtó bizottsága épületének egyemeletes magasságából. Ügy történt minden, mint mindig: jövés-menés, vidámság, bonyodalom. Iskolánk oszlopába, a hatodik és az enyém, a .hetedik osztály közé benyomult az élelmezési ipar küldöttségé,' egy óriási furnír transzparenssé*, amely gomba és gyümölcsbogyók főzésére szólított föl. Az élelmiszeripariakat nagy élvezettel, lármával tessékelték ki... A sürgés-forgás és bonyodalom alatt az emelvény benépesedett. Ott állt már Vascsenko világos kalapjával, mellette a körzeti végrehajtó bizottság elnöke, vitorlavászon sapkával, Kosztya Kopov, a hízásnak indult Homszomoltitkár. Lapsin, a sertésgondozónő az „Örökség“ kolhozból, a mi iskolánk részéről Zsenya Doronyin ötödikes szöszke buksija alig magasodik az emelvény fala fölé. Beszédek, üdvözletek, újra beszédek, s nem túlságosan erőteljes éljenzések ... Ezek után annak rendje és módja szerint megkezdődött a fölvonulás. Valamennyi szervezet egyetlen oszlopba zárkózott föl, amely elhagyta a teret, megkerülte a mezőgazdasági szaküzletet, a fogyasztási szövetkezet áruházát és visszakanyarodott a térre, — a menetelük kihúzták magukat, elvonultak az emelvény előtt. A tribünről Vascsenko körzeti bizottsági titkár jelszavakat dob be, mindenik szervezetnek külön a profiljához illőt. Most a kórház vonul el, jelszavuk ez: — Egészségi dolgozók! Orvosok, nővérek, ápolónők! Áldozzuk minden erőnket a dolgozók egészségéért! A kórházi küldöttség válaszként erejéhez mérten éljenez. Elvonul a körzeti fogyasztási szövetkezet, újra egy jelszó: — Kereskedelmi dolgozók! Törekedjetek a vásárlók kifogástalan kiszolgálására ! A lengyárnak a termelékenység emeléséről beszél a jelszó. Az iskolának a felnövekvő nemzedékről. Minden a megszokott rendben zajlik. De ez alkalommal olyasminek kellett történje, amit nem látott sem a tavalyi, sem a tavalyelőtti május elseje. Erről csak az iskola tudott, de ott sem mindenki. Zagorjev kültelkeiről, a gépállomásról egy traktornak kellett érkeznie. Ez a DT —54 annak idején parlagot tört, lucernásokkal birkózott, nehéz szánokat vontatott. Sok fölszántott hektár volt a számláján, sok kilométer láthatatlan útba sajtolta lánctalpait, de kitelt az ideje, a fáradhatatlan munkában töltött korszak. A javítók nem vállalták többé, hogy elnyűtt testét meggyógyítsák. Otthagyták a mérnöknél, jóba lettünk a traktorosokkal is. A pótalkatrészeket úgy szereztük be; a GTÁ majorjában, s hogy valamivel meglágyítsuk a kérges igazgatói szívet, szombatokon önkéntes munkát szerveztünk. Az ipari kombinátnál a tanulók kikunyeráltak egy rakomány zsindelyt. A zsindely nem a traktornak, hanem a GTÁ-nak kellett, hogy kicserélje a traktorosok otthonának fedelét. De a zsindely után mintegy tíz ember — lakatosok, traktorosok, gépészek — a gyerekekkel együtt bíbelődött a roskatag gépen: forrasztottak, reszeltek, alkatrészeket cseréltek. És íme, a kivénhedt DT —54 újjáéledt. Nemrég festették át, bármelyik pillanatban föltűnhet a téren. A traktort Fegya Kocskin és Szerjozsa Szkvorcov hozza. Az ifjú traktorosok gyűlésén választották meg őket. Várjuk, jönnie kell... De elvonult már a kórház, el az ipari kombinát, a lengyár, a szárítóüzem, a posta. Elvonultunk mi, éljeneztünk, de Kuzma Gyemjanovics szigorú felügyelete alatt újra felsorakoztunk, kis távolságban az emelvénnyel szemben, fölcsigázva az ünnepi közönség kíváncsiságát. Hátam mögül beszélgetés-foszlányokat hallottam: — Talán valamilyen előadásra készülnek? — Miféle előadásra? — Tornamutatványok lesznek. — Hé, Szemjon! Várj csak, ne menj haza, nézzük meg a sportolókat! Osztályom izgatottan mozgolódik, topog, a gyerekek nyakukat nyújtják, hallgatóznak; nem csattog-e még a Dwy.>v gz úton ? Dg, nem.-'esatta<). Elvonul az utolsó *zeevezeti, az. élelmiszeripari, a maga gomba- és gyümölcsbefőzési transzparensével. Az emelvényen állókat értesítették: de futja-e sokáig a türelmükből, hogy ott süttessék magukat a tüzes nappal az üres tér előtt?... A rádió harsog, Moszkvából motorzúgás hallatszik. Most zajlik a katonai parádé. A Vörös téren bizonyára tankoszlopok vonulnak. De ebben a motorzúgásban a mi traktorunk motorja nem vesz részt. Kiderül, hogy az élelmiszeripariak nem az utolsók. Gyér éljenkiáltásokkal előjön még egy csoport, öt ember a vetőmagkísérleti laboratóriumtól. A tér üres. A letaposott, zsenge füvön papirdíszek foszlányai, cukorkástasakok. Szomorú látványt nyújt a tér, amelyen imént még ünneplő tömeg állott. Az iskola sora megmozdul, jobbrabalra hajlong, zúgolódás hallatszik, de senki sem távozik. Állnak és tárgyalnak a körzeti vezetők is az emelvényen. Várnak ők is, és kételkednek... Közöttük az ötödikes Zsenyka Doronyin aggodalmasan forgatja szöszke fejét. Mögöttük a. falu már megszokott ünnepi életét éli: kirobbanó nevetés, énekszó, több harmonika játszik, mindegyik a magáét, csöngetnek a szérteszéledő biciklisták, szónokol a rádió. Várunk, hallgattunk. Vár az emelvény is. Sejtem, hogy Vascsenko, a jó lélek megérti állapotunkat. Tűr, iránta érzett tiszteletből tűrnek a többiek is. Kuzma Gyemjanovicshoz, aki háboríthatatlan arckifejezéssel jár le s föl a sor mellett, odalép egy lány: — Az első osztályosok elfáradtak. Szeretném hazaengedni enyéimet... Szétszaladnak az első osztályok, a másodikok. Egyik végén szivárog az oszlopunk. Teljesen váratlanul sarkon fordulnak és fegyelmezett rendben távoznak a tizedikesek. ők az iskola nagydiákjai; tán várják be a hetedik osztályosok gyerekcsoportjának kétes győzelmét? — Vissza! — kiált utánuk fenyegető, parancsoló basszus hanggal Kuzma Gyemjanovics. A tizedikesek azonban összetanult kórusban rázendítenek: „Dicsőség, május elseje, nagy nap, munka, szabadság ünnepe, néked!“ Ki tudja, immár hányadszor pillantok órámra, s bizonytalanul mondom: — Valami történt. Nem hagyjuk-e ezt az egészet abba? De az osztály föllázad. — Megvárjuk! — Élje-eé-en! Az üzlet sarka mögül kigördült méregzölden, mint egy' leveli béka, a traktor, öt fiú szalad a nyomában. A traktor csattog, prüszköl,'de elég fürgén mozog. — Jö6n-nek! — Jönnek a mieink! — Héé! Gyere-keek! — Hová, hová? No hát vissza, tartsuk meg a fegyelmet! A képviselők az emelvényen kihúzzák magukat. A traktor hangosan csattogva közeledik; Vascsenko világos sapkája fölé emelt kézzel kiáltja: — Éljen dicső váltásunk! Éljenek a jövendő gépszakértők!
