Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-17 / 5. szám

Az újszülöttek rózsafái ANDREJ MALISKO: LENIN Magam is csak képen láttam egykor, • Mint gyermek, mint pöttöm iskolás. Állt derűsen, megfakult sapkában, Egyszerűbben, mint akárki más. Ám velünk volt gondban és örömben, Messze volt — de mégiscsak miénk! Homlokáról forradalmak lángja, Torkolattúz villogott felénk. i Tiszta fényű, átható szemében Sorsunk izzott: múltunk és jövőnk, S ott ragyogott abban a szabadság, Mely hazánkra végre ráköszönt. Az a kép az iskolám falán most Bennem él és felragyog megint. Lenint látom. Átható szemével, Mindörökre lelkemig tekint. Fordította: Farkas Dénes A polgári esküvők ünnepi megszer­vezése, a névadó ünnepségek, a cigá­nyok életének megváltoztatása és még több fontos dolog, amiről a farkasd nóbizottság tagjai beszéltek, igazár dicséretükre válik. Az ilyen munká­jukkal nagyban elősegítik kultúrforra­­dalmunk betetőzését. Tóth Géza Egy zsák arany Valamikor réges-régen élt egyszer egy gazdag özvegyasszony. Jancsi már kis kora óta ott szolgált nála, hogy megkeresse kenyerét. Sosem panaszkodott, beletörődött sorsába, mert úgy hallotta az öregektől, hogy ilyen a világ sorsa, szegénynek is meg gazdagnak is egyaránt kell lennie a földön. Az idő múlásával Jancsi legényemberré serdült, a gazdag özvegy­asszony Piroska nevű lánya pedig szépséges virágszállá növekedett. Az özvegyasszony azonban résen volt, s megtiltotta a legénynek, hogy a lányá­val beszéljen. Jancsi nemegyszer hallotta gazdasszonya éles hangját: — Gyere ide lányom, ne állj szóba akárki fiával! — ezek a szavak úgy érték szegény szolgalegényt, mint az ostorcsapások. — Ha akárki fia vagyok én — gondolta magában — elmegyek világgá szerencsét próbálni. Árva vagyok, nincs senkim, Piroska meg úgysem lehet soha az enyém. Akkoriban gyakran megfordultak Piroskáék házánál a lánykérők. De a nagyravágyó özvegy egyikkel sem volt megelégedve. Egyszer egy kérő­nek azt találta mondani: — Nem adom a lányom, csak egy zsák aranyért! Ez a mondás szárnyra kapott és elterjedt az egész környéken, úgyhogy szegény Piroskának ezért sokat kellett pirulnia, szégyenkeznie. A kérők lassanként elmaradtak, nem is háborgatták a pénzéhes özvegyasszony házát. Múltak a napok, múltak az évek, rossz világ köszöntött az országra, kitört a háború. Ellenség dúlta fel Piroskáék faluját is, s ezekben a rossz napokban elpárolgott az özvegyasszony gőgje is, mert már annyira jutot­tak, hogy nem volt betevő falatjuk. A sok munkától kérges lett Piroska keze, aki gyakran gondolt Jancsira, s megbánta, hogy oly könnyen el hagyta menni. Igaz, a fiú elmenetele előtt titkon megígérte szíve választottjának, hogy visszatér, amikor másodszor virágzik az orgona. Egy este már ágyban feküdt az anya és lánya, amikor lódobogást hal­lottak. Hirtelen valaki erősen megkopogtatta az ablakot. — Ki az? — kérdezte az özvegy, de ijedtében reszketett a gyertya a kezében. — Akárki fia vagyok — válaszolt az öblös hang. — Ideadod-e a lányoji? — szólt ismét az előbbi magabiztosan. — Egy zsák aranyat hoztam érte. A pislákoló gyertya mellett Piroska látta anyja megrémült arcát, ő nem félt, mert felismerte a hangot és kinyitotta az ajtót. Jancsi belépett a ház­ba és letette a nehéz zsákot a földre. — Itt van az ára, nyúljon bele gazdasszony a zsákba, ott van a kívánt arany. A gazdasszony kapott a teli zsák felé és tenyerén ott csillogtak az aranyló bűzaszemek. Szeme könnybelábadt, amikor meglátta az aranynál is többet érő kenyérrevalót. — Igazad van, Jancsi fiam, mit ér az arany, ha éhezik az ember — mondta az özvegy és Piroska kezét a bölcs legény dolgos kezébe tette... Mesepályazatunkra küldte: Smajda Éva (Turnya) XXXIV. történik. Elhatároztuk, hogy mi is így tesszük. Ez év május 1-én tervezzük az első ünnepi rendezvényt, amelyre a 14-ik életévüket betöltött fiatalokat meghívjuk, s a kultúrházban műsorral egybekötve felnőttekké avatjuk őket. A nóbizottság további munkájáról elmondotta, hogy nagy gondot fordí­tanak a faluban élő cigány származású polgárok nevelésére is. — Legfőbb feladatunknak tartottuk - mondja hogy a nem iskolaköte­lesek között megszüntessük az írás­­tudatlanságot. A tanítókkal karöltve esti tanfolyamokat rendezünk, hogy megtanítsuk őket írni és olvasni. El­mondhatjuk róluk, hogy eddig rend­kívül szorgalmasan járnak, s amire még gondolni sem mertünk, 50 — 60 évesek is jelentkeztek. Az iskolaköte­les cigánygyerekeknek nem engedjük meg, hogy ok nélkül távol maradjanak a tanítástól. Ha többször mulasztanak, mindjárt meglátogatjuk a szülőket. Talán ez a magyarázata, hogy a leg­több cigánygyerek az átlagnál is jobb eredményt ér el. A helyi nemzeti bi­zottság segítségével főző tanfolyamot is szerveztünk, hogy rendszeres ét­kezésre neveljük az embereket. Na­gyon sokan örömmel jöttek és újsá­golják, hogy már ezt is azt is meg­próbálták, amit nálunk tanulnak... A bizalom és együttműködés záloga, hogy Karvai Piroska, cigány származású asszony, aki a nemzeti bizottság tagja, tevékenyen részt vesz a nóbizottság munkájában is. Mindebből látjuk, hogy a múltban sem bennük volt a hiba, hanem a társadalomban! gyermekeik gondos nevelése érdeké­ben, hogy becsületes polgárokká vál­janak. Utána a piroskendós pionírok virágcsokrokat osztanak szét és kö­szöntő verseket szavalnak. A szülök külön-külön beírják nevüket az emlék­könyvbe. Ígéret ez, vallomás, hogy tudatában vannak felelősségüknek: a szocialista ember nevelése a legszen­tebb feladatuk. Az ünnepi névadó kint a parkban Ságra. Kísérőnk egy tagbaszakadt, rokonszenves arcú tisztnek tett je­lentést, az volt rangidős a tíz tagú parancsnoki karban. Leparoláztunk a tisztekkel, majd az a ronkonszenves arcú, aki a kísérőnk jelentését meghallgatta, Verebes La­jos bácsit kiléptette a csoportunkból. — Téged kinevezni... én község bírójának — mondta a rokonszenves arcú tiszt. — Elfogadom — hangzott határo­zottan a válasz. És Lajos bácsinak piros szalagot kötöttek a karjára, amelyen ezek a betűk voltak olvashatók: cmapoc­­ma. ' — És ti? — fordult hozzám és Jó­zsihoz a parancsnok. — Rendőrök? — Da! — mondta helyettünk Ve­rebes Lajos. Piros szalagot kaptunk mi is a karunkra. — Hát ő? — mutatott a tiszt Szé­nás Pálra. Verebes Lajos bácsi az asszonyra nézett, aki idáig csak ámult-bámult az ura kezét fogva és most egyszerre ijedősen háritkozott a hites embere nevében. — Nem lesz ő rendőr. Nem kell neki puska. — Hát éppen elhordozhatom... - mondta Szénás Pál, és karszalagosak lettünk valamennyien. Fegyverrel a vállunkon tartottunk otthonunkba. Dél felé járt az idő, s mi abban állapodtunk meg, hogy ebéd után elhozzuk a bírói ládát Verebes Lajosékhoz. Nem beszéltünk róla, de azt gondolhatták ők is, mert én is azt gondoltam, hogy már ezután a kiseb­bek során jár majd kézről kézrt a bírói láda. És jólesett erre gondolni, ezzel a gondolattal befordulni a Forgács gazda udvarába. Fegyverrel a válla­mon. (VÉGE) — Hát a nemzetőrök? — szóltam én is, és Forgácsra gondoltam. — Maradtak azok is. A kertek végéig mentünk így be­szélgetve, ott aztán Bogár bácsi ki­lépett a sorból. Nem jött velünk tovább. Mi mentünk csak a falu vé­géig, mi elveszettek, s bizony az em­berek, az öregek ránkmeresztették a szemüket és találgatták magukban, mit akarhat az az orosz ott az élen, hova vezet bennünket. Hová vezetett volna? A parancsnokságra, amely a reggeli arákban éppen az iskolában ütött fészket. S míg odáig értünk, volt al­kalmunk bepislantgatni az udvarokba. Trénszekerek zsúfolódtak a portákon, meg gépkocsik, meg katyusák. Meg rengeteg, rengeteg, tenger sok orosz katona. Idegen, érthetetlen nyelven beszélgettek, egy nagy bábeli zűrza­var volt a falunk. Mikor a Forgács gazda háza elé értünk, belesekedtem az udvarba: azt i rozoga kis színt kereste a szemem, amely édesanyámat és testvéreimet alelte füstölő pipája alá. De a kato­nákon kívül nem láttam én hátul egy írva lelket sem. Néhány lépéssel adább a Verebes Lajos lábadozó fele­ségére és leányára kapódott a figyel­nem. A megtört arcú, gyengélkedő asszony szinte felsikoltott az ablak­­aan, hogy az urát viszontláthatta, -ajos bácsi ki is ugrott a sorból és aeszólt, Az iskolához érve meg Szénás Pál ielesége szaladt hozzánk, belekapasz­kodott az ura kezébe és nem engedte sí, jött be ö is velünk a parancsnok­vereDes L,ajost is eszreveuem. uk is néztek engemet. Majd az a partizán, aki a fegyvert adta, odajött hozzám meg Józsihoz és azt mondta: — No, a németek elmentek, haza­mehettek! — És a géppisztoly? — Nektek adtuk, vigyétek! Verebes Lajos és Szénás Pál is felszedelőzködött, és mi négyen, ha­zafelé készülődök, elbúcsúztunk sor­ban az oroszoktól. Megöleltük, meg­csókoltuk egymást, s a kísérővel, akit ők adtak mellénk, elindultunk a falu­ba. Az orosz katona haladt elől, mi meg libasorban utána. A hegy aljában ' találkoztunk Bogár bácsival. Mindjárt . Szénás Pali . bácsin akadt meg a sze- ; me. — Hát Pali, te meghalsz? — mond- 1 ta neki nevetve. — Mért halnék meg? — Mert aki fegyvert fog, fegyver -által hal meg, vagy nem te tanítot­tad? , — Hordom csak, nem lövök vele. — No jó — mondta Bogár bácsi és i beállt a sorba, jóízűen kuncogott ve- < lünk. ' , Aztán elmaradt a kuncogás, beszél- 1 getve ereszkedtünk le a kertekig. 1 Szénás Pál kérdezte meg: •' — A csendőrök elmentek? — El egy szálig — felelte Bogár j bácsi. ] — Hát a főjegyző? — érdeklődött | Verebes Lajos bácsi. — Az maradt. ( — Elég rosszul tette. Nem lesz rá 1 úgysem szükség. « Virágokról leginkább tavasszal szo­kás beszélni, amikor már a természet megunta téli álmát és újra rügyet fakaszt a fákon, dalt csal a madár szájára, kedvet és lendületet olt az emberekbe. Mi mégis így tél idején hozzuk szóba, mert amikor nemrégi­ben Vágfarkasdon jártunk, nagyon szépet hallottunk róluk. A helyi nemzeti bizottság anya­könyvi osztályán talákoztunk Kris­tóf Annával, a nő-­­bizottság elnökével és N o vük Jolán­nal, a polgári ügyek bizottságának elnö­kével. Tőlük tud­tunk meg egyet­­mást a farkasdi nő­­bizottság munkájá­ról. — Bizony, sok fáradságba került, amíg eljutottunk oda, ahova a mai eredményeink szá­lai vezetnek... — kezdi a beszélgetést Kristóf Anna. — A farkasdi asszonyok minél nehezebben tették magukévá az újat, ma annál job­ban megbecsülik. A szervezet nagyobb része szövetkezeti tag, de ott találjuk a tanítónőket, ház­tartásbeli asszonyokat, s amit a leg­fontosabbnak tartunk, több cigány származású asszonyt is. — Legszebb eredményeinket a pol­gári esküvök ünnepi megtartásában értünk el - folytatja Kristóf Anna. - Egy különálló eskedtető szobát ren­deztünk be, ahol a megjelent párokat a helyi nemzeti bizottság vezetői és a többi tömegszervezet képviselői fo­gadják A hivatalos ünnepség után virágcsokrokkal köszöntjük az új pá­rokat és elbeszélgetünk velük. A múlt év folyamán körülbelül negyven pol­gári esküvőt rendeztünk. Dánai taní­tónő, Prístavok szövetkezeti tag és rajtuk kívül még öt pár úgy döntött, hogy nem esküsznek meg a templom­ban is.- A házasságkötés után sem feled­keztünk meg róluk — szól közbe mo­solyogva Novák Jolán. — A nóbizott­ság elhatározta, hogy továbbra is gon­doskodik az új párokról. Ha valami problémánk volt. vagy ha valamit elő­készítettünk, csak összedugtuk fejün­. két, s mindjárt megvolt a megoldás, így született meg az újszülöttekkel majdnem, egy időben az a gondolatunk, hogy a falu közepén levő parkban egy­­egy szál rózsafát ültessünk a legki­sebb polgárok számára. A helyi nem­zeti bizottság örömmel fogadta javas­latunkat. Mindezt persze félig-meddig titokban készítettük elő, no de ilyes­mit aztán nem lehet véka alá rejteni. Tavaly két alkalommal tartottunk ün­nepi névadót. Mindkettőt valamilyen nevezetes évfordulóhoz kötöttük. Elő­ször június 1-én, a nemzetközi gyer­meknap alkalmából, másodszor pedig november 7-én, a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 42. évfordulóján. A helyi nemzeti bizottság, a nő­bizottsággal együtt, gondosan felké­szült minden ünnepélyre. Értesítik a szülők munkaadóit, hogy azok is kép­viseltethessék magukat. A vörös- és nemzeti zászlókkal feldíszített terem­be, karjaikon tartva a kis Juliskát, Palikát, Marikát, egyenként lépnek be a szülők. A teremben - amint ilyen­kor szokás — ünnepi indulót játsza­nak. A helyi nemzeti bizottság elnöke rövid beszédben üdvözli a szülőket és arra kéri őket, tegyenek meg mindent naiui /Anna tuairui; egy cigány származású asszony­ba! beszélget, aki az esti anfolyamok legszorgalma­sabb látogatói közé tartozik. olytatódik: a nőbizottság és a helyi \emzeti bizottság egy-egy rózsafával tjándékozza meg az újszülötteket. A ózsafacsemetéket a háborúban elesett A spartakiád sikeréért J Ez év derekán megnyitja kapuit a] Strahovi-stadion, hogy a spartakiád résztvevőinek százezreit befogadja.. Erre a nagy eseményre a Leleszi Me­zőgazdasági Technikum tanulói is, méltóan készülnek. Minden héten rendszeresen gyakorlatoznak. A szór-, galmas gyakorlatozás mellett nem fe-( ledkeznek meg a spartakiád költsé-( geinek biztosításáról sem. Eddig 5000( koronát gyűjtöttek össze. ( Mivel a spartakiád sikere mind-| nyájunk ügye, felhívjuk az összes me-| zőgazdasági iskolák tanulóit, kövessék! példánkat és versenyezzenek velünk< a spartakiád költségeinek megszerző-1 sében. I Kiss Jenő, < a Leleszi Mezőgazdasági Technikum, CSISZ-szervezetének elnöke. ,----------------------------------------------------------------------------;-----| I y/rttoé 4 Földműves I960, január 17. ,i f Ahogy felszállt a köd s a völgyet ^ teleszórta fénnyel a nap, intettem p Józsinak, és elhagytuk őrhelyünket. P Otthagytuk a tetőt és félelmetes ér­mésekkel nyomultunk az erdőbe, az poroszokhoz. Ki esett el, ki sebesült pmeg az ütközetben? A harcban részt ivett Verebes Lajos is, meg az az orosz pis, akit a fiára emlékeztettem, nem pesett-e valami bajuk? P Nem sérült meg senki, biztos fede- Pzékből nyitottak tüzet a németekre, ps most ott ülnek a pajtában cigaret- Ptázgatva, pipázgatva, mint akik ren- Pdesen elvégezték a dolgukat. Az ajtó Piájának dőltem, úgy néztem a kato- Pnákat, akik között Szénás Pált és z első világháborúban elesett katonák és a felszabadító szovjet hősök emlékére állított emlékmű katonák és a szovjet hősök tisztele­tére állított emlékművek előtt ültetik el. — Ha már á kicsinyekről ilyen szé­pen gondoskodunk a nagyobbaknak is szerzünk egy kis örömet - veszi át a szót Kristóf Anna. - A bratislavai televízióban láttuk, hogy az állampol­gári igazolvány átadása milyen szépen

Next

/
Oldalképek
Tartalom