Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)

1959-07-26 / 59. szám

JratHjd Földműves 4 1959. július 26. Csehországi riport ki egyszerű emberek és a kultúra Fogjunk össze, védjük meg nemzetünket! A Szlovák Nemzeti Felkelés ünnepségei Banská Bystricán Valamikor ez a sző: kultúra, szinte téltitoknak számított. S hogy ma már feloldódott a varázs, s milliók és mil­liók ízlelhetik ízét és zamatját, ez a dolgozók államában egészen termé­szetes. Hisz a szabadság felvirradt napja szélesre tárta a művelődéshez vezető utat, megnyitotta a titkok tit­kát, s a sorsát okosan irányítani akaró ember naponta vágyik a szép szó, az egyre gazdagabbá váló élet jó eredményei után. Az adott lehetőséget nemcsak a jó szándék méri, de a tettek nyomán testet öltött valóság is. Mert ha a parasztembert már nemcsak a ter­méskilátások érdeklik, hanem saját kulturáltságának naponkénti gyara­pítása is, ez már arra vall, hogy fel­ismerte az élet törvényszerűségét: nincsenek önmagában való colgok, s minden összefügg mindennel! Vagy­is a nagyobb tudás, a több szakérte­lem végsőfokon a jő előrehaladás, a sikerrel koronázott termelő munka biztosítéka. A pilzeni kerület Prihovice közsé­gében is így tudják ezt a szövetke­zeti tagok. Václav Píibán elnök büsz­ke is új erősségükre, örömtől, lelke­sedéstől csillogó ábrázattal mutatja a szövetkezet nemrég megalakult klubját, melyen az ember szeme jól­­esöeQ megpihen. Csupa új bútorzat, példás tisztasáp, no meg az eddigi eredményes munka adja a továbbiak jö feltételét. Bár a lehetőségek eddig is adva voltak, mégis csak ez év tavaszától lptt a falunak uj kultúrközpontja. S ez elsősorban a helyi nemzeti bi­zottság és a szövetkezet vezetőségé­nek érdeme, akik a szövetkezeti klub szükségszerűségét nemcsak felismer­ték, de érdekében munkához is láttak. S ahogy Kalas HNB titkár szavaiból kitűnik, a korábbi népmüvelődési ott­hon szerepét átvevő klub olyan szép eredményeket ér el, amilyenre eddig nem melékszik a falu népe. Maga a színjátszó kör a tavasz folyamán két bemutatót tartott, s azonkívül a ven­dégszereplések tarkítják a kulturális munkát. Példásan működik a könyv­tár, s hetente vetítenek filmet a szö­vetkezet vetítőgépén. Azonkívül idő­ről-időre gondoskodnak ismeretter­jesztő előadásokról, különféle műso­rok szervezéséről, mely mind-mind a kulturális felemelkedést hivatott szol­gálni. De a kultúrán ők még valami mást is értenek. Nemcsak filmet, színját­szást, előadásokat, könyvvitákat, de a lakáskultúrát, a kellemes környeze­tet is. És a HNB erről sem feledkezik meg. — Nemrég tárgyaltunk meg három kérelmet, melyben a házjavítás enge­délyezését kérték —, mondja Jaroslav Kpsl HNB elnök. S hogy a kép teljes legyen, szavait a titkár egészíti ki, aki rövid statisztikával elmondja, hogy 160 ház közül 100 már új kön­töst kapott. Néhol tetőt cseréltek, másutt fürdőszobával gazdagodtak, vagy további helységek építésével gyarapodott a család. De nemcsak az egyéni érdek szab teret figyelmünknek, hanem a közös is. Mert a téglagyárhoz vezető út miatt ma már senkinem sem kell szé­gyenkezni, s ugyancsak bárki meg­nézheti a pár nappal ezelőtt rendel­tetésének átadott fürdőt, vagy a par­­kettásitott vendéglőt is. Azonkívül most épifettek szabadtéri színpadot is, ahol nemcsak a különféle esztrá­­dákat tartják, de divatbemutatókat, valamint népi mulatságokat is. A sportot kedvelők pedig tetszés szerint válogathatnak a lehetőségekben, le­gyen az csónakház, ping-pongozás, teniszezés, vagy bár akármi. Mennyi sok „furcsaság" évszázadok során, a dolgozóktól elorzott mennyi lehetőség bontogatja ma szárnyát, hogy az arra legérdemesebbek, a dolgozók tulajdonává, sajátjává vál­jék. Píihovicén ma már csak rossz em­lékként kísért a múlt. Ilyen „kísér­tettként hallhatjuk az 1930-ban írott krónikából Václav Vodicka szavait, aki így tömöríti az akkori valóságot: „A munkanélküliek száma államunk­ban rémítően emelkedik". Vagy 1936- ból: „A terméskilátások ijesztőek, így nem marad más hátra, mint re­mélni, hogy a következő év jobban sikerül". A mostani krónikásnak, Volfová ta­nítónőnek már jobb „szerep" jutott. Nyugodt szívvel írhatja az utókornak, hogy „a munkába járó anyák gyerme­keiről példásan gondoskodik az óvo­da" vagy, hogy a faluban 127 a külön­böző segélyesek száma, s a kifizetett összeg együttvéve 58 512,60 koronát tesz ki havonta. S bár nagy munkát végeztek a falu Iakossai, mégsem elégedettek. Mindig többet és jobbat akarnak. Nemcsak a kirándulások, előadások szervezé­sére, vagy színházlátogatásra gondo­lok, de arra is, hogy például a takar­­mányozók jó munkáját kellő beren­dezéssel biztosítják, kicsinosítsák az EFSZ irodáját, s ünneplő külsőt adnak a klub környékének. Jiri Kutkát pedig filmvetítő-tanfolyamra küldik, hogy az előadásokat szemléltető filmekkel is összekössék. Mennyi terv, mennyi elképzelés! De nemcsak az. Jövőbelátás! Á ma em­bere, az atomkorszak embere nem ragadhat meg a „tegnapokénál. Te­kintete előre kell hogy szegezödjön. S hogy ezek az emberek jó mércét választottak, azt nemcsak a tervek, de a tények is igazolják.-zsolt A SZNF 15. évfordulójának legna­gyobb ünnepségei Banská Bystricán, a felkelők városában lesznek. Az Isko­la- és Kulturális ügyek Megbízotti Hivatala népművészeti osztálya ebből az alkalomból országos dal- és tánc­ünnepélyt rendez Banská Bystricán, amely a SZNF 15. évfordulójának je­gyében zajlik majd le. A műsorban érvényre jut a felkelés nagy jelentő­sége, a partizánok elszánt bátorsága, áldozatkészsége. Emlékeztet az átélt nehéz évekre, a sok igazságtalanságra, melyben felszabadulás előtt népünknek része volt. A műsor két részből áll. Az elsőt, melynek jelszava: „Fogjunk össze, Banská Bystrica, á Szlovák Nemzeti Felkelés 15 év előtti színhelye roha­mosan épül-szépül. Egész új lakóne­gyedek nőnek ki a földből, melyeknek lakói boldogan, jólétben élnek. így épül a múlt harcain a ma gazdag, örömteli élete. védjük meg nemzetünket“ — augusz* tus 29-én este mutatják be. Több együttes jeleníti meg a SZNF napjait. „A falu nagyon szegény, de megle­hetősen nyugodt. Az emberek dolgoz­nák. Este, a mindennapi munka után vígadnak is. Dallal hívja a szerelmes lány kedvesét, az anya is dallal altatja gyermekét. A fiatalok még táncra is perdülnek, így könnyítnek bánatukon. Közben egy halott kisfiút hoznak be a faluba, akió a fasiszták ártatlanul megöltek. A nép nem tűr tovább. A falu férfinépe elbúcsúzik az asszo­nyoktól, gyermekektől és harcba indul. Az otthonmaradtak segítik a hegyek­ben harcoló felkelőket — egészen a végső győzelemig. Ez röviden az első részt tartalma. Ezen az estén a szlovák és ukrán nép­­művészeti együttesen kívül az Ifjú Szívek együttese is szerepel. Kvócsák József „Feketekői kastély" című ko­reográfiájából mutatnak be egy rész­letet. A műsor második részét augusztus 30-án mutatják be „Harcban edződött testvériség“ címmel. Ez a több együt­tes közreműködésével előadott műsor­szám a nemzetek közötti megértést, a közös küzdelemben kialakult testvéri barátságot jelképezi. A műsort a Já­nosit, Skalican, Hetpa és a Zemplín együttesek mutatják be. Fellépnek még cseh, ukrán és magyar együtte­sek is, köztük a felsöcsallóközi magyar együttes is, a Szüret című tánckom­pozícióval. Kasza Ida A patak selymes vizét belefröcs­­kcltem az arcomba. Melegen sütött a nap, a magas fák árnyéka elfeküdt lustán a házak tetején. A tűző nap­sugarak lekényszerítették az ingemet. Reggeli után félig pucéran ültem le az egyik motorhoz, gyújtóberéndezé­­sére panaszkodott a gazdája. Örömmel töltött el az új feladat. Először bízta rám a mester vigaszta­lásképpen a motort, dehogy gondol­tam arra, tegnap mi történt velem. Csavarhúzó, kalapács cserélt helyet a kezemben, a falu is egészen elcsen­desedett, úgy figyelt a munkámra. Az úton alig-alig döcögött végig szekér, a meleg nyár kint tartja az embereket a mezőn, s pihenteti az igavonó barmokat. Csak a Berger úr lovai galoppoltak kifelé, ők megkés­tek a szénahordással. Meg a csend­őrök lopták a napot. Kopogtak le s fel a műúton. Szuronyos puskájuk fesze­sen simult a vállpántjukhoz. Keres­hettek valamit, mert minden udvarra bekacsintottak. Eszembe jutott az ezüst nikkelezé­­sű bicikli, amelynek megtartásában én, is segédkeztem s mondom a mester­nek: — Azok a zsaruk ide is bedughat­ják az orrukat. — Felőlem másüvé is bedughatják. — Felmászhatnak a padra. — Megtehetik, fiam. — És ha megtalálják? — Becsuknak. Megsápadhattam az ijedelemtől, mert Fenyő bácsi hangosan felkaca­gott. — Hol van már az, Bálint... — Hol? — Nem is tudom, kinek adtam el. Az se tudja kitől vette. Az én padom tiszta, mint a lelkiismeret. Ebédig foglalkoztam aztán a mes­ter leleményességével és a motort is rendbeszedtem. Gyújtott és repegett lendítőkerekének egyszeri fordítására. A munkám tetszhetett Fenyő bácsi­nak is, mert egy nem vért pillanatban azt találta mondani: — Én se javítottam volna meg kü­lönben! Az ebéd is jobban ízlett a dicsére­tével. Szeltem a szalonnát, rágtam a hagymát és nógattam a leleményem, hogy az elismerést viszonozzam vala­mivel. De semmi okos dolog nem viszketett a nyelvemen. Vártam hát, vártam boldogságom csillogó palotá­jában a mester kérdésére, amely el is hangzott így: — No Bálint, hova megyünk dél­után? — Sárához a korcsmába — feleltem kedve szerint. — Gyerünk! Felkerekedtünk. Ő szép fehér nadrágban, szellős szandálban és égszínkék ingben, én meg az anyám varta közönséges dur­va vászonban. Zavartalanul cseveghettünk a lány­nyal, a szülei kivonultak pihenni a pajtához. Ámbár a szavak kötött ke­reken gurultak, kedvetlen volt a lány. Könnyű fehér szoknyája és áttetsző selyemblúza is mintha felhősített vol­na az arcán. Mesterem nem értette hallgatásának okát, sűrű rendelkezé­sekkel próbálta tisztázni a dolgokat. Annyira lekötötte a lány, hogy ró­lam egészen megfeledkezett. Mikor még az anyám szemébe kellett néz­nem, rendelt nekem is csára-búra, most meg fukarkodik a nagylelkűsé­gével. — Én is kérek egy felet — mond­tam Sárának és hogy az önérzetemen ejtett csorbát kiküszöböljem, meg­csörgettem a pénzt a zsebemben. — Megárt — emelte fel az ujját a mester. — Ha eddig nem féltett, már ne féltsen — szóltam a felnőtt komoly­ságával és nyalogattam a szilvát. És a padlót néztem, hátha attól bá­torodnának a szerelmesek. De hasztalan volt minden előzé­kenységem, a lány egykedvűen szo­morú maradt, pedig a tanítóm a tőle telhetőt elkövette a hangulat megvál­toztatására. Nem mondom, mosolygott mértékkel a lány, de csak olyanfor­mán, mint mikor a pofonvert ember­nek megparancsolják a nevetést. Nyugtalanította ez a mesteremet, meg is kérdezte többször: — Mi baja, drága? Ezzel még jobban elkedvetlenítette Sárát. Nekitámaszkodott a falnak és elfordította a fejét. Percekig nyomo­gatta vissza könnyeit zsebkendőjével. Meg-megcsukló hangon mondta: — Még négyet számoljanak ehhez a naphoz. — Nem tudunk mi négyig számolni — sietett válaszolni a mester. — És miért négyet? — Mert hétfőn bezárják a korcs­mánkat. — Kinek az utasítására? — A méltóságos hatóságéra. Csendben ültünk. A szavak nem tolakodtak többé a mesterem nyel­vére, megbújtak lelke mélyén. Leej­tett fővel hallgatott, az arca árulta el, hogy szenved. Sűrűn hajtogatta le a féldecífcet, gyakran beletúrt a ha­jába. Nyitogathattak felőle a korcsmába, nem kapta fel a fejét, az olajozott padlón pihent a szeme. Még a Berger úr megjelenése sem zökkentette ki a fásultságából. Pedig többször be­jött, motozott a szekrényben, helyére pöccintette a görbén sorakozó poha­rakat, gondolkozott valamin, aztán megint kiment, nem bírta sokáig egy helyen. Nem értettem az izgatottságot, a mesterem magábafordulását se tud­tam mivel magyarázni, csak éreztem azt a nagy igazságtalanságot, ami Sá­­ráékkal történik. Képtelen voltam valamit is csinálni, szürkületig a mesteremmel bámultam én is a padlót, mereven előredőlve gubbasztottunk, a kezünk járt a po­hárért. Bátran belekortyolgattam a pálin­kába, nem kellett tartanom a dorgá­lástól. Nem anyámhoz megyek a korcsmából, a Fenyő bácsi házába, ott meg nem vár pofon, százszor meg­­únt fenyítés sem, amit estig beszívok, éjszaka kifújom. Részegen botorkáltunk ki a korcs­mából: Bizonytalanul lépegetve, egy­mást segítve, támogatva tapogatóz­tunk hazáig. A kerteken vágtunk keresztül, a mesterem néhányszor elterült a föl­dön, zuhantam én is eleget. De eshet­­atem akármilyet, fájdalmat nem érez­tem, a Krisztus kötényébe esik a részeg ember feje. Otthon vacsora nélkül feküdtünk, de nem aludtunk el mindjárt. A mes­ter fennhangon beszélgetett, józaní­­totta magát. — Kitört a háború... Bergerék hétfőn bezárnak ... Elveszítem Sárá­mat... Köpedelem a világ! Szaggatottan, kínlódva buktak ki szájából a szavak s én meg sem pró­bálkoztam a megfejtésükkel. Befor­dultam a falnak és kötyagosan is bol­dogított az első -szabad este, amelyen nem tartozom számadással senkinek, csak m igámnak. Kábultan nyúltam el az ágyon, fe­neketlen csend takart, az édesanyám feddő kitörései végképp elmúltak. Győzelemnek tudtam be az első sza­bad estét, a jövőnek azt a pillanatát, amikor oklevéllel a kezemben haza­állíthatok, hogy íme- itt vagyok, meg­tértem: izmos a karom, jövedelmek forrása a fejem és erős a vállam, bát­ran tarthatja az élet nehéz épületét, amelyben jól elférünk mindannyian. Négy napig őriztem azután a mes­tert a Berger úr korcsmájában. A suttogás és a szenvedélyes szemezés, valamint a szombati elvonulás elma­radt Sárával. Fenyő bácsi az incsel­­kedést abbahagyta, egyre a pálinká­jába búsult és mindent elkövetett, hogy estére bevegye porcióját. Négynapos szünetet rendelt el a mester, csak a kora reggeli órákban dolgoztunk egy keveset, pedig azért hagytam ott édesanyámat, hogy a mesterséget kitanuljam, s én még azt a nyúlfarknyi időt se szentelhettem komolyan a munkának, mert aki csak végigment a szűk utcán, nem átallotta beleütni orrát a dolgomba. — Rossz helyre kerültél, Bálint — mondta az egyik. — Anyádra hallgathattál volna — mondta a másik. Nem engedhettem el fülem mellett a megjegyzéseket, mert a mesterem jelenlétében hangzottak el, ki kellett csomagolnom nekem is a magamét. — Nem én hagytam ott, ő dobott ki — védekeztem szaporán. — Másképp kellett volna felelned az ajtó kinyitására — intették le ezt az igazságos ellenvetésemet. Ismételgették a magukét és én há­tat fordítottam az okoskodásuknak. Minek vitatkozzak velük, mikor nem veszik észre, hogy az idő jóságos, kedvébe jár a rászorulónak. Hétfőn Bergerék bezárnak és rendbejön a sorsom. Kedden vége lesz a játékos, pálinkaszagú délutánoknak, Fenyő bácsi álló nap fitogtathatja a tudását, tanulhatom kedvemre a mesterséget. Négy napról van szó tehát, az ötö­diken más élet veszi kezdetét, amely tisztább lesz és józanabb. A négy nap mindegyikén eláztam a mesterrel. Odáig mentem vele az ivásban, hogy köpködtem a padlóra és belekötöttem a vendégekbe. A tágas, modern, új iskola Iában, új tanítási módszerekkel gya­­: rapíthatják a tanítók a nagymácsédi ■ gyerekek tudását, i Adamcsik Ferenc, Tallós az új iskolában, ahol már csak a par­kettek és festők munkájára várnak — fizikai és természettudományi kí­sérletek száméra is készül terem, s a műhelymunkák számára is lesz hely. A következő tanévben már új isko-A Nagymácsédon épülő új iskola nemcsak a gyerekek, a felnőttek gon­dolatát is állandóan foglalkoztatja. Nézegetik, kérdezgetik a kőművese­ket, — milyen is lesz, miben külön­bözik majd a régitől. Nagymácsédon szeptemberben nyitja meg kapuit az új iskola Mert bizony a régiben még leve­gő sem volt elég. Arra pedig gondol­ni sem lehetett, hogy kísérleti, vagy műhelymunkát vé­gezzenek a tanu­lók. Az öreg iskola csak a régi taní­tási rendszernek felelt meg. Ahhoz, hogy az elméleti tanulást a gyakor­lattal is összekap­csolhassák — csak az új iskolában gondolhatnak. A kőművesek — Horváth Zsiga é Nagy Jenő meg Lóci András munka vezető felvilágosítása szerint ebbei

Next

/
Oldalképek
Tartalom