Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-09 / 6. szám

1958. február 9. \Jzalfad Földműves 7 Sewű is ididUmetel POÉZISTALAN, HÖTALAN ez az idei tél. Gyászával kérkedő. A tél minden jellegzetessége hovatovább semmivé lesz. Hóesés, hóember, csilingelő szán­kó, — lassan a mese és az idős embe­rek beszédtémájának sajátja lesz csak. S hogy megszokja az emberi Jöjjön bár vízkereszt, vagy gyertyaszentelő, egyre kevesebb a múltat idéző megál­lapítás. Kis is igazodik el ebben a mai világban?! Hisz a hajdani szegény em­berek nöttön növő félelme a tél köze­ledtére is a semmivé apadt. Emlékezetünkben már rég elhalvá­nyultak a régi „istentelen telek“ em­lékei. A kommenciót fogyasztó szűkös napok réme, a városok jellegzetes emberpiaca, az inségmunka és nélkü­lözések — mindannyiunk nagyobb szerencséjére — már rég mögöttünk vannak. Alig egy évtizedet hagytunk magunk mögött, s mennyi minden másképp Változott azóta. Mondhatnám úgyis, hogy mennyivel másabb lett a szavak becsülete. Mennyivel másképpen hang­zik ez a szó: ember, mióta megszűnt a kizsigerelt szenvedő alanyt jelenteni az élet, a szegénység taposómalmában. Névértékében ma a munka óriása, Es naponta vagyunk tanúi, hogyan váltják át a szándékot, elhatározást, tettvá­gyat — a szavak felemelt árfolyamán — mindannyiunk számára stabil köz­kinccsé. NAPONTA NŐ­­VÜNK hajlamosság­ban, hogy a pará­nyiban is lássuk a gyarapodó nagyot, vagy legalább is va­lami szépnek, em­berinek a lehetősé­gét, Hisz a Ruhá­zati Boltban vásárló asszony, az óvodá­ból hazafelé igyek­vő gyermek, az újonnan épült ház­sorok sora, vagy az út hepe-hupáit csi­nosító munkás egy­aránt ezt juttatja eszünkbe. A faluval kötött öt évvel ezelőtti ismeretséggel, tarsolyomban s ezekkel a gondolatokkal foglalkozva ballagunk a bodorfüsttel pipáló házak között. Így kettesben az út is jobban telik, no, meg a kíváncsiság is. Ismerősöm az otthonlevő tájékozottságával győzi sorolni a meglepetéseket. — Itt a Nyolcéves Középiskola új otthona — mutat a baloldalon átalakí­tott volt kastély felé. — A HNB mellett már félig kész az új kultúrház. — Javul, erősödik a szövetkezet... így és hasonlóan rögzítődik a meg­állapítás, sokszor szinte varázsszava­­san. De mindketten tudjuk miről van szó. Emlékezetünk közben párhuzamot apellál s az értelem belenyugvó igen­nel válaszol. ÖT EVVEL EZELŐTT a szövetkezet­be belépett sokszor kényszeredett em­berek kedve még alig mutatott fel — a súlyos szervezési hibák folytán — említésre méltó eredményt. Azóta azonban az igyekvő jóakarat, szakérte­lemmel párosulva, ha nem is csodát, de a jó eredmények elérésének kilátás sát hozta. Most sem szünetel a munka. Kocsik, szekerek egymást érik. S a szövetke­zet irodájában pedig tovább születik, alakul a közös jövője. Szilárd gazda­sági alapot! — ez az elv vezeti a mun­kacsoportvezetőket a terv kidolgozá­sánál. Szinte jő látni azt a derűt, mely az arcokra kirajzolódott, s azt az örömet, mely a homlokok mögött meghúzódik. A jövőjükben bizakodó emberek lehet­nek csak ilyenek. Ifj. Földes Bélától, a szövetkezet könyvelőjétől tudom meg, hogy ez a közel 2000 hektáros szövetkezet li koronára tervezte a munkaegység értékét, s hogy mennyit fizetnek elszámoláskor, azt ezek a na­pok döntik el. Az elkövetett hiba, saj­nos, ma már javíthatatlan. Húszon­­kilencezerrel lépték túl a tervezett munkaegységet és ezt most a tagság egésze károlja. Ezért is indokolt a 25 százalékos szilárdítás — mint Kalmár Zsigmond mondja — és az érdem szerinti jutalmazás bevezetése. Minden részeredmény ellenére a gondolat mélyén ott kísért a számo­kon túl a felismerés, hogy a közös gazdálkodás nemcsak kenyérkereseti forrásnak jobb, nemcsak életformá­nak emberségesebb, hanem nagy-nagy igazságtevő is. Munkára szoktatja a mások munkáján élősködőket, kiegye­nesíti a szolgaságban meggörbült há­takat, s elnyomorodott lelkeket békít össze a sorssal. Hazafelé az óvodából... FEJEMBEN MEG ZSONGTAK a szá­mok, ahogy kiléptem a szövetkezet iro­dájából, miközben újabb meg újabb kérdések tolakodtak korábbi társuk helyére. Azt fürkésztem, hogy meny­nyiben tükrözi a művelődési élet a falu mai életének jegyeit. Vagy egyáltalán: hogy él kulturálisan? Az emlékekért vállalni kell a felelős­séget! Az én emlékeim nem sok meg­valósult szándék mellett szóltak. Földes elvtárs, az ócsaiak közked­nagy igyekezettel dolgoztak az ócsaiak. Még az eső sem számított. Öllös János hetvenéves kora ellenére szorgalma­san eljárt. Predny Vendelin és ifj. La­kos Béla 342 brigádórát dolgozott le. fis így folytathatnám a sort. Hisz min­denki kivette részét. Hacsak a fiata­lokról nincs szó. Hol hát a közömbösség? A szövetkezet 216 tagjából 18-an jelentkeztek a szövetkezeti munkaisko­lába. Napilap százon felül jár. Kultu­Üj házak sora az állomás felé vezető úton veit Béla bácsija, tagadólag rázza a fejét. — Téved — mondja. — Két éve jól ment a kultúrmunka. Fellendült a CSEMADOK. — fis most? — Most?! Nemigen mondhatnám. Döme Lajos, a kultúrotthon igazga­tója, egyezni kénytelen. — Nincs együttműködés a tömegszervezetek kö­zött — hangzik a kényszeredett meg­állapítás. — Es a népmüvelődési otthon? — Nincs egy vasa se! — Es a közös pénztár, ami ötven­háromban volt? — Abba maradt. Magam fizetem az újságok árát is. — Helyiség? — Nem mondhatni. — Könyvtár? — Mióta Tories tanító elvtárs vette kezébe. Talán két hónap óta. _ I I NE FOLYTASSUK A SORT. A köz­művelődési munka nincs vagy kevéssé van jelen a falu életének igazi nagy, lüktető problémáiban, sok esetben tu­domást sem vesznek róla, nem segítik a kibontakozást, a megoldást. Pedig mennyi az igyekezet. De csak néhány ember részéről. A többi pedig egyet ért a „kellene valamit csinálni“­­val. Aztán tovább vár! Még a Helyi Nemzeti Bizottság is. Hisz kulturális terv sincs a faluban. És ha nincs szer­vező, nincs motor, csak egy-két ember elszigetelt partizánharca, hát várható-e nagyobb eredmény? — Nem lesz addig semmi, míg kö­zösen nem szervezik a munkát — mondja Földes Béla és ezt erősíti meg később Soós Lajos tűzoltóparancsnok is. De hát kin múlik? Szerveztek énekkart, — szétesett. Teleki iskolaigazgató minden terve, fá­radozása, odaadó munkája, igyekezete ellenére. S szinte refrénként hallom az emberek ajkáról: — ÖcMn valamit csinálni?! Nehéz, nagyon nehézh Színdarabot is tanultak. Egy héttel • bemutató előtt a főszereplő visszaadta a szerepet. Szerencsére volt jelentkező. Azóta már bemutatták. Türelem dolga ez. Földes Béla bácsinak és a többieknek volt türelme. Keresném, keresnénk mindenütt az okot. Azt mondják közömbösség, fá­sultság. Meg hogy csak az „idősebbek“ dolgoznak. Sértődékenyek. Mindenki a más bajával törődik. — Ilyen és ha­sonlók az összegezések. A KULTÜROTTHONT brigádmunkával építik. Nyolcszázezer korona értékben. Az eddigi munka értékének (300 ezer) majdnem kétharmada brigád. Kantha, Fekete és Soós elvtárs a lelkesedő öröm hangján mondja, hogy milyen rális és szaklap összesen alig száz. Es mindig csak a fiatalok magatartása kifogásolt. De hát ki neveli ezeket a fiatalokat?! Cicero szerint „consuetudo est altera natura“, vagyis a szokás természetté válik. És itt ma már szokás, hogy semmit se tegyenek. (Nem beszélve a hangos híradóról, arról, hogy a könyvtár fűtetlen, faliújság nincs stb.) — Az emberek jók! — halljuk a minden „miért" végső kicsengését. Csak foglalkozni kell velük A fiatalokkal is. IGEN. FOGLALKOZNI. Nem hatalmi és nem parancsszóval. Türelmesen, emberséggel, lelkiismerettel. A vad­repce magjáról azt hírli a tudomány, hogy 25 esztendeig is megél. Hát még a lélek vadrepcéje?! Sokszor olyan csüggedt az emberek kedve, amikor ezekről a kérdésekről beszélünk, mintha a reménység is el­fogyott volna a szívekből, mint télre a fák levele. Pedig csak a közös dol­gokat kéne rendezni. Nem a másik emberét, hanem a magunkét. Mert túl­ságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a másik emberrel törődjünk. Min­dig a szomszéd. Magunkat valahogy elkényeztetjük. Es a lelki teher csak súlyosbodik. Az emberek sokszor szinte látványosan szenvednek. Mert a tehernek akkor is nő a súlya, ha nő a távolság, amelyen vinni kell. Meg kell hát nézni a régi sérelme­ket, a lelki táska tartalmát, rendezni, rendre kirakni, hogy a sértődöttség, érzékenység vagy az ebből eredő kö­zömbösség ne zavarja többé közös dol­gaikat. Rendezzük magunkkal először, hogy másokkal is rendezhessük. Mert ahol gondolkodó és cselekvő emberek dolgoznak, ott a langyosvízű kényel­mes nyugalom helyett jobban szeretik az alkotást, az élet szépítésének izgal­mas nyugtalanságát minden sértődött­ség helyett. £S HINNI KELL munkánk eredmé­nyességében. A hi­tetleneknél csak a csalók hitványab­bak. Valójában a csalók nem a hiszé­kenyeket csapják be, hanem a hitet­leneket. Mert hinni van miben! Hinni kell a boldogságban és a szépségben, mert ezek az em­berhez tartoznak, ezt az emberek ad­hatják egymásnak, vehetik egymástól. És hinni kell a ha­ladás terveiben és valóságában. A feladatok megoldása új, arccal a művelődés felé forduló embereket igé­nyel. Mert minél több lesz a gazda módján gondolkodni tudó ember, annál több rügyét bújtatja ki a jövőt építő tett, annál jobban gyarapszik a bízni tudó hit és bőforrású reménységgel locsolgatja majd az elhullatott magot, hogy a serkedö élet jó szaga minden teret betöltsön, hogy a megmozdult emberek kedve tavaszra együtt virá­­gozhassék a földdel. MA MEG FAGY keményíti az ország­út sarát, de a természet maga is derű­látásra int, hiszen a legridegebb télre is jön a tavasz, s a „vonuló felhők felett mindig kék az ég". FŐNÖD ZOLTÁN A két évvel ezelőtt megalakít jóhírű népi énekkar Megemlékezés Nejedlyről Február 10-én ünnepli 80. születés­napját dr. Zdenék Nejedly, a cseh nemzet egyik legnagyobb fia, kiváló tudós, politikus, a Csehszlovák Tudo­mányos Akadémia elnöke. Litomyálben szüle­tett, ahol atyja ta­nító, zenetanár volt. Ifjúságának legnagyobb élmé­nyei közé tartozott a zene és így Sme­tana zenéjének megismerése, vala­mint Hús, Palacky és Jirásek művei­nek olvasása. 1900- ban a prágai Ká­­roly-egyetemen doktorátust szerez. Ugyanez évben meglátogatja L. N. Tolsztojt, a világ­hírű írót, Jasznaja Polyana-i otthoná­ban. 1903-ban a Cseh Tudományos Akadémia rendkí­vüli tagja és így az akkori idők tudo­mányos társaságai­nak legfiatalabb tagja. 1905-ben egyetemi magán­tanár, majd 1908- ban rendkívüli ta­nár. Ebben az idő­ben főleg zenekri­tikával foglalko­zott. Az ő érdeme a cseh zenekritika megszületése és tudományos alapon való fejlesztése. A Csehszlovák Köztársaság meg­alakulása és főként a Nagy Októberi Szocialista Forradalom mély hatást gyakorolnak rá. Ő, a nagy tudós, ki­nek nevét Európa-szerte ismerték, azonnal megértette, a NOSZF törté­nelmi jelentőségét és feladatait. Ál­lást foglalt a tudományos szocializ­mus mellett és tudományos munkáját egybekötötte a politikával. Haladó­szellemű lapokban és folyóiratokban, de előadásaiban is, küzd a reakció ellen a szocialista haladásért, mind politikai mind kulturális vonalon. Egyben minden alkalmat megragad a béke és haladás, valamint a szocia­lizmus megvalósításának érdekében. A Szovjetunió iránti viszonyunk megjavításáért folytatott küzdelem­ben mondott beszédei önálló kötetet képeznek. Tevékenysége nemcsak a politikai küzdelemben merült ki, hanem emel­tétlen, folytatta harcát a német megszállók ellen. A nagy tudósnak lehetővé tették, hogy tudományos munkáját is folytathassa. így alkalma volt a Szovjetunió Tudományos Aka­démiájának egyik intézetében doh« gozni, sőt a híres Lomonoszov-egye-: temen is tartott előadásokat. Elisme­résül megkapta a Lenin-rendet, majd a Szovjetunió Tudományos Akadémiá­jának tagjává választották. A felszabadulás után habozás nél­kül állt a szocialista építés szolgála­tába, főként az iskola, tudomány és művészet átszervezése terén és a kul­turális élet kiépítésével végzett ma­radandó munkát. Nyolcvanadik születésnapjának ün­nepléséhez az ország egész dolgozó népe csatlakozik. Ünnepli és tiszteli benne a nagy tudóst, ki életét és munkásságát a haladó hagyományok szellemében elválaszthatalanul össze­kapcsolta dolgozó népünk boldogulá­sáért, a haladásért, a szocialista jö­vőért folytatott harccal. N. J. Megérdemelt pihenés Bogár Jánost és Rosa Jánost ismeri egész Tósnyárasd és környéke. Mind­ketten tehéngondozók a szövetkezet­ben. Es nem is akármilyenek. Bogár János az elmúlt évben a gondjaira bízott 12 tehéntől a tervezett 2200 liter helyett 2407 liter tejet fejt ki tehenenként, Rosa János csak valami­vel kevesebbet. Két héttel ezelőtt történt, amikor az ez évi első tagsági gyűlésen a szövet­kezet elnöke a tagoknak felkínált két beutalót téli rekreációra. Senki sem jelentkezett. — Ki megy ilyenkor, télen a hegyek­be megfagyni — hallatszott innen­­onnan... — No, ha senki sem akar menni, én elmegyek — jelentkezett Bogár János — de még valaki jöjjön velem. — Rosa János jelentkezett. Szombaton este már mindkettőjük a Poprád felé robogó gyorsban ült. Tátralomnicon napfényes vasárnap reggel fogadta őket. A kellemes kör­nyezetű „Javorina“ üdülőben rövidesen otthon érezték magukat. Jól megfü­­rödtek, ettek és a hosszú út után pi­henni tértek. Es mint nekik, a többi 98 szövetkezeti tagnak is igen meg­tetszett az üdülés. Hamar megba­rátkoztak a magyar, szlovák, cseh szö­vetkezeti tagok. Másnap reggel az üdülő vezetője is­mertette a programot. Volt miben vá­logatni. Hová menjenek? Autóbusszal a Csorba-tóhoz, Idiarba, a csepköbar­­langhoz, vagy sétálni? Bizony, nehéz ennyi jó között választani. Nagy volt a nevetés, amikor az üdü­lők egyik csoportja felvontatta magát a fogaskerekűvel a Hrebienokra és onnan szánkókkal leereszkedett. Vígan zajlott le a szövetkezeti tagok hógolyó­csatája is a Csorba-tónál. Ügy látszik Bogár János megtetszett a csehországi szö­vetkezetekből itt üdülő lányoknak és asszonyoknak, mert egyszeriben tűz alá vették. Repültek a hógolyók. Néhány perc múlva Kubíko­­vá Alenka Mécínböl fülig havas lett és Bogár János úgy „megmosdatta“, hogy sokáig emle­getheti. Nevetésben, tréfában, vígságban nem volt hiány. Nem csoda, hogya kiadós kirándidás után jól esett a jóízű ebéd, sör, és az üdülök nagy része szabad programként bizony végigdűlt a kényelmes ágyakon. Egyesek újságot, könyveket olvastak, rádiót hallgattak. Es este? Az első ismerkedési est volt, másnap filmvetí­tés, azután beszélgetés a Tátra szép­ségeiről, aztán a Földművelésügyi és Erdőgazdasági Megbízotti Hivatal, a főiskolák, kísérleti állomások szakem­bereinek előadásai követték egymást. Alig vették észre, és eljött a péntek. A szövetkezeti tagok közül egyesek még kihasználva az alkalmat a függő­­vasúton felutaztak a Lomnici-csúcsra. Este, a „búcsú-bálon“ mindannyian megjelentek, majd másnap reggel a meleg, baráti kézszorítások után, el­utaztak a köztársaság minden irányá­ba. Egyet sajnáltak —, hogy olyan, hamar eltelt a hét. VA lett egymás után jelennek meg kötet­számra tudományos munkái. 1938-ban kénytelen volt elhagyni Csehszlovákiát és a Szovjetunióban keresett menedéket. Itt sem maradt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom