Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)

1961-04-30 / 35. szám

A háztetőket megfürösztette az első zápor. Reggel fél kilencig a falu utcáin Csak a csókák gazdáskodtak. össze­verődtek a kövezeten, csárogva civa­kodtak, és bizonyára csodálkoztak is, miért késlekedik az emberi élet. A nedves deszkajárdákon egyetlep járó­kelő sem látható, az úton sem szekér, sem teherautó, csak pusztaság és csend. Csókák sétálnak ... Ám kilenc körül minden kis utca, minden zagarievi sikátor s a házak erkélyei s az élénzöld füvecskével be­ültetett parktükrök — mintegy pa­rancsszóra — egyszerre megélednek. A csókák eltűnnek, átengedik helyü­ket az embereknek. Frissen mosott ing, vasalt öltöny a férfiakon, néme­lyiken rendjelek, érmek csörögnek, tarka kendők, virágos ruha a nőkön, s kissé valamennyien zavartak öltö­zetük s a most következő tétlenség miatt; ha ismeretlenek találkoznak, szokatlan keresett szavakkal szívé­­lyeskednek. — Iván Kuzmics, kellemes ünnepe­ket! — Hasonlóképpen, Trofim Jegorics! — Ma Gyerjuginékhoz vagyunk hi­vatalosak, de holnapra elvárjuk ma­gukat vendégségbe. — Köszönet. Mi is örömmel látjuk. A tócsákban szikrázik a nap, káp­­rázik tőle a szem, a folyó felől szellő fújdogál, ünnepi idő, az emberek öl­tözete ékes, derűs arcok, derűs be­szélgetések, évente egyszer van ilyen reggel. Reggel, amikor még fiatal az Ünnep, amikor egyetlen pityókos sincs még a faluban. Régi, gerendás iskolánkat vörös vá­szonplakátok övezik, tisztára mosott ablakaiban kék ég tükröződik. Az er­kélyen egy gyerekcsoport izeg-mozog, tülekedik, nevetgél, sivalkodik. A lány­kák külön csoportokban összebújva sugdolóznak. Miről? Talán a ruhákat tárgyalják — sajátjukat, a felsősökét, a tanárnőkét. A gyerekfejek nyugtalan nyüzsgése fölött lobogók, zászlócskák, papírvirág-girlandok libegnek az udvar egyik végétől a másikba, hajladoznak, fel-felszökkennek. Egy felelős akti­vista gondterhelten nyargalászik, per­cenként beleütközik a szájtátókba, ha­laszthatatlan parancsot közvetít a fel­vonulás mikéntjére vonatkozóan. A rádió túlharsogja az iskolaudvar gondtalan, zsibongó lármáját, az egész faluban hallatszik; énekel, indulókat játszik, jelszavakat, verseket mond be. Messze, messze Zagoljev falutól sok­száz kilométerre, Moszkva ünnepel. Lármája megsarkantyúzza a mi sür­­gölődésünket is, távoli'diadalától a mi szerény ünnepünk is valahogy jelen­tősebb és nagyvonalúbb lesz. Pontosan fél tízkor, nem minden fejetlenség, kiabálás, futó egyenetlen­­kedés nélkül, fölsorakozik az egész iskola, a hosszú, mozgékony oszlop végignyülik a széles udvaron. A föl­állítást Kuzma Gyemjanovics torna­tanár intézi. E pillanatban ő a főve­zérük, mindenki — az elsősöktől az igazgatóig . — engedelmeskedik neki. Kuzma ' Gyemjanovics vörös arccal, széles vállát billegetve futkorász az udvaron, s a harctéren megnyomoro­­dott lábára biceg, s parancsnoki basz­­szussal rendelkezik: — Ötödik osztály, igazodj!... He­tedik A!... Homjakov! Egy lépést hátra! Iskoolaaa! Fi-gyeelj!... Igaa­­zodj! Viii-gyázz! A parancsnoki basszus rám is hat. Osztályom élén • állok, aggodalmasan sandítok körül — igazodtak-e az enyéim? —, önkéntelenül is segítek Kuzma Gyemjanovicsnek. — Anyikin! Pável! Lépj vissza! — Ne beszélgess ... Jooo-bbra! A falu közepén, szemben a körzeti végrehajtó bizottság székházával, deszkatribün áll, földig vörös vászon­nal behúzva, fölötte hosszú árbocon vörös zászló leng. Amikor iskoláink hullámzó menetoszlopa lassán kezd kiáramlani az utcára, mindenfelől fel­tűnnek a szervezett zagorjevi lakosok csoportjai. A vajgyár irodájától, a lengyártől, az ipari kombináttól, a fogyasztási szövetkezettől tíz-tizénkettes csopor­tokban, lazán — külcsinnal, rende­zettséggel mit sem törődve — köze­lednek a külsőre nem valami hatásos menetoszlopok. Valahol női szoprán hangzik, az örök Katyusát énekli, máshol ugyan­csak szoprán hangok, de férfias basz­­szussal vegyesen a „Völgyeken és hegyeken“ kezdetű dalt fújják. A körzeti fogyasztási szövetkezet menetoszlopát, amely ügykezelőkből, elárúsítókból, raktárosokból áll, ter­mészetesen maga az elnök, a nyolc­­pudos Buzsikov vezeti, arcát mintha téglával sikálták volna le. Maga Bu­zsikov nem tud táncolni — nem is az ő pocakjának való az ugrándozás -, ellenben fáradhatatlanul szervezi a vidámságot, főnöki hetykeséggel rik­kantja; — Toljka! Fordulj ki! Mellette Anatolij Serisko szállítmá­nyozó áll, hétköz- és ünnepnapokon Buzsikov hűséges beosztottja. Készsé­gesen húzza a harmonikát, diadalma­san pillantgat új sapkája ellenzőja alól. Buzsikov meg hajlong, .tüzel. — Nasztázia Vasziljevna! Rózsám! Tán megöregedtünk és hagyjuk, hogy lepipáljanak a fiatalok? Pattanj elő, csapd össze a bokád! Hej, ami nekünk mulatság, a világnak vigasság. Ezek a szervezett oszlopok is mind a térre torkollanak és összesűrűsöd­nek a feldíszített tribün előtt. És a többi között mi is. Oszlopunk a leg­népesebb, a legmutatósabb és - hála Kuzma Gyemjanovics buzgőlkodásának — a legszervezettebb is. műhely falának tövében, ahol a hő befútta ... S ócskavasba került volna, ha- nem bukkan rA akkor Vaszilij Tyihonovics. Az egész télutón, egész tavasszal ezzel a traktorral foglala­toskodtak a gyerekek Vaszilij Tyiho­novics felügyelete alatt. Majdnem na­ponta jártunk a gépgyár nyakára, még képviselőket is menesztettünk a párt­­bizottsághoz; valahogyan sikerült be­hízelegni magunkat Kiril Brizsalen­­nál, a hangos, örökösen hajszolt fő­— A tribünön várnak, és mi elfu­tunk? Az emelvényen szoros gyűrűbe tö­mörülnek, tárgyalnak. És egyszerre mellettem diadalordí­tás hangzik föl: — Jönnek! Mozgolódás, kiabálás: — Jönnek! — Csend! Csend! — Hallgassatok, hadd halljuk! — Jöö-öönnek! MÁJUSI REGGEL (Részlet V. Tyendrjakov elbeszéléséből) HORVÁTH ISTVÁN; MÁJUSJ NAP Maró füstből kelt pirosán, élő kozmosz mély öléből, ahol vágyak, jajok forrtak, szilaj erők vérből, ércből új világot kovácsoltak; jött s az éjét szíven verte az ifjú Májusi Nap. Jött tűzlánggal, tiszta fénnyel, milyent még a föld nem látott, s vont az álmos történelem kerekére villám-ráíot: igazan és könyörtelen jött a zúgó gyárak fölött a tüzes Májusi Nap. Útját ezer vihar szegte, örvényt vető forgószelek. Várta vérharmatos hajnal, várta, hogy a népek felett győzhetetlen diadallal ragyogja a szabadságot a fényes Májusi Nap. Most a föld újul fényében. Öt világrész tekint rája. Vele edzi eggyé szívét öt" világrész proletárja, s lesz az ember emberebbé, kire fényét ráragyogja A győztes Májusi Nap. — Éljen! — sipítja néhány önfeledt hang a traktorból. — Éljen! — kapcsolunk rá mi is. A traktor eldöcög, ennyi az egész, ezzel véget is ért az annyira várt ceremónia. De mindenki elébe megy. Vascsenko ragyog, hol egyikhez, hol másikhoz fordulva integet kalapjával a traktor után. A gyerekeket sem-le­het már föltartóztatni, megbontva az amúgy sem valami szilárd sorokat, a félelmetes Kuzma Gyemjanovics elől szanaszét rohannak, versenyt futnak a traktor nyomában. Az meg rázkód­va távolódik, lánctalpai villognak a napfényben. Megfordultam, hogy toronyiránt 8 legrövidebb úton szaladjak az isko­­lába. Az iskolaudvaron a traktor kö-: rül sűrű tömeg. A legközepén Fegya Kocskin és Szerjozsa Szkvorcov. Mindkettőjének boldog az arca, bár Fegya szokásból mogorván néz min­denkire. Szerjozsa arcán szétmázolt könnyek nyomai láthatók. — Mi történt veletek? — kérdezi tem. — Nem eresztette az üzemanyagot — válaszolt Fegya. — Azt hiszem a dűzniben volt a hiba - mondta Szerjozsa. Belenéztem maszatos, könnyáztatta, boldog arcába, s teljes szívemből hit­tem, hogy a dűzni hatalmas tragédiá­kat okozhat. — Minden jó, ha a végé jó — buk­kant föl mellettem Vaszilij Tyihono«< vies. Horgas orrának cimpái remeg­tek, amint szokatlanul szelíden mo­solygott. (Sz. R. fordítása;)' A felvonulás kezdetét közvetlenül megelőző perceket szeretem a leg­jobban. Tolongás, rendezgetés, a ren­dezők szaladgálnak, rekedtre kiabál­ják magukat, a sorok pedig ki-kicsor­­bulnak; ismerősök, szomszédok egy­másra találnak, alkalmi beszélgetések kezdődnek, megállapodások jönnek létre: kinél gyűlnek össze, hogyan mulatnak. A fogyasztási szövetkezet felvonulói, s a lengyári leányok körül spontán válnak ki az ötös tánccsopor­tok, a szervezők rémületére két har­monika gondtalanul szaporázni kezd az „úrnőt“, magas cipősarkok tapos­sák a fiatal füvet. S a táncolók körül ott legyeskedik Buzsikov, öblösen ne­vet, parancsolgat, csapkodja kövér combjait. A körzeti végrehajtó bizottság szék­házának tetején magányos alak mered az égnek. Iszap Kuropevcev, a zagor­jevi fényképész, kis kopasz öreg, a hadirokkant-szövetkezetből. Minden évben megörökíti Zagorjev falu május elseji ünnepségét és mindig egyazon helyről, a végrehajtó bizottság szék­házának tetejéről. Felvételeit azután soha senki sem látja, nem állítják ki közszemlére, nem közük az újságok. Kuropevcev minden bizonnyal a szent művészet nevében készíti őket, vagy tán ki tudja, arra számit, hogy az él­jövendő korok történészeinek kedve támad saját szemükkel látni Zagorjev falu május elsejei ünnepségét, még­pedig a szovjet végrehajtó bizottsága épületének egyemeletes magasságából. Ügy történt minden, mint mindig: jövés-menés, vidámság, bonyodalom. Iskolánk oszlopába, a hatodik és az enyém, a .hetedik osztály közé benyo­mult az élelmezési ipar küldöttségé,' egy óriási furnír transzparenssé*, amely gomba és gyümölcsbogyók fő­zésére szólított föl. Az élelmiszeripariakat nagy élve­zettel, lármával tessékelték ki... A sürgés-forgás és bonyodalom alatt az emelvény benépesedett. Ott állt már Vascsenko világos kalapjával, mellette a körzeti végrehajtó bizottság elnöke, vitorlavászon sapkával, Kosztya Ko­­pov, a hízásnak indult Homszomol­­titkár. Lapsin, a sertésgondozónő az „Örökség“ kolhozból, a mi iskolánk részéről Zsenya Doronyin ötödikes szöszke buksija alig magasodik az emelvény fala fölé. Beszédek, üdvözletek, újra beszédek, s nem túlságosan erőteljes éljenzé­sek ... Ezek után annak rendje és módja szerint megkezdődött a fölvonulás. Valamennyi szervezet egyetlen oszlop­ba zárkózott föl, amely elhagyta a te­ret, megkerülte a mezőgazdasági szak­üzletet, a fogyasztási szövetkezet áru­házát és visszakanyarodott a térre, — a menetelük kihúzták magukat, elvo­nultak az emelvény előtt. A tribünről Vascsenko körzeti bi­zottsági titkár jelszavakat dob be, mindenik szervezetnek külön a profil­jához illőt. Most a kórház vonul el, jelszavuk ez: — Egészségi dolgozók! Orvosok, nő­vérek, ápolónők! Áldozzuk minden erőnket a dolgozók egészségéért! A kórházi küldöttség válaszként erejéhez mérten éljenez. Elvonul a körzeti fogyasztási szö­vetkezet, újra egy jelszó: — Kereskedelmi dolgozók! Töreked­jetek a vásárlók kifogástalan kiszol­gálására ! A lengyárnak a termelékenység emeléséről beszél a jelszó. Az isko­lának a felnövekvő nemzedékről. Minden a megszokott rendben zaj­lik. De ez alkalommal olyasminek kellett történje, amit nem látott sem a tavalyi, sem a tavalyelőtti május elseje. Erről csak az iskola tudott, de ott sem mindenki. Zagorjev kültelkeiről, a gépállomás­ról egy traktornak kellett érkeznie. Ez a DT —54 annak idején parlagot tört, lucernásokkal birkózott, nehéz szánokat vontatott. Sok fölszántott hektár volt a számláján, sok kilométer láthatatlan útba sajtolta lánctalpait, de kitelt az ideje, a fáradhatatlan munkában töltött korszak. A javítók nem vállalták többé, hogy elnyűtt testét meggyógyítsák. Otthagyták a mérnöknél, jóba lettünk a traktoro­sokkal is. A pótalkatrészeket úgy sze­reztük be; a GTÁ majorjában, s hogy valamivel meglágyítsuk a kérges igaz­gatói szívet, szombatokon önkéntes munkát szerveztünk. Az ipari kom­binátnál a tanulók kikunyeráltak egy rakomány zsindelyt. A zsindely nem a traktornak, hanem a GTÁ-nak kel­lett, hogy kicserélje a traktorosok otthonának fedelét. De a zsindely után mintegy tíz ember — lakatosok, traktorosok, gépészek — a gyerekek­kel együtt bíbelődött a roskatag gé­pen: forrasztottak, reszeltek, alkat­részeket cseréltek. És íme, a kivénhedt DT —54 újjá­éledt. Nemrég festették át, bármelyik pillanatban föltűnhet a téren. A traktort Fegya Kocskin és Szer­jozsa Szkvorcov hozza. Az ifjú trak­torosok gyűlésén választották meg őket. Várjuk, jönnie kell... De elvonult már a kórház, el az ipari kombinát, a lengyár, a szárítóüzem, a posta. Elvonultunk mi, éljeneztünk, de Kuz­ma Gyemjanovics szigorú felügyelete alatt újra felsorakoztunk, kis távol­ságban az emelvénnyel szemben, föl­­csigázva az ünnepi közönség kíváncsi­ságát. Hátam mögül beszélgetés-fosz­lányokat hallottam: — Talán valamilyen előadásra ké­szülnek? — Miféle előadásra? — Tornamutatványok lesznek. — Hé, Szemjon! Várj csak, ne menj haza, nézzük meg a sportolókat! Osztályom izgatottan mozgolódik, topog, a gyerekek nyakukat nyújtják, hallgatóznak; nem csattog-e még a Dwy.>v gz úton ? Dg, nem.-'esatta<). Elvonul az utolsó *zeevezeti, az. élel­miszeripari, a maga gomba- és gyü­mölcsbefőzési transzparensével. Az emelvényen állókat értesítették: de futja-e sokáig a türelmükből, hogy ott süttessék magukat a tüzes nappal az üres tér előtt?... A rádió harsog, Moszkvából motor­zúgás hallatszik. Most zajlik a ka­tonai parádé. A Vörös téren bizonyára tankoszlopok vonulnak. De ebben a motorzúgásban a mi traktorunk mo­torja nem vesz részt. Kiderül, hogy az élelmiszeripariak nem az utolsók. Gyér éljenkiáltások­­kal előjön még egy csoport, öt ember a vetőmagkísérleti laboratóriumtól. A tér üres. A letaposott, zsenge füvön papirdíszek foszlányai, cukor­­kástasakok. Szomorú látványt nyújt a tér, amelyen imént még ünneplő tömeg állott. Az iskola sora megmozdul, jobbra­­balra hajlong, zúgolódás hallatszik, de senki sem távozik. Állnak és tárgyalnak a körzeti ve­zetők is az emelvényen. Várnak ők is, és kételkednek... Közöttük az ötö­dikes Zsenyka Doronyin aggodalma­san forgatja szöszke fejét. Mögöttük a. falu már megszokott ünnepi életét éli: kirobbanó nevetés, énekszó, több harmonika játszik, mindegyik a ma­gáét, csöngetnek a szérteszéledő bi­ciklisták, szónokol a rádió. Várunk, hallgattunk. Vár az emelvény is. Sej­tem, hogy Vascsenko, a jó lélek meg­érti állapotunkat. Tűr, iránta érzett tiszteletből tűrnek a többiek is. Kuzma Gyemjanovicshoz, aki hábo­­ríthatatlan arckifejezéssel jár le s föl a sor mellett, odalép egy lány: — Az első osztályosok elfáradtak. Szeretném hazaengedni enyéimet... Szétszaladnak az első osztályok, a másodikok. Egyik végén szivárog az oszlopunk. Teljesen váratlanul sarkon fordulnak és fegyelmezett rendben távoznak a tizedikesek. ők az iskola nagydiákjai; tán várják be a hetedik osztályosok gyerekcsoportjának kétes győzelmét? — Vissza! — kiált utánuk fenye­gető, parancsoló basszus hanggal Kuz­ma Gyemjanovics. A tizedikesek azonban összetanult kórusban rázendítenek: „Dicsőség, május elseje, nagy nap, munka, szabadság ünnepe, néked!“ Ki tudja, immár hányadszor pillan­tok órámra, s bizonytalanul mondom: — Valami történt. Nem hagyjuk-e ezt az egészet abba? De az osztály föllázad. — Megvárjuk! — Élje-eé-en! Az üzlet sarka mögül kigördült méregzölden, mint egy' leveli béka, a traktor, öt fiú szalad a nyomában. A traktor csattog, prüszköl,'de elég fürgén mozog. — Jö6n-nek! — Jönnek a mieink! — Héé! Gyere-keek! — Hová, hová? No hát vissza, tart­suk meg a fegyelmet! A képviselők az emelvényen kihúz­zák magukat. A traktor hangosan csattogva közeledik; Vascsenko vilá­gos sapkája fölé emelt kézzel kiáltja: — Éljen dicső váltásunk! Éljenek a jövendő gépszakértők!

Next

/
Oldalképek
Tartalom