Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-09-16 / 74. szám
296 VIRÁGZÓ mezőgazdaság 1959. szeptember 16. Permetezik az erdőt A hold teleszórta fényével a szélcsendes, bársonyos éjszakát. A kaptárak hallgatva hevertek a fénylő tisztáson. Mintha kihaltak volna a lakói. Röpnyílásaik elzárva, néma ajakkal néztek vissza a fogyó holdra. Egy bagoly vált el az erdő ’ sötétjétől, és puhán esett rá az egyik kaptártetőre, hogy onnét vegye figyelembe a fű közt tovasurranó egeret. Az őrhely azonban nem bizonyult megfelelőnek. A kaptárból előtörő zúgás zavarta a csendes vadászt. Nyugtalanul ugrált ide-oda, majd kíváncsian megállt a kaptártető oldalát) levő dróthálóval fedett nyílás előtt. Kellemes meleg csapódott felé. Bent a kaptárban nyüzsgő méhek várták a reggelt, hogy rohamra induljanak az öszbehajló természet virágainak nektárjáért. Hogy felkereshessék ismét az ismerős tájakat, a napsütéses tarlók fehér virágszőnyegét és az erdő tisztásain táncoló napsugár útját, amely sorba csókolgatja az öröktermő szamóca lágyszirmú virágait. A hajnalra várakozva, képzeletem velük szárnyalt nektárgyűjtő útjukon, ahonnét egy erőteljes szúnyogcsípés térített vissza a valóságba. Itt a Nagy-Duna mellett az ingoványok szinte ontják a vérszomjas szúnyogok rajait, amelyek felhőként lepik el az embert. Védekezni ellenük szinte lehetetlen. A medréből kilépő Duna óriási területeket változtat át iszaptengerré, amely kitűnő melegágya a szúnyoglárváknak és egyéb rovaroknak. Egyedüli védekezés ellenük az alapos permetezés, amelyet repülővel végeznek. Most is erre vártam. A félelmetes nagy madárra, amely fölveri majd a hajnali fényben álmosan nyújtózkodó erdő nyugalmát és — valljuk be — a méhészeket is. Régi tapasztalatunk, hogy a repülőről szórt permet okozza a méhállománybao a legtöbb veszteséget. Védekezés ellene, ha lezárjuk a méheket. Magam is így cselekedtem. Lezártam őket még virradat előtt. Nem jó várni vele, mert a hajnali derengés is kicsalja már a gyűjtögetőket. Ez a művelet nem is olyan egyszerű, mint ahogy hinnők. Tegnap, amint megkaptam a telefonjelentést, rögtön nekiláttam ez előkészületeknek. Fekvő kaptárakkal dolgozom. A kaptár egyik felében foglalt helyet a család, záródeszkával lezárva. Ezt a deszkát eltávolítottam, így a méhek szabadon közlekedhetnek a kaptár üres részében. A kaptártető oldalán elhelyezett szellőztető nyílás biztosítja a levegő beáramlását. A reggel még elég hűvös, nincs nagy ok az aggodalomra, de annál veszélyesebb a déli hőség. Vízről is kell gondoskodnom, amelyet a szélső üres keretekbe csorgattam. Most pedig, hogy lezártam a röpnyílásokat, várom a hajnalt. Minden méhészt szorongás fog el, ha lezárja méheit. Én is nyugtalanul jártam a méhest. Megmegálltam és hallgatózva figyeltem a dróthálón kiszűrődő neszre. Lágy zúgás, kellemes mézszagú meleg adta tudtomra, hogy a zárka lakói egyenletesen tartják a fiasításos fészek 34 — 35 fokos hőségét. Lassan kezdtem érezni a felbukkanó nap hevét is. A nap korongja egyre magasabbra csúszott égi útján, de a várt repülő még mindig nem jelentkezett. Végre távoli morajlás jelezte jöttét. Közvetlen a fák koronája fölött úszott tova és eltűnt a messzeségben, csak fátyolos permetköd jelezte útját. Majd ismét visszatért, hogy újra. eltűnjék. Ezt ismételte egészen 10 óráig, s akkor föltámadt a szél. A repülés abbamaradt, s én nagyot sóhajtottam. Most már csak egy kis türelem, bíztattam magam. A méhek a bezárt kaptárakban azonban annál türelmetlenebbé váltak. Képzeletem most közéjük vitt a kaptár belsejébe. Láttam a szokatlan helyzettől ingerültté vált méheket, amint idegesen futkároznak a kaptár falán és a lépeken. A szellőztető-nyílásnál mindig több méhecske foglal helyet, hogy szárnyrezgetéssel cserélje a levegőt. A fészek közepén a meleget fejlesztő és fiasítást tápláló méhek abbahagyták munkájukat. A hőség egyre emelkedik, A nyárutó a méhek szaporodására kedvezett, de a tartalékoleség begyűjtésére nem. Kivételek éppen akadnak, de. általában sok fiasítás és kevés élelem volt szeptember elején a méhcsaládoknál. A sok fiasítás nem árt, sőt most előnyös is lehet, mert a méhek elegendő friss virágport gyűjthetnek. Annál kevesebb a nektártermő virág. Azok a sejtek, amelyekből a kisméhek kikeltek, üresek maradtak, vagy csak keskeny mézkoszorú húzódik a felső keretléc mellett. A fészek közepén sokkal több az üres sejt, mint máskor szokott lenni. Arra azonban sohasem törekszik a méhész, hogy ott is tele legyen mézzel, ahonnan az utolsó őszi méhek kikeltek. Viszont csak akkor számíthatunk jó telelésre, ha a telelőfürtnek tél der&kán nem kell tovább húzódnia élelemért. Az anya tavaszkor ott kezdi a petézést, ahol ősszel abbahagyta, de csak akkor zavartalan a méhcsalád fejlődése, ha a fiasítás közelében elegendő élelem áll a fiasítást gondozó méhek rendelkezésére. A fejlődés megindulásakor az éjszakák rendszerint előbb hidegek, úgyhogy a méhek a szélső keretekből nem tudnak mézet, virágport átvinni a középsőkbe. A fiasítást még akkor sem hagyják el, ha életük forog kockán. Tavaszkor elég gyakori eset, hogy a méhcsalád éhen pusztul a fedelétől felnyitogatott Hasításokon a fészek közepén, pedig a költőtér távolabbi részein még van méz. A hideg miatt összehúzódott méhek inkább éheznek, de nem mennek el az élelemért a szélső lépőkre, hogy a fiasítás meg ne hűljön. Viszont amikor minden elfogyott, s ők kénytelenek szétszóródni a lépeken, hogy hűtsék a fészket. Ez sem használ, a hőség már tűrhetetlen. Ekkor meglepik a vízzel telt szélső keretet. A vizet szétszórják a lépek felületén, hogy párologjon. A vízpárák lassan hűteni kezdik a levegőt. A hőség egy kis ideig már nem veszélyezteti a fészket. A hűtést mindaddig újra kezdik, amíg egy csepp víz van a sejtekben. S ekkor következnék a nyitott fiasítások pempője. Tovább már nem várhatok! Néztem a napra és az órámra. Azután sorba nyitogatni kezdtem a röpnyílásokat. Mint fergeteg zúdult ki rajtuk a kaptár népe. Jó idő telt el, amíg mind a száz családot szabaddá tettem. A méhek, ahogy megnyugodtak, nekilendültek a távoli, nektárt ígérő virágmezőknek. Jómagam pedig megtörölve verejtékes homlokomat, megkönnyebült szívvel intettem nekik búcsút. A munkanaplómba pedig a következőket írtam: „A permetezés miatt lezárt családok nagyobb kárt nem szenvedtek.“ Mert kár mégiscsak volt. Az az idő ment kárba, amelyet a lezárás miatt nem használhattak ki gyűjtésre. Csepy András (Csicsó) a fiasítás födelét nyitogatják fel, hogy az ott elraktározott élelemmel megmentsék életüket fajuk fennmaradásának érdekében. Az ösztön mindig a fajfenntartásra ösztönzi a méheket és nem az egyén kiváltságos életére. Ebben az esetben sem önzés történik, mégha a fiasítást pusztítják is el, nem magukkal törődnek, hanem magával a méhcsaláddal. Ha ilyenkor megbolygatjuk a kaptárt, a haldokló méh kitolja fullánkját és úgy pusztul el, visszahúzni már nincs ereje. Utolsó erőlködése is a család védelmére történt. Nagy adagokban etessük a méheket, hogy ne kerüljenek tavaszkor ilyen válságos helyzetbe. Minden alkalmas időt használjunk fel az etetésre, hogy idejében elegendő élelmet raktározhassanak' el a méhek a költőtér közepén és legyen idejük a befedésre is. A be nem fedett szirup-méz a kaptár párájától felhígul és megromlik. Általános elv, hogy ősszel éjszaka etessünk, de ha hűvös az idő, nappalra is ott kell hagynunk az etetőket, sőt éjszaka már nem is hordják le belőlük az eleséget, hanem gondoskodunk a fészek melegítéséről. Erre a célra' melegített ruhadarabokat, forró vízzel telt gumizsákot, forró téglát vagy villanypárnát használhatunk. De legjobb, ha erre nem kerül sor. Etessük fel a méhcsaládokat minél előbb, és nagy adagokban, (cs). Nagy adagokban etessük a méheket
