Szabad Földműves, 1958. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-24 / 34. szám
6 sfxaU-ad Földműves 1958. augusztus 24. PÄR LAGERKVIST Nem te élsz Nem, nem te élsz, az élet él tebenned. Futó vendég, ki folyton vándorol. Jöttére gyűl csak fénnyel föl a lelked — s el is hagy, hosszan nem tanyáz sehol. Megállsz az utcán, vad napfény sugároz s döbbenve kérded: Nem vagyok-e hát? Az élet ért hozzád, nyúlt koponyádhoz, más semmi több, — S tüstént indul tovább, Mit szived mélyén magadénak érzel, a jót, mely ér s a kínt, mely rádomol, ez sem, az sem tiéd — elszáll a széllel. Arcoddal szétporlik könny és mosoly. E nyughatatlan vendég, mely örökké suhan, repül s egyszer hozzád betér az élet formál porból kin- s örömmé, szivedben tőle zúg fájón a vért De mért, hogy tőle úgy magamba szállnék, hisz végtelen üres, elvont dolog? Nem tisztelek semmit, ami ajándék S nem neki, az embernek hódolok. Svédből fordította: Bernáth István Ahol megállt az Idő A francia fényképezőgép-tulajdonos, aki az itt közölt képeket nyilvánosságra hozta, különös módon jutott e rendkívüli felvételek birtokéba. Látogatóba ment a karmelita-rendi kolostorba egy évekkel korábban apácává lett Ismerőséhez, és a vastag rácson átadott neki eg.v betöltött fényképezőgépet. Következő látogatásakor az apáca visszaadta a gépet, amelyben egy tekercsre való feltétel volt. Hogyan készültek a képek, titokban-e vagy engedéllyel, sose fog kiderülni. Mindenesetre egy olyan életmódról ad hírt, amelyet eddig csak elbeszélésből ismert a külvilág. 0 Ha Daguerre korábban fedezi fel a fényképezőgépet, mintegy négyszáz évvel ezelőtt is hasonló képeket lehetett volna készíteni a karmelita nővérek kolostorában. Négyszáz év óta sanyargatják magukat ennek a különösen szigorú francia rendháznak a lakói, hogy számukra a halál kívánatos legyen. Tökéletesen elzárják magukat a külvilágtól és még egymás elől is elfedik ábrázatukat, nehogy az emberi arc látása a földi élet emlékeit támassza fel bennük. Cipót nem viselhetnek, húst nem ehetnek. Fő táplálékuk — a képen éppen ebédelnek — a száraz kenyér és a füvek bői főtt tea. Beszélgetni tilos. Minden idegszálukat a földi élet megvetésének szentelhetik csak. erre a szerencsétlenre is. Mégis, ezek a gyakori tárgyalások jelentik ebben a kolostorban az egyedüli változatosságot. Avilai Szent Teréz, aki 1562-ben alapította ezt a rendházat, ilyen alkalmakra megengedte a vádlott, a vádlő és a főnökasszony számára, hogy az elkövetett bűnről, de csak arról, hangosan beszéljen. * * * Fölöttük vajon mikor virrad? C— érd. Terjeszd a „Szabad Földművest“Ne lobbanhasson fői újra a tűz! OTT VOLTAM A TÖMEGGYÜLÉSEN, amely az Imperialisták közei-keieti agressziója ellen tiltakozott, s éreztem, ez az az óra, amikor mindenkinek világosan szólnia kell, mert veszélyben az élet, a világ. Szólanom kell nekem is, mégha egyedül gyönge is a hangom, mert a történelem szava emberek szava, ahogyan az orkán hangja ezer és ezer lombnak zúgása. Ha a folyó kiönt, külön ezt meg nem állíthatja senki, de az utcák és falvak gátat emelhetnek a pusztító áradatnak. Ezért kell tiltakoznunk a békére támadó tankok és rakétagépek ellen — sejtse meg a megháborodott és eszeveszett, hogy vasba öltözött feje mindenütt vasnál keményebb faiakba ütközik. Ne vérezhessen a világ gyarmatosítók érdekeiért, kőolajtársaságok papírjaiért; csak azért, mert feleletien politikusoknak pusztításhoz van kedvük. Haltak elegen gyémánt bányákért folyó háborúkban, az ópium terjesztésének szabad jogáért, aranyért s a föld minden salakjáért. Az imperializmus korszakában a földön minden értékesebbnek bizonyult az életnél, s a leghitványabb áru is bálvánnyá nőtt, amely emberáldozatokat követelt. Mert a kapitalizmusban a legértékesebb tőke mégiscsak a tőke. De hisszük azt, hogy ez a korszak lejárt a történelemben, s ma a háborút szülő hatalom ellen nemcsak az elvont igazság ereje szegül, hanem roppant erejű szocialista népek, s velük az egész emberiség. Köszöntjük azokat, akik a mi érdekünkben, a mi pártunkon a világ békéjét védelmezik, s mindent megteszünk, hogy ne lobbanhasson föl újra a tűz! Tudják meg a gonosz tudatlanok, milyen veszélyes az, amibe kezdtek, s milyen gonosz a tudatlanságuk. Mert ők nem tanulták meg századunk tudományát, de saját hittanukat már rég elfelejtették. BAJOR ANDOR LEVELEZŐINK ÍRJÁK Munkában a füleki iskolások Gyönyörű volt a nemrég lezajlott spartakiád, az erő és szépség ünnepe. Ügy gondoltam, nincs enné! látványosabb. De ahogy elnéztem a fiileki tizenegyéves középiskola fiataljait, amint a határban serénykednek —' ugyancsak felért ezzel a látvánnyal. Á szemek boldogan mosolyognak. Mindenütt segédkeztek, ahol a munka úgy kívánta. Szlovák és magyar iskolások együtt, egy cél érdekében. A kenyér, az idei termés volt a tét. Nem messze a környező falvakból érkező fiatalok kapáltak. Nótasző, jókedv mindenütt. Milyen szép vetélkedés — gondolom — együttes erőkifejtés hazánk felvirágoztatására, a szocializmus felépítésére a XI. kongresszus szellemében. De nemcsak Füleken, országszerte Így dolgozik az ifjúság. Augusztusban újabb csoport kezd munkába. A fiúk a patakszabályozúsbó! veszik ki a részüket. Mindenütt jókedv, vígasság. Az ifjúság megértette küldetését, velünk együtt halad a jobb, a békés holnap felé ... Lóska Lajos Az aratási munkálatok sikeréért Napjainkban a legnagyobb tét az aratási és cséplési munkálatok sikeres befejezése, valamint a felvásárlás időre való teljesítése. Ebből a munkából hatékonyan kiveszi részét a lévai járási agitációs központ is. Az agitációs központ munkáját Vodicka Ladislav, a KO igazgatója irányítja, s a rendszeresen megjelenő villámhírek, faliújságok, valamint az aratási bulletin napról napra tájékoztatja a járás lakosságát a munkák állásáról. Az agitációs központ munkáját tevékenyen elősegítik a tanítók, különösen Brodniansky és Povazan elvtársak, K. T. OSOK*C*CK*(C*CK^ SZEMLÉR FERENC: Alkony Segesvár alatt (1849. július 51-én itt esett el Petőfi Sándor) Lefelé megy a nap. Alatta vér színében ég a régi csatatér. A fák között a dombon friss falak mutatják, hogy a lét itt is halad. Tágul Segesvár. Gyára, háza nő Hátrál a tájban a szelíd mező. Építő telkek tűrt porondja van, hol a költő eltűnt volt nyomtalan. Porát, mellyel eddig csak szél szaladt, magába issza mész, habarcs, salak. Ismeretlen sírján se fű, se gyom: kémény nagy árnya ring hallgatagon. Egy-két év és csatamezé helyett aszfalt feszül, új város kér helyet. S nem vándorok és nem zarándokok, utcáin munkás nép-sodor forog. Se kő, se fű, se kémény, se fák: az ember tudja a költő nyomát. 0 Üj élő-halottat szentelnek a kolostorban. Mozdulatlanul hever szegényke a kőpadlón, így Ízleli a bún gyötrelmét. „Meghaltam a földi lét számára“ M ezzel búcsúzik a külvilágtól. Családi fogadalom? Reménytelen szerelem? Csalódás? Az előkészület évében még fel-felbukkanhat megsebzett lelkében a döntő elhatározás, aztán örökre becsukódik mögötte a vaskapu. Az idők folyamán mindjobban eltompul a kinti élet emléke, s nem marad más, csak az önsanyargató életmód, a folytonos bünbánat, a rideg falak, a néma társak. A rendből csak a pápa engedhet kilépni valakit. A rendhéz fölött elszállt négyszáz év alatt azonban ez alig történt még meg. a A legkisebb fegyelemsértésért. egy kiváncsi szóért, egy falat jobban elkészített ételért, egy elkésett imádságért kegyetlen megtorlás jár. A képen egy fegyelemsértó apáca jelenik meg a rend fonok-asszony előtt. Még be sem bizonyosodott a vád igazsága, máris súlyos fakereszt alatt görnyed a vádlott. Hónapokig, évekig tartó megalázó büntetéssorozat vár bizonyára Vádoló gyermeki szem A NÖVÉNYT ÉS EMBERI lelkeket egyaránt termékenyítő tavasz találkozott a nyárral, s míg a tavasz zöldelö hajnali üdeségét tarkábbra barázdálta a termést érlelő nyár, a végsort Julcsi lelkében is vajúdott, kielégülést követelve testet lelket gazdagító nyárra vágyott az évekig visszafojtott érzés. Hat éve hordta már a munkáshétköznapok perceit is át- meg átszövő lemondás, remény és vágykergette érzések terhét, s még álmaiban sem jutott el a sorssal, az élettel való megbékélés üdvös érzésének megéléséig. Hiába hegesztette sebeit anyagi helyzetének jobbrafordulása, hiába növekedett a göndörhajú fiúcska, mindez nem hamvasztotta, de élesztette, sürgette a vágyat az élet teljessége iránt. Túlságosan fiatat volt ahhoz, hogy végképp lemondásra kárhoztasson. Az is csak forralta benne az epekedést, hogy a többi fiatalasszony férje már rég megjött a véres csatából vagy a kemény fogságból, őhozzá pedig még annyira sem volt könyörületes az élet, hogy legalább sebesülten hazahozta volna az embert. Huszonhat éve minden akarata tiltakozott a sors ellen, és lassan a férjét oly forrón kívánó vágyakozás valami olyan süvetbizsergetó epekedéssel keveredett, melyben a minden férfit kiközösítő férj alakját mindgyakrabban helyettesítette a férfi. A HÁBOR0 BEFEJEZÉSE után ezernyi változatban szépült, s mind többet ígért az élet. Minden jobbulás sürgetve siettette élni az élet megannyi apró gyönyörét. Nyár volt. Rekkenó hőséggel perzselő nyár. Hüsre kívánkozott minden élőlény, de a parasztembert napra parancsolta a szaporodó munka, Julcsi is cipelte az élet terhét. Szénagyüjtés idején, amikor még a második kapálás is befejezetlenül állt, de már ott sürgetett az aratás, hogy jobban győzze a munkát, estével tódította a napot. Az eget már kicifrázta a csillag milliárd, a telihold is szélesen lemosolygott az elpihenö világra, de Julcsi lelkét még nem pihentette el ez a megbékélt világ — ott bajlódott a szénaillatos réten a petrence rakással. A holdfényes éjben kerékpáros alak közeledett a réti ösvényen. Az aszszony e munkától terhes percekben szinte minden idegszálában kimondhatatlan élességgel érezte az élettárs, az erős férfikéz hiányát. — Hagyd már abba Julcsi, hisz rádvirrad — szólt oda a kerékpáros férfi, hogy valamivel okolja megállását. — Ezt a kicsit már befejezem — válaszolt Julcsi, de hangja egészen másról árulkodott, mint a szavak logikája. — Tán hamarabb megy ha segítek — mondotta Péter s már indult is az aszonyi kezekkel alapozott petrence felé. Ott megállt, egy kicsit nézte a szénacsomót, de nem szólt semmit, csak néhány szakértő mozdulattal, meg két három villa szénával formásra pofozta a petrencét. ELAKADT A SZŐ, de az asszony meleg köszönetét sugárzó tekintete gyakran fonta át az alig 2i éves férfi erőtől duzzadó, szorgalmasan mozgó alakját. Aztán ahogy befejezték, engedelmesen ült oda a kerékpár vázára. A csillagos ég tündököljön, békésen ragyogott jelettük. Az asszony vérén egyre forróbban zuhogott végig a férfi térdének minden érintése. S ahogy a döccenök alkalmat adtak rá, Julcsi mind gyakrabban, merészebben, vérlüzílóbban dóit a férfi karjára, hogy Péter bátorítva hajolt az asszony fölé. A kerékpár megállt. A férfi karja akaratosan fonódott az asszony válla, dereka köré. Julcsi karja és egész valója egy pillanatig tiltakozón mozdult, majd a maga teremtette helyzet izgalmától ernyedten hullt alá. Talán csak az érzékek legfinomabb sejtjei sejtették, hogy e pillanatban megcsalatott egy asszony, hogy felnyögött a csöndes éj, mint a sokéves vágyakozás után újra a földi gyönyör birodalmába érkezett másik asszony. A csillagos ég pedig lehunyta szemét, hogy a gyönyör és szenvedés e találkozásának ne legyen tanúja. * * * Janika még ott ült a konyhában, hősiesen harcolva a szemére lopakodó álmosság ellen, s oda- odapillantva a tűzhely felé, hogy oda ne égjen a délről maradt, anyunak megengedett vacsora. — Megéheztél anyu, — emelte tekintetét a belépő asszonyra. S amint meglátta anyja kipirult arcát, furcsa, sosem látott különleges vonásait, gömbölyűre kerekedett az álmos gyermeki szem. AZ ANYA NEM BÍRTA az ártatlan tekintetet, szúrta, égette bensőjét valami megmagyarázhatatlan vád, melyet nem oldott fel a férj halottnak hivése, a hatéves özvegység kibírhatatlansága sem. Arcát sütötte a szégyen. Bement a szobába. Oda állt a tükör elé. A szokatlanul piros arcról ijesztően meredt rá a zavaros szempár. Undorral telve köpött a mását elétálaló tükörre. Az anya lelkében vihar dühöngött, villámokat termett önmaga, a sors, a háború ellen, agyában háborogva suhantak át a merész gondolatok a lét értelméről, az elmúlás, a megsemmisülés mindent elsimító „szépségéről". Pedig az anya méhében megfogamzó élet békét, nyugalmat követelt, SZUH KÁLMÁN
