Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)
1959-04-05 / 27. szám
4 'Jzalngd Földműves 1959. április 5. A szövetkezet ifjú reménységei G/vaydéffefyeszd a„ Jzagad földművé s t! A kultúr forradalom felé Ä királyhelmeci járás harmincöt községe most azon tanakodik, mit kellene legelőbb tenni, hogy rálépjenek a kultúrforradalom útjára. Minden faluban próbálgatják hol így, hol úgy, s ha végignézzük terveiket, látjuk, hogy minden szövetkezetben, faluban helyesen fogták meg a dolgok végét, ha néhol nem tapintottak is az elevenjére — de mindenhol tenni akarnak, csinálni valamit, hogy elérjék céljukat. Bácskán azt a kötelezettségvállalást tették, hogy 20 fiatal tagot szereznek a szövetkezetnek, 6 fiatalt elküldték mezőgazdasági iskolába és 1960-ig jól felszerelt kultúrotthont építenek. A nagytárkánviak minden fiatal szövetkezeti tagot szakemberré képeznek és szövetkezeti klubot létesítenek. Bodrogszerdahelyen a szövetkezet többek között azt vállalta, hogy 50 ezer koronát helyez a kultúralapba, 12 szövetkezeti tagot szakiskolára küld, szövetkezeti laboratóriumot létesít.” Szentesen is elhatározták, hogy minden szövetkezeti taggal megismertetik a mezőgazdasági szakirodalom főbb alkotásait és különböző érdekköröket szerveznek, zuhanyozót építenek. A kiskövesdiek 100 ezer korona értékű kultúrotthont építenek, s tovább fejlesztik kultúrmunkájukat, népművészeti csoportjuk számára ruhát vásárolnak. Ezek csak kiragadott részek a királyhelmeci járás falvainak terveiből, de mind azt bizonyítják, hogy a szövetkezetesek és a járás irányítószervei megértették, hogyan kell lépniök, hogy gyorsan haladjanak. A kultúralapok kibővítésével, a szövetkezeti tagok szakmai és kulturális nevelésével ime, elindultak a kultúrforradalom felé. Kívánjuk, gyorsan és biztosan haladjanak, s terveik kiegészítésével, munkájukkal, tanulásukkal minél előbb célba érjenek. Ján Sádel, Királyhelmec VÄRNAI ZSENI: Szerkesztői üzenet B. I. IMELY küldje be pontos címét, hogy panaszos levelére válaszolhassunk. Gyerekek! Tiétek a jövő! Mintha újra 1919. tavaszát élném: Mentünk a hegyről lefelé. Gabi fiacskám előreszaladt, majd visszafutott, nem bírt magával. Már szeretett volna ott lenni, látni azt a májusi csodát, amit lefestettem előtte. ... A Margit-körúton találkoztunk az áradó tömeggel, mi is csatlakoztunk hozzá. Zúgott a dal, a Marseillaise, vérpezsdítő zenéje vitte a menetet, és mi is vele énekeltünk: Fegyverbe honfiak, polgárok, nők, ifjak ... A francia nép forradalmi dala szárnyat adott a felvonulóknak, meggyorsult a lépések ritmusa, a fejünk fölött a vörös zászlók vidáman lobogtak a tavaszi szélben. Ma is magam előtt látom a képet: hullámzik a májusi nép. Anyák a karjukon viszik a kicsiny gyermekeket, kézen fogva vezetik a nagyobbakat s arcukat pirosra festi az öröm. Ügy árad a menet, mint a tenger, mikor a hold maga felé vonzza a hullámait. Mi is megyünk. A kisfiam nem győzi nézni a színes csoportokat, az egyes mesterségek jelképeit: az óriás kereket, a vasútat, a mozdonyokat, a pékek óriási kiflijét, kenyerét, a falusiak színes, virágos csoportjait, a különböző vidékek ragyogó népviseleteit, és az óriási földgömböt, amelyre rá van festve az egész világ. A sok csoda közül talán ez a legcsodálatosabb számára. Végre elérkeztünk a Margitsziget bejáratához és a tömeg egy részével mi is arrafelé kanyarodunk Már ezer és ezer gyerek zsibong a Sziget gyepszőnyegein, az évszázados fák alatt. Keringenek, mint esti pillék, a fény körül, csaponganak, kergetőznek, de vannak akik félénken elhúzódnak, még nem mernek örülni, még nem tudják elhinni, hogy ez a színes, ragyogó, virágos élet itt köröskörül az övék. Pedig a bejáratnál hatalmas diadalkapu hirdeti: „Gyerekek! Tiétek a jövő!" Több helyen pódium állt, s a gyerekek máris fölkapaszkodtak a deszkákra, föl-le ugráltak, kergetőztek, A munkástestedző fiataljai sportgyakorlatokat ! mutattak be. Futás, birkózás, rúdugrás, gerelyvetés, labdarúgás járta, s Gabi le nem vette szemét ezekről a szép mutatványokról. ... Folytattuk útunkat. A gyerekek most már teljesen ellepték a szigetet, már a féiénkebbek is nekibátorodtak. Rájöttek, hogy nem fenyegeti őket botjával a csősz, s a pici lábak belemerültek a fű bársonyába, ahol nem szúrja kő, nem sérti eldobott szög, drót a meztelen tavacskákat. A fák tövében a bokrok alján már javában folyt az étkeztetés. A gyerekek kakaót, kiflit, kalácsot kaptak. Persze, órákig tartott, míg a rengeteg gyerek megkapta a maga részét. Utána verseket, meséket hallgattak, bábjáétkban gyönyörködtek, majd zeneszóra táncra perdültek a virágok között, eleven virágok. Ezek után a Margitszigetet nagy ünnepélyességgel átadták a gyerekeknek. Gárdos Mariska volt az egyik szónok. Az ő szép és lelkesítő szavai kísérték az ajándékot. „Már nincs beléptidíj, már nincs tilalom, csak vígalom, csak napfény, kék ég, illatos levegő. A pesti bérkaszárnyák sápadt kis rabjai kivirulhatnak a fényben, napsütésben.“ Aznap jelent meg a Népszavában a májusi versem és máris szavalták, de oly sok vers és mese hangzott el, hogy nehéz lenne felsorolni valamennyit. Érezni lehetett, hogy két kézzel akarják szórni a szépet és a jót gyerekeinknek és mintha egy óriási ölelő kar tárult volna feléjük, a dolgozó nép karja, hogy dajkálja, védje, fölemelje őket... Részlet Várnai Zseni: „Fényben, viharban" c. könyvéből, mely arról szól, hogy a dicsőséges Tanácsköztársaság miként vette hatalmába a gyárak és bankok után a Margitszigetet is a szegény proletárgyerekek számára. Akkor, 40 évvel ezelőtt csak rövid ideig örülhettek a proletárgyermekek a szabadságnak. Most azonban már 14 év távlatából emlékezik a magyar nép a szovjet hadsereg által való felszabadulásra. És a Margitsziget újra a dolgozóké. A z ősz mogorván, fagyokkal indj- duit, de tengeritörésre meggondolta magát. Akkora hőséget támasztott, hogy igazi nyárnak is beillenék a vénasszonyok nyára. Mondja is délben a harangszókor Galambos Imre, a szántóföldiek brigádoezetője: Hűvösre. tagtársak, mert a fele tévésünkét a nap szippantja ki! Van persze nevetés, hogy micsoda haspárti ez a Galambos, meg már a naptól is félti a porcióját. Tréfa tréfát pattint, s a csapat, jóízű, testvéri óvódás közben szállja még az útmenti akácos szélét. Ott, az árnyékban, a zsenge, vékony szálú fiivön ki van már terítve az ebéd. Kinek az anyja hozta, kinek a lánya, s csak Galambosnak a felesége. No igen, mert a második gyerekkel van úgy, a mozgás jót tesz neki, de répát fejteni már nem engedték ki magukkal az asszonytársak.- No, anyja - üti fel az ura gyengéden az állat, - hány nap még a világ? Mikor lesz már az egyből kettő? A szép, fekete-piros, gusztusosán telt asszonyka erre lesüti a szemét, és így duzzog vissza:- Csúfolódj Csák. bitang. A télen hízelegtél bezzeg. Hogy Jolánkám, aranyom, kedves kis fekete rigóm, fiú kéne a kislány mellé. Hanem én bőszszút állok. Nix fiú, hékám! Ez a mostani. ez is kislány lesz.- Ha lány, hát lány! - Adja meg magát látszólag Galambos. Félszemmel azonban az asszonyra sandít, s mikor az győztesen, diadalát élvezve elmosolyodik, orvul, és így csap rá:- Hanem a harmadik, az törik-szakad, de fiú lesz, Jolán!- Ó, te! Te telhetetlen! — neveti el magát, mert mit is tehetne mást az asszonyka. A kosárba nyúl, vászonkendőt szed elő, szétnyitja, s néhány ügyes repkedő mozdulattal a fűre teríti. Rá a lábast, a fazekat, aztán villámgyors törölgetés után a villát, s a kanalat is. S mikor kész, mikor mindent szemügyre vett, leemeli a fazékról a fedőt és azt mondja:- Egyél!- Hűha! - néz egy nagyot Galambos — ez igen! Ez aztán meglepetés. No igen, mert a fazékban húsleves sárgállik, akkora gyöngyöket úsztat, mint egy-egy kétfilléres. A lábasban meg, a teremtésit, egy kövér, ropogós, lassú tűzön sült kacsa. Rizs van alatta, párolt rizs, azon trónol, azon terpeszkedik. Nézni is gyönyörűség, egyenként kéne megcsókolni a remekbe készítéje újját... Azaz, várjunk csak, ne siessünk az elismeréssel! Amilyen fiatalka, még eltalálja magát bízni az aszszony.- Ez meg mi? - játssza meg tehát Galambos a botránkozót. — Olyan jól megy, hogy még hétköznap is pecsenyét eszünk?- Csak ha muszáj - kacsint a fiatalasszony. - Ha parancs van rá. Te montad, nem? Jót főzz, Jolán, ne sajnáld a zsírt. Az inam is reszket, úgy kilazulok ebben a kánikulában. Mit szólhat erre Galambos? Nem sokat, mert úgy igaz, ahogy a felesége mondja. A szárvágás nem gyerekjáték. Ebben a dög, fullasztó hőségben meg éppenséggel nem az! Az agya is lüktet az embernek, s a csontja velejét is szakadni érzi, ha a munkába amúgy, példamutatóan belefekszik. Galambos tehát mosolyog, s azt mondja:- Jól van, anyja, egy kukkot se szóltam. f~?send, csak a kanál konditja néha ^ a fazék oldalát. Az ember eszik, vagy inkább .,magához veszi“ az ételt, mert olyan elmerült, olyan áhítatos a képe, mintha úrvacsora részese lenne. Az asszonyka meg nézi. De nézi más valaki is. Egy sovány, hajlott, kampós-szeg forma kis öreg aki a szomszédságban telepedett le. Ételt melegít. Három féltéglából rakott szükség-tűzhelyet. S úgy, de úgy, olyan sóvárogva nézi a csemcsegö, jóízekben tobzódó Galambost, hogy sóvárgását az asszonyka is megérzi. Rápillant, erre az öreg félre kapja a fejét, ám ez a félszeg, restelkedő mozdulat is épp elég ahhoz, hogy Galambosné a leikébe lásson, Irta: Urban Ernő- Te, Ferenc! — súgja oda az urának. — Mózsi bácsi van itt. Kurcon Mózsi. Meg kéne kínálni, szegényt. — Kínálhatod — legyint Galambos a kacsacombbal. - A húsnak még a nevét is utálja. NazaréPtus, a jámbor. De beszélhet. — Mit főz, Mózsi bácsi? - fordul az öreghez az asszony. Az öreg hátrapillant. Úgy tesz, mintha csak most venné észre Galambosékat.- Egy kis ... teilevest, lányom — rebegi, — metélt tésztával. — Ejnye! Aztán bírja? — Mit, kedves? — A munkát. Mert... Ez az én medve uram, itt, akkora szalonnát vágott be reggel, mint a tenyerem e. Aztán mégis éhes. Nem győzi pótolni amit kiizzadott.- Ez is jó. A tejleves is jó. A húst nekem a hitem tiltja, lányom. — 6! Aztán miféle hit? Vette, vagy örökölte ? Az öreg zokon veszi a tréfát. Haragudna is talán, ha az írás nem parancsolná neki a türelmet és a megbocsátást.- Sugallat, fogadalom gyümölcse - sóhajtja tehát. — Mikor a legjobban sújtott, két kézzel vert az Or, akkor lettünk mi nazarénusok a feleségemmel.- Mi történt? A házuk égett le talán? — Házunk? - csóválja meg a fejét az öreg. — Volt is minekünk házunk? Barlangban laktunk, a szőlők alatt Onnan vittem ki így: a karomon a három polyásbabát a temetőbe. Értük, haláluk miatt történt e fogadalom. A harmadik temetés óta vagyunk mi nazarénusok, lányom.- S a Rózsika? Aki most is megvan?- Ő már lent a faltiban, a felszabadulás után született, ötét a hűségünkért. vlgasztalásúl küldte az Or. O most az öreg Kurcon, de maga ^ a férj is azt hiszi, hogy a szánálom az agyára ment, eszét vette az asszonyának. No, igen, mert ahelyett, hogy sopánkodna, hogy bizony, bizony: ilyen az élet, hol sírunk, hol meg nevetünk, ahogy a jóisten rendeli, a lábast ragadja fel és a maradék sültet az öreg elé zökkenti: — Tessék! Azonnal egye meg! — De Jolán - így a férj. — A hitem! - tiltakozik az öreg is. — Hagyja a hitet - heveskedik a fiatalasszony. - A hitnek semmi köze ide! A nedvesség, a barlang nyirka vitte el a maga gyerekeit, nem az isten. Mit néz? Igenis az! Rózsit, a vigasztalójukat meg a böjtölés, a nazarénusság viszi el. Mit koplalt at ja? Miért nem ád rendes ételt neki!? — Én-e? — próbál méltatlankodni az öreg. — Maga hát! No, egy kettő, gyerünk azzal a pecsenyével. Hazafelé meg bejön hozzánk s elvisz egy tábla szalonnát. Kölcsönbe Télen, ha disznót vág majdv visszaadja. Mert fog vágni. Én garantálom. — De Jolán - igyekszik „tárgyilagos“ lenni o férj, de az asszony azonnal letorkolja. — Semmi Jolán! Ha neked lennék szégyellném magam. Kinél van Mózsi bácsi, kinek a brigádjában? A saját erőddel bezzeg törődsz. Azt bezzeg pótolod! Ezt a szegény öreget meg szédelegni hagyod. Gyerünk, nincs vita, harapjon már bele abba a commba. Mózsi bácsi! S az öreg - mit is tehetne mást - istennek ajánlja bűnös lelkét és a pecsenyébe harap. Hogyan? Se a föld nem rendül, se az égbolt nem reped? Nem bizony! Az erejét viszont minden falattal növekedni érzi, s egész megvidámodik az öreg Kurcon. A vidámság, s az erő érzete délután se hagyja el. A bátorsága viszont annál inkább. S kerülővel, a kertek alfán ballagna haza, ha nem venné a karjára Galambos Ferenc. Am az őrzi. vigyáz rá, s kormányozza. Használt neki a felesége kiselőadása. Tgy esik, hogy napszámakor nem a kertek alján, de a Fő utcán ballag, mendegél hazafelé. Szeme lesütve. Hóna alatt a kölcsön szalonna, s ki hinné, hogy néma, keserves vitát folytat nyálcsordító étvágyával? A győztes az étvágy lesz. Ezzel magyarázható, hogy az öreg Kurcon így kiált föl, amikor otthon betaszítja az ajtót: Vacsorára pedig ezt eszünk, anyja! S a szalonnát az asztal közepére löki. Kislánya sikít, tapsol. Örömében féllábon ugrál, mintha kirugóst játszana. Felesége viszont elsápad, iszonyodva nézi a szalonnát, s halálra válton kérdi: — Ezt? — De ezt ám! — rikkantja az öreg. - Hej, te anyja, a Kirelejszumát' Vége nálunk a nazarénusságnak! — Te! Te hitehagyott! - borzad vissza még a látásától is az asszony Kezét égnek emeli, sírva fakad, s az uráért esdeni a szobába menekül. Az öreg Kurcon megszeppent kissé, de aztán a szalonnára néz és csendesen, amúgy pusmogva - elmosolyodik. Hát hogyne: Hisz nemcsak a böjtöt szegte meg, de uram bocsá’ - már káromkodott is az iménti A felsöszeli kétéves mezőgazdasági tanonciskolában megszokott medrében folyik az élet, amikor belépünk a kapun. Mégis elcsodálkozunk, amikor az egyik terembe bekukkantunk. Azt vártuk, hogy a tanulók könyv fölé hajolva tanulnak, vagy írnak, de egész más kép fogadott. Fehérköténycs lányok főzőkanállal kezükben nagy lábasok, fazekak fölött tartottak a szemlét. Felvilágosítottak bennünket, hogy a politechnikai oktatás keretében a lányok varrni, főzni tanulnak, fgy nemcsak a mezőgazdaság szakemberei lesznek, hanem a háztartásé is. Ahogy elnézzük, milyen szorgalommal varrják színes fonáíböl a fehér I teritöre az erdő- > mező virágait, nem < támad kétségünk : afelöl, hogy a jövő i felnőtt nemzedéke ; más, jobb, müvei- | tebb lesz mint a mai. Mert buzgal- * műk egyaránt szól I a biológiának, növénytannak, kézi- * munkának, alkot- | mánytannak, főzés- I nek. Míg Szalai elvtárs az iskola Igazgatója a szövetkezet elnökével Rafay elvtárssal az elmélet és gyakorlat összhangbahozását tervezi, addig a gyerekek, a szövetkezet ifjú reménységei szinte öntudatlanul már a valóraváltást próbálgatják. A fiúk a gépek szerkezetét vizsgálják, gondozzák az állatokat, s a lányok velük egy sorban buzgólkodnak, hogy amit az iskolában elsajátítanak azt a szövetkezetekben két kezükkel vigyék véghez. Nem kell félnünk tehát, jó kezekbe kerül majd szövetkezeti gazdaságunk, szakképzett ifjúság kezébe. Foto: Sluka
