Szabad Földműves, 1958. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-26 / 4. szám
6 \fzal/-ad Földműves 1958. január 28. Jóska barátommal már diákkoromban is olyan jó barátságban voltam, hogy mindennap összejártunk, mindenüvé együtt mentünk, elválaszthatatlan párt alkottunk. Ügyannyira, hogy az új katolikus pap egyszer meg is kérdezte tőlünk, hogy testvérek vagyunk-e? —' Nem, csak jő barátok, — válaszoltunk a papnak. Együtt indultunk a telepre, ahol futballozni szoktunk, együtt cigarettáztunk titokban a félreeső illemhely tetején, együtt olvastuk Adyt és együtt nézegettük a városban a széplányok lábikráját. Történt azután egyszer, hogy megismerkedtünk egy polgárista lánnyal, akit Magdának hívtak, s akinek gyönyörű szeme, még gyönyörűbb haja és nádkarcsú termete volt. Mi tizenötévesek voltunk, Magda tizennégy. Az ő ablaka alá is együtt jártunk el Jóskával. Hol ő támasztotta a falat, én meg az ablak előtt álló fát, hol megfordítva, míg Magda az ablakban könyökölt nyitott természetrajz-könyvén, s szürkéskék szeme bűvös tekintetében fürdetett bennünket. Játékos, bátor lány volt ez a Magda. Falun nőtt fel, barna bőre lekaszélt rétek illatát, frissen fejt tej édességét sugározta magából. Fehér Pista egyszer megállított bennünket a Főtéren. — Értem, hogy jó barátok vagytok, — mondta. — De hogy egy lánynak udvaroltok, ezt mégsem értem. NEVETTÜNK SZAVAIN és továbbélnünk. Udvarlás? Nem. Ablak alatti ácsorgásunkat jóakarattal sem lehetett udvarlásnak nevezni. Unalmas ostobaságokat beszéltünk Magdával iskoláról, sportról, könyvekről. Magda ezt élvezte, mi pedig örültünk, hogy élvezi. Ennyi volt az egész. Ébredező férfiasságunk úgy húzódott Magdához, mint mágneshez a vas, de még csak a tudat küszöbe alatt. Olyanok voltunk, mint a fiatal csikó, mely bután és virgoncán nyargalászik a réten, de hogy hová akar menni, hová akar elérkezni, azt nem tudja. Egy napon megbeszéltük, hogy vasárnap kirándulunk. Mégpedig egy közeli faluba, a hajdani földbirtokos elhagyott kertjébe. Hallottuk, hogy érik már ott a cseresznye, gondoltuk, megizleljük. Vi sárnap délután ki is mentünk a fa iba. . kastélyudvart felverte a gyom, az ép t kongott az ürességtől. Lementü k a kert fenyőfái közé. Leheveredtünk a hűvösbe, éspedig úgy. hogy Magda feküdt középen, mi Jóskával pedig kétoldalról mellette. Néztük az eget, a pamacsfelhőket, szívtuk a kert bolondos illatát. Magdán kékmintás fehér ruha volt, barna haja szétterült a vállán. Szája pirosabbnak tűnt, mint a gyümölcsösben a cseresznye. Magda fűszálat tépett, s hol engem csiklandozott vele, hol Jóska barátomat. A leány egyszerre felült és így szólt Jóskához: — Hozzál nekem cseresznyét! JÖSKA FELÁLLT és elment a gyümölcsösbe, hogy teleszedje a zsebeit cseresznyével. Mikor eltűnt a bokrok mögött, Magda közelebb húzódott hozzám és fölém hajolt. Haja az arcomhoz ért, bőre illata melegen lobbant az orromba, szeme tenyérnyire ragyogott -az enyémtől. tem Magdába. Szemhúnyásnyi idő alatt határoztam el, hogy vagy ő lesz a feleségem, vagy senki! Ha kell, a hétfejű sárkánnyal is megmérkőzöm érte. — Magda is szeret engem — gondoltam. — Ez hát a szerelem. Túlfűtött képzeletemben már láttam magam, amint kimaradok az iskolából, állást vállalok a téglagyárban és kartkarba fűzve sétálok Magdával városunk főutcáján, miközben az angyali teremtés olykor-olykor szemérmes pillantást vet az ujján villogó jegygyűrűre. MAGDÄ IS MOZDULATLANUL ült, s fűszálat véve a szájába egyre engem figyelt hosszú pillái alól. Végre Jóska visszajött a cseresznyével. Leült mellénk. S bennem tovább muzsikált, zengett, dalolt, csicsergett a meleg boldogság. — Ha tudnád — gondoltam Jóskára tekintve — a mi titkunkat. Mennyire szeretjük egymást! Olyan voltam, mint a virágok felett lebegő lepke. Én voltam azokban a percekben a világ leggazdagabb embere. .Egyszerre Magda nyújtott karral egy távolabb álló fenyőfára mutatott. — Látod azt a fenyőtobozt? — fordult hozzám. — Látom, — feleltem még rekedten az átélt izgalomtól. — Hozd le nekem! Felugrottam a fűből. — Ha azt mondanád — gondoltam magamban, — hogy a felhőt hozzam le az égről, azt is lehoznám neked, drága menyasszonyom. S repültem be a fák közé. Percekig tartott míg felmásztam a fára. Össze is szurkáltam magam, s a térdemről lement egy kevés bőr. De kínlódásomat siker jutalmazta, mert végre a kezemben volt az a toboz, melyre Magda az előbb rámutatott. Gyorsan egy csokornyi virágot szedtem még a fű közt és visszasiettem a tisztásra. Mikor kiléptem egy fa mögül, megálltam, mintha földhöz szegezték volna a lábamat. Testem kihűlt, mintha jégbe burkolták volna. Azt hittem, nem élem túl azt a pillanatot. Magda és Jóska szorosan egymás mellett ültek és elfeledkezve csókolóztak. Magda úgy fonta át a karjával Jóska nyakát, mintha sohasem akarná elengedni. Kidülledt a szemem és két könnycsepp futott végig az arcomon. Házasulási terveim semmivé foszlottak. Megfordultam és visszatámolyogtam a fenyők közé. Aztán mentem, mentem, mint a holdkőros, megtörve, megsemmisülve. VÉLETLENÜL JUTOTTAM ki az útra. Mentem, mentem, s lábaim rogyadoztak alattam, ahogy egymás elé raktam őket a dűlő porában. Tekintetem a kezemben levő virágcsokorra tévedt. El akartam dobni. De aztán mégsem dobtam el. Felemeltem a szívemhez, úgy vittem tovább. — Anyámnak adom — gondoltam. S hirtelen újra megkönnyebbültem. Mert rájöttem, hogy ezzel a hazugsággal, csalással, keserűséggel teli kegyetlen világban mégsem maradtam egyedül. VERES JÁNOS KÖNYVESPOLC Akkorát dobbant a szivem, hogy azt hittem, kiugrik a bordáim alól. A következő pillanatban Magda a számra ejtette ajkait. Úgy éreztem, forog alattam a kert és felettem az ég. Behúnytam a szemem és visszatartottam lélegzetemet. A csók hosszú volt, s utána Magda visszaült a helyére és oldalra billentette szép fejét. Hosszú percekig néztük egymást. Nem tudtam szólni, olyan voltam, mint aki megnémult. Tagjaim, mintha megnyomorodtak volna. A váratlan öröm egészen letaglózott. Sohasem érzett boldogság terült szét bennem. S Magda is csak nézett, nézett rám, szokatlan komolysággal szürkés szemeiben. Azokban a pillanatokban beleszeretSTASEK ANTAL: HAJNALODIK. Az MKBK 32-ik tagilletmény könyve. 292 oldal, egészvászonkötésben, ára tagok számára 14,25 Kés. A XIX. század első felének forradalmi szele a feudális elnyomás béklyójában sínylődő cseh falut is elérte. Az ismert cseh író a forradalmár Matous varga és barátainak életéről írt e művében. A könyv érdekessége, hogy a regény története folytonos kapcsolatban áll az 1848—1849-es magyar eseményekkel. GÁRDONYI: A LÁTHATATLAN EMBER. 387 oldal, egészvászonkötés, ára kötve 19,50 Kös. Zéta, a művelt görög ifjú, aki Priszkosz rétor házában nevelkedett, gazdájával a hunok nagy, tiszamenti sátorvárosában, Attila székhelyére érkezik. Olthatatlan szerelemre lobban Emőke-, az egyik hun főúr leánya’' iránt. Kedvéért hunná lesa, rabszolgasorsot vállal, sőt a katalaunumi csatába is elmegy vitézkedni. JUwUt Ahol dér fagy a zuzmarás fenyőre, S kék hólepel borul minden tetőre, Forróbb a szó, s tisztábbak a szemek — Hogy szentély legyen s a nagyváros őre, Grátnitsírból épült, nagy és remek. Köfedelének hűvös takarója, A nép akarta így, egymásba rójja Csiszolt vörös gránittömbök sorát, S a könyörtelen enyészettől ójja Egy halhatatlan férfiú porát. Moszkvai éj: a Metro zaja tompul, Az óra éjfélt zendít a toronybul, A holdnak is már tisztább fénye lett, S a vörös zászló, mint dal a síron túl. Zúg Iljics mauzóleuma felett. Sarköv jegén, vagy bányamélybe szállva. Síkon, hol a halál bömböl kaszálva, A légben, hol győzelmi pálma int. Ujjongva, küzdve és munkában állva. Hozzá, Leninhez küldjünk álmaink. Egyszerre öltött minden benne testet. Emberi sorsok, bölcsesség, nemes tett, Folyók, mezők, tenger végtelene. Az orosz föld, mikor élni kezdett, Halhatatlan lett általa s vele. ALEKSZEJ SZURKOV A falu vége felé, pontosan a kőkrisztussal szemben lakik Bicskei Ferkó a feleségével és az édesanyjával. A múlt évben még gyerek volt, de az ősszel, srüret után — amikor elfogytak a mustok — megnősült: ázó a embernek számít. Hét erről a bicskei Ferkóról mondják iombkerten, hogy „agyonütötte, mint Ferkó a disznót". Hanem ennek az aqyonütésnek története van. A dolog úgy esett, hogy karácsonytájt Bicskeiéknél is ölésre érett a disznó Régebben - míg nem volt a háznál menyecske — Török Jancsi bácsi, a falu közismert böllére, szokta gett, — ha olyan vad is, mint egy farkas. Amikor elérkezett a kitűzött nap, már kora hajnalba bekopogott a sógorához. Csizmája szárában régi, katonai bajonett, amit még apja használt az első világháborúban. Ittak egy pohár pálinkát. Közben Bicskei néni is tüzet rakott, bort forralt: jő paprikást, magyar borsosat gatni, de a kukoricazörgésre sem volt hajlandó kisétálni. — No, nem baj — mondta Ferkó. Aztán mint a hadvezér támadás előtt, mindenkinek kiosztotta a feladatot. — Én majd bemegyek, megfogom a fűiét és kivezetem. A mama‘beteszi mögötte az ajtót. Te meg sógor, elkapod a farkát. És amint mondta, aként cselekedett, csakhogy egy kis hiba csúszott a számításba, mert az addig álmos, lusta siska, amikor érezte, hogy a fülét tapogatják, egyszerre megijedt és úgy kiugrott az ajtón, mintha puskából lőtték volna. A két böllér, utána! Miskának sikerült elkapnia a farkát, amitől még jobban megvadult és elkezdett kegyetlenül visítani, pörgött körbe-körbe, mint a ringllspil. !— Ne félj! Kapd el, aztán szúrd bele azt a kést! — ordította Miska. Ettől a disznó még jobban megvadult; elkezdett szaladni és maga után rántotta a farkába kapaszkodó embert, hogy az, amilyen hosszú volt, olyan hosszan végigvágódott a földön. Hanem a farkát azért nem eresztette el, inkább rácsavarta a kezefejére, és hagyta, hogy hasoncsűszva szánkáztassa a megbőszült állat, végig az udvaron. Ferkó látva sógora elkeseredett küzdelmét, nekibátorodott, s egyetlen hatalmas ugrással, mint valami vérengző vad, rávetette magát a disznó hátára. A kétmázsás állatnak azonban meg sem kottyant a hatvankilós ember. Pördült egyet, s úgy dobta oda a ház előtt álló öreg almafa tövébe, csak úgy zörögtek a fagyos földön a csontjai. Fájdalmában felszisszent, és olyan éktelen haragra gerjedt, hogy majdnem nyakoncsördítette a kétségbeesetten sikoltozó feleségét. — Ne káricsálj! — sziszegte. — Szaladj, hozd ide a fejszét! A dermedt hajnali csendben, a falu másik végéig hallatszott a disznó véget nem érő visítása. A szomszédok mind felriadtak és ott bámészkodtak a kerítés mellett. A menyecske rohant a fejszével. Ferkő kikapta a kezéből, ütésre emelte, és óvatos macskaléptekkel közeledett a disznó felé, hogy aztán egyetlen csapással agyonsújtsa az átkozott bestiát. Kivárta az alkalmas pillanatot és teljes erejéből lecsapott ... Csak úgy szikrázott a fagyos föld, de a disznónak semmi baja, mert az utolsó pillanatban elugrott és újra maga után rántotta a közben feltápászkodó sógort. A szomszédok hahotázva kacagtak. Ferkó pedig, úgy érezte, egészen a velejéig hatol, a csontjait repegeti A böllér felhajtott öt-hat pohár bort, s azután szúrt és felcsapott a szalma füst-vörös-lángja, győztes táncot táncolt, ez volt a koca-élet szép jutalma. A fehér havon vére még piroslott, mikor már fagytak az oldalszalonnák, a töltőgép röf kolbászokat ontott, s a hurkákkal a tor jeleit fonták. a gúnyos nevetés. Tudta nagyon jól milyen a falu, egy óra múlva mindenki tudni fogja mi történt és kibírhatatlan szégyen lesz kettőjükre nézve, ha a disznó kerül ki győztesen a küzdelemből. Ütött... Megint ütött... De mind a kétszer célt tévesztett. Ügy látszik a hajnali pálinka és a félliter forralt bor, csúnyán elzavarta az irányzékot. A szomszédok pedig kacagtak, majd összedőltek a rángatózástól. — Ej, az anyád megváltó hét...! — káromkodott egy cifrát Ferkó, mintha az úristent okolná a szörnyű kudarcért. Aztán, mégegyszer odavágott... Bum! Krcs! Talált. Csak úgy recsegtek a koponyacsontok. A koca kinyúlt, mint a földreterített suba. De Ferkő akkor már teljesen beleszédült a küzdelembe. Se nem látott, se nem hallott, ledobta a fejszét, kirántotta csizmája szárából a bajonettet, és valósággal odarogyott a leütött állat mellé. Már emelte is a kését, hogy megadja a végső döfést, de a sógor rákiáltott: — Megállj te... Nem ott!.., a másik végén van a feje! M—. Es este zene szólt, micsoda láz volt, s minket, gyerekeket, úgy elvarázsolt, hogy azóta is, az a régi tor, száz voit-jóíze omlik szét a számban, — az emlékekben mennyi régi láng van! — mert jobban éget, hevít, mint a bor.., TAKÁCS TIBOR elvégezni a disznóölést. De most — a már embernek számító Ferkó — meg akarta mutatni asszonyának, hogy nem akármilyen legényhez ment feleségül. ,- Nem kell böllér! - jelentette ki váratlanul. Aztán szólt Füleki Miskának, sógorának: eljönne-e megfogni a disznó lábát, legalább addig, amíg ő beleszúrja a kést? Miska is fiatalember, tele virtussal, kihanemőséggel, egyből kapható volt a dologra. t- Megfogom én, ne félj í~. henceüENES GYÖRGY: Hiszek henneds béke, béke Hasztalan minden öreges szándék, nagy várakozás kora ez. Most a remény is szép ajándék, de mikor érünk közelebb hozzád ó, sóvár emberi szív, ó, igaz összetartozás? Vajúdik, forrong a világ: én hiszek benned béke, béke s új Bábelt épít szívemben a népek testvérisége. A vér bemocskolt mindnyájunkat s álltunk a Koponyák hegyén; lehajtunk hozzád, tiszta forrás, ó, ments meg minket, szent Remény! Csillagok szikráznak felettem, fényükből szövök álmot s viszem a sűrű éjszakában a felmosolygó lángot. és ivásra invitálta őket. Ez nagyon is jól jött a bátorság szaporítására, mert bármennyire is izgett-mozgott a két sógorban a virtus, azért a szokottnál jobban dobogott a szívük. Felhajtottak egy-egy féllitert, s utána valamivel vidámabban közeledtek az 61 felé. Ferkó elől a bajonettel, Miska utána, a menyecske meg mögöttük a porcelántállal, melyben felfogja majd a hurkának való vért. Ködös, füstös decemberi reggel volt. A disznó még aludt. Bicskei néni kinyitotta az ólajtót és kezdte csaló-Disznóölés
