Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)

1959-02-18 / 14. szám

1959. február 18.

VIRÁGZÓ MEZŐGAZDASÁG 55

A méhek tavaszi ébredése

Január végén, február elején a méhek tétlensége véget ér. A zimankós hidegen át, ha messziről is, de elérkezett hozzájuk a tavasz üzenete. Megpezsdült az élet a méhlakásban. A fészek magvában az anya megkezdte petézését.

Ilyenkor már ajánlatos a családok fokozott ellenőrzése. Többszöri hallgatózás után megszokjuk a rendben levő családok egyenletes moraját. Ha egyik-másik kissé hangosabb, nem kell megijedni, mert a hangerősség'a család elhelyezkedésétől is függ. Egy-egy méh erősebb zümmögése sem jelent különösebb bajt. Ha később újra hallgatózunk, már meg is szűnt. Ha valamely család moraját nem halljuk, gyengén belehelünk a kijárón. A család rendszerint hirtelen felmorajlik, majd újból lecsendesedik. Ha ismételt belehelésre sem ad élctjelt, akkor, de csakis akkor, megkopogtatjuk a kaptár falát. Ha erre sincs semmi nesz, a kaptárt megjelöljük és naponként figyeljük. Ha csak alig hallunk néha valami neszt, vagy már semmit, a kaptárt azonnal vigyük jól fűtött helyiségbe és bontsuk fel. A méhek egy része már dermedt lesz. A méhektől nem lepett szélső lépeket kiszedjük a kaptárból, hogy legyen hely a többi lép óvatos széthúzásához. Ekkor forró vízben felényi súlyú cukoroldatot jó melegen finom permetezővel a széthúzott léputcákba fújunk, majd a kereteket gyorsan öszszetoljuk és a fészket betakarjuk. A kijárót ideiglenesen rostaszövettel zárjuk. Ha van tartalék mézeslépünk, legalább kettőt felmelegítünk, s néhány óra múlva, amikor a méhek már szépen zsongnak, a lépeket a fészek közepébe akasztjuk. De jobb ha cukroslepényt teszünk a fészek fölé, a felső keretlécekre, majd

utána jól betakarjuk, és így nem kell a fészket bolygatnunk. Fontos azonban, hogy a lepény ne legyen lágy, mert különben a méhek párájától még jobban megolvad és a léputcákba folydogál.'körülbelül egy rész melegített mézet 5 rész porcukorral addig gyúrunk, amíg a kézről leválik és a massza^ pihenés után sem folyik szét. Amikor a családot rendbe raktuk, a helyiséget fokozatosan lehűtjük, vagy a kaptárt hűvösebb helyre visszük, majd ablakot nyitunk. Másnap a kaptárt óvatosan visszahelyezzük régi helyére. Aki méheit elég élemmel és gonddal telelte be ősszel, annak persze ilyen dolga nem akad.

A fiasítás megindulásával fokozatosan emelkedik az élelemfogyasztás is. A méhek a vízszükségletet ilyenkor még csak a kaptárban lecsapódó párából fedezik. Februárban már olyan meleg napok is vannak, amikor sor kerülhet a tisztuló kirepülésre. Erre fel kell készülni. A kijárón levő szűkítő-rácsokat távolítsuk el a repülés idejére, utána újból visszarakjuk. A meleg vizű itató a helyén várja a kirepülő méheket, mert később már nehezebb lesz őket rászoktatni. Fehérneműt, párnákat nem ajánlatos ilyenkor a napra kitenni, és magunk se járjunk kényes ruhában vagy fedetlen fejjel a röpködő méhek között. A tisztuló kirepülést a méhész igyekezzék figyelemmel kísérni, tehát a méhek között töltse idejét, mert sok az olyan jelenség, amelyet érdemes megfigyelni.

Ha valamelyik család nem repül, meghallgatjuk; ha csend van, belehelünk a kijárón. Ha csendesen felmorajlik, ne bántsuk és ne kényszerítsük kirepülésre, mert rendben van, csak nem érzi szükségét a kirepülésnek. Gyanús a család.

ha népe túl sokat futkos a kaptár falán, mintha valamit keresne. Anyátlanságra enged következtetni. Az is gyanús, ha valamelyik család akkor is röpködik, ha a többi nyugton van. Ezt valami zavarja. Az ilyen családot megjelöljük és gyakrabban figyeljük. Komoly ok nélkül ilyenkor még nem szabad kaptárt bontani. Nyolc-tíz fokos, szélcsendes melegben már meg lehet tartani az első gyors szemlét. Ezt a gyanús családokkal kezdjük, és szemlénk csupán néhányperces legyen. A kaptár felbontása után a keretek odébb emelgetésével, amire eljutunk a középső keretig, a mézről már meggyőződtünk. A középső kereten már fiasításnak kell lennie. Ha van, a kereteket gyorsan visszarakjuk és a fészket melegen takarjuk le. Ha a méz és az anya — a fejlődés két legfontosabb feltétele — megvan, nyugodtan várhatjuk a részletes vizsgálatra alkalmas időt, amelyet legalább 14 fokos, szélcsendes időben ejtünk meg.

A fészek melegen tartására fokozottabban ügyeljünk, mert ezzel nemcsak az erősebb élelemfogyasztást mérsékeljük, hanem elejét vesszük a külső hőingadozások okozta fiasítás-megfázásnak is. Tavasszal a sok bezápult fiasítás, a kidobált rothadó álcák, a sodrott szárnyú fiatal méhek, ezek mind a meghűlés következményei. Ezért az oldalsó takarást az első enyhe napok beálltával még nem szabad megszüntetni, a fészek felső takarását pedig egész nyáron alkalmazni kell.

A méhek közeli áthelyezését az előrelátható tisztulás előtt, távolabbra pedig tisztulás után kell végrehajtani.

Nagy Júlia (Nagylég)

Alakítsunk méhészeti szakköröket

A zseiízi járásban már működik néhány méhészeti szakkör. Tevékenységük azonban nem kielégítő. Ezen ne is csodálkozzunk, mert bármennyire Is szívügye a szakkör vezetőinek, hogy a tagjait szakszerű nevelésben részesítse, ez sohasem lehet elég, hiszen ma gyakoriak az olyan felfedezések e téren, amelyek az öreg méhészeket is meglepik. Kell, hogy a gyakorlat a tudással párosuljon, ha eredményesen akarunk méhészkedni.

Szomorú tapasztalatokat szereztem arról, hogy méhészkedő társaim között olyanok is akadnak, akik évről évre egy-két méhcsaládot „elkezelnek“. Ahány család a nyári szaporulat, ugyanannyi (sokszor több is) a téli elhullás. Egyik tagunknál két éve még 12 család volt az állomány; a következő évben a felére apadt, s ma három családja telel. A másik tag szokás szerint négy családot telel be már évek óta, s tavaszkor két családdal kezd. Okoskodó természetűek ezek az emberek; legyintenek, ha tanácsosai látjuk el őket, mert hát ők jobban tudnak mindent. Amikor híre megy, hogy pergetni akarok — ezt nagyon számon tartják —, nyomban jönnek a pergetőért, meg akarják mutatni, hogy „nekik is van mit pergetniük“. S kiszedik a fészekből a pecsételt akácmézet, s még dicsekszenek is, hogy pecsételt kereteket szedtek el. Azt azonban váltig tagadják, hogy a költőtérből fosztogattak. Szemtanúk azonban elárulják a rablást. őszkor az etetést gyenge cukrosvízzel végzik, egyszerűen beöntik az oldatot a keretekbe.

A napokban dicsekedve állít meg az egyik méhész a fentiek közül: sok a fiasítás (január közepe lévén); kaptárt bontott, mivel sütött a nap és cukrosvizet adott a méheinek. Etetett.

Szegény méhek! Várom, hogy legközelebb jelenti: ez a család is elpusztult. Mi sors is várna rá, ha nem repülhetett etetés után hosszú ideig a télen?

Mondanom sem kell, hogy nagyon a szükségét éreztem egy komoly előadássorozatnak, ahol majd szakemberek és szakfilmek segítségével próbálunk segíteni az ilyen tudálékos méhészeken. Megalakítottuk a méhészeti szakkört. Ha méhcsalád elhullásáról hallok hírt, sohasem a méhészt sajnálom, hanem a méheket, amelyeket a túlbuzgó méhésztárs „elkezelt“. Bizonyára másutt is akad párjuk az én méhészeimnek, akik a begyepesedett koponyát elzárják a fiatalabb tanácsai előtt. Nem lehet, nem szabad elnézni a fejük fölött; könnyen akad olyan kezdő méhész, aki közelükbe kerülve, követőjük lesz. Emlékezzünk viszsza arra az időre, amikor mi voltunk kezdők. Ha a méhekről beszélt valaki, azt hittük: szakember. A jó szakembert az elért eredmények igazolják. Sohase higgyünk a szépen elmondott szavaknak, s ha mód van rá: győződjünk meg az eredményről a gyakorlati oldalon.

Nincs időnk a halogatásra. Alakítsunk méhészeti szakköröket. Tartsunk szakemberek bevonásával előadásokat, lehetőleg méhészeti tárgykörű filmekkel. Fiatal méhészeink és a növekvő méhállomány érdekében ez kötelességünk.

C s o n to s Vilmos