Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-26 / 68. szám
1959. augusztus 26. VIFÄGZÖ MEZÖGAZDASÄG 271 A SZLOVÁKIÁI .VADASZVÉDECYESÜLETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS MELLÉKLETE Megkezdődött a vadkacsázás Augusztusban-szeptemberben nagy általánosságban háromféle módon vadászszűk a vadrucát. Esti-hajnali húzáson, nappali „taposással“ és a nagyobb halastavakon hajtásban az ószi récegyülekezések idején. A három közül természetesen a húzás a kacsázás koronája. A vadréca-fajok a nappalt a vízinövényzet között töltik, és estefelé indulnak a kisebb-nagyobb távolságokban fekvő táplálkozóterületek felé. Az éjszakai lakmározás után hajnalban, első derengéskor már visszafelé húznak a vizekre. Aratás után zömmel az árpa- és kölestarlók vonzzák a rucákat. Később az érő rozsföldeken találjuk a legnagyobb gyülekezéseket. Az alkonyaikor s hajnalban ki-behúzó kacsacsapatokat jó fedezékből egyaránt lövésre kaphatjuk a vizek szélénél és a táplálkozóterületeken. A „taposás“ alkalmával nappali rejtekén keressük föl a vadkacsát. Vonalba fejlődve, ha mód van rá, feltétlenül vizsla segédletével zörgetjük ilyenkor a recés helyeket, és a íoglyászathoz hasonlóan keltéből lőjük a fölrebbenő kacsákat. Hajtással inkább a nyár végén, ősz kezdetén nagy nyílt vizeken próbálkozhatunk. A tavak gátjai, nádszegélyei mögött meghúzódva, sikeresen hajthatjuk a kacsát. A háromféle vadászati mód közül kétségtelenül a húzás a legszőrakoztatóbb és a legsportszerűbb. Van azonban — különösen az esti húzásoknak — egy nagyon érzékeny pontja is, ahol hangsúlyoznunk kell a fegyelmezett és sportszerű magatartás szükségletét. Igen valószínű, hogy jó vízivadas területen húzáskor jutunk lövéshez a legtöbbször. Ilyenkor azonban egyaránt kapunk közeli és távoli, a lövés határán vagy azon túl járó madarat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy nem az a jó vadász, aki többet lő, hanem az, akinek nem kerül ebek harmincadjára a zsákmánya, hanem lehetőleg hiánytalanul össze is szedi azt, amit a magasból leemelt. Nincs értelme annak, hogy vadásziatlan távolságból lövöldözve megsörétezzünk egy csomó madarat, amelyek azután valahol a nádban — órák vagy napok múlva — keserves kínnal pusztulnak el. De arra is nagyon ügyeljünk, hogy olyan helyen Jöjjünk, ahol meg is lehet találni a lehulló vadat. Erre jóelőre gondoljunk, tehát már a leshelyünk kiválasztásakor. A mély vízben, a sűrű nádban ugyanis nemcsak a sebzett, hanem gyakran a dögre lőtt rucának is örökre búcsút mondhatunk. Ha nincsen kutyánk, akkor a „nehéz helyekre“ hulló rucákat azonnal hozzuk el, mert később, csökkenő világítás mellett, könnyen irányt téveszthetünk. A taposó vadászatnak is megvannak a szigorú „játékszabályai". Egészen az ősz kezdetéig, de különösen így idénynyitáskor még igen sok a sarjú fészekalj, a puskacsőre még éretlen, fiatal vadruca. Ugyancsak ebben az időszakban találkozunk a hosszan elnyúló Iohosodási időszak röpképtelen, öreg.kacsáival. A ruca roppant szemfüles madár. A közeledő vadász elől először takarást keres a növényzetben, és ha már úgy érzi, hogy fölfedezték, azonnal felrepül. Ha tőtávolon belül úszó kacsákat látunk, akkor igen gyakran vagy kései költésit fiatal, vagy röpképtelen, lohos öreg récével van dolgunk. Fegyelmezetlen lövésünk következménye tehát vagy konyhára alkalmatlan kacsafiók vagy fiataljai mellől ellőtt öreg réce lehet. A vízen úszó kacsára a lövés nemcsak szégyenteljes, sportszerűtlen, hanem vadgazdaságilag is mélységesen elítélendő. Igen sok vadász-szerencsétlenség történt már a nyári kacsataposások során. A sáros, zsombékos terepen csetlő-botló vadász kezében elsülő, idő előtt felhúzott vagy kibiztosított fegyver könnyen csúnya portéka lehet. Igazán fölösleges ennyire nekikészülni a lövésnek, mivel a nyári kacsa közelről kel, bőségesen van tehát időnk, hogy felverése után lövésre kész állapotba hozzuk a puskánkat. Nagyon vigyázzunk a magas nádban vagy gyékényben, ahol a vonalban haladó vadászok és hajtők nem látják egymást. Csak a már embernél jóval magasabbra emelkedett kacsákra és tiszta égháttérnél lőhetünk. Az őszi ráhajtásokon viszont a túlságos messzelövések ellen kell küzdenünk egy kis önfegyelemmel. ilyenkor nagy a kísértés, mert az első puskadurranások után nagy magasságba keverednek a kitanult récék, és — egyéb lehetőség hiányában — csiklandozza markunkat egy „hátha leesik" próbálkozás. Soha ne lövöldözzünk kilométerekre; nincsen ennek semmi értelme. M. V. — Táborba szállt a gólya — mondta minap egy öreg balonyi pásztor. Még javában tart a nyár és mégis a környéki gólyái gyülekeznek már, hogy egy szép napon szárnyat bontsanak és induljanak távoli téli szállásukra. Petőfi versében így mondja: Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ ,., Pedig nincs egészen így, hiszen a nyári kánikulának kellős közepén, augusztus második felében kelnek útjukra ezek a jól ismert vörös csőrű, piros lábú madarak. Hosszú út van előttük, tehát idejében kell indulniuk. Tudós ornitológusok kiszámították, hogy a gólya téli szállására 8 — 9000 km utat tesz meg. Ütja három világrészen vezet keresztül: Európán, Ázsia egy részén és végig Afrika hosszában. Sok érdekes gólyagyűrűzési adat birtokában vagyunk. A csallóközi és a Nagykapos környéki gólyákról például biztosan tudjuk, hogy vándorlásuk során nem repülik át a tengert, hanem csak a Boszporuszon kelnek át, azután a Földközi-tenger megkerülésével Kis- Azsián és Szírián keresztül jutnak a Nílushoz. A Nílus mentén zajlik le az út további része egészen Dél-Afrikába, Uganda és Ruvenzori tartományokba. Gólyáink téli szállásukon nagyon jól érzik magukat. Amíg nálunk főleg békák, siklók, t«hát mezőgazdaságilag közömbös állatok képezik fő táplálékukat, Afrikában csaknem kizárólag a tömegesen fellépő kártékony sáskákat pusztítják. A bennszülöttek el is keresztelték őket „nagy sáskamadaraknak“. Csapatos megjelenésük komoly segítséget jelent az ottani mezőgazdaságnak. A gólyák igazi otthona azonban nem Afrikában van. Nyugtalan vérük nem engedi őket sehol sem megpihenni. Csakhamar megint útra kelnek, hogy nálunk újra fiakat neveljenek. Igazi hazájuk tehát itt van, ahoi a terjedelmes fészekben családot alapítanak. Egy-egy gólyafészek évtizedek óta lakott, mindenki úgy tekint ra, mint a falu ősi tartozékára. Sajnos, gólyaállományunk évről évre fogyatkozik. A kultúra beleszólt a gólyák életébe, s a rétek feltörésével, mocsarak felszámolásával létlehetőségüket nagyon összezsugorította. S ha tavasszal újra megjön a „jó gólyamadár", fogadjuk őt, e nagy vándort szeretettel, mint a tavasz hírnökét, akit az ősi ösztön vezet évről évre kusza rözsefészkére a messzi Afrikából. Stollmann András * Gyülekeznek már a gólyák (Rózsás Erzsébet rajza)
