Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-10-14 / 82. szám
328 VIRÄGZÖ MEZÖGAZDASÄG 1959. október 14. A kalitkázott anyák táplálkozása Az anya szabadon mézet szívogat a sejtből, a munkásoktól pedig mézet és mirigyváladékot kap, de a kalitkázott anya táplálkozása nem mindig zavartalan. Az éhező anyák élettartama. Villanynyal 35 C°-ra fűtött keltetőszekrényben 34 födött bölcsőből keltetett új anyát és 28 petéző új anyát tartottam eleség és kísérő méhek nélkül. A ijem petéző új anyák pusztulása 7 — 9 órás korukban kezdődött, 17 — 19 órás korban fejeződött be. Legrohamosabb 10 — 14 órás korban volt. Az anyák többsége az első 12 óra alatt elpusztult. A petéző anyák hamarabb eléheztek, 3 óra múlva pusztulni kezdtek; 3 — 6 óra közt éhen veszett 80 %. Már 2 óra 30 perces éheztetés után akadt olyan gyenge, amely mászkálni sem tudott. Az utolsó anya 9 — 10 órás kora közt pusztult el. A kaptárban tartott 10 petéző anya éheztetése nagyjából ugyanilyen eredményű. Az anyák olyan kettős rostafalú kalitkában voltak, amelyekben a család munkásai nem érhették el szipókájukkal, tehát nem etethették őket. A kísérlet nem olyan pontos, mert a kaptárak nyitogatása időt kívánt; az első és utolsó kaptár vizsgálata közt 10 — 15 perc telt el. Tanulság: A petéző anyák jóval hamarabb éhen vesznek, mint a nem párzott újak. Nagy részük elhull akkorra, amikor a nem petézők pusztulása csak kezdődik. A kalitkában keltett anyák táplálkozását biztosítani kell, mert ritkán lehet őket néhány óra alatt pároztató kaptárban elhelyezni. Anyásításkor a kalitkázoR petéző anyának legalább 2 óra alatt eleséghez kell jutnia. Mikor kezdik etetni a kísérő méhek a kalitkázott új anyát? Természetesnek látszik, hogy azonnal. Egész sereg vélemény szerint azonban az új anyával a méhek kezdetben nem törődnek. Első kísérleteim módszere 1950-ben nem volt alkalmas a kérdés eldöntésére. Az anyákat két csoportban figyeltem. Egy részük eleség és kísérő méhek nélkül volt, tehát éhen kellett pusztulnia. Más részüket olyan kalitkába rekesztettem, amelyeket anyarács osztott ketté, kísérő munkásokat bocsátottam hozzájuk, és az anyától ráccsal elzárt részbe mézet adtam. A munkások táplálkozhattak belőle, az anya csak a munkásoktól kaphatott enni. Hőmérséklet: 34 — 35 C°. Összehasonlítottam az anyák élettartamát a két csoportban. A magányos és eleség nélküli anyák 8 — 9 óra múlva pusztulni kezdtek, a munkásokkal öszszezártak nem pusztultak. A kísérők tehát etették az anyákat, mégpedig 8 óra előtt. A pontosabb idő azonban ismeretlen. Második kísérletemkor 1951-ben az éheztetett csoportot elhagytam. A kalitkát anyaráccsal kettéosztottam. Az egyik szakaszba helyeztem az érett anyabölcsöt, a másikba 15 kísérő munkást, íjíluskék-szulfáttal festett mézzel. Meg kellett lesni az anyák kikelését és fokozatosan későbbi időben fölboncolva őket, meg kellett nézni, hogy van-e a belükben níluskék festék. Ha igen, a méhek etették őket a kikelésüktől eltelt idő alatt. A kalitkákat 35 C°-os keltetőszekrényben tartottam, és a szekrény üvegablakán figyeltem az anyák kelését. A megfigyelés június 6-án este 10 óra 15 perckor kezdődött és megszakítás nélkül 7-én este 10 óra 30 perckor végződött, mert az anyák nem egyszerre keltek. Kereken 60 bölcsővel indultam. Ezek közül nem kelt ki a befejezésig, vagy különféle okból, például a kelés ideje megfigyelésének eltévesztése miatt selejtezni kellett 24-et, az eredmény tehát 36 anyára vonatkozik. Eredmény: A kísérő méhek minden Vi— 1 órás anyát etettek színes mézzel. Az első negyedórában az anyák 2/3-a kapott enni. A legkorábbi etetés: 5 perc az anya kelésétől számítva. Tanulság: A kalitkázott bölcsőkhöz érdemes kísérő munkásokat adni, mert ezek hamarosan etetni kezdik a kikelt anyát. Eteti-e az anyátlan család a kalitkázott idegen anyát? Tudjuk már, hogy az eleség nélkül kalitkázott anyák 35 C° hőmérsékleten 3 — 4 óra közt kezdenek pusztulni. Ha az anyátlan család nem tartja magáénak a kísérő és eleség nélkül kalitkázott anyát, az anyának a 3 óra után éhen kell vesznie. Más szóval: az anyátlan családnak a harmadik óra előtt meg kell kezdenie az új idegen anya etetését a rácson át.' Az 1952-es esztendőben két részletben 29 anyával kísérleteztem. Valamennyi abból az évből való volt. Pároztatókból vettük ki őket közvetlenül a kísérletkor. Mihelyt egyet kifogtunk, kísérő és eleség nélkül kalitkáztuk, a kifogás óráját és percét följegyeztük a kalitkára, és küldönccel továbbítottuk a nagy családoknál dolgozó társunknak. Ezt ő azonnal beadta úgy, hogy a fészekben a felső keretlécekre fektette. így az éhezés kezdetének idejét ismertem. A kifogástól a beadásig nagyon rövid idő telt el. A nagy családok 24 órája voltak anyátlanok, bölcsőiket nem romboltuk el. A családokat egy, két és három nap múlva vizsgáltuk. Eredmény: Teljes 3 nap alatt egyetlen anya sem pusztult el. A méhek tehát idejében etették az idegen új anyát. Emlékeztetek arra, hogy a kettős rostás kalitkában beadott anyák néhány óra alatt elpusztultak, tehát az anyák a 3. napot nem érhettek meg etetés nélkül. A ráccsal elválasztott kísérő méhek szerepe. Az 1952. évi kísérleteim azt bizonyítják, hogy anyásításkor a kísérő méhek nemkívánatosak a kibocsátás pillanatában. Az anyát nem védik az idegen méhek ellen. Az anya szagát átveszik és azért a család nem fogadja szívesen őket. Valószínűnek látszott azonban, hogy a kalitkázás idején hasznosak, mert az anyát etetik. Igaz ugyan, hogy előbb ismertetett kísérletem szerint az anyátlan családok idejében etetni kezdték a magányosan kalitkázott anyát a rácson át, de a tapasztalás azt bizonyítja, hogy akadnak olyan makacs törzsek, amelyek — legalább egy ideig — ellenségesen fogadják az anyát. Biztonságból tehát hasznos lehet, ha az anyát nem magában, hanem kísérőkkel kalítkázva adjuk be az árva családnak, de meggátoljuk, hogy a kísérők az anyával együtt szabaduljanak Olyan kalitkával értem ezt el, amelyet körülbelül 3 mm tágas ráccsal két részre osztottam. A rács fölött a cukros péppel tömött kibocsátó dugónál tartom az anyát, a rács alatt eleséggel ellátva pedig az 5 kísérő méhet. A kísérők az anyát a tágas rácson át etethetik. Ha a dugó pépje elfogy, az anya távozhat, míg kísérői fogva maradnak. De vajon csakugyan etetik-e a ráccsal elválasztott kísérők az anyát? Lehetséges, hogy az anyátlan nagy család kalitkára telepedett munkásai teljesen elvonják az anya figyelmét a raboskodó kísérőiről. Ezt 1956-ban vizsgáltam meg. Egyelőre csupán 5 anya szerepelt a kíséretben. Három részre osztott kalitkákat használtam. A két szélső szakasz 13 — 13 mm, a középső 15 mm tágas. A külső falak rostaszövetből valók, a két választófal közül az egyik közönséges rosta, a másik nyílásaival nem pontosan érintkezve összehajtott, tehát a szokásosnál szükebb anyarács (körülbelül 5 mm). Az anyát abba a külső rekeszbe tettem, amelyet befelé a 3 mm-es rács határolt. A középső szakaszba 5 kísérő méh került. A másik külső szakasz aljára kongóvörös festékkel kevert mézescukros pépet tettem, és a külső rácsot a pép magasságában bőrlemez-darabkával takartam. Elértem ezzel a berendezéssel, hogy az anya kifelé, a közönséges rácson át kapcsolatban lehetett az árva családdal, míg befelé, a tágas rácson a kísérőkkel. A kísérők a színes pépből táplálkozhattak a roston át, de az árva család a színes eleséghez sem közvetlenül nem jutott a védő bőrlemez miatt, sem a kísérőktől nem kaphatott belőle a 13 mm-es fatávolság miatt. Ha ugyanis az anyátlan méhek is piros eleséget szerezhettek volna, ők is etethették volna vele az anyát. Az anyák mind 1955. éviek voltak, a nagy családok egy nap óta anyátlanok. A kalitkákat a fészek közepén levő talpas építtetőkeretek felső részébe állítva adjuk be, külső rácsukkal a lépekre merőlegesen. Eredmény: Az első anyát 5 óra múlva boncoltam. Még nem volt belében festék. A többit 20 — 21 óra múlva. Mindegyiknek erősen piros volt a bele, tehát a bezárt kísérők etették őket a tág rácson át. Az anyák táplálkozásának még sóik részlete ismeretlen. Érdekes lenne például kideríteni, hogy a dajkák szájába torkolló mirigyek közül melyik termeli az anya táplálékát. Ezt csak akkor remélhetjük, ha sikerülne a rágőtövi mirigyen kívül a többit is rendre megfesteni úgy, hogy a többi színtelen maradjon. (Örösi Pál Zoltán cikkéből)
