Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-09-13 / 73. szám
4_ yftakgd Földműves 1959. szeptember 13.- Majd jön a felvásárló üzem és eladjuk. Tejelésre nem alkalmas.- Mi? Nem alkalmas te jelesre? Hiszen még most is húsz liter tejet ad, pedig már hat hónapja, hogy ellett.- Akkor sem tehetünk mást, Béni. Béni bácsi most, februárban belépett a szövetkezetbe. Három szép tehenet, két tinót, két üszőt, két ökröt, három anyadisznót és 10 hektár jó kisalföldi televényt adott be a közösbe. Büszke is volt az öreg, hogy olyan szép és számos jószágállományt senki sem adott be, mint ő. Mert nálánál jobban igazán senki sem gazdálkodott a faluban. Illetve csak a szövetkezet. De évekig nem hitte el. Hiába mutogatták neki a szép jószágokat, a gyönyörű búzatáblákat. — Nem szebb az, mint az enyém — mondogatta. De az elmúlt nyáron hirtelen elhallgatott, mert aki életében sohasem látott búzát, az is megállapíthatta, hogy a szövetkezeté szebb. Ettől kezdve a búzáról nem beszélt, de a jószágait még mindig dicsérte. Most, februárban a jószágok dícséretét is abbahagyta. Ennek is megvolt az oka, hogy az ö frissellös üszője sem adott annyi tejet, mint a szövetkezeti elöhasúak. — Jól van na — dörmögött sértődötten Béni bácsi és a tavasszal belépett a szövetkezetbe. De akkor még így szólt az elnökhöz: Azért nem kell kigúnyolni az embert. Nem gúnyolta ót senki, sót örüljek az emberek, hogy a falu legjobb gazdája is közéjük állt. Meg is indult uiána a lavina. Belépett az egész falu. Béni bácsi a jószágokat és a felszerelést annak rendje és módja szerint átadta a szövetkezetnek, azután meg elfoglalta méltó helyét, mert megtették brigádvezetönek. Ebből is látható, hogy senki sem haragudott rá, s hogy a gúnyolódás eszükbe sem jutott az embereknek. Béni bácsi már dolgozott, úgy végezte a dolgát, mintha semmi sem változott volna és nyugodtan élte a szövetkezeti életet. Hanem egyik este, amikor hazaért a mezőről és bement a szövetkezeti istállóba körülnézni, látja ám, hogy az ö zsemlyeszínű tehene, a Füge, amelyet annyira szeretett, ki van kötve a kocsiszín alá. Felhorkant az öreg. Kalapját a fejebúbjára bökte, szemének szűk nyílásait még jobban összehunyorította és pattogó szavakkal, kötekedő hangon kérdezte az egyik tehenésztől: — Hát ezt meg miért kötöttétek ide? — és mutatóujjával a tehén fölé bökött. — Azért — felelte a tehenész -, mert kiselejtezte az állatorvos. Gümőkóros. — Gü móőőkóóóroos? - kérdezte elnyújtva, majd hirtelen felkiáltott: — Az lehetetlen! - és már rohant is az elnökhöz. — Antall Antal! - kiáltott már messziről. — Mit csináltatok ti én velem, mi? Csúfságot? Mire való volt azt a tehenet úgy kiebrudálni a többi közül? Az elnök szelídíteni próbálta Béni bácsit. — Nem történt semjni baj, Béni. Nem csináltunk mi csúfságot. — Nem? És a tehén? Az semmi? Mindenki tudja, hogy az én tehenem, hogy én hoztam be a szövetkezetbe! — Nem lesz azért neked semmi bajod. Nem te vagy a hibás, hanem az az átkozott alsó legelő. Az terjeszti a gümőkórt. — De a tehenet, azt külön kötöttétek. — Külön, mert itt volt a állatorvos és megvizsgálta. Megállapította, hogy Az öregnek a fejébe szökött a vér. A bajusza is rángatózott, annyira ideges volt. Vérig sértve kiáltott: — Nem-e! Hát akkor majd teszek én! Vedd tudomásul, hogy kilépek! Mert én az ilyesmit nem tűröm! Belőlem nem csinálhattok falu csúfját! Az elnök csendes szavakkal szelídítette: — Nyugodj már meg! Menj haza és aludj rá egyet! Reggel majd magad is belátod, hogy nekünk van igaziunk. — Én? ... Soha! Sarkonfordult és hazarohant. Otthon még dühöngött, csapkodta a kalapját, szidta az állatorvost, nem ette meg a vacsorát és egyre azt hajtogatta, hogy ezt nem tűri el, kilép a szövetkezetből. A düh ide-oda hajtotta a szobában, s amikor már szűknek találta a helyet, kirohant az udvarra. Ott hirtelen megcsendesedett, és én gondoztam, az nem lehet gümókóros. — Az állatorvos csak jobban tudja. — Azt a tehenet csak én ismerem és ha én azt mondom, hogy nem gümőkóros, hát akkor nem gümőkóros! — Ne csacsiskodj, Béni - csitította az elnök. — A tehénbe te sem látsz bele. Azt csak az állatorvos tudja megállapítani, hogy gümókóros-e, vagy sem. — És mit akartok csinálni vele? . mert arra gondolt, hogy mégsem - kiabálhat bele az éjszakába. Leült az ámbitus alá és most már csak belül, a lelke, meg az agya dühöngött, Nagyot sóhajtott és pipára gyújtott. Kurtaszárú, bagóízű gyökérpipából pöfékelt. A holdas ég felé kapaszkodó füstfoszlányokat figyelte. De a tehenet még nem felejtette el. Maga előtt látta most is, amint ott áll a szín alatt és egy ládából szecskát eszik. Annyira sajnálta, hogy már mozdult is. Arra gondolt, hogy elmegy érte és hazavezeti. — De nem, azt nem lehet - csitította magát. - Hanem az állatorvos, az igen. Az majd megmondja, hogy gümőkóros-e. De akkor sem ez, ez a kontár. Majd a járási fóállatorvos, az igen. Az ért hozzá, de ez nem. Gyorsan kiszámította, hogy hány kilométer ide a járási székhely. — Huszonöt — mondta magában. — Jó hat órai járás... Akor sem bánom. Éjfélkor indulok ... Ki is derült. Reggel hét órára’ ért be a városba és azonnal felkereste az állatorvost. Ügy tett, mintha semmit sem tudna a gümókórról, azt sem árulta el, hogy szövetkezeti tag, csak azt kérte, hogy: — A doktor úr lenne szíves megvizsgálni ezt a tehenet. Az állatorvos végignézett a tehénen. Látta, hogy jól ápolt, jól tartott, aránylag még fiatal tehén, és megkérdezte: — Mi baja? — Semmi — felelte Szabados Béni. — Hát akkor minek hozta ide? ! — Csak azért... Mert... mert el akarom adni és tudni szeretném, nincs-e valami rejtett betegsége. Manapság nem vihet az ember akármilyen jószágot a vásárra. — Hát jó, akkor megvizsgálom. Dehát nincs maguknak körzeti állatorvosuk? — Vanni van, csak tetszik tudni, hogy is mondjam csak... Én éppen a doktor úr vizsgálatára lennék kíváncsi ... — Na jó ... Várjon egy kicsit. Az állatorvos nemsokára felöltözött és visszatért. Hozta a műszereket is. Megmérte a tehén lázát — rendben találta, azután megvizsgálta minden oldalról. — Hát bizony bácsikám - szólt később — , ennek a tehénnek nagy baja van; gümőkóros — és az orvos mereven Béni bácsi szemébe nézett. — Azt tetszik mondani? kérdezte nagyon halkan Béni bácsi. — Azt, azt... És ez elég nagy baj. A tehén teje nem fogyasztható. .A tehenet le kell vágni... Hogy hívják magát? Béni bácsi megijedt. Annyira megijedt, hogy hirtelen felelni sem tudott. — Na most jól belekeveredtem a csávába - gondolta gyorsan. — Szégyenszemre még a nevem is felírják ... Kár volt idejönni... — Hogy hívják? — kérdezte újra az állatorvos. — Engem? ... Mármint engem? — dadogott Béni bácsi. — Igen, igen. — Szabados Béninek, dehát doktor úr, minek ez? — Micsoda? — Ez a hogyis mondjam csak?... Ez a névfelírás? — Mert a tehenet nyilvántartásba vesszük, mint fertőző egyedet és elrendeljük, hogy nyolc napon belül vágják le. — De doktor úr.. . az isten csudájába ... felesleges dolog ez ... Levágatom én magam is ... — Jó, jó, de a nyilvántartásba fel kell venni... Szomorúan és nagyon fáradtan ballagott hazafelé Béni bácsi. Vezette a Fügét és egyre azt ismételgette, hogy „fertőző egyed ..., nyolc napon belül le kell vágni“. — Na Füge - mondta a tehénnek — , hát neked betették az ajtót. Aláírta az orvos a halálos ítéletedet. A tehén megmozgatta a fülét és lépkedett tovább. Délután három óra lehetett, amikor beértek a faluba. Az asszonyok és azok az emberek, akik otthon voltak, kiszaladtak a kapuhoz. — Nézzétek, hozza már Szabados a tehenet — mondták egymásnak. — Hát mégsem ment vele világgá. Szabados ezt még nem tudta, de enélkül is úgy ment végig a falun, mintha minden udvarról kővel dobálnák. Elbújt egészen a tehén mellé, hogy legalább a túlsó oldalról ne lássák. Kalapját a szemébe húzta és a földet nézte. A templomnál váratlanul ráköszönt az elnök. — Jó napot Béni! Szabados teste megrezzent, hátán a hideglelés cikkázott. Hirtelen felemelte a fejét. — Jó napot - suttogta. — Na, hol voltál a Fügével? Szabados nem felelt. Felnézett a templomtorony csúcsára, onnan tovább az igen szépen kéklő égre és arra gondolt, hogy kár volt elmenni. Az elnök kitalálta gondolatait. — Megvizsgáltattad? — kérdezte. Szabados bólintott. — És? — Gümőkóros - felelte kurtán Béni bácsi. — Na látod. Megmondtam én neked. Szabados ekkor az elnök arcára nézett. Az elnök mosolygott. Ez már fájt Szabadosnak. — Jól van, na — dörmögte halkan. — Nem kell azért az embert kigúnyolni. Az elnök elkomorodott, s mintha semmi. sem történt volna így felelt: — Vezesd vissza á tehenet a szín alá. Adj neki enni, mert egy óra múlva jönnek a felvásárlók. Szabados erre már nem válaszolt. Elindult és visszakötötte Fügét a szín alá. Senki sem szólt hozzá, senki sem gúnyolta, ó mégis úgy érezte, hogy mindenütt kacagnak. Hiába. Ilyen ember ő: makacs, sértödékeny és hirtelen. De nincs a szövetkezetben nálánál jobb gazda. XVIII. Józsi leolvashatta arcomról a gondolataimat, mert az egyik ráérősebb napon megvigasztalt eresen, hogy sose búsuljak az elvesztett mesterségen, az ember az erdőn is megtalálhatja a számítását. — A háború ejtett el mindkettőnket — mondta vigasztalásomra. — Mi vár még ránk? — szóltam elgondolkozva s ő megint azt felelte: — Csak az, erdőt ne vegyék el, akkor rossz dolgunk nem lesz! A közös sors, a, közös munka megpecsételte a barátságunkat. Józsi mindennapos lett az erdőn, s ennek én úgy örültem, hogy kitaláltam mindenféle bolondságot, amik addig meg sem fordultak a fejemben. Azt mondtam egyszer Józsinak, már a szeptemberbe léptünk: — Gyere át hozzánk és csinálunk kalitkát. — Minek nekünk a kalitka? — kérdezte csodálkozásra tágult szemekkel. — Madarakat fogunk bele — mondtam én. Mohón kapott az ajánlatomon, s átjött vagy két-három este és kész volt a kalitka. Utána az erdő ismeretlenebb területeinek felhajtása következett, természetesen csak munka után. Átfésülgettük szorgalmasan a bokrokat, felmásztunk a fák törzseire és apró madárkák fiókáiból vettünk el egyet-egyet. S az ökörszemekhez kakukkfiókákat is fogtunk, hogy többen legyenek s könnyebben viseljék a fogságot. Jaj milyen szépen ugráltak a kalitkában! Az udvarunk máról holnapra vált parasztgyerekek tanyájává, némelyik még el is sírta magát a madarakért. Az apjáért szaladt, hívta be a tanyánkra és félzsák búzáért vetette meg a legszebb madarunkat. A hasznon persze megosztoztunk Józsival! Hát amikor varjúfiókákat szedtünk ki a fészekből s magunkhoz szoktattuk őket!... Még a felnőttek is eltátották szájukat a bámulatban; kísért bennünket a varjú, rászállt a vállunkra, és a világért sem maradt volna el tőlünk. Bizony nehezére esett a madárnak, ha bezártam a kalitkába és nem engedtem utánunk Gyuri öcsém is megirigyelte a varjút, pedig igazán nem panaszkodhatott a pőátára, könnyű szolgálata volt, csak a lábát fárasztotta a hivatal. Sokat tépelődtem én azon, ami velem s körülöttem történt és be kell vallanom; szerencsének tudtam be, hogy a Józsi mesterét behívták. Hűséges, megértő barátra tettem szert, aki mindenben segített, támogatott. Ha eddig se volt rossz helyem az erdőn, azután meg alig vártam, hogy megvirradjon, s mehessek. Már nem a merengő fák, a gyógyító csend és a tiszta levegő marasztottak az erdőn, hanem a Józsival kötött igazi barátságom. Együtt eszeltük ki a hosszú őszi esték furfangosabbnál furfangosabb történeteit is. Barátsága betöltötte egészen a boldogságom poharát! De anyámnál sem talált senki elégedettebb asszonyt a szegénység közt. Két fia kereső, nem panaszkodhatott. Mikor nyáron Forgács gazda szérűjén elcsépeltek és hazahozhatta a részét, már látnivaló volt, hogy jöhet ránk a tél. Ő beszerezte a kenyérgabonát s hideg őszig napszámba is eljárt, a mi keresetünket pedig rakhatta be a szekrénybe. A rossz hírek keringtek ugyan a falunkban, hogy elvisznek minden ép embert s lovat, ökörre kell váltani az igavonó jószágot, de ezek az izgató hírek nem érintették a mi udvarunkat. Nem is hittem én a kósza hírekben, talán még a háborúban sem hittem volna, ha sürgősen be nem vezetik a jegyrendszert. De a nyomorúságos hét deka cukor felnőttnek, s huszonnégy gyereknek, öregnek, meggyőzött az országos bajról. Anyámnak elég volt kimosni a szennyesünket s bizony a szappant sem adták már szabadon a Hangya fogyasztási szövetkezetben, amely rögtön Berger úr baja után nyitott üzletet. Még a szegény emberek zsírját, a margarint is korlátozták. És ennyi tömérdek bajra' naponként futott be a sasos behívó hol ide, hol oda. Azt nem értettem én, hogy ha mindenki panaszkodik, miért javul a mi helyzetünk ekkora romlásban? Szeptember végéig szép összeg gyűlt a szekrényünkbe ... Anyám egy hétvégi napon bement ruhát nézni ránk Rozsnyóra s vett nekem is, Gyuri öcsémnek is amolyan töny. Annyira még nem futotta a pénzünkből. Azért döntött végeredményben az olcsóbb ruha mellett, mert így két pár hétpengős félcipőre is tellett. Meg a lakbért is megfizethette Máriás István háztulajdonos úrnak. Anyám azzal jött haza. hogy kár volt a tulajdonoshoz benyitni, elijesztette nagyon a háborúval. Az éjszakai berepüléseket említette fel, meg a hátborzongató szirénázásokat^ amelyek felőrlik az idegeket. És azzal fejezte be panaszkodását, hogy Rozsnyó bizonytalan hely, bányája könnyen célpontja lehet az ellenségnek. No nem sokat adtunk mi Gyurival az édesanyánk újságolásaira, a szép olcsóbb öltönyt. Másért, szebbért fájt ugyan a szíve, ritven pengős szövetanyagért, de úgy varratással négyszáz pengőt tett volna ki a két ölruhának örültünk inkább. Felpróbáltuk az; öltönyt és a tükörben sokáig tetszelegtünk magunknak. Jól állt rajtam a ruha, mintha rám
